Part 15

A mint az öreg bemönt, êkeszdött villámlani, möndörögni, ez a kettő mögijett, êszalajtotta a kriptáj ajtaját. Az ėgyik úgy mögijett, hogy mingyá möghalt, a másik pedig tizėnnégy napig ész nélkül vôt. Tizėnnégy napra, mikor magáhon gyütt, elmonta a papnak hogy jártak, hogy a temetőcsősz még most is ott van. Elmöntek mögnézni az öregöt, hogy él-ė, vagy hal? Mán akkor az öreg a koporsó tetejin ült, mert nagy víz fojt be a kriptájba, a könyv a kezibe vôt, úgy osztán kivitték. Akkor kérdöszték az öregöt, hogy mivel élt, még bent vôt? Aszonta az öreg, ėgy _viaszszál gyėrtyát_ vitt be és azon a gyėrtyán táplálta magát ezön a tizėnnégy napon. Az öreg temetőcsősznek attak asztán a pézbül, de a kettő nem kapott, mer möghalt, nem vötték sėmmi hasznát a péznek, az öreg sė étette hôtembörrel a disznókat többet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

46. A visszafelé sült puska.

Vôt ėgy embör, a ki nagyon pogán hitön élt, a felesége pedig nagyon istenfélő aszszon vôt: mindön nap eljárogatott a templomba imátkozni és mikor az az üdő vôt, mög is gyónt. Az ura asz kérdöszte tűle: mér jár ű a templomba? asz monta az aszszon: „Én nem tudom asz máskép kimagyarázni, mint hogy az embör az Istennek szolgálni mén“. „Mit ád a pap neköd a mér elmész a templomba?“ Aszongya az aszszon: „Nem tudom én kennek asz mögmutatni, nem ojan, hogy aszt haza hozzuk“. „No, ha még ėcczör elmész a templomba – monta az embör – a mit kapsz a paptul, aszt haza hozzad!“ Az aszszon mivel nagyon félt az urátul, ėcczör csakugyan is mikor elmönt gyónni, az ostyát haza vitte az urának. Az ura aszonta neki: „No, hát maj möglátom én, evel mögüdvözül-ė az embör?“

Kimönt az erdőbe, kivitte magával, főkötötte ėgy ágra, êmönt ötven lépésre, ráfokta a puskáját, rálűtt, hogy körösztül lüvi, de mikor rálűtt, a gojó az ű két _szömit lűtte ki_. Itt osztán mögijett az embör, hogy a felesíge csakugyan üdvözölni járt a templomba! de az embör nem möhetött haza. A hogy jártak âra, mögüsmerték az embört, de ű nem üsmert mög sönkit, mert nem látta (az embert), mégis könyörgött, hogy vezessék haza! Mikor hazavezették, könyörgött a feleséginek, hogy bocsásson mög neki, mos mán elhiszi, hogy mé járt a templomba, ű sė lösz ol pogán. A felesége osztán mögbocsátott neki, ėgygyütt jártak a templomba, a felesége vezette, mer maga nem birt elmönni. Az embör osztán szentéletű lött, mögnyerte a két szöme világát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

47. A rázanérus.

Vôt Zėntán ėgy aszszon, újhitű lött: rázanérus, lėszötte a falrul a szentöket, fűtött, oszt hánta be a kemönczébe űket, aszonta: „Szentpétör, Szentpál! öleget vôtatok mán a falon, lögyetök mán a kemönczébe jis!“ Itt osztán _kidurrant_ a kemönczébül két darab üveg, igenyöst az aszszon _szöminek_, mingyá mögvakût az aszszon mind a két szömire.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

48. A háládatlan gyermek és a béka.

Vôt ėgy pogán embör, a ki a feleségivel nagyon pogán vôt az édösapjáhon. A szögén apjuk viláktalan vôt, mindön ételnél, italnál mökcsalták: mikor valami jót sütöttek vagy fősztek, mindég mökcsalták, nem attak neki belüle. Ėcczör száraztésztát fősztek oszt nem vitték be, csak a levest. Akkor az öreg mögéröszte a szagát, kérdöszte a fijátul mög a mönyitül: „Mit fősztetök? mert úgy érzöm a szagát, mintha fősztetök vôna mást is!“ Aszongya neki a fija mög a mönye: „Ejnye, de jó órra van kennek! mindönt mögéröz ken, még a mi nincs is“.

