Part 15

Láttam Cézárt és Pompejust a légiók élén, indulóban. Cézárt utolsó, legnagyobb győzelme után kivántam látni, Róma szenátusát egy szobában s aztán kivántam látni egy modern országgyülést szembeállitásul. Az első csupa félistenek és hősökből állott, a másik rongyszedőkből, kalmárokból, utonállókból, csirkefogókból. A kormányzó kérésemre jelt adott Cézárnak és Brutusnak, hogy lépjenek közelebb. Mély megilletődés fogott el, meglátván Brutust, arcának minden vonásán felismertem a kérlelhetetlen erényt, a lélek rettenthetetlen bátorságát és erejét, a haza leghübb szerelmét és szeretetét az emberiségnek. Örömmel láttam, hogy e két nagyember jóviszonyban van egymással. Cézár maga bevallotta, hogy „életének legnagyobb hőstettei, sok tekintetben nem is hasonlithatók ahhoz a dicsőséghez, melylyel elvették ezt az életet“. Volt szerencsém Brutussal is beszélhetni, elmondta nekem, „hogy állandóan együtt vannak Juniussal, Sokratessel, Epaminondással, az ifjabb Catóval, és Morus Tamással; olyan sextumviratus ez, ugymond, melyhez nincs az a század, hogy egy hetediket teremthetne.

Untatná az olvasót, ha felsorolnám mindazokat, akikkel beszéltem: engem kielégithetetlen vágy hajtott, hogy a mult minden korszakában magam elé varázsoljam az emberiség legnagyobb szellemeit. Sokáig néztem szemébe sok hősnek, kik zsarnokokat és bitorlókat döntöttek le, s visszaadták egy elnyomott és méltatlanul sujtott nemzet szabadságát. De hogy fejezhetném ki lelkem végtelen örömét, ugy, hogy az olvasónak mulattató olvasmányt nyujtsak egyuttal.

NYOLCADIK FEJEZET.

(Glubbdubdrib további ismertetése. A megjavitott régi és modern történelem.)

Egy egész napot forditottam arra, hogy a leghiresebb gondolkodók és tudósok szellemét megismerjem. Homerost és Aristotelest azoknak élén kivántam látni, akik e két nagy férfit magyarázták. De oly számosan voltak, hogy több száznak az udvaron kellett várakozni s a palota külső szobáiban. Azonnal felismertem a két hőst, nemcsak a csőcselék soraiban, de egymással szemben is. Homeros magasabb, barátságos tekintetü férfi. Korához képest egyenesen jár, szemei tiszták és élénkek, a legvilágosabb szemek, amiket valaha láttam. Aristoteles kissé előrehajolt és mankóra támaszkodott. Arca sovány, haja ritka és vékony, hangja tompán, mintegy mélységből kihangzó; azonnal észrevettem, hogy teljesen idegenül állnak a társaságban, soha nem hallottak egyikről sem, s hallottam, hogy suttogta az egyik kisértet, – akit nem nevezek meg – „hogy a szellemvilágban a magyarázók mindig távoltartják magukat témájuktól, e két bölcstől: szégyelik magukat, amiért olyan borzalmasan elferditették munkáik értelmét.“ Bemutattam Didimust és Eustatiust Homérnak, és kértem őt, bánjon jobban velük, mintahogy megérdemlik, mert hamar felismerte, mily kevés eszük van ahhoz, hogy egy költő szellemébe hatoljanak. Aristoteles azonban valósággal feldühödött, amikor Scotust és Ramust bemutatva, néhány szóval jellemeztem őket: megkérdezte „vajjon az egész társaság ilyen tökfejek gyülekezete-e?“

