Part 16

Aszonták: „Mög! Látod amott aszt a nagy fát mög aszt a kűsziklát?“ Aszongya Ifijúszépárgyérus: „Látom!“ „No, ott van! hanem oda nem möhecz be, csak _délbe tizėnkét órakô_, az állatytyaji akkô alszanak. Az első kapun van két oroszlán, a középsőn két medve, a belsőn két farkas, azok ha észrevöszik, hogy ott jársz, szörteszét szaggatnak“. Mönt, möndögélt, mikor odaért, éppen tizėnkét óra vôt délbe, az álatok mind aluttak. Ifijúszépárgyérus osztán êvákta a két oroszlánnak a nyakát, mög a két medvéjét is, mög a két farkasét is: mind _êvakdosta a nyakukat_, akkô bemönt Világszépaszszonyának a várjába. Mikor bemönt a várba, Világszépaszszonya éppen a kúton vôt, hîtta föl a lóra: „Édös szívem, szép szerelmem: Vílágszépaszszonya! gyere, űj ide a lóra!“ „Nem mék én, hanem ha szerecz, gyere be, kös be a lovad az istállóba, lögyé néköm szolgám! A többit maj möglátytyuk“. Ifijúszépárgyérus bekötötte a lovát az istállóba, beállt a Világszépaszszonyáhon szolgának.

Ėccző Világszépaszszonya a templomba készült, Ifijúszépárgyérusnak tizėnėgy szobakûcsot adott, hogy a tizėnėgy szobát tisztíja ki; a _tizėnkettediknek_ a kûcsát nem atta oda neki. Mikor mán Világszépaszszonya elmönt a templomba, Ifijúszépárgyírus próbálta mind a tizėnėgy kûcscsal oszt nem bírta kinyitni. Bemönt a házba (= szobába), a hun a Világszépaszszonya mozsdott, ott tanát a kuczkóba rėzsdás kûcsot, kivitte, hát ki bírta vele nyitni. Bemönt, hát ott vôt a Kolondzijás kiráj lėabrincsolva: _három abrincs_ vôt rajta. „Jaj, fijam! csakhogy ide gyütté, de régön várlak! mán _hét_ esztendeje, mûta ide vagyok abrincsolva; hanem hozzá ėgy kancsó vizet, nagyon szomjas vagyok!“ Vitt néki vizet, ivott, _lėpattant az abrincs_ rúla. Vitt néki még ėgygyê, lėpattant a másik, vitt néki még ėgygyel, lėpattant a harmadik is. Aszongya Kolondzijás kiráj Ifijúszépárgyérusnak: „No, kutya, eregy innét, mer vége az életödnek, csakhogy kiszabadítottá a _rabságbû!_“ Avval előfokta a lovát, fölnyergölte, fölűlt rá, elindult, Világszépaszszonya akkô mönt hazafelé a templombul, fölültette a lóra, ênyargalt vele. Ifijúszépárgyírus fölült a lovára, êmönt a Világszépaszszonya után.