A szögén öreg êhalgatott, mer nagyon ráripakottak, nem mert szólni. Mikor oda be a mönyecske eltakarította az asztalt, akkor kimöntek, hogy maj jôlaknak száraztésztával, hogy maj kint öszik mög az urával, hogy a szögén öreg nė tugygya. Mikor kimén a mönyecske, akkor láti, hogy ėgy nagy _béka_ van a kastroj tetejin, ű nem merte lėvönni, szólt az urának, hogy vögye lė, mer ű nem meri. Mikor az ura mögláti, mingyá odamönt, hogy maj ű lėüti. Neki ugrott a béka, _kimarta_ mind a két _szömit_.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Találgatós mesék.

49. Emberek átmenetele a vízen.

Vôt ėgy embör mög két gyerök, a hároman vôtak száz kiló, de a csámasz nem bir többet ötven kilóná; a két gyerök is ötven kiló vôt, az embör is ötven kiló vôt; mongya, hogy möntek át ezök a Tiszán? (Először átmönt a két gyerök, az ėgyik viszszahozta a csámaszt, a gyerök ide át maratt, átmönt az öreg. Akkô viszszagyütt a gyerök, a ki oda vôt, asztán beleült a csámaszba emez a gyerök is, úgy möntek át.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

50. Állatok átmenetele a vízen.

Hogy ha vôna ėgy farkas, mög ėgy kecske mög ėgy fejkáposzta, hogy vinné át a Tiszán, hogy a farkas mög nė ögye a kecskét, a kecske mög a káposztát? (Először átvinném a kecskét, asztán átvinném a káposztát, akkor a kecskét viszszahoznám, akkor átvinném a farkast, legutoljára átvinném a kecskét.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

51. Rabszabadító.

Vôt ėgy fijú, az apja mög az anynya – mikor a gyermök kicsi vôt – rabságba esött. Mikor a gyermök főnyőtt, akkor szerette vôna, hogy az apja mög az anynya szabad lött vôna vele ėgygyütt. Elmönt ű az urakhon, hogy az apját, anynyát ereszszék szabadra! Asz monták az urak, hogy szabagyára eresztik, ha ojan példát mond, hogy űk ki nem birik tanáni. Akkor a gyerök elmönt haza és gondoskodott, hogy mit tugygyon föladni, hogy kiszabadujjon az apja mög az anynya? Akkor a gyerök először möglátott ėgy nagyon hasas tehenet, a ki pár nap mulva mögellik. Kihasitotta a hasát, kivötte belüle a bornyút oszt a bornyút lėvákta, mögfőszte paprikásnak és fölmönt a fára, a fának a tetejibe, ott ötte mög a bornyúpaprikást. A feje fölé fődet rakott, telerakta a kalapját főddel, a zsebibe pészt tött, mer valami kevés pészt is köllött fizetni, úgy ötte mög a paprikást. A gyerök ėgy idő várt viszszamönt, akkor atta föl az uraknak:

„Öttem főtet, Nem világralöttet, Főd alatt, fa tetejibe. Apám, anyám zsebömbe, Mögyök lelköt váltani“.

Ezön az urak soká töprénköttek, nem tutták mögfejteni, így osztán mögszabadult a gyeröknek az édösapja mög az édösanynya, akkor oszt a gyerök mögfejtötte az uraknak, (vagyis elmondta: mint bánt a hasas tehénnel, hogyan ette meg a paprikást és hogy a szülei megváltására szükséges pénz a zsebében van).

