Part 16

„Mindehhez vegyük még azt a sok örömöt: láthatni kormányok és államformák forradalmait, a felső és alsó rétegek hullámzását, nagy városokat rombadőlni, s királyok székhelyévé válni sötét kis falvakat; látni nagy folyókat keskeny patakká apadni; látni az óceánt, hogy hagyja el a sziklás kőpartot s hogy önti el árjával más oldalon; látni még ismeretlen földrészeket, hogy emelkednek ki a ködből; látni népvándorlást, melyben barbár hordák árasztanak el elfinomult országokat; – s látni, hogy finomulnak el e barbárok idővel. S látni végre az idők mélyében és távolában, hogy fedezik föl egyre-másra az örök-mozgót, a repülő embert, a mindent gyógyitó balzsamot, s hogy emelnek késő unokáink minden tökéletlent tökélyre.

„Micsoda nagyszerü felfedezések, mondjuk, csak a csillagászatban, hiszen mi struldbrugok tuléljük s megerősithetjük a magunk jóslatait. Látjuk távozni és visszatérni az üstökösöket s látunk napot, holdat és csillagot keringésének és forrásának minden változatában.“

Szélesen kitértem más tárgyakra is: a végtelen élet és emberfölötti boldogság emésztő vágya szárnyat adott szavaimnak. Hogy befejeztem s előadásom lényegét tolmácsom leforditotta a társaságnak: anyanyelvükön sokáig és élénken vitáztak még és csodálkozva láttam, hogy hahotáznak gyakran, az én rovásomra. Végre ugyanaz az ur, aki szavaimat tolmácsolta, hozzám fordult és megjegyezte, „hogy szeretné kiigazitani némely tévedésemet, melyeknek oka az emberi természet közös korlátoltsága s melyért senki sem felelős. A struldbrugok nemzetisége kizárólag náluk terem meg, sem Balnibarbiban, sem Japánban, hol szerencséje volt a király követségét képviselni, nem hallott hasonlót s megfigyelte, hogy ez országok lakói szinte el se hitték, hogy ilyesmi lehetséges legyen. Álmélkodásomon, hogy először beszélt e jelenségről, rögtön észrevette, hogy egészen uj és nekem szinte hihetetlen dolgokat hallok. Hogy a két fent emlitett országban, ott tartózkodása alatt sokféle emberrel beszélt, s megfigyelte, hogy minden ember legnagyobb vágya a hosszu élet: s akinek a féllába a sirba volt már, kétségbeesetten kapaszkodott másik lábával a földhöz. Hogy a legöregebb ember még legalább egy napot élni remél s ugy tekint a halálra, mint a legnagyobb rosszra, mely ellen minden természetes érzés védekezést parancsol. Talán csak itt, Luggnagg szigetén csökkent kissé az élet hallatlan étvágya, azáltal, hogy mindig szemeink előtt volt a _struldbrugok_ példája.

„Amit én az öröklét módszeréről beszéltem, igaztalan és meggondolatlan beszéd volt, mert abból a feltevésből indult ki, hogy az ifjuság, egészség és életerő örökkétartó. Már pedig nincs oly balga ember, aki ezt remélni merje, legkicsapongóbb vágyaiban. Nem az a kérdés, hogy az ember szeretne-e ifjui egészségben és gazdagságban élni örökké: – arról van szó, hogyan visel el egy örökké tartó életet, mindama nyomorusággal és betegséggel testében, amiket a vénség hoz magával, mert bár kevés ember szeretne halhatatlan lenni ily kemény feltételekkel, mégis a két elsőbb emlitett országban, Balnibarbiban és Japánban ugy látta, hogy az emberek szeretnék kitolni halálukat, bármily későn jelentkezzék is: s alig hallott emberről, aki szivesen halt volna meg, kivéve, ha kin és szomoruság elviselhetetlen foka láttatta vele jobbnak a halált. Vajjon amaz országokban, melyekben utaztam, épp ugy, mint hazámban, nem tapasztaltam-e hasonlót?“

