Part 17

Mig igy bámultuk egymást, más ló lépdelt oda, szembefordultak s jobb patájukat felemelve összeütötték, majd több izben nyeritettek, de annyiféle hangon, hogy csaknem tagolt beszédnek tünt. Pár lépést hátrahuzódtak, egymás oldalán sétáltak fel s alá, tárgyaló felek módján, akik valamit latolgatnak. A szemük gyakran lebbent felém, mintegy aggódva, hogy el ne szökjem. Egészen el voltam képedve, s azt gondoltam, hogyha ez országban az állatok igy viselkednek, ebben az arányban az emberek kell, hogy a föld legbölcsebb s fejlettebb népe legyen. Ez a gondolat megnyugtatott. Elhatároztam, hogy most odébb állok s felkeresek valami házat, vagy falut, vagy bennszülöttet s itt hagyom a két lovat, társalogjanak, amig jólesik. De az első ló, egy almás pejkó, látván, hogy már elosonnék, utánam nyeritett, de olyan határozott és kifejező hangon, hogy megdöbbenésemben szinte értettem, mit akar. Anélkül, hogy számot adhattam volna magamnak, mit teszek, megfordultam és odaléptem hozzá, mintegy további parancsait várva. Elrejtettem félelmemet, bár most már őszintén aggódni kezdtem, hogy fog ez a kaland végződni; az olvasó elképzelheti helyzetemet. A két ló mellém lépett s most nagy komolysággal kezdték vizsgálni arcomat s kezeimet. A szürke pej, jobb mellső patájával körültapogatta kalapomat, mire levettem azt s ujra föltettem. Erre mindketten nagyon meglepettnek látszottak: a másik, egy barna mén, meglibbentette kabátom szárnyát s ezen megint csodálkoztak. Megsimogatták kezem s láttam, hogy annak szine és lágysága meglepi őket; az egyik oly erősen szoritotta le kezemet patája és csülke közé, hogy felkiáltottam, ezután mindketten gyöngéden s vigyázva nyultak hozzám. Cipőm és harisnyám nagy zavarba hozta őket, többször nyeritettek s mindenféle gesztusuk volt, önkénytelenül bölcsekre kellett gondolnom, mikor valamely bonyolult jelenség okait próbálják megfejteni.

Mindent összevéve, ez állatok viselkedése oly észszerü és szabályos, oly megfontolt és értelmes volt, hogy végre meggyőztem magam, hogy ezek csak varázslók lehetnek, akik valamely rejtett célból lovakká változtatták magukat, s most, hogy idegent találnak, szórakozni akarnak vele, – vagy talán igazán meglepi őket egy idegen és távoli utazó arca, öltözéke. Megnyugodva ez okoskodásban, a következő szavakkal fordultam feléjük: „uraim, ha önök vajákosok, amint okom van hinni, bizonyára értik a világ minden nyelvét, engedje meg tehát méltóságtok, hogy magamat mint egy szegény, hajótörött angolt bemutassam; rossz sorsom e partokra vetett s most csak arra kérem önöket, engedjék meg, hogy valamelyiküknek hátára üljek, mintha igazi ló volna s eljussak egy házig, vagy faluig, ahol megpihenhetek. Cserébe e kegyért ezt a vadászkést s nehány kösöntyüt felajánlom önöknek“ s már ki is vettem zsebemből e tárgyakat. A két ló csendesen állt, mig beszéltem, ugy látszik, nagy figyelemmel hallgatták végig s mikor befejeztem, többször nyeritettek egymás felé, mintegy komoly társalgásba merülve. Hanem észrevettem, hogy nyelvük nagyon jól fejezi ki az indulatokat, s szavaik, kis fáradsággal, még könnyebben beszedhetők, mint a kinai szavak.