A jegyzetekben idézett művek jelelése.

A többször idézett műveket a szerző, vagy a gyüjtő, illetőleg a szerkesztőt-megbízó társaság, a folyóiratoknál pedig a folyóirat nevének _dült betűkkel_ szedett részével idézem; ha a gyüjtő vagy a szerző különféle nevű műveit kell felemlítenem, akkor a neve mellett a később kiadású művei elnevezésének kezdőbetűit is _dült betűkkel_ jelelem.

_Aarne_ Antti jeleléssel a F. F. Communications No. 5-ben Hamina 1911. megjelent _Finnische Märchenvarianten Verzeichnis_ művét idézem.

_Abafi_ L.: _Figyelője_. Irodalomtörténeti közlöny, Budapest 1876–

_Dähnhardt_ Oskar: Natursagen 1907– Leipzig und Berlin.

_Dähnhardt_ O.: _Schwänke_ aus aller Welt 1908. Leipzig und Berlin.

_Erdélyi_ J.: Népdalok és mondák, Pesten 1846–

_Ethnographia_, Budapest 1889–

_1001 éj_. Die Erzählungen aus den Tausendeinnachten, Felix Paul Greve erschienen im Insel-Verlag zu Leipzig MDCCCCVII.

_F. F. C_ommunications Helsinski 1911. Hamina 1911–

_Gaal_ Gy.: Magyar népmese-gyüjteménye, Pesten 1857–

_Gonzenbach_ L.: Sicilianische Märchen, Leipzig 1870.

_Grimm_: Kinder und Hausmärchen, Berlin 1822.

_Hahn_: Grichische und albanische Märchen, Leipzig 1864.

_Ipolyi kézirat_-ban levő gyüjteménye.

_Istvánffy_ Gy.: Palóczmesék a fonóból, Liptó-Szt.-Miklós 1890.

_Jahn_ U.: Volksmärchen aus Pommern und Rügen, 1891. Norden und Leipzig.

_Jókai_ M.: A magyar nép élcze, népszerű kiadás, 72–73. szám, Budapest 1911.

_Katona_ L.: Irodalmi tanulmányai, Budapest 1912.

_Kálmány_ L.: _K_oszorúk az Alföld vadvirágaiból, Aradon 1877–

_Kálmány_ L.: _Sz_eged népe, Aradon 1881–

_Kálmány_ L.: _Világunk_ alakulásai, Szegeden 1893.

_Kisfaludy_-Társaság: Magyar népköltési gyüjtemény, Pest 1872 –

_Köhler_ R.: Kleinere Schriften, Weimar 1898.

_Majláth_ J. gr.: Magyar regék, mondák és népmesék, Pest 1864.

_Merényi_ L.: _E_redeti népmesék, Pest 1861.

_Merényi_ L.: _S_ajóvölgyi eredeti népmesék, Pest 1862.

_Merényi_ L.: _D_unamelléki eredeti népmesék, Pest MDCCCLXIII.

_Munkácsi_ B.: _Vogul_ népköltési gyüjtemény, Budapest 1892 –

_Papp_ Gy.: Palócz népköltemények, Sárospatak 1865.

_Róna–Sklarek:_ Ungarische Volksmärchen, Leipzig 1909.

_Sklarek_ E.: Ungarische Volksmärchen, Leipzig 1901.

_Strausz_ A.: Bolgár néphit, Budapest 1897.

_Tóth_ B.: A magyar anekdotakincs, Budapest 1901.

Ha a gyüjtemény nincsen megnevezve, csak a kötet száma van idézve, akkor a _Hagyományok_-gyüjtemény értendő alatta. A római számjegyek a kötetek számát jelelik, a füzetek arabszámmal vannak idézve. Rövidítve említem még:

f. = füzet,

– = folytatólag,

j. = jegyzet,

k. = kötet,

l. = lap,

m. = mese,

sz. = szám,

U. O. = ugyanott.

A zárójel közé tett sor: vagy a meséből van kifelejtve vagy a drasztikus, olykor sikamlós kifejezés szebb alakban való elmondása, mely ha nem a nyelvjárás nyelvén van, az enyém.