E bevezetés után részletesen beszámolt nekem a struldbrugokról. Elmondta, „hogy a struldbrugok harmincéves korukig ugy viselkednek, mint a közönséges halandók, azontul fokozatosan buskomorrá és levertté válnak, egészen nyolcvanéves korukig. Ezt saját bevallásukból tudja, másként, tekintve, hogy e korban kettő vagy három született csak, tulkevesen vannak ahhoz, hogy általános véleményt formálhassunk róluk. Nolcvanéves korukban (ez az emberi élet határa nálunk) nemcsak a közönséges öreg emberek minden bolondságait és betegségét tapasztalhatjuk rajtuk, de még sok mást is, mely a végtelen élet nyomasztó kilátásából származik. Nemcsak hogy makacsok, szeszélyesek, mohók, fecsegők, hiuk, mogorvák: de képtelenek minden barátságra, minden természetes vonzódás kihal belőlük. Irigység és tehetetlen vágy, ez a két fő szenvedélyük. Irigységük főleg azokra a tárgyakra vonatkozik, mely az ifjabb nemzedék sajátsága és az öregeknek halálát okozza. Visszagondolva régi időkre, rá kell jönniök, hogy az öröm minden lehetősége megszünt számukra s ha temetést látnak, jajongani és panaszkodni szoktak, hogy ime, mások beeveznek a nyugalom révébe, melyet előlük örökre elzárt a sors. Nem emlékeznek semmire és senkire azonkivül, amit ifju korukban megjegyeztek s erre is igen tökéletlenül. Valamely esemény részleteit biztosabban megtudhatjuk a közönséges hagyományokból, mintha az ő emlékezőtehetségükhöz fordulnak. Sok közülök egészen gyermekké válik s minden emlékezőtehetségét elveszti, ezek szánalmat érdemelnek, mert legalább nincs meg bennük a társaik sok rossz hajlama és tulajdonsága. Ha egy _struldbrug_ a maga fajtájából választ feleséget, ezt a frigyet az ország törvényei felbontják, mihelyt az egyik eléri nyolcvanadik évét. A törvény ugy okoskodik, hogy méltányos, hogy azok, akik saját hibájukon kivül, örök életre itéltettek e nyomorult világban, ne érezzék kinját megkettőzve azzal, hogy hozzá még feleségük is legyen.

„Nyolcvanéves korukban a törvény halottakká nyilvánitja őket; örököseik megkapják birtokukat, ellátásukra csekély járadékot fordit, a többi aztán állami költségen megy. Ez időn tul sem hivatalt, sem állást nem vállalhatnak még ingyen se. Nem vehetnek s nem kezelhetnek birtokot, polgári vagy bünügyben nem tanuskodhatnak, nincs hitelük és nem vehetnek részt üzletekben.

„Kilencven évvel kihull a foguk és a hajuk. E kortól fogva nem érzik izét többé semminek, esznek és isznak, amit le tudnak nyelni, étvágy nélkül és üdülés nélkül. Az életük folyamán felszedett betegségek tartanak egyre, nem rosszabbodnak és nem javulnak. Beszélgetés közben gyakran elfelejtik a szavakat s az emberek nevét, még a barátokét és rokonokét is. Ugyanebből az okból az olvasás sem mulattatja őket, mire a mondat végére érnek, elfelejtik az elejét, igy aztán ez egyetlen mulatságtól is meg vannak fosztva.