Mén, möndögél a mőre a Kolondzijás kiráj mönt, mikô mán a lova lábárul a _patkó_ is _lėkopott_, möglátytya Világszépaszszonyát. Odamönt, Világszépaszszonya éppen a kúton vôt, aszongya Ifijúszépárgyérus: „Gyere, édös szívem, szép szerelmem a lóra!“ „Nem mék én, mer úgyis utôér a kutya!“ „Nė féj, nem ér, csak gyere!“ Világszépaszszonya fölült a lóra, viszi, viszi. Ėccző rug, vág a Kalideres, kimén az öreg Kolondzijás kiráj: „Mi bajod? édös lovam! Innod nincs, vagy önnöd nincs? fojó víz melletted, sejöm széna előtted“. „Innom is van, önnöm is van, hanem viszik Világszépaszszonyát!“ „Ki viszi?“ kérdözi az öreg Kolondzijás kiráj. „A kijé vôt“ mongya a Kalideres. „Utôérjük-ė? ihatok-ė, öhetök-ė?“ „Ihacz, öhecz! ėgy véka mondulát mögtörhecz, mögöhecz! ėgyet ugrunk, kettőt lépünk, mingyá utôérjük!“ Bemönt, ivott, övött, ėgy véka mondulát möktört, mögötte, fölült a lóra. Ėgyet ugrottak, kettőt léptek, utôérték, aszongya Kolondzijás kiráj: „Most az ėcczör mögbocsátok, tés ėcczör jót tötté velem, de többet ide nė gyere, mer öszsze-viszszadarabollak!“ Aval elvötte Világszépaszszonyát, útnak eresztötte. Ifijúszépárgyérus hazamönt, de nem bírta Világszépaszszonyát êfelejteni, aszonta: nem bánynya akármi lösz, de ű elhozza Világszépaszszonyát! Főnyergölte a lovát, fölült rá, êmönt Világszépaszszonyájé. Mikor odaért, Világszépaszszonya éppen a kúton vôt, aszongya: „Gyere, édös szívem, szép szerelmem a lóra!“ „Nem mék én, mer mögén utôér az a kutya!“ Aszongya Árgyérus: „Nė féj, csak gyere!“ Világszépaszszonya fölült a lóra. Ėccző rug, vág a Kalideres, kimén az öreg Kolondzijás kiráj, aszongya: „Mi bajod? édös lovam! Innod nincs, vagy önnöd nincs? fojó víz melletted, sejöm széna előtted“. „Innom is van, önnöm is van, hanem viszik Világszépaszszonyát!“ „Ki viszi?“ „A kijé vôt“. „Utôérjük-ė? ihatok-ė, öhetök-ė?“ „Ihacz, öhecz! ėgy véka mondulát möktörhecz, mögöhecz! Ėgyet ugrunk, kettőt lépünk, mingyá utôérjük!“ Bemönt, ivott, övött, ėgy véka mondulát möktört, mögötte, fölült a lóra. Ėgyet ugrottak, kettőt léptek, utôérték: „Mögáj kutya! huva viszöd tė az én aszszonyomat?“ Elvötte tűlle, öszsze-viszszadarabolta, ė’ zsákba tötte húsát, főtötte lovára.

Vitte lova az erdőbe ė’ szép tiszta hejre. Szép fű vôt ott, a ló a hogy legelészött, lėesött a hátárul a zsák Âra szált a három holló, belevákta a legfijatalab ba körmit: „E’, sógorhús!“ Odamén a ló, êrukta a hollót. Mingyá möntek a hollók _élesztőfűjé, fôrasztókűjé, fölélesztötték, hécczörte_ szöbb embör lött, mind vôt Ifijúszépárgyérus. „No, sógor! mi járatba van ken?“ „Hát – aszongya – el akartam hozni Világszépaszszonyát. A vén Kolondzijás öszszedarabôt, zsákba tötte húsomat, föltötte a lovamra a zsákba; hát itt legelészött, lėejtött. Ha êre nem gyüttek vôna kentök, sógor, talán örökre el is aluttam vôna!“ „Bizon elalutt vôna ken örökre! Hanem sógor! amott van az erdőbe ėgy kis gunyhó, abba van ėgy ki’ _csikó_, mönynyön ken oda, tisztogassa ken mög, üjjön ken rá, oszt azon elhozi ken Világszépaszszonyát!“

Ifijúszépárgyérus êmönt a kis gunyhóba, mögtisztogatta a kis csikót, fölült rá, êmönt Világszépaszszonyájé. Odamönt, Világszépaszszonya a kúton vôt, aszongya: „Gyere édös szívem, szép szerelmem a lóra!“ „Nem mék én, mer úgyis elfog a vén kutya!“ „Nė féj! csak gyere! nem fog ê többet“. Fölültek a lóra, möntek hazafelé. Rug, vág Kolondzijásnak a lova, kimén: „Mi bajod, édös lovam! Innod nincs, vagy önnöd nincs? fojó víz melletted, sejöm széna előtted“. „Innom is van, önnöm is van, hanem viszik Világszépaszszonyát!“ „Ki viszi?“ „Ifijúszépárgyélus“. „Utôérjük-ė? ihatok-ė, öhetök-ė?“ „Nem ihacz, nem öhecz! Nem érjük utô többet soha!“ Mögharagudott a Kolondzijás kiráj, bemönt a szobába, mögmelegítötte a hétmázsás töksarkantyút, fölült a lovára, úgy belevákta az ôdalába, hogy ėgyikön bemönt, a másikon kigyütt; de még hírül sė jártak, hogy elérhették vôna. A csikó csak jácczott előttük a Világszépaszszonyávâ.