Most fölidéztettem Descartesot és Gassendit, és megkértem őket, magyarázzák el Aristotelesnek az ő tanitásuk lényegét. A nagy filozofus habozás nélkül elismerte természettudományokban való tévedéseit, kijelentette, hogy hiszen csak feltevések voltak és ilyeneket felállitani minden embernek jogában áll, de ugy vélte, hogy Gassendi elméletét, mely Epikur tanitásait tette csak népszerübbé, épp ugy elvetik majd valamikor, mint Descartes kockáit. „Ugyane sorsa lesz“, – ugymond – „Newton vonzás-elméletének, amire oly büszkék most a tudósok“. Azt mondta, hogy uj természettudományos elméletek uj változatok csak, s minden század átalakitja ezeket, s még azok is, melyek matematikai elvek alapján bizonyultak helyesnek, röviden szertefoszolnak s egy más hullám elragadja őket“. Öt napig beszélgettem az ókor más nagy gondolkodóival. Láttam az első római császárokat. Kértem a kormányzót, idézze fel Heliógabalus szakácsát, hogy ebédet főzzön nekünk, de nem sokra mentek azzal az anyaggal, amit mi adhattunk. Agezilaus egyik helótája készitett nekünk egy tál spártai levest, de csak egy kanállal tudtam lenyelni. Az a két ur, aki a szigetre kisért, három nap mulva magánügyekben visszatért. Felhasználtam ezt az időt s a közelmult nehány halottját idéztettem fel, azokat, akik az elmult két század folyamán nagy szerepet játszottak Európa történetében. Mindig csodálója voltam régi családoknak s felidéztünk egy vagy két tucat királyt, sorban az ősök rendjében, nyolc vagy kilenc emberöltőn keresztül. De szomoru és váratlan csalódás ért. Mert például, hosszu sor királyi öltözék után, ugyanabban a családban, két furulyás jelent meg, három jókedvü udvaronc s azután egy olasz főpap. Majd egy borbély következett, két abbé és egy kardinális. Sokkal jobban tisztelem a koronás főket, semhogy sokáig időztem volna e látványon. Már a grófok, márkik és hercegek családfáival szemben nem voltam ily aggodalmas, s be kell vallanom, nem minden humor nélkül való volt, lerántani a leplet bizonyos családok eredetéről. Rájöttem, honnan ered egyik családnál a hosszu áll; miért nemzett egy másik család két nemzedéken keresztül csupa gazfickót s további két nemzedéken át csupa hülyét. Miért gyengeelméjüek s miért eszesebbek egy harmadik s egy negyedik család tagjai: honnan van az, amit Polidor Virgil mond egy igen nagy családról: „nec vir fortis, nec foemina casta“; („nincs ott bátor férfi és nincs ártatlan nő“) hogyan vált jellemmé és természetté kegyetlenség, csalfaság és álnokság, mely tulajdonokról épp ugy fel lehet ismerni némely családot, mint arcvonásaikról; ki oltott be gyógyithatatlan kórokat nemes fajtákba; honnan erednek öröklött sebek és daganatok; s mindezen nem csodálkozhattam, látván, hogy szakitják meg az ősök sorát apródok, lakájok, inasok, kocsisok, furulyások, kucséberek, kapitányok és szédelgők!

Mondhatom, alaposan kiábrándultam a modern történelemből. Tüzetesen vizsgálva, száz év keretében a legnagyobb udvari férfiak leszármazásait, rájöttem, hogy csapták be a világot kurafi irók, akik nagy tetteket tulajdonitottak gyáva gazoknak; bolondoknak bölcsmondásokat, hizelgőknek őszinteséget; római erényt hazaárulóknak; istentagadóknak kegyességet; szüzi életet kicsapongó fajtalanoknak; becsületet besugóknak; hány ártatlan és kitünő személyt itéltek halálra és számüzetésre romlott s megvesztegetett birák és hamis pártoskodás; hány bitang szerzett magas állást, hol bizalom, hatalom, méltóság s gazdagság termett neki; mekkora szerepet játszottak udvari, állami és nagy nemzeti ügyekben gézenguzok, ringyók, ingyenélők, élősdiek, bohócok, mitugrászok, keritők. S hogy kellett vélekednem emberi bölcseségről és igazságérzésről, látván, milyen okokból és forrásokból indultak ki nagy vállalkozások és forradalmak; s mily megvetendő véletleneknek köszönhetjük, ha mégis sikerre vezetett valamelyik!