Jegyzetek.

=1. Jufijankó.= Változatairól _Kisfaludy_ XIII. k. 1. számú jegyzetében van szó. A finn _Aarne_-nál látjuk először nyomtatványban a megkülönböztetést a később sárkányokkal viaskodó hőshöz _útitársul-szegődő_ erősekről szóló és az ezeket nélkülöző kisasszonyokat-szabadító mesék közt, megjelelve: 301 _B_ és 301 _A_-val. Katona I. k. 230. l. erre igyet nem vetett, pedig a magyar mesékben nemcsak hogy az útitársul-szegődő erősek szerepelnek gyakran, de ha meséinkben előforduló hős kalandozásait tekintjük, azt látjuk, hogy úgy az _állatfiak_, – minő mesénk hőse is, – mint egyéb mesénkben előjövő _királyfiak_ legtöbbje – noha csak világpróbálásról van szó, mégis – vitézkedni, illetőleg az utóbb említettek vitézséget tanulni mennek s így már ebből a szempontból tekintve is kiemelhetők. A vitézkedés, hősieskedés, hogy csak a mondáink viadalra-menő hőseit említsem, eléggé ismeretes a magyar hagyományokban: virtus. Az útitársakkal-rendelkező hős előbb hősködött: csapkodta a földhöz a későbben hozzászegődött erőseket, fa közé ékelte a hosszú szakállú szakállát és a kisasszonyok szabadítása rendesen csak ezután jön. Az e nemű mesék legtöbbjében csak mikor a sárkány lakásához ér a hős, és előbb, mikor már a sárkányok atyját: a hosszú szakállút legyőzte, csak azután hall az elrablott nőkről és ekkor válik némileg szabadítóvá, mert valójában itt is hősködő: a sárkányokat itt is vagdossa le a földbe s legyőzi, mint a fentebb említett erőseket. Szóval az e nemű mesék hőseit, mint vitézkedőt, győztest látjuk az egész mesén keresztül, ilyen a lenthagyó, ármánykodó, hozzászegődött erősekkel is szemben. Ezért mondjuk, hogy meg kellett volna Katonának is különböztetni, legalább is csillaggal jelelni az e féle meséket. A mi _Istvánffy_ Babszem Jankó-ját (11. lap) illeti, hogy elüt a mondottaktól, nem jöhet tekintetbe, mert más mesével összeszőtt keverék: _Kálmány_ (Sz. II. k. 115. l.) Tehén fijú, szép, vitéz Jankója igaz, hogy csak egyet szabadít meg: leányt, de szinte végig győztes és hősködő: hősködni megy, nem Tündér Ilonát megszabadítani.

A _sorsváltozást jelző mutatót_ a _Gyűrű és keszkenő_ román balladában találtuk meg: _Abafi_: Figyelő 1876. év. 30. l.; a magyar _Kádár Kata_ balladában: _Kisfaludy_ XII. k. 417. l. 1–2. jegyzetben elősoroltakban csak az egyik fél ad, – mint alább a 3. sz. mesében is, – de ott sem mindegyik lejegyzésben a férfinak sorsváltozást jelző kendőt.

_A fentszálló szárnyasok lábán-forgó kastélyról_ és a _bűvös veszszőről_ lásd I. köt. 1. sz. jegyzetét, alább a 3., 7., 14. sz. mesét.

A hőst az _alvilágból felhozó állatokról Kisfaludy_ XIII. k. 7. sz. jegyzetében szólottunk.