Gyakran megkülönböztettem ezt a szót _yehu_, ezt többször ismételte mindegyik. Bár nem tudhattam, mit jelent e szó, mégis, mig a két ló hevesen beszélgetett, megkisértettem, hogy kiejtsem ezt a szót s hogy egy pillanatra elhallgattak, hangosan és bátran mondtam: _yehu_, minden tehetségemmel utánozva a lónyeritést. Ezen nagyon meglepődtek s a szürke kétszer ismételte ezt a szót, mintha a helyes kiejtést tanitaná nekem. Mire én is többször ismételtem a szót, egyre jobban, bár tökéletesen nem utánozhattam. Most egy másik szóval próbálta meg, amit már nehezebben tudtam kiejteni, a mi betüinkkel leirva talán igy hangzanék: _Hauhnhnm_. Ez már nem sikerült ugy, mint az előbbi szó, két vagy három kisérlet után mégis kiejtettem s mindketten csodálkoztak tehetségemen.

Miután még nehány szót váltottak, a két barát bucsut vett egymástól, megveregetve egymás patáját: a szürke pej jelt adott nekem, hogy csak menjek szépen előre, jobbnak láttam engedelmeskedni. Hogy nem mentem elég gyorsan, igy kiabált: _huun, huun_; megértettem, mit akar, s jelekkel értésére adtam, hogy fáradt vagyok s nem tudok gyorsabban menni, mire nyugodtan megállt s várt, hogy kipihenjem magam.

MÁSODIK FEJEZET.

(Szerző egy Hauhnhnm saját házába viszi. – Hogy fogadják szerzőt. – A Hauhnhnmok tápláléka. – Szerző busul, hogy nem kap hust. – Végre megnyugszik. – Mit eszik szerző ebben az országban?

Három mérföldet mentünk, s egy hosszu épülethez jutottunk el, mely a földbe vert s keresztbe rakott cölöpökből készült: az eresz alacsony, szalmával boritott. Kicsit megnyugodtam, s mindenféle csecsebecsét szedtem elő, amilyenekkel utasok nyerik meg indusok és más félvadak jóindulatát. De a ló jelt adott, hogy csak menjek be előtte. Nagy szobába léptem, amelynek egyenletes, lebakolt agyagpadlója volt s a falak hosszában vedrek és vályuk huzódtak. A szobában két kancát és két poroszkát láttam, nem ettek, hanem legnagyobb meglepetésemre ültek a hátsó combjukon. Még jobban csodálkoztam, látván, hogy sürögnek-forognak a szobában s tesznek-vesznek. Ez megerősitette első gyanumat, hogy végtelenül fejlett és értelmes nemzet lehet az, melynek oktalan állatai ennyire civilizálódtak. Csakhamar belépett a szürke, tekintélyt eláruló hangon többször nyeritett s a többi válaszolt.

Ebben a házban még három szoba volt, egymással szembe vágott ajtókkal; a második szobán keresztül haladtunk a harmadik felé. Most a szürke előre lépett s intett, hogy várjak. Vártam a második szobában s előkészitettem ajándékaimat, melyekkel a ház urát és urnőjét lekenyerezem: két kést, két kösöntyüt, hamis gyöngyökkel, egy kis tükröt és egy nyakláncot. A ló kétszer, háromszor nyeritett, s én vártam, hogy valami emberi hangot hallok most már, de csak nyerités volt a válasz, igaz, hogy valamivel élesebb. Azt kezdtem hinni, hogy valami igen nagy ur házába kerültem, ha ennyi ceremónia kell hozzá, hogy bebocsáttatást nyerjek. Csak azt nem értettem, hogy veheti magát körül ilyen nagy ur csupa lovakkal. Végre aggódni kezdtem, hogy szenvedéseim s balsorsom talán megzavarták eszemet, nyugtalanul felálltam s körülnéztem a szobában, mely választékosabban volt berendezve, mint az első. Megdörgöltem szemem, de minden ugy maradt. Megcsiptem karom, hogy felébredjek, remélve, hogy csak álmodom. Végre nem maradt más hátra, megnyugtattam magam, hogy mindez csak varázslat és bűvészet lehet. Nem volt időm folytatni elmélkedéseim, mert már jött is a szürke ló, s jelt adott, követném őt a harmadik szobába. Ott egy szép paripát találtam, két csikóval, kik hátsó lábukon ültek, művészien font s tökéletesen tiszta szalmaszőnyegeken.