Rá kellett jönnöm, mily tudatlan s csalárd emberek irják a feljegyzéseket s a kis történeteket; kik küldtek korai sirba méreggel annyi királyt; hány beszélgetés folyt le király és miniszter között, melynek nem volt tanuja. Rá kellett jönnöm világot meglepő nagy események való okaira: hogy ismerte a ringyót a hátsó lépcső; a hátsó lépcsőt az államférfi; s az államférfit az országgyülés. Egy tábornok füleim hallattára vallotta be: „hogy egyik nagy győzelmét kizárólag gyávaságának és rossz hadvezetésének köszönheti“. És egy tengernagy, „hogy tudatlanságában megverte az ellenséget, melynek el akarta árulni hazáját“. Három király tiltakozott előttem, ama feltevés ellen, hogy egyetlen egyszer is arra érdemes embert kegyeltek volna: hacsak nem tévedésből vagy egy miniszter árulása miatt, akiben megbiztak s hogy soha nem cselekednének másképpen, ha ujra élhetnének. Meggyőző erővel kimutatták, „hogy a királyi trónust romlottság nélkül nem lehet fenntartani, mert az a határozott, becsületes, makacs vérmérséklet, amit az erény ad az embereknek, állandó kerékkötője minden közügynek“.

Szerettem volna megtudni óvatos kérdésekkel, hogy szerzett sok ember magas cimet és rangot s rengeteg birtokot. Kérdéseim a közelmultra vonatkoztak, de soha a jelenre. Semmikép megsérteni nem akarok még idegent se; ami hazámat illeti, remélem, nem kell mondanom az olvasónak, hogy mindabból, amit elmondtam, egyetlen szó sem vonatkozik rá. Nagyszámu személyt kellett felidézni; első pillanatra a gazfickók egész gyülekezetét ismertem fel, hogy magam szégyenkeztem miattuk. Irigység, zsarnokság nokság, csalás, csábitás, kerités, ezek voltak a legmegbocsáthatóbb bünök, melyeknek révén céljukat elérték s ez volt még a legkevesebb. De mikor sorra bevallották, hogy nagyságukat és vagyonukat fajtalanságnak, vérfertőzésnek, saját feleségük és leányaik áruba bocsátásának, hazaárulásnak és felségárulásnak, méregnek, a törvény kijátszásának, az ártatlanok üldözésének köszönhetik: akkor talán megérdemlem az elnézést, ha mindeme felfedezés kissé csökkentette azt a mély tiszteletet, melyet természetszerüleg magasrangu személyekkel szemben éreztem, akik méltóságukkal tekintélyt s hódolatot keltettek bennünk, alárendeltjeikben.

Sokszor olvastam nagy szolgálatokról, melyeket királynak s államnak tettek s szerettem volna megismerni, honnan erednek e szolgálatok; kérdezősködéseimre azonban kiderült, hogy e férfiak nevét nem jegyezte fel senki, kivéve néhányat, akiket a történelem álnok gazoknak és árulóknak bélyegez. A többiről soha szót sem hallottam. Lesütött szemmel, rongyos ruhákban jelentek meg, megtudtam, hogy szegénységben és nyomorban haltak meg egyesek, mások akasztófán és vérpadon.