„Az ország nyelve folyton változik s igy egyik korszak _struldbrugja_ nem érti meg a másikat. Kétszáz év mulva alig tudnak már beszélni halandó testvéreikkel; ugy élnek saját hazájukban, mint az idegenek.“ Ime, ennyit tudtam meg a _struldbrugokról_, vagy ennyire emlékszem abból, amint megtudtam. Később láttam közülük ötöt vagy hatot, különböző korokból. A legfiatalabb alig kétszáz éves; barátaim mutattak be egymásnak. Mondták neki, „hogy ez egy nagy utazó és sok világot látott“, de a _struldbrug_ közömbösen nézett rám és nem kérdezett semmit. Azt hajtogatta csak „adnék neki _slumskudasokat_, vagyis emléket“; ez a koldulásnak egy módja, mert a törvény különben szigoruan tiltja a kéregetést, arra való az állami alap, bármily csekély is. A struldbrugokat mindenki gyülöli és megveti, rossz jelnek tekintik, ha egy születik. Korukat ugy tudja meg az ember, hogy megkérdi őket, milyen királyra, vagy nagy emberre emlékeznek s aztán utána néznek a történelemben. Nyolcvan éven fölül ugyanis nem emlékeznek már semmire.

Soha nem láttam ilyen nyomorult és kétségbeesett embereket, a legborzasztóbb látványt asszonyaik nyujtják; évszámaiknak megfelelően az öregség minden jele meglátszik rajtuk, valami borzongató halotti szin kiséretében, amit leirni se tudok. Hat között azonnal felismertem, melyik a legöregebb, bár egy vagy két század volt csak közöttük.

Ezek után, amit hallottam és láttam, elképzelheti az olvasó, hogy az örökélet forró vágya kissé lehült bennem. Elszégyeltem magamat gyermekes álomképeimért, melyeket elébb hangoztattam s ugy éreztem, nincs az a zsarnoka a világnak, ki oly halálformát eszelhetne ki, melybe szivesen ne rohannék inkább, mintsem ezt az életet válasszam.

A király meghallotta, mi történt köztem és barátaim között, s kegyesen tréfálózott felettem: azt mondta, örülne, ha néhány _struldbrugot_ elküldhetnék hazámba, hogy az embereket leszoktassák a halálfélelemről; de ugy látszik, az ország alaptörvényei tiltják ezt, másként szivesen vállaltam volna a szállitás terhét és költségeit. El kell ismernem, hogy az országnak a _struldbrugokra_ vonatkozó törvényei józan megfontoláson alapulnak s hogy hasonló körülmények között minden nemzet hasonló eljárásra kényszerülne. Tudva, hogy a fukarság természetes járuléka a vénségnek: ezek a halhatatlanok végül az ország egész vagyonát összeharácsolnák, hatalmat ragadnának magukhoz, melyet hibáik mellett helyesen gyakorolni nem tudnának s végre az államot romlásba sodornák.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

(Szerző elhagyja Luggnaggot s Japánba vitorlázik át; – onnan egy holland hajón Amsterdamba és Amsterdamból hazájába tér vissza.)

Ugy véltem, a _struldbrugokról_ szóló ez a kis értekezés szórakoztatni fogja az olvasót, mert be kell vallani, hogy szokatlanul hangzik. Legalább nem emlékszem, hogy utleirásokban olvastam volna effélét (már azok közt, amik kezembe kerültek), ha tévednék, elnézést érdemlek, mert hiszen két utazó, kik ugyanazt az országot irják le, szükségképpen megegyeznek bizonyos részletekben s ez még nem jelenti azt, hogy az egyik átkölcsönözte, vagy ellopta a másik adatait.

Azt is tekintetbe kell venni, hogy Japán és Luggnagg között élénk kereskedelem folyik, nagyon valószinü tehát, hogy a japán szerzők beszámolnak a _struldbrugokról_, de oly kevés ideig voltam Japánban s nyelvök oly ismeretlen nekem, hogy nem kérdezősködhettem róluk. Remélem, a hollandusok adataim alapján kutatni fognak majd s kiegészitik esetleges hiányaimat.