Hogy beléptem, a paripa felállt fekhelyéről, közel lépett hozzám s miután gyengéden vizsgálta arcom és kezeimet, igen megvetően mért végig s a másik lóhoz fordulva többször hallottam a _yehu_ szót: melynek értelmét akkor még nem fogtam föl, bár ez volt az első szó, amit kiejtettem. Csakhamar, örök szégyenemre és bánatomra, megtudtam, mit jelent e szó. A szürke pej bólintott és ismételve a _huun-huun_ szavakat, jelt adott, hogy jőjjek vele. Nagyobb udvarba jutottunk, melynek közepén, nem messze a háztól, másik épület állott. Beléptünk s hármat vagy négyet láttam amaz utálatos teremtések közül, amelyekkel partraszállásom után találkoztam. Gyökereket és hust ettek; később megtudtam, hogy szamarak és kutyák, vagy betegségben elhullott tehenek husát. Mindháromnak zsineg volt a nyakán, melynek végét egy-egy cölöphöz kötötték: az ételt két első lábukkal fogták meg s fogukkal marcangolták szét.

A főló parancsot adott egy vörös poroszkának, ugylátszik szolgája volt, hogy oldozza fel az egyiket s hozza közelébb. A bestiát szorosan odaállitották mellém és arcunkat és alakunkat az ur és szolgája tüzetesen összehasonlitotta: ujból többször hallottam ismételni a _yehu_ szót. De mekkora volt borzadásom és meglepetésem, mikor észrevettem, hogy az az utálatos állat egészen emberi formáju, arca lapos és széles ugyan, orra benyomott, ajka széles és szája nagy, de ilyesmit vad népeken is tapasztalhat az ember, melyeknél a vonásokat már gyermekkorban eltorzitja a föld porában való hentergés, vagy az, hogy az anyák hátukon hordják kicsinyeiket s ezeknek arca vállukhoz dörgölődik. A _yehu_ mellső lába alig különbözött az én kezemtől, csak a körmök hosszabbak, a tenyér durvább s barnább s a kézfej szőrösebb. Lábunk is éppen ugy hasonlitott, amit csak én tudhattam, mert a lovak harisnyát s cipőt láttak rajtam. Egész testünk, eltekintve, a már leirt szőrzetektől s szinektől, ilyen megdöbbentő hasonlatosságot mutatott.

A lovak azonban nagy zavarban voltak, látván, hogy testem nagy része különbözik a _yehuk_ testétől; azt persze nem tudták, hogy e különbségeket csak a ruháimnak köszönhetem. A vörös poroszka egy gyökeret nyujtott át nekem, amit patája és csülke közé szoritott, mint azt megfelelő helyen kimagyarázom majd. Elvettem a gyökeret, megszagoltam és udvariasan visszaadtam. Erre egy darab szamárhust vett ki az egyik _yehu_ vályujából, de ez oly büzös volt, hogy undorodva elfordultam; egy yehunak vetette oda, mely aztán mohón felfalta. Ekkor a ló egy köteg szénát nyujtott felém, majd egy vödör zabot, de én fejemet ráztam, jelezve, hogy ezt nem tudom megenni. Már ekkor megijedtem, mi lesz velem, hisz itt éhen halhatok, ha magamhoz hasonló lénynyel nem találkozom, mert ami e piszkos _yehukat_ illeti, be kell vallanom, soha nem láttam még minden tekintetben ennyire undoritó lényeket; bár abban az időben kevés ember élt Európában, aki az emberiséget oly mértékben szerette volna, mint magam. A gazdaló észrevette viselkedésemen, mennyire undorodom ez állatoktól s visszakergette őket az istálló homályába. Ekkor első patáját szájához emelte, oly mozdulattal, mely egészen természetesnek látszott. Ugy látszik, azt akarta megtudni, mit szeretnék enni, de nem adhattam érthető választ s ha megértett volna is, nem tudtam elképzelni, honnan szerzünk megfelelő táplálékot. Mig igy erőlködtem, az ajtó előtt egy tehén haladt el. Rámutattam s jeleztem, hogy odamegyek s megfejem. Ezt már megértette gazdám. Visszavezetett a házba s egy kancaszolgálót rendelt mellém, mely másik szobába vitt, hol fa- és agyagedényekben friss tej állt a polcokon. Kaptam egy köcsöggel. Jót huztam belőle s nagyot épültem rajta.