Odanyerítött a ló a fijának: „Mögáj, ha Istent üsmersz, mê mán a bélöm kinyúlik!“ „Nem álok mög, még a kutyát a levegőbe fő nem viszöd, oszt lė nem vágod, hogy nyálé vájjon!“ Akkor fővitte, lėvákta, hogy _nyálé vát_. Mögáltak, a Világszépaszszonya ráült a Kalideresre, Ifijúszépárgyérus mög a magájéra, akkô oszt hazamöntek.

Még akkô is vôt az udvaron búza mög kukoricza, mögesküttek. Én is ott vôtam a lakodalomba, én vôtam a kisvőfény, Pali (jelen van) mög az öregvőfény; tökhajbû vôt a sarkantyúm. Az ajtó mögött vôt ė zsákba a Tisza, Duna, Dráva, Száva, mind ott vôt ė zsákba, bunkósbottâ be vôt kötve, kôczmadzaggâ mög vôt támisztva. A hogy én ott hátrásztam, kiváktam a töksarkantyúvâ, kijabálták: „Hátra magyar, hátra!“ Csakúgy fojt ki a víz, Pali beleesött, a hogy viszi, – micsinájjak? pajtásomat viszi a víz! – hamâ êszalattam Ménkű Pannához: „– – kê hamar kétágú vashorgot, Palit êvitte a víz!“ Odamöntem, beleváktam az ôrába, êszopta, szalattam mögén Pannáhon: „Panna, hamar kétágú vashorgot! mer a Palit viszi a víz. Belecsaptam az ôrába, kirántottam, most is lukas az ôra lika. (Pali orra lyukához mutat, ki – ha nem ismeri a mesét – megijed, a többi neveti. Mikor odamutat, mondja:) Ėhėn-ė!

(Törökbecse.)

=5. Az elátkozott 12 gyermök.= _Kisfaludy_: XIII. k. _A 12 varjú_ jegyzetében soroltuk elő magyar és külföldi változatait, hozzájok vehetjük _Aarne_ 451. sz. jegyzetét is. Mesénk megható befejezése _elüt_ magyar változataitól.

Az _elátkozottakat_ lásd 3. sz. mesénk jegyzetében. Az _anyai átok_-ra vonatkozólag ide jegyezhetjük, hogy az anya szavát, kívánságát tartja a nép a legfogósabbnak, azért az anyának nem formaszerűen elátkozni, de még rosszat kívánni sem szabad gyermekének (Szeged.)

A _csillagok megjelelése_ kiváló becsű ránk: magyarokra, még a _Dönczölszeker_-et is lénynek mondja, ki a _Csillagok anyjának a fia_, tehát nem szekér, szekérré csak idővel vált, lásd _Kálmány_: A csillagok nyelvhagyományainkban Szeged, 1893. miután magyarul nehéz megszerezni, az _Am Urquell_-ben (Krauss S. F. Wien 1893. IV. Band: _Die Sterne im magyarischen Volkglauben_) keresendő.

_Ugyanaz a szám az évre, hónapokra_ stb. _Köhler_: I. k. 6. l. fordul elő.

=6. Mióta van a czigányoknak házuk?= _Hőst elpusztítani akaró_ mese, ellentétese a _vitéz szabó_-nak, _Merényi_: S. I. k. 183. l., hol a szabó hősködik, pusztítani akar; a magyar mesék már a kettőt összefűzik, összekeverik a hősök cselvetéseit. Mesénk változataiban: _Ördögök, Óriások, Haramiák, Sárkányok_ akarják az embert elföldelni. Legtöbb pontban megegyez mesénkkel _Merényi_: D. II. k. 93. l. _A kárvallott juhász_, _Kisfaludy_: IX. k. 513. l. _A furfangos czigány_. Lásd I. kötetünk 19. sz. jegyzetét és a következőt:

55. Miből lettek az országnak a híres fiai?

Vôt a világon ėgy susztėr, vôt ėgy felesége, mikor möghalt a felesége, 12 gyerök maratt utánna; ėgyik: kicsi, másik: piczi; mind a 12 könyeret kért, de nem vôt ėgy falat könyér sė. Búsult a szögén embör, hogy micsinájon? elmönt munkát keresni.