Őfelsége, miután gyakran ajánlott fel nekem magas udvari állást, látva, hogy mindenáron vissza akarok térni hazámba, végre kegyesen megadta beleegyezését. Sajátkezüleg irt ajánlólevelet adott a japán császárhoz. Megajándékozott négyszáznegyvennégy nagy aranynyal (ez a nép szereti az egyforma számjegyeket) s adott egy nagy vörös gyémántot, amit Angolországban száz fontért adtam el.

Ezerhétszázkilenc május hatodikán ünnepélyes bucsut vettem az udvartól és barátaimtól. Őfelsége őrséget rendelt mellém Glanguenstaldig: az a sziget délnyugati kikötője. Hat nap mulva indult a hajó Japánba. Az ut tizenöt napig tartott. A kis Xamoskhi kikötőváros mellett vetettünk horgonyt, Japán délkeleti partján. Innen néhány földnyelv vezet észak felé, ahol Japán fővárosa, _Jeddó_ fekszik. Partraszállva, megmutattam a luggnaggi király levelét: a hivatalnok jól ismerte a tenyérnagyságu pecsétet, melyre a következő szavak voltak irva: „a király egy béna koldust emelt fel a földről“. A város előljárói hallván a levélről, ugy fogadtak, mint valami minisztert. Elláttak kocsikkal és szolgákkal s Jeddóig kisértek, ahol azonnal jelentkeztem kihallgatásra és felmutattam a levelet. Miután ezt szertartásosan felbontották s a tolmács közölte őfelségével tartalmát, az utóbbi értésemre adta, „hogy fejezzem ki mit akarok, bármi legyen az, megkapom, királyi testvére kedvéért“. A tolmács különben holland hajósok üzletfele volt, magatartásomon észrevette európai mivoltomat s hollandul forditotta le őfelsége szavait. Mint már elhatároztam, azt feleltem, „hogy holland kereskedő vagyok, hajótörést szenvedtem, szárazon, vizen Luggnaggba jutottam és onnan Japánba. Tudom, hogy honfitársaim gyakran megfordulnak erre s lesz módom visszatérni hazámba: azért hát alázattal ama kegyet kérem csak, engedné meg őfelsége, hogy épségben Nangasakba jussak!“ Ehhez hozzá tettem még, „hogy luggnaggbeli királyi pártfogóm kedvéért engedje el őfelsége nekem azt a szertartást, melyben honfitársaimnak rá kell tapodni a keresztre: – a balsors vetett ez országba, s nem kereskedni jöttem. Midőn e kérelmemet a tolmács leforditotta, őfelsége meglepettnek látszott s azt mondta, „ugy emlékszik, a hollandusok között az első vagyok, aki e pontban aggodalmaskodott s valóban, szinte kétkedni kezd benne, igazán hollandus vagyok-e, mert hogy igaz keresztény vagyok, az biztos. Mindazonáltal, különös kegyképpen, teljesiti kivánságomat, de ügyesnek és óvatosnak kell lenni, s meg kell hagyni a hivatalnokoknak, hogy ugy engedjék el nekem a szertartást, mintha véletlenül történnék, mert biztosit, hogyha valamelyik holland testvérem megtudja a titkot, biztosan nyakamat szegi utközben.“ Hálámat fejeztem ki e szokatlan kegyért; ezekután rábiztak egy kapitányra, aki épségben szállitott Nangasakba s gondoskodott róla, hogy a kereszt-szertartás elmaradjon.