=2. Miklós és Örzse.= _Kifaludy_ X. k. 48. l. _A herczegfiú és a medvék, farkasok, rókák királya_ a telyjes magyar változata. U. O. a IX. k. 101. lapjának a _Vörös vitéz_-ében már hiányzik _Hahn_ m. tipusának _a)_ pontja, melynek a most közlött 2. sz. mesénk telyjesebb alakjának látszik. Feltünő találkozója van mesénknek az _osztják: Hűtlen nővérrel_, _Munkácsi: Vogul_ II. k. 2. f. 0254. l. megérdemli az egybevetést. Hasonló _Ipolyi kéziratos_ gyüjteményének ugyanezen tipusú 467. sz. meséje is, melyben szinte _csontot_ tesz az ágyba a húga; mi megvan a más mesetipusú 491. számú _kéziratos_ gyüjteményében is Ipolyinak, hol kis lánnyá változott csúf Vénasszony teszi az ágyba mielőtt kértére a mesehős beleugrik. Külföldi változatait lásd _Köhler_ I. k. 304. l. _Aarne_ 315. jegyzetében.

A _Sárkányölő hős_ változatai _Kisfaludy_ XIII. k. 8. sz. jegyzetében vannak felemlítve, hol a 2., 7., 56. sz. mesénkben előforduló, a _hős bolyongásai_ közepén szerzett 3 kutyáról is szó van.

Ugyancsak a _Kisfaludy_ XIII. k. van szó _Donát_ meséje jegyzetében az _elpusztítani akaró küldözgetésről_ és a _szánó ajándékokról_.

A _testvérek együttélését_ nem veszi mesénk vérfertőzésnek, nem kell nekik vezekelni, erről máshol fogunk szólani.

A _hétszer megesküdtetés_ a gyermekeknél van ma Szegeden szokásban. Ha valami titkosat mond el a gyermek barátjának, a titok tartására 7-szer megesküdteti, ki azután hallgat is róla, míg másik pajtásával nem találkozik.

A _kardról_ I. kötetünk 1. sz. m. jegyzetében van szó és alább a 4. sz. mese jegyzetében.

Mesénkben különös vonás, hogy a hűtlen testvért a mesehős első alkalomkor, mikor a basával egyetértve életére tör, nem földeli el, így tesz a változataiban is, melyekhez hozzáadhatjuk _Ipolyi kéziratos_ gyüjteményének ugyanilyen tipusú 366. sz. meséjét, melyben az állatok – miután testvére nem engedné meg, hogy szétszaggassák, mint az állatok mondják – másképpen járnak a hűtlen testvér élete végére a mesehős tudta nélkül. Ezt a nagylelkű megbocsájtást, ha közleni fogjuk az idevágó meséket, lesz alkalmunk megjegyezni, csak azt akarjuk itt felemlíteni, hogy találunk ellentétes vonású meséket is mesegyüjteményeinkben; így _Katona_: I. k. 249. l. – az Igazság – melyről már Katona is megjegyezte: hogy Musäus-féle stílű – írígy bátyjait kutyákkal falatja fel a 30. sz. változatban; nem kegyelmez a 33. mesében sem, nem különb a _Kisfaludy_: IX. k. 64. sz. meséje sem, még kínozza is, de ennek lelőhelyéről az Előszó XVIII. lapján felemlíti Berze, a mesegyüjtő, hogy oda első Lipót tótokat hozatott. Az itt említettekről kötetünk 22. sz. meséje jegyzetében a hollóról szólva, látjuk, hogy ezek a holló szempontjából is _kifogásosak_.

=3. Pingált szobák.= Mesénkben a művészet egyik ágával kell versenyre kelni. A _Sárkánytölő_ mesékhez tartozik, de a hős, hogy elátkozottakat szabadított meg vitézségével, csak hőstette végeztével tudja meg. A _nem-emberré átkozottakról_ _Kisfaludy_: XIII. k. 39. sz. jegyzetében szólottunk; lásd kötetünk 3., 4., 5. sz. meséit s változatait. _Gonzenbach_ a 74. sz. j. közöl egy sváb mesét, melyben szinte _Öreg_ szerzi meg a hősnek a királyleány kezét.