Volt köztük egy, igazán sajátságos eset. Oldalán egy tizennyolcéves ifjuember állt. Elmondta nekem, „hogy sok éven át parancsnoka volt egy hajónak; az actiumi tengeri ütközetben áttörte az ellenséges hajórajt, elsülyesztett három hajót és elfogott egy negyediket, igy futott meg Antónius s igy győztek ők; s hogy e fiatalember, ki mellette áll, saját fia, aki akkor elesett;“ hozzátette, „hogy csekély érdemeiben bizva, a hadjárat végén visszatért Rómába s kérte Augusztus császárt, bizná meg egy nagyobb hajó vezetésével, melynek parancsnokát megölték. Ez állást azonban, tekintet nélkül igényeire, fiatal gyerkőcnek adták, a rabszolga Libertina fiának, aki barátja volt a császár egyik szeretőjének. Visszatért saját hajójára: de kötelesség-mulasztással vádolták és azt is elvették tőle és odaadták az altengernagy Publicola egy apród-kedvesének. Messze Rómától, szerény tanyára vonult vissza s ott fejezte be napjait“. Annyira érdekelt az eset, hogy felidéztettem Agrippát, aki tengernagy volt abban az ütközetben; megjelent és igazolta az egész elbeszélést, még hozzátéve sokat, amit a kapitány szerénységből elhallgatott.

Csodálkoznom kellett, hogy a romlottságot mindenütt mily rohamosan terjesztette a fényüzés; más országokban, ahol bün és erőszak régóta uralkodott, ez nem meglepő.

Az a körülmény, hogy mindegyik kisértet ugyanugy jelent meg, ahogy korában élt, szomoru elmélkedésekre adott alkalmat. Ugy rémlik, hogy emberi szemünk ez utóbbi századok folyamán nagyon elfajzott: a himlő és minden járuléka, eltorzitotta az angol arc vonásait; megröviditette a termetet, az idegeket és izmokat meglazitotta, pettyhüdté és ráncossá tette az arcbőrt, s a testet mállottá és büzössé.

Nem nyomhattam el meghatottságom, összehasonlitva a holtakat az élőkkel, látván, hogy természetes szépséget és erőt hogy ront meg az ősök kapzsisága, akik eladták magukat s bünt és betegséget plántáltak belénk.

KILENCEDIK FEJEZET.

(Szerző visszatér Maldonádába. – A luggnaggi királyság. – Szerzőt becsukják s az udvarhoz szállitják. – Hogyan folyt le a kihallgatás. – A király nagy kegyessége alattvalóihoz.)

Elbucsuzva Glubbduldrib kormányzójától, Maldonádába tértem vissza, ahol két heti várakozás után készen állt a Luggnaggba induló hajó. Két pártfogóm s még mások, nagylelküen elláttak mindennel, ami az utra kell s a fedélzetre kisértek. Egy hónapig voltunk uton. Heves vihar támadt, mely hatvan mérföldnyire nyugatra téritett el utunktól. Ezerhétszáznyolc április huszonegyedikén befutottunk Klumegnig kikötőjébe: tengerparti város ez, Luggnagg délkeleti csucsán. A parttól félmérföldnyire horgonyt vetettünk s jelt adtunk a csolnakoknak. Két pilóta jött értünk és széles öbölbe terelték hajónkat, ahol már egész flotta állott a város falai előtt.