Ezerhétszázkilenc junius kilencedikén értünk Nangasakba, hosszu és fáradságos utazás végével. Csakhamar holland tengerészek társaságába jutottam, s az Amboina nevü négyszázötven tonnás hajón Amsterdamba vitettem magam. Valamikor sokat éltem Hollandiában, Leydenben folytattam tanulmányaimat s jól tudtam hollandusul. A tengerészek csakhamar megtudták, honnan jövök s kikérdezték egész életemet. Rövid és valószinü történetet eszeltem ki, elhagyva a legfontosabb mozzanatokat. Voltak ismerőseim Hollandiában, vezetéknevet találtam ki magamnak és azt mondtam, hogy szüleim szegény gülderlandi parasztok. A kapitánynak, Teodorus Vangrultnak ki akartam fizetni az utat, de mikor megtudta, hogy seborvos vagyok, megelégedett a fél dijjal, azzal a feltétellel, hogy utközben igénybe vehessék szolgálataimat. A legénység többször megkérdezett, hogy a fentemlitett szertartáson átestem-e, kitérő válasszal feleltem, mondván, hogy mindenben alávetettem magam a császár parancsának. Mégis egy rosszakaratu gazfickó bevádolt a tisztnél, s azt állitotta, hogy nem tapodtam rá a keresztre. Szerencsémre, ez a tiszt be volt avatva ügyembe, husz bambusznádat veretett a fickó hátára, ezekután nem zaklattak többé.

Különösebb esemény nem zavarta utunkat, jó széllel elértük a Jóreménység fokát, ahol friss vizet vettünk fel. Ezerhétszáztiz április tizedikén elértük Amsterdamot, utközben három emberünket vesztettük el csak betegségekben, s egy negyediket, ki az előárbócról zuhant a tengerbe, nem messze Ginea partjaitól. Amsterdamból csakhamar Angliába indultam kicsiny hajón, mely a város tulajdona. Április 16-án a dünékra értünk. Másnap reggel kötöttünk ki: öt év és hat hónap után ujra láttam szülőhazámat. Egyenesen Redriffbe utaztam, ugyanaznap délutánján meg is érkeztem s nőmet és családomat jó egészségben találtam.

NEGYEDIK RÉSZ. Utazás Hauhnhnm országba.

ELSŐ FEJEZET.

(Szerző, mint kapitány utra kel. – Legénysége összeesküszik ellene, fülkéjébe csukják s ismeretlen vidéken partra teszik. – Behatol az ország belsejébe. – A Yehuk, egy sajátságos állatfajta. – Szerző találkozik két Hauhnhnm-el.)

Bár rakoncátlan természettel vádoljanak, be kell vallanom, hogy kalandvágyamat nem oltotta el mindama veszély és kétségbeesés, melyeket utam korábbi részeiben elbeszéltem. Öt hónapot töltöttem nőmmel és gyermekemmel és igen boldog lehettem volna, ha meg van bennem a képesség felismerni, hol kell megállanom. Szegény feleségemet áldott állapotban hagytam ott s elfogadtam egy kedvező ajánlatot, a háromszázötven tonnás nagy kereskedelmi hajónak, a „Kaland“-nak parancsnokságát; közismert jó tengerész voltam s hogy meguntam már a seborvosi hivatást, e célra egy ügyes fiatalembert fogadtam fel hajómra, bizonyos Purefoy nevezetüt. Portsmouthban szálltunk vitorlásra, 1710. szeptember 7-én. Tizennegyedikén Pocock kapitánynyal találkoztunk, aki Campechy öblébe igyekezett ébenfáért. Tizenhatodikán a vihar elválasztott bennünket. Hazatértem után értesültem róla, hogy nemsokára ezután megfeneklett és az egész hajóról csak egy kis inas maradt életben. Becsületes ember volt és jó tengerész: csak tulságosan bizott eszében s ez volt oka pusztulásának, mint annyi másnak. Ha megfogadta volna tanácsom, most otthon volna családja körében, épségben és biztonságban, mint én.