A _hozzáférhetetlen kört_ megtaláljuk _Kálmány_: Sz. I. 136., Sz. II. k. 102. l. 4. sz., alább a 7. sz. mesében, l. kötetünk 12. sz. m., de már a _Luczaszéke_-féle körről felteszi a hiedelem, hogy behatolhat rajta a boszorkány, _Kálmány_: Sz. II. k. 221. lap. _Aarne_ a 810, 812. sz. jegyzetében sorolja fel a finn adatokat. _Sorsváltozást_ jelző mutatót csak az egyik fél ad, mint Kádár Kata balladánkban, lásd az 1. sz. jegyzetet. Érdekes, hogy a mesében az elmondó gyermekkorában már észrevették a fák némulását és muzsikálását. _Muzsikálófáról_ tud 14. sz. mesénk és változata is; _Gonzenbach_: 207. l.; _Köhler_: I. k. 59. lapján emlékezik meg róla.

=4. Állatsógorok.= Gyüjteményeink eddig a _Kisfaludy_: IX. k. 127. l. A Szélördög, 274. l. Királyfi Jankó, a X. k. 333. l. A holló, medve és hal sógora változatait mutatták be, külföldi változatairól _Róna–Sklarek_ emlékezett meg a 293. l. –, _Aarne_ az 552. sz. jegyzetében. A mienk _Hahn_ 22. m. tipusának magyar alakja, melyben – miként Hahn II. k. 224. lapján a _görög_ változatokról megjegyzi – a mesetípus _d) pontja_ nincs meg; ugyanezt elmondhatjuk az alább közlött 54. sz. változatról; nem így kell azonban szólanunk a ponyván megjelent (Rózsa K. kiadásában 1888) Az atya sírjá-ról és a Gólya kalifá-ról (1898.), mindkét fordításban teljesítve van Hahn említett d) pontja, de hogy honnan _szerezték_, nincs megemlítve, magyar hagyománynak mutatja be, a mi nem az. Mesénkben a _csiholás_, vagy mint a mesében van: _csihölés_ fordul elő. A csiholásra a tűzből kiugró ősz ember a mese hősének segítségére van; lásd erre nézve _Kálmány_: Vil. 25. lapját. Figyelmet érdemel, hogy a rokon _mordvinok_-nál a demiurg _Ange–Pa’täi_ csiholja a teremtményeket – _oltalmazó_ özaiszokat. Ange–Pa’täi csiholással szaporítja az özaiszokat, ugyanúgy tesz a magyarkanizsaiak szerint a mi demiurg ördögünk, mikor az emberiséget szaporítja: csihol. V. ö I. kötetünk 7. sz. m. jegyzetével. _Andersen_-nél _A tűzszerszám_ mesében a csiholásra _kutyák_ jönnek elő, ezek is oltalmazók. _Andersen_ imént említett meséjét minden _figyelembevehető átalakítás nélkül_ mesélik a csángók, _Kisfaludy_: X. k. 394. l. _Aczél, kova, fitil_ néven. _Csiholás_ van _Ipolyi_ kéziratban levő 46. számmal jelelt mesetöredékben is, melyet nevezzünk:

52. A rozsdás aczél és a három fekete ember.

Ebben már emberek jönnek elő a csiholásra, nem állatok. E szerint a félni nem tudó királyfi (mikor elátkozott kastélyból éjfél multával 3 fekete ember vendégje kitakarodott a pincze felé, hol az utánuk menő királyfi megtalálta a 3 fekete embert és a rozsdás aczelat) _a mint a rozsdás aczelat megtalálta, a 3 fekete ember előjött s kérte_ (a rozsdás aczelat) _vissza_. Mikor azután a királyfi a rozsdás aczéllal „_tüzet ütött, most megjelent a’ három_ (fekete ember), _segítségökkel a’ domhoz jutott_“… „_ismét, mire becsukták_ (a királyfit, csiholt a királyfi, azaz) _tüzet adott, kiszabadíták, végre a kőfalból is kiszabadíták_“.