Nehány matrózunk ügyetlenségből vagy rosszakaratból megmondta a pilótáknak, hogy idegen vagyok és utazó. Egy vámőr hosszasan kihallgatott, amikor partraléptem. Balnibarbi nyelvén beszélt velem, a tengerészek és üzletemberek mind beszélik e nyelvet, mely a kereskedelmet közvetiti. Röviden beszámoltam neki mindenről, igyekeztem elfogadható adatokat nyujtani: mégis ugy véltem, nemzetiségemet jó lesz elrejteni. Hollandusnak mondtam magamat, tudván, hogy az európaiak közül csak a hollandokat fogadják hazájukba a japánok. Azt mondtam hát a hivatalnoknak, „hogy Balnibarbi partján szenvedtem hajótörést, hogy fölvettek Laputában a repülőszigetre (melyről már gyakran hallott) s hogy most Japán felé igyekszem, ahonnan valami módon visszatérhetek majd hazámba.“ De a hivatalnok kijelentette, „hogy le kell tartóztatnia, mig parancsot nem kap az udvartól: azonnal irni fog, s reméli, hogy két hét alatt itt lesz a válasz“. Elég kedves lakásba vittek, kapum elé őrt állitottak, széles kertet kaptam s elég jól bántak velem, eltartásom királyi költségen történt. Voltak, akik meghivtak, főleg kiváncsiságból, mert hire ment, hogy távoli országokból jövök s tudok embernemhallott dolgokról. Béreltem egy fiatalembert tolmácsul: Luggnaggi bennszülött volt, de néhány évet töltött Maldonádában s tökéletesen birta mindkét nyelvet. Az ő segitsége mellett társalogtam azokkal, akik meglátogattak: őt kérdezték és én feleltem. Két hét mulva, ahogy vártuk, jött a válasz az udvartól. Parancs volt, hogy tiz lovas emberből álló szigoru őrizet mellett engem és személyzetem szállitsanak _Traldragdub_ vagy _Trildrogdrib_-be (ugy emlékszem, mindkét kiejtést használják!), egész személyzetem szegény tolmácsom volt; alázatos kérésemre megengedték, hogy egy-egy öszvéren tehessük meg az utat. Félnapi uton előttünk futár vitte a hirt, hogy ő felsége értesüljön róla, ha közeledünk; s hogy adja tudtára őfelségének: mennyire vágyom ama kegyre, „hogy zsámolyának porát csókolhassam“. Ez az udvari nyelv s meg kellett tudnom, hogy szóról-szóra értendő. Két nappal megérkezésem után, hogy kihallgatást kaptam, azt parancsolták, hogy hasamon mászszam a trónus lépcsőjéig s közben a padlót nyaljam. Tekintettel idegen voltomra, előzőleg gondoskodtak róla, hogy a padló tiszta legyen és pormentes. Ez különös kegy volt, csak magasrangu udvari személyek előjoga: máskülönben e célra még be is hintik porral a padlót, ha a fogadott személynek ellenségei vannak az udvarnál. Láttam egyszer egy nagy urat, kinek annyira tele lett a szája, mire a trónusig kuszott, hogy egy szót se tudott aztán kiejteni. Ez ellen nincs orvosság, a legnagyobb bün ugyanis őfelsége jelenlétében köpni, vagy szájat törölni. Van itt még egy szokás, amit igazán nem helyeselhetek. Ha a király elhatározta, hogy valamelyik emberének meg kell halnia, de szeliden és nagylelkü módon akarja végrehajtatni az itéletet, elrendeli, hogy a padlót bizonyos mérges összetételü barna porral hintsék be, amit ha az áldozat felnyal, huszonnégy óra alatt elpusztul. De hogy őfelsége nagy jóságának elismerést szolgáltassunk, s feljegyezzük alattvalói iránt táplált nagylelküségét (bár sok európai uralkodó követné példáját!), megemlitjük tisztelettel, hogy szigoru parancsolat rendeli el ily esetek után a mérgezett padló lemosását, amit ha szolgái elmulasztanak, könnyen elvesztik őfelsége kegyét. Magam hallottam, hogy akarta megkorbácsoltatni egyik apródját, akinek fel kellett volna mosnia a padlót egy kivégzés után, de rosszakaratból azt elmulasztotta, mire egy nagyreményü fiatal főur, aki kihallgatásra jelentkezett, életét vesztette, anélkül, hogy őfelsége ezt kivánta volna. A jó fejedelem aztán mégis elengedte a korbácsot, megelégedett a szegény apród igéretével, hogy saját szakállára ezt nem teszi többé.