Több tengerészem meghalt maláriában. Barbadosban kellett felfogadnom néhányat, s érintenem kellett a Leward szigeteket, ama kereskedők megbizása szerint, akik alkalmaztak. Csakhamar magam megbántam, amit tettem: a felfogadott emberek közül volt néhány bukkanir, azaz tengeri kalóz. Ötven emberem volt a fedélzeten s parancsot adtam, hogy a déli tenger felé forduljunk, ahol az indusokkal akartam kereskedni s néhány felfedezést voltam teendő. De ezek a fickók, akiket felszedtem, megrontották legénységemet, összeesküdtek ellenem, hogy elkaparitsák a hajót. Egy reggel fülkémbe törtek, kezemlábam megkötözték s megfenyegettek, hogy a tengerbe hajitanak, ha ellenállok. Azt feleltem, hogy foglyuk vagyok és megadom magam. Megeskettek, aztán felbontották kötelékeim, csak a lábamon hagytak egy láncot, s hozzáerősitettek ágyamhoz. Ajtóm elé őrt állitottak, töltött fegyverrel, ki azonnal főbelőtt volna, ha megkisérlem a szökést. Adtak ennem és innom s a hajó parancsnokságát átvették. Az volt a céljuk, hogy mint kalózok, spanyol hajókat fosszanak ki: de ehhez több ember kellett volna. Igy hát elhatározták, hogy eladják a rakományt s Madagaskárban uj legénységet szerveznek, mert tudnivaló, hogy fogságom alatt is nagy volt a halálozás. Több héten át kereskedtek az indusokkal, de ma sem tudom, mely irányban haladtunk: elzárt rab voltam s arra vártam csak, hogy legyilkoljanak, mintahogy gyakran igérték.

Ezerhétszáztizenegy május 9-én bizonyos James Welch jött le fülkémbe s értesitett, hogy a kapitány parancsa szerint most kitesznek a partra. Veszekedtem vele, de hiába, még azt se akarta megmondani, ki légyen az uj kapitány. Belöktek egy mentő-csónakba, még csak annyit engedtek meg, hogy felvehessem legjobb ruhámat s néhány fehérnemüt; fegyvert nem vihettem magammal. Nem motoztak meg, volt annyi becsület bennük s igy zsebeimbe pénz maradt és néhány apró tárgy. Mintegy félmérföldet eveztek velem s aztán kitettek a partra. Rimánkodtam, mondanák meg, hol vagyunk: esküdöztek „hogy maguk se tudják, s hogy a kapitány elhatározta, hogy a legelső helyen, ahol földet érünk, megszabadul tőlem, miután a rakományt ugyis eladta már“. Visszaugráltak a csónakba, ajánlották, hogy fussak el, nehogy az ár elkapjon s bucsut vettek tőlem.