(Ipolyi kivonatos 46. sz. mesetöredéke.)

Nekünk e helyen csak a dűlt betükkel szedett sorokra van szükségünk, melyek szerint a csiholásra a 3 fekete ember előjön s a hős segítségére van, oltalmazza. _Andersen_ meséjének _Aarne_ az 562. számot adta, mely szám alatt több finn mesét közöl.

A _mindig mássá változó_, legelni vitt _boszorkánylovak_, _Merényi_: S. II. k. 1. sz. meséjében, _Kisfaludy_: IX. k. 4., 5. sz. m. fordulnak elő. U. O. a 34. sz. m. csak _más színűvé_ változnak, _Kálmány_: Sz. I. k. 11. sz. meséjében még ennyi sincs megjelelve, csakhogy eltűntek a lovak, ennyit említ a mese, mi a mese nem tudás következménye.

A _kardról_ a 2. sz. m. jegyzetében van említés téve. Újabban az _Ethnographia_: XXIII. évf. 223. l. – _Isten kardjáról_ jelent meg értekezés, mely tekintettel van az _Attila kard_-ra. Behatóan akkor fogunk róla szólani, ha a tátosok kardjáról beszélünk; itt csak a kardról szóló adatokat csoportosítjuk, hogy ha szükség lesz reájok, együtt találjuk.

A kardra vonatkozólag itt felemlítjük, hogy Munkácsi (B. Árja és kaukázusi elemek I. k. 390. l. Bpest, 1901) kardról írt soraiban keletre irányítja figyelmünket, hogy itt keressük első sorban a vele összekötött hagyományokat; mert mikor a kard szót elfogadtuk, hozzáfűzött hagyományokról is hallhattunk. Az I. kötetünk 54. sz. monda karddal felruházott változatát meg is találtuk kelet népénél, mint a jegyzetéből láthatjuk. Van nekünk:

53. Átilla és Bendegúz kardja.

Átillának és Bendegúznak a kardja lehullott csillagdarabból (= meteor) volt. A csillagdarab mikor leesett, csupa tűz volt, csak mikor kihült, vitte valaki, hogy ki? emberem nem tudta megmondani, de még azt sem, határozottan nem tudta állítani, hogy egy vitte-e, vagy több Átillának ajándékba, melyből készült Átilla kardja. Hogy ki, vagy kik készítették, a 73 évesnél idősbb ember elfelejtette, gyermekkorában hallotta; azt az okoskodását, hogy kovácsnak kellett a mesterének lenni, mert azelőtt csak a kovácsok tudtak kardot csinálni, miután nem találgatós meséről van szó, nem fogadom el. Átillának a kardja _szerencsét hozott_, a merre ment győzött. Bendegúz kardjáról emberem szerint azt mesélték, hogy a kard viselése oly _erőssé tette_, hogy nálánál _háromszor erősebbet_ is legyőzött.

(Kis-Zomboron gyermekeskedett embertől.)