A mint mönt, möndögélt, tanát ėgy kis házat, 3 Órijás vôt benne. A mint bemönt a szögén embör, az Órijások fölugráltak, asz kérdöszték tűle: „Mit kereső a mi barlagunkba?“ Aszongya a susztėr: „Agygyatok munkát! mer éhön halok“. „Szöröncse, hogy gyüttél, éppen ėgy embörre van szükség: fát vágni, ha kitőtöd az esztendőt, zsák aranyat kapsz!“ Abba az üdőbe _három_ napbul állott ėgy esztendő. Vákta a szögén embör a fát egész nap, elgyütt az este, vacsoráltak. „No, szögén embör vacsorázz! ott van a ház előtt ėgy vaczok oszt fekügy rá!“

Kimönt a szögén embör, hajja ám, hogy odabe beszélgetnek: „Üssük agyon – aszongyák – eszt a szögén embört, mert még elárul bennönket: maj ha elalszik a vasfurkóval agyonütytyük!“ A szögén embör gondolt ėgyet: tött a párnájára ėgy nagy küvet, rátötte a kalapját, betakarta a subájával, ő pedig befekütt a vaczok alá. Ėcczör csak hajja, hogy _tizėnkettőt_ üt az óra, mongyák az Órijások: „Itt a cselekvés ideje!“ Fölkapja a furkót, ojat vág a szögén embör fejire, hogy a kalap szétmönt: „No, ennek sė köl a zsák aranyat kifizetni!“ mongyák az Órijások. A mint bemönnek a szobába möginni az áldomást, hát ėcczör ki kopog? kinyílik az ajtó, belép a szögén embör, elsápannak az Órijások. „Elgyüttem a bérömé, mert kitelt az esztendő!“ Mögparancsolták a legkisebnek, hogy tőcsön tele ėgy nazs zsákot, de nem álhatták, hogy mög nė kérdözzék: hogy nem hallott az ícczaka ėgy nagy puffanást? Aszongya a szögén embör: „Mintha ėsz szöm eső esött vôna a fejemre!“ Öszszenésztek az Órijások, intöttek a kisebbiknek, hogy csak vigye a zsákot! Odasukták osztán neki, hogy ha a szögén embör hazaér, fogja a torkát, fujcsa mög.

A mint mönnek, möndögélnek, aszongya a szögén embör az Órijásnak: „Majd elmögyök előre, lámpát gyûtok, mer van neköm otthun 12 oroszlányom, a kik Órijáshússal élnek, maj elzárom azokat!“ Mönt osztán, vitte a zsák aranyat, a szögén embör pedig odahaza ráparancsolt a 12 gyerökire, hogy ha az Órijás beér, kijácscsák ėcczörre: „Édös apámuram! Órijáshúst öhetnénk!“ Hát a mint odaér az Órijás, benyitja az ajtót, a 12 gyerök ėcczörre kijátytya: „Édös apámuram! Órijáshúst öhetnénk!“ Mögijed ám az Órijás, lėveti a zsák aranyat, szalad; a szögén embör pedig bemönt, kibontotta a zsák aranyat, aszongya: „No, fijajim! mos mán nem éhösztök ám!“ Vött minynyájinak ruhát, kitaníttatta űket, _azokbul löttek az országnak a hírös fijaji_.

(Hódmező-Vásárhely.)

=7. A férfi Vasorrúbába.= A nevet mi adtuk, feltűnőbbé akartuk tenni, hogy a nép már _férfi_ vasorrúbábákról is beszél. A mese a _rossznak eligért_ gyermekkel kezdődik erről a _Kisfaludy_: XIII. kötetben: _Az ördögnek ígért gyermek_ jegyzetében szóltunk, azután a _Vasfejű farkas_ ismeretes _zargatásaival_ folytatja, _Kisfaludy_: II. k. 1. sz., VII. k. 11. sz., IX. k. 16. sz., _Kálmány_: K. II. k. 2. sz. meséjében található. Mesénket v. ö. az 56. sz. adatunkkal. Külföldi változatait _Sklarek_ 293. l. 15. sz. jegyzetében jelelte meg.

A _hozzáférhetetlenné tevő körről_ a 3. számú, a _hős bolyongásai közepén szerzett 3 kutyáról_ feljebb a 2. sz. jegyzetben van szó.

A _lelkek szabadítása_ a 10. sz. mesében jön elő, mely különbözik a 12. számúétól, melyben bárányok lesznek a lelkek.

56. Palkó.

Volt, volt, a világ teremtésén is tunnan volt, volt egy ember, annak volt egy fia, úgy hivták hogy Palkó. A gyermek kért egy garast az apjától. „Minek az a garas neked?“ kérdezte az apja. „Hát csak kell!“ mondta a gyermek. Az apja azután adott neki egy garast, hogy egy garason vegyen 4 ökröt.