Kétségbeejtő helyzetemben mit tehettem egyebet, kigázoltam a sekély vizből s egy kis dombra ültem pihenni s gondolkodni. Kissé magamhoz térve, megindultam befelé, azzal, hogy az első vad, akivel találkozom, majd csak megkimél, ha életemért kösöntyüket, üveggolyókat s más csecsebecsét ajánlok fel: tengerészek rendesen ellátják magukat effélével. A vidék hosszu fasorokkal oszlott részekre. Vetést is láttam, de nem voltak szabályosak. Minden magától nőtt, magas fü közt jártam, előttem árpaföldek terültek. Óvatosan s körülnézegetve haladtam, nehogy meglepjenek, vagy nyillal lőjenek le hátulról. Egyszerre kitaposott uthoz értem; váratlanul bukkanva emberi, ló és tehénlábak nyomaira. Majd több állatot pillantottam meg a mezőn s néhányat a fák gallyai között. Nagyon furcsa formájuk volt, annyira megleptek, hogy hirtelen egy sövényfal mögé huzódtam s onnan szemléltem azokat, amik közelebb kerültek hozzám s alkalmat adtak behatóbb vizsgálatra. Fej és mell sürü szőrrel boritva, a szőrzet hol bodros, hol hosszu és lecsüngő; szakáluk is van, olyanféle, mint a kecskének, hátuk közepén vastag hajpamat huzódik, ugyanez a lábakon és lábfejeken. Testük többi része csupasz s piszkos-barna bőrük látható. Farkuk nincsen s a combok szőrtelenek, kivéve hátul: ez nyilván arra való, hogy kényelmesen üljenek a földön; leggyakrabban, ebben a helyzetben láthatók, vagy fekve, vagy gyakran hátsó lábukon állva. A fákra oly gyorsan másztak, mint a mókus; első és hátsó lábukon hosszu, hegyes és horgas karmok szolgálnak e célre. Gyakran ugrottak a levegőbe s feltünő ügyességgel kergetőztek. A nőstények valamivel kisebbek párjaiknál, fejükről hosszu hajzat fityeg, arcuk csupasz, valamint egész testük is, kivéve a nemi tájakat. Mellbimbójuk két mellső lábuk között csüng le, s gyakran csaknem a földet éri, ha járnak. A hajuk szine különböző: barna, vörös, fekete és sárga. Mindent összevéve, soha életemben nem láttam ilyen visszataszitó állatot, mely első pillanatra természetes ellenszenvet keltett bennem, elannyira, hogy undorral s megvetéssel felálltam, megelégedvén e látványt s folytattam utamat a kitaposott ösvényen, remélve, hogy valamely indus házához vezet. Alig tettem nehány lépést, midőn szemtől-szembe kerültem egy előbb leirt teremtéssel: egyenesen nekem jött. Megpillantva engemet, a rut szörnyeteg bosszus fintorokat vágott, megállt s hülyén bámult rám, mintha sose látott volna még ilyent, felemelte egyik mellső patáját, nem tudom kiváncsiságból vagy rosszakaratból-e, de nem vártam meg, mig hozzám ér, felkaptam vadászkésemet s lapos fejével rávágtam körmére. Éllel nem mertem támadni, attól tartva, hogy a benszülöttek felbőszülnek ellenem, ha megtudják, hogy megöltem, vagy megnyomoritottam holmi háziállatot. A bestia visszakapta kezét s oly hangosan bömbölt, hogy a szomszéd földről mintegy negyven társa odaugrált üvöltve s rut pofákat fintorgatva felém, de én egy fatörzshöz futottam s megvetve hátamat, a tőrt magam előtt lóbáltam, hogy távol tartsam a bestiákat. De néhány átkozott fajta elkapta a fa ágait, felkusztak a fára s onnan fejemre ronditottak. Alig kerültem ki az adagokat, hozzásimulva a fához s igy aránylag még jól jártam, csak rettentő büzük fojtogatott.

Nagy bajom közepette egyszerre csak látom, hogy az egész társaság eliramodik, oly gyorsan, ahogy a lába viszi. Kimerészkedtem a fa alól s kikémleltem az utra, hogy lássam, mi rémithette meg ennyire a bandát. De csak egy lovat pillantottam meg, csendesen és nyugodtan sétált, ugy látszik, ez riasztotta el őket. A ló meghőkölt egy pillanatra, mikor közelembe került, csakhamar összeszedte magát, s a csudálkozás kifejezésével szemében, egyenesen arcomba nézett. Kezeimet, lábaimat vizsgálta, s többször körüljárt. Nem állhattam odébb, mert elzárta az utamat, bár viselkedésében semmi támadó, vagy erőszakos nem volt, inkább valami szokatlan szelidség; percekig egymásra meredve álldogáltunk, végre kinyujtottam a kezem, hogy megveregessem a nyakát, füttyentettem is, mint a lovászgyerekek, mikor idegen lovakat zaboláznak. De ez a ló kedveskedésemet némi megvetéssel fogadta, megrázta fejét s homlokát leszegve, jobb mellső lábát gyengéden felemelte s szeliden, de határozottan eltolta a kezemet; aztán háromszor, vagy négyszer nyeritett, de oly sajátos, tagolt ütemekben, hogy csaknem azt kellett hinnem, a maga nyelvén beszélt valamit.