Átillának atyja Bendegúz, de nem tőle örökli a kardot, hanem másik kardnak való meteort kap ajándékba, a meteor az égből származik, Átilláé is, Bendegúzé is, mint – Herodotos írja: (_Ethnographia_: XIX. évf. 341. l.) – a szittyák kardja is. Arra a kérdésemre, hogy nem kard esett le az égből? emberem azt válaszolta, az égből kard nem esik le, pedig mint _Kálmány_: Sz. III. k. 303. lapján látjuk, kard is esik le az égből, mellyel Isten Átillát megajándékozta, mellyel eltemették Átillát, mint Rolanddal Durandalt (Ethn. u. o. 341. l.) Itt még megemlékezünk a _Rákóczi kardjá_-ról, melyről eddigelé csak annyit tudunk, hogy az _ellenséget levágja_ s a _hazát halálig oltalmazza_ s hogy 1848-ban egy vitéz Becse alatt a népdal szerint _megtalálta_: _Kálmány_: Sz. III. k. 48. l. Erről a dalról közbevetőleg idejegyzem, hogy Temesközt 1848 óta többször is végigzengte már e dal, alkalomadtán ajkról-ajkra szállt. Itt emlékezünk meg még a _kard ajándékba vivésről_ is. Nem felejtettük el még, hogy 1877-ben a magyar ifjak a török _Abdul Kérim_-nek díszkardot vittek; 1883-ban pedig a _szőregiek_ széltében beszélték, hogy a szegediek a megújúlt városukba megtekintésül jövő _királynak_ háláúl aranyos kardot adnak: _Szeged hálája_ (Szeged, 1883. év, 12. lap) hol szó van _Árpád_-nak adott Átilla kardjáról is.

54. Kolondzijás kiráj.

Vôt a világon ėgy kiráj mög ėgy kirájné, vôt nékik ėgy fijuk mög három lányuk. Ėcczör aszongya a kiráj: „Fijam: Ifijúszépárgyérus! mink mán öregök vagyunk, möghalunk; viseld gongyát a háznak mög a tesvérejidnek! rád bízunk mindönt“. Möghalt azután a kiráj is, mög a kirájné jis, Ifijúárgyérus maga maratt a testvérjejivel. Ėd darabég csak mögvôtak, hanem ėcczör Ifijúárgyérus szerette vôna mán férhönanni a lányokat, de nem gyütt sėnki sė mökkérni ėgyiket sė. Aszonta osztán ėcczör Ifijúszépárgyérus, hogy: „A _lányokat_ mán _vagy az Ördög, vagy az Isten vönné el!_ hogy én is möhetnék házasonni“. Alig monta eszt ki Ifijúszépárgyérus, még akkor este odamönt _három holló_ a lányokat mökkérni, férhön is möntek.

Ifijúszépárgyérus mos mán maga maratt, aszt gondolta el ű osztán magába, hogy űs mögházasodik, főkeresi Világszépaszszonyát! Főmönt a pallásra, lėhozott szörnyen sok búzát mög kukoriczát, hogy lögyön a galamboknak mit önni, még ű hazagyün; osztán mögnyergölt, fölült a lovára, elmönt főkeresni Világszépaszszonyát. A mint möndögélt, útközbe tanát ėgy nagy lapist, tele vôt vérê. A lapis (föld) tulsó ôdalán ėgy katona kéllódott, – a többi mán mind mög vôt halva, benne vôtak a lapisba – csak ű maga kéllódott a parton; háború vôt akkor is. Odamönt hozzá, kérdöszte tülle, hogy: „Mög tunná-jė mondani, hogy hun van a Világszépaszszonya vára?“ Aszongya neki a katona: hogy ű nem tugygya, hanem ha nem sajnálná, vágja el a nyakát! Elvákta a nyakát, aval mönt tovább. A mint möndögélt, mögént tanát ėn nagy lapist, ott is ėgy katona kéllódott a lapis tulsó ôdalán a parton, a többi mán mind mög vôt halva, benne vôtak a lapisba. Odamönt hozzá, kérdöszte tülle, hogy: „Mög tunná-jė mondani: hogy hun van a Világszépaszszonya vára?“ Aszongya a katona: „Én nem tudom, még hírit sė hallottam, hanem erigy odébb, talán maj mögtugygyák mondani, hanem ha nem sajnász, vákd el a nyakamat!“ Elvákta annak is a nyakát, mönt tovább. A mint möndögélt, mögén tanát ėn nagy lapist, ott két katona kéllódott a lapis tulsó ôdalán a parton, a többi mán mind mög vôt halva, benne vôtak a lapisba. Odamönt hozzájuk, kérdöszte tűllük: „Ugyan möktunnátok-ė mondani: hogy hun van a Világszépaszszonya vára?“