Elindult a városba a fiu nagyszomorúan: hogy vegyen ő egy garason négy ökröt? belement egy nagy gödörbe és ott sírt. A mint javában sír, odamegy az _Ördög őzecske képében_, kérdezi a gyermeket: miért sír? Elmondta a gyermek, hogy így és így jártam, az apám adott egy garast, hogy vegyek 4 ökröt. Azt mondja az Ördög, hogy ad ő 4 ökröt, hogy ha _keze keresztvonását adja!_ A gyermek ráhajlott a szóra és keze keresztvonását adta: _megvágta az ujját és (a vért) egy papirosra cseppentette, hogy 17 éves korában az övé lesz_, azután hazahajtotta a 4 ökröt. Mikor közelgetett a tizenhetedik év, elindult vándorolni.

Ment, mendegélt, elérkezett egy nagy erdőbe, meglátott egy 3 tornyú templomot meg egy kis házat, benézett az ablakon a házba, hát, nem látott egyebet, mint egy _öregasszonyt_. Azt mondja az öregasszony, hogy: „Ki vagy? jó lélek-e, vagy rossz?“ _Háromszor_ monta a gyermek, hogy: „Jó lélek vagyok!“ Azt mondja az öregasszony: „Gyere be! ha jó lélek vagy“. Bement a gyermek. Azt kérdi az öregasszony, hogy mi járatban van? Elmondja a gyermek, hogy mint járt, hogy elvándorolt, mert 17 éves korában az Ördög el akarja vinni. „Ne félj semmit, fiam! – mondja az öregasszony – csak úgy tegyél, a mint én mondom“. Megszegett azután egy kenyeret, a (kenyér-) _pillét_ a gyermeknek adta s azt mondta: „Látod, fiam! azt a 3 tornyú templomot? Eredj a középső toronyba és _kiáltsd_ el magadat _háromszor_, hogy: „Ne! _Messzirehalló, Jólfutó, Dönczölszekér_, édes kutyám, ne! ha a kutyák azután odamennek add nekik ezt a kenyeret!“ Felment azután a gyermek a középső toronyba, elkiáltotta magát háromszor, a mint az öregasszony mondta és a kutyák odamentek. A gyermek eltörte a (kenyér-) pillét 3 darabra és odaadta a kutyáknak. Mikor a kutyák megették a pillét, a gyermek félt lemenni, de mégis azt gondolta, hogy inkább a kutyák egyék meg, mint hogy az Ördög vigye el, lement. Mikor lement, a kutyák a nyakába ugráltak. Visszament azután az öregasszonyhoz, az öregasszony adott neki egy _puskát_, eljárt azután vadászni. Egyszer olyan erdőbe ment, hogy ott sem állat, még légy sem volt. A mint le s fel megy az erdőben, nézi, hogy milyen erdő ez? egyszer megáll s odamegy az Ördög parasztruhában, azt mondja: „Minek hoztad el ezeket a kutyákat? nincs itt állat, hogy lőhetnél s a kutyákat használhatnád! ha hazamégy, hajtsd be az ólba, ott ezöknek a helyök!“ Hazament a gyermek és a kutyákat kezdi behajtani az ólba, de nem akartak menni, a Dönczöl meg az ajtóba feküdt. „Nézze, kend, öreg anyám! – bosszankodott a gyermek – a macska egye meg azt a Dönczölt! már a küszöbre feküdt!“ „Ne bántsd, fijam! – mondja az öregasszony – hagy legyen! csak adjál neki enni meg inni, most a küszöb alatt volt az Ördög“. Megint kiment vadászni, kimentek a kutyák is vele, megáll az erdőszélén, megint odament az Ördög, megint mondta: „Minek hoztad el a kutyákat? nincs itt állat, még megharapnak valakit! ha hazamégy, hajtsd be az ólba, ott ezöknek a helyök!“ „Ha nem mentek az ólba!“ mondta a gyermek. Azután hazament, azután hajtotta volna az ólba a kutyákat, de nem mentek a kutyák, a Dönczöl pedig felfeküdt a katlanra, mondja a gyerek: „Nézze, kend csak, a macska vigye el a kutyát! most meg már a katlanra feküdt!“ „Ne bántsd, fijam! hagy legyen, csak adj neki enni, inni! most meg a katlanban volt az Ördög“. Megint kezdi a kutyákat hajtani, de a kutyák nem mentek, a Dönczöl meg felfeküdt az ágyra. „Nézze kend csak, öreg anyám! – mondja a gyermek – már meg az a hunczut Dönczöl az ágyon van! az egér szaladjon el vele!“ „Ne bántsd, fiam! hagy legyen, csak adjál neki enni, inni! most meg az ágyadon volt az Ördög!“