Délfelé holmi jármüfélét láttam a ház felé közeledni, amit négy _yehu_ huzott, mint valami szánt. A kocsiban öreg paripa ült, aki tekintélyes személynek látszott. Hátsó lábaival lépett a földre, mellső lábát ugy látszik megsértette. A mi lovunk nagy barátsággal fogadta, együtt ebédeltek a ház legszebb szobájában, tejbefőtt zabot, amit az öreg paripa forrón evett, a többi ki hagyta hülni. A sajtárokat körben állitották föl, körben ültek a lovak is szalmakötegeken, hátsó combjukra nehezedve. Középen széles jászol állt, részekre osztva, ugy, hogy mindegyik mén és kanca a maga szénáját ette, nagyon tisztán és rendesen. A fiatal csikók igen szerényen viselkedtek, különösen a mi gazdánk csikai, melyek igen szelidek és udvariasak voltak a vendégekhez. A szürke odaállitott maga mellé és láttam, hogy ő és barátai rólam beszélnek; a vendégek gyakran pillantottak rám és gyakran ismételték a _yehu_ szót.

Véletlenül felhuztam volt keztyümet, amit szürke gazdám észrevett, meg volt lepetve s csudálkozva kérdezni látszott, mit csináltam mellső lábammal; patájával kétszer vagy háromszor érintette kezemet, mintha azt akarná mondani, hogy ugy akarja látni, mint előbb. Azonnal engedelmeskedtem, lehuztam keztyümet és zsebrevágtam.

Ezen megint sokat vitáztak s láttam, hogy a társaságban jó benyomást keltett modorom. Többször ismételnem kellett nehány szót, amit megtanultam s mig ebédnél ültünk, a gazda elmondta a zab, tej, tüz, viz s más fogalmak nevét. Mindent szépen utána mondtam, mert mint emlitettem már, ifju korom óta igen könnyen tanulok nyelveket.

Ebéd után a gazda félrehivott, szavakkal és jelekkel értésemre adta, hogy mennyire sajnálja, hogy nincs mit ennem. A zabot az ő nevükön _hlunnak_ nevezik. Többször ismételtem ezt a szót, mert utóbb eszembe jutott, hogy talán valami kenyérfélét csinálhatnék belőle, ami tejbemártva elég volna ahhoz, hogy éhen ne vesszek; – azután majd csak eljutok valahová, magamfajtáju népek közé. A gazda azonnal megparancsolta egy fehér kanca-szolgálónak, hogy nagy fatálon hozzon nekem zabot. Ezt megpörköltem a tüzön s aztán ugy, ahogy ledörgöltem a polyvát s kiszedtem a magokat, az egészet megőröltem két kő között, vizzel meggyurtam, tüzön megsütöttem s melegen ettem, tejjel. Eleinte bizony nagyon izetlen lakoma volt, bár tudom, hogy Európa sok részében eszik a zab-kenyeret. Később aztán hozzászoktam; életem folyamán gyakran kényszerültem kemény nélkülözésre s nem az első esetem volt ez, mely meggyőzött róla, hogy a természet mily könnyen kielégithető. Itt csak azt jegyzem még meg, hogy egyetlen félóráig sem voltam beteg, mig e szigeten éltem. Később fogtam néha egy-egy házinyulat, vagy a _yehuk_ hajából készült hurokkal madarat is; néha meg jóizü növényeket szedtem s főzeléket csináltam a kenyérhez. Máskor vajat köpültem s megittam a savót. Eleinte nagyon nélkülöztem a sót, de a szokás kibékitett ennek hiányával is. Meg vagyok győződve róla, hogy a sót csak fényüzésből s inyenckedésből használják s hogy kezdetben arra volt való, hogy szomjuságot keltsen, kivéve, ha hust raktak el bele, hogy meg ne romoljék. Nincs is állat, mely a sót ugy enné, mint az ember. Ami engem illet, elhagyva ezt az országot, csak nagynehezen szoktam hozzá megint, hogy bármely ételben a só izét elviseljem.

Legyen ennyi elég abból, amit étkezésemről mondhatok. Más irók megtöltik könyveiket effélével, mintha az olvasót érdekelné, hogy mi utazók jól étkezünk-e vagy rosszul. Ennyit mégis fel kellett emliteni, máskülönben lehetetlennek tartaná a világ, hogy három évet éltem ilyen országban és ilyen lakók között.

Hogy lealkonyodott, a gazda elrendelte, adnának nekem fekhelyet. Kaptam is egyet, tiz méternyire a _yehuk_ istállójától. Lefeküdtem a földre s ruháimmal betakarva magam, mélyen aludtam. Rövid idő mulva még jobban hozzászoktam helyzetemhez, amint az olvasó látni fogja, ha életmódomról majd tüzetesebben beszélek.

HARMADIK FEJEZET.

(Szerző az ország nyelvét tanulmányozza. – Hauhnhnm gazdája támogatja a tanulásban. – Az ország nyelve. – Számos magasállásu Hauhnhnm kiváncsiságból eljön megnézni szerzőt. – Szerző röviden elbeszéli utjait gazdájának.)

Legfőbb igyekezetem odairányult, hogy már most megtanuljam az ország nyelvét, amiben gazdám (ezentul csak igy nevezem) s a ház mindegyik szolgája támogatott. Mindnyájan valóságos csodának tekintették, hogy egy szerintük oktalan állatban az értelem kétségtelen jeleit tapasztalhatták. Rámutattam a tárgyakra s megkérdeztem nevüket, amit aztán, ha magamra maradtam, naplómba jegyeztem be. Rossz kiejtésemet gyakori ismétlésekkel javitgattam. Egy rőt poroszka, egyik alsóbb cseléd, különösen kezemre járt.

Ez a nép torkon és orron keresztül beszél. Nyelvük legjobban a németalföldi tájszólásokhoz hasonlit, de kecsesebb és kifejezőbb. Különben V-ik Károly császár ugyanezt akarta mondani, mikor kijelentette, „hogy a lovaival mindig hollandusul szokott beszélni.“ Gazdám kiváncsisága és türelmetlensége oly nagy volt, hogy szabad idejében órákat töltött tanitásommal. Meg volt győződve róla, (mint később bevallotta) hogy _yehu_ vagyok. De tanulékonyságom és szelidségem meglepte őt, mert mind e tulajdonok ellentétben állnak a _yehuk_ természetével. A ruháim nagy zavarba hozták, gyakran tépelődött magában, vajjon nem testemhez tartoznak-e: mert sohasem vetettem le, mielőtt a család nyugovóra tért s reggel már korán felöltöztem. Gazdám nagyon vágyott már tudni „honnan jövök, hol szedtem fel az értelem mindama látszatát, amit elárultam eddig, hogy történetemet saját szájamból hallhassa“, remélte, hogy ez hamar bekövetkezik, mert igen gyorsan tanultam. Hogy mindent jól megjegyezzek, a szavakat latin betükkel irtam le forditással együtt. Mindez gazdám jelenlétében történt s csak nagynehezen tudtam megmagyarázni néki, hogy mit mivelek. E benszülötteknek ugyanis fogalmuk sincs könyvekről és irodalomról.