Kezdi megint hajtogatni a kutyákat, mind bementek a kutyák az (kutya-) ólba, a gyermek elment azután az erdőbe, megállt az erdőszélén, látja, hogy jön az Ördög őzecske képében, mindjárt megismerte, felszaladt a fára. „Jere le! mert úgyis az enyém vagy már!“ mondja az Ördög. „Nem mék én!“ feleli a gyermek. Erre úgy megrázta a fát, hogy csak egy hajszál tartotta, hogy le nem dült, azt mondja a gyermek: „Ne rázd! úgyis lemegyek én, ha háromat hagysz kiáltani. Erre elkiáltotta magát: „Messzirehalló, Jólfutó, Dönczölszekér! ne!“ Mondja a Messzirehalló a Jólfutónak, hogy jöjjön, mert „baj van: veszedelem érte a gazdánkat!“

Azt mondja a Jólfutó: „Nem mék én, még kék lánggal nem ég, miért zárt be!“ Megint elkiáltotta magát: „Messzirehalló, Jólfutó, Dönczölszekér, kedves kutyám! ne!“ Mondja a Jólfutó a Dönczölszekérnek, hogy: „Menjünk, mert a gazdánkat veszedelem érte!“ „Nem mék én, még veres lánggal nem ég!“ mondja a Dönczöl. Egyszer csak nekiugrott a Messzirehalló és a Julfutó az ajtónak, de meg sem rendült, hanem a Dönczöl úgy nekivágta magát, hogy az ajtó széthullott, a kutyák azután szaladtak a gazdájukhoz. Mikor a kutyák odaértek, a gyermek már iparkodott lefelé a fáról, az Ördög meg húzgálni kezdte: „Jere velem! mer elviszlek“. „Nem mék én, hanem add ide a kezemírását! a melyiket adtam“. Mikor az Ördög meglátta a kutyákat, mindjárt másképpen beszélt, azt mondja: „Nincs nálam!“ „Fogd meg Dönczöl!“ mondja a gyermek. A kutya megkapta és úgy a földhöz vágta, hogy leragadt. „Add ide a kezem keresztvonását, a melyikre a _3 csepp_ vért cseppentettem!“ mondja a gyermek. „Nézd meg, talán a külső zsebemben van!“ Nézi a gyermek: „Itt nincs. Fogd meg Dönczöl!“ A kutya megkapta és megint úgy a földhöz vágta, hogy leragadt. Azt mondja az Ördög: „Nézd meg! a nadrágzsebemben van“. A gyermek nézi és megtalálja: „Ládd, te kutya! hogy megtaláltam, fogjátok meg!“ A kutyák megfogták és szétszaggatták.

Hazament a gyermek a kutyákkal, az öreg anyja adott neki _rossz baltát_, hogy vágja el a kutyák nyakát! A gyermek nem akarta elvágni, de az öreg anyja nem hagyott neki békét, egynek elvágta, ráborult és sírt. Azt mondta az öreg anyjának, hogy azt a kettőt meghagyja, de az öreg anyja azt mondta, hogy: „Vágd el csak!“ Azután elvágta, ráborult és megsiratta. „Ne, fijam! egy darab kenyér, tedd a tarisznyába, most már mehetsz, ne félj senkitől!“ Megkérdezte azután a gyermek az öregasszont, hogy miért vágatta el a kutyák nyakát? Azt mondta az öregasszony: „_Hogy ha nem vágtad_ volna el a nyakát, az _Ördög megkisértett volna_“. Jó egészséget mondott az öreg anyjának és elment.

(Pécska.)

=8. Kanalastót.= Mesénk _Istvánffy_: 68. l. _Jankó meg az aranyhajú leány_ teljesebb alakja; az első felére nézve lásd a _Kisfaludy_: IX. k. 575. l. 42. sz. mesejegyzetét, a második felére a 43. sz. meséjét, a X. k. 17. sz. mesét, _Kisfaludy_: XIII. k. 12. sz. m. jegyzetét; az _üldözés közben hátrahajtott tárgyakat_ I. kötetünk 3. sz. jegyzetében; a _vaslábbeli elnyövéséről_ is _Kisfaludy_: XIII. k. van szó, a 30. sz. jegyzetben.