Tiz hét alatt már megértettem a legtöbb kérdést s három hónap mulva türhető válaszokat adtam. Gazdám szerette volna tudni, „hogy honnan jövök s ki tanitott meg utánozni az értelmes lényeket, mert a _yehukat_ (melyekéhez fejem, kezem, arcom s minden, mi látható rajtam, tökéletesen hasonlit) eltekintve valami alattomos ravaszságtól s minden rosszra való hajlamtól, ugy ismerik, mint a leggyengébb felfogásu háziállatokat.“ Azt feleltem, „hogy tengeren át jöttem, távol vidékről, sok hozzám hasonló lénynyel, egy nagy, kivájt edényben, amit a fák törzséből csináltunk, de társaim kitettek a partra s magamra hagytak“. Csak nagynehezen és sok taglejtés segélyével tudtam ezt megértetni vele. Azt felelte, „hogy bizonyára tévedek, vagy amit mondok, az nincsen“, igy fejezte ki magát, mert nyelvöknek nincs szava a hazugság, vagy csalás kifejezésére. „Lehetetlen az, hogy a tengeren tul még ország legyen, vagy hogy állatok faedényt készithessenek s ezt a tengeren kormányozhassák. Abban bizonyos, hogy élő _Hauhnhnm_ nem tudna ilyet szerkeszteni s nem bizná _yehukra_, hogy kormányozzák.“

A _Hauhnhnm_ szó az ő nyelvükön lovat jelent, nyelvtörténetileg: _a természet tökélyét_. Azt mondtam gazdámnak, „hogy még nem tudom jól kifejezni magam, de rövid időn belül csodákat beszélek majd néki“. Gazdám a saját feleségét, csikaját és cselédeit is intette, hogy minden alkalmat használjanak fel, amikor tanithatnak: ő maga naponta két-három órát oktatott. Több magasállásu ló és kanca a szomszédságból meglátogatott bennünket arra a hirre, „hogy egy csodálatos _yehut_ találtak, ami ugy beszél, mint egy _Hauhnhnm_ és szavakban és mozdulatokban az értelem halvány visszfényét árulja el. Mind e vendégek nagyon szivesen beszélgettek velem, kérdéseket tettek fel, s én ugy ahogy válaszoltam. Ez a nagy buzgalom odahatott, hogy odaérkezésem után öt hónappal már mindent értettem, amit beszéltek s egész türhetően fejeztem ki magam. A _Hauhnhnm_-ök, kik hogy láthassanak s beszélhessenek velem, meglátogatták gazdámat, alig hitték el, hogy igazi _yehu_ vagyok, mert a testem, ugymond, másféle szőrzettel van boritva. Csudálkoztak, hogy rajtam nincs szőrzet, csak fejemen, arcomon és kezeimen. De titkom csakhamar kiderült, egy oly eseménynyel kapcsolatban, mely tizennégy nappal ezután történt.

Már emlitettem az olvasónak, hogy esténkint, ha a család lefeküdt, én is visszavonultam, levetkőztem és ruháimmal takaróztam. Egy reggel az történt, hogy gazdám értem küldte a vörös poroszkát, az inasát. Még álmomban talált, ruháim egyik oldalon leestek s ingem mellemre csuszott. Felébredtem a zajra s észrevettem, hogy az üzenetet némileg zavartan adja tudtomra. Később gazdámnak ijedtében nagyon zagyva leirásban mondta el, mit látott. Én hamar megtudtam a felfedezést, mert alighogy gazdám előtt megjelentem, rögtön megkérdezte, „mit jelentsen az, amit szolgája beszélt, hogy én nem ugyanaz vagyok mikor alszom, mint aminek nappal mutatkozom; hogy az inas szerint részben fehér vagyok, részben sárga, vagy legalább is nem oly fehér és részben barna“.