A _boszorkány saját gyermekeinek a nyakát vágja le_ _Kisfaludy_: XIII. k. 49. sz. m. _Incsulká_-ban s a jegyzetében felsoroltakban. _Köhler_: I. k. 196., 467., 547. l. _Aarne_ 327. sz. j. idegen változataiban.

=10. Az orrfülről.= _Kisfaludy_: XIII. k. _Krisztus Urunk és a mostohatestvérek_ jegyzetében szóltunk változatairól. U. O. 57. sz. jegyzetben a _születéskor kapott ajándékokról_ is szó van, mi a magyarban meglehetősen különösen hangzik, van ugyan a magyaroknál is szokásban a kis gyermek keresztanyjának korozsmát adni (Szeged) leginkább inget, ruhát, de a magyar mesékben szokatlanok a születéskor ajándékothozó tündérfélék, vagy mint a mesénkben is van, a két galamb képében a nagynénék szerepe, kik a kicsit megajándékozva hozzák vissza, hogy _gyöngy hull a szeméből, rózsa a szájából, rozmaring nyől utána_.

A _szemvisszaszerzés_ előfordul alább a 15. sz., I. kötetünk 7. sz. meséjében, _Kisfaludy_: XIII. k. 56. sz. jegyzetében.

Mesénk első részét a román változatával vesd össze; _Köhler_: I. k. 314. l., mellyel legjobban megegyez, egyéb külföldi változatait lásd U. O. a tárgymutatóban _Blaubart_-ot. Magyar változatai _Merényi_: S. II. k. 149. l., _Kálmány_: Sz. II. k. 120. l.

A _lelkek szabadítását_ feljebb a 7. sz. j., _segítségét_ pedig _Kisfaludy_: XIII. k. 12. sz. jegyzetében említettük.

Az _ördöggel való vitetést_ lásd az 5. sz. jegyzetben.

_Galambokká_ változó leányok vannak az 1. sz. mesében is.

=11. Pétör halász.= _Kisfaludy_: XII. k. XVI. sz. meséjével: _Halász Józsi_-val s jegyzetével v. ö. A _másvilágra_ adott _megbízás_ mesénkből hiányzik, különben azonos _Aarne_ 465. C. jegyzete meghatározásával, a király megbüntetésére nálunk is megjelen az Úristen, mint _Halász Józsi_-ban. Mesénk Halász Józsi keresztényesített alakítása, mely főképpen a Sárkány helyett Krisztus szereplésében és az Istennek ebédrehívása elhagyásában nyer legkiválóbb kifejezést, mely utóbb említett tipus alkotó rész elhagyásával a mesetipus is meg van támadva. Adatunk becsességét abban birja, hogy a megelőző világnézettől elütő, ujabbkori világnézetet – ha a változatával összevetjük – minden nehézség nélkül le lehet róla olvasni.

A _szánó hármas ajándékot Krisztustól_ (= polczra teremtett kenyér, feleségűl teremtett leány és a segítségre adott szamár) _Kisfaludy_: XIII. kötetben soroltuk elő a _Krisztus urunk és a szegény ember_ jegyzetében, meg van a 12. sz. mesénkben is. V. ö. még a 2. sz. mesével.

A _háromas feladatot_ lásd alább a 14. sz. mesében s I. kötetünk 3. sz. jegyyzetében.

=12. Az öreg katona.= Lásd _Kisfaludy_: XVII. k. _Precsó_ jegyzetének utalásait; a _szánó hármas ajándékot Krisztustól_ feljebb a 11. sz. jegyzetben.

=13. Hogy tanáta mög a szögény embör a vásárba az aranyat?= Az _1001 éj: Die Geschichte des Verarmten, der durch einen Traum vieder Reich wurde_ V. k. 340–341. lapján van a változata. A _segítő szerepet játszó koldust_ lásd a megelőző 12. sz. és a 36. sz. adatunkban. Adatunkat, mint töredéket, melyből hiányzik, hogy az ember szegény lett, miről az _1001 éjben_ szó van, soroztam a mesék közé a _kisegítő öreg emberek_ mellé, ha nem töredék, nem itt a helye. Mint e töredékből következtethetni, a hiedelemmel telített mesékhez, a népszerint történetekhez tartozik kiegészítve.