Eleddig eltitkoltam ruháim jelentőségét, minden módon különbözni akarván a _yehuk_ átkozott fajtájától, de most beláttam, hogy tovább nem titkolódzhatom. Különben is megfontoltam, hogy cipőim s ruháim csakhamar elkopnak majd, máris rossz állapotban voltak s igy egyszercsak szükségem lesz majd a _yehuk_, vagy más állatok bundájára, amikor tehát ugyis kipattan a titok. Elmondtam hát gazdámnak, „hogy abban az országban, ahonnan jövök, a hozzámhasonló lények, testüket bizonyos állatok mesterségesen kikészitett hajzatával fedik, részint szeméremből, részint az idő hideg és meleg viszontagságai ellen. A magam részéről, ha parancsolja, azonnal meggyőzhetem őt, csak azt a kegyet kérem, hogy ne kelljen feltakarnom bizonyos részeket, miket a természet elrejteni int“. Azt felelte, hogy egészen furcsa dolgokat beszélek, főleg utolsó szavaimat nem érti: hogy inthetne minket a természet arra, hogy elrejtsük, amit a természet adott, ő maga és családja sohasem szégyelte testét; különben pedig tegyek ugy, ahogy jól esik“. E szavak után először kigomboltam felsőkabátom és levetettem; majd a mellényemre került a sor; levetettem cipőmet, harisnyámat és nadrágomat. Leengedtem ingemet és alját felhuztam, az egészet öv módjára derekam köré csavartam, hogy meztelenségem elrejtsem.

Gazdám az egész eljárást kiváncsi álmélkodással nézte végig: egyenkint patájába vette a ruhákat, minden darabot szorgosan megvizsgált, megforgatott, majd szeliden és óvatosan több helyen hozzám ért, többször körüljárt; végre kijelentette, hogy nyilvánvalóan _yehu_ vagyok, de sokban különbözöm fajtámtól. A bőröm lágyabb, simább és fehérebb, sok helyen csupasz, körmeim alakja és szine is más s főképpen az a hajlamom, hogy mindig hátsó lábaimon járok. Megelégedett e látványnyal és sürgetett, hogy öltözzem fel megint, mert már nagyon dideregtem.

Többször megmondtam gazdámnak, mennyire elkeserit, hogy _yehu_-nak nevez, mert ezt az állatot annyira utálom és megvetem. Kértem, tiltsa meg családjában és barátai közt, akik meglátogatják, hogy ezt a szót rám alkalmazzák. Másrészt azt is szerettem volna, „ha testem hamis takarójának titkát nem árulná el senkinek, legalább addig, mig ebben a ruhában tart; – ami inasát, a vörös poroszkát illeti, annak tisztességérzete hallgatást parancsol“.

Gazdám mindebbe jószivvel beleegyezett s igy senki sem tudta meg titkomat, mig csak ruhám szakadozni nem kezdett, amit mindenféle szövettel pótolni kellett. Közben gazdám azt kivánta, „hogy minden szorgalommal azon legyek már most, hogy nyelvüket megtanuljam; a maga részéről jobban érdekli őt értelmességem és beszélő tehetségem, mint egész alakom és testem, akár be van boritva, akár nincs“. Hozzátette még, „hogy némi türelmetlenséggel várja már azokat a csodákat, amikről igértem, hogy beszélek majd“.

Ettől kezdve megkettőzte fáradozását és oktatásait: társaságba vitt s mindenkit kért, hogy előzékenyen bánjon velem, „mert“ ugymond, „ez jó kedvre hangol engem s annál mulatságosabb leszek“.

Naponkint, tanitásközben sok rám vonatkozó kérdést intézett hozzám. Minden tehetségemmel válaszoltam s igy csakhamar általános, bár tökéletlen fogalmakat alkothatott személyemről. Az olvasót untatnám, ha elbeszélném, hogy vált szabályossá társalgásunk, lépésről-lépésre; az első összefüggő beszámolás, amit magamról adtam, igy hangzott.