De térjünk vissza történetemre. Négy lábnyira kuszván a trón elé, térdeimre emelkedtem s hét izben vertem homlokomat a padlóhoz, majd a következő szavakat ejtettem, ahogy előző éjszakán betanitottak: „_Inckpling gloffthrobb squut scrumm blhiop mlashnalt zwin tnodbalkuffhslhiophad gurdlubh asth._“ Az ország törvényei parancsolják ezt a bókot, amivel minden kihallgatott köszönti a királyt. Magyarul igy hangzik: „_Vajha élné tul égi felséged a napot, kilenc hónappal, meg egy féllel!_“ A király erre felelt valamit, amit nem értettem, de hüségesen feleltem rá, ugy ahogy kitanitottak, „_Flute drin yalerich dwúldom prastrad mirpush_“, ami annyit jelent: „_az én nyelvem barátom szájában van_“, ezzel azt fejeztem ki, hogy tolmácscsal tudok csak beszélni, mire már emlitett szolgámat bevezették s egy óráig felelgettem őfelsége kérdéseire. Balnibarbii nyelven beszéltem.

A királynak tetszett társaságom, s a _bliffmarklubot_, vagyis kamarást megbizta, adjanak szobát nekem és kisérőmnek a palotában, lássanak el étellel, itallal, s egy erszény aranynyal, a napi kiadások fedezésére.

Három hónapot töltöttem ebben az országban, hogy őfelsége kedvére tegyek: kegyének számos jelével halmozott el, s igen megtisztelő állásokkal kinált meg, de helyesebbnek és igazságosabbnak véltem, hogy hátralevő napjaimat már nőm és családom körében töltsem el.

TIZEDIK FEJEZET.

(A Luggnaggbeliek dicsérete. – A Struldbrugok életének részletes leirása. – Beszélgetés e tárgyban szerző s több kitünő személy közt.)

A Luggnaggbeliek általában vendégszeretők és nagylelküek: nem minden árnyalata nélkül ama gőgnek, mely a keleti tartományok sajátsága. Az idegenekkel jól bánnak, főleg azokkal, akiket az udvar pártfogol. Sok magasrangu személylyel összeismerkedtem s tolmácsom közbenjárásával sok kedves és tanulságos társalgásban vettem részt.

Egy napon – igen jó társaságban voltam ép – valaki megkérdezte: „láttam-e már a _struldbrugokat_, vagy halhatatlanokat?“ Mondtam, hogy nem, s nagyon szeretném tudni, hogy érti ezt a kifejezést, halandó emberekről lévén szó. Erre elmondta, „hogy néha, nagyon ritkán, egy-egy családban gyermek születik, kerek, vörös folttal a homlokán, a balszemöldök fölött: az ilyen gyerek nem hal meg soha. Maga a folt akkora, mint egy ezüst huszas. Idő folytán megnő és szint vált; tizenkét éves korában zöld lesz s ilyennek marad huszonöt éves korig, aztán sötétkékre fordul, hogy végre negyvenöt éves korban szénfeketévé váljon, s akkorára, mint egy tallér: ezentul nem változik aztán.“ Barátunk hozzátette, „hogy e születések oly ritkák, hogy valóban azt hiszi, az egész tartományban jelenleg nem lehet több tizenegyszáz _struldbrugnál_, mindkét nemben. Ezek közül ötven a fővárosban, a legfiatalabb köztük egy hároméves kislány. Ez a csodálatos tünemény nem sajátja valamely családnak, hanem a puszta véletlen müve, a struldbrugok gyermekei maguk ép oly halandók, mint bármelyikünk.“

Kimondhatatlan öröm fogott el, hallván e különös szavakat; még hozzá az a személy, aki elmondta, jól értette a balnibarbi nyelvet, nem állhattam meg, hogy rajongó szavakban ki ne törjek s elragadtatva kiáltsam: „boldog nemzet, melynek minden gyermeke legalább esélyével születik annak, hogy halhatatlanná lesz. Boldog nép, mely szemtől-szembe láthatja az ősi erkölcs annyi élő példáját, s oly mesterei vannak, kik elmult századok minden bölcseségét felhalmozva hordják agyukban. De mindenek felett, ó, boldog és nagyszerü _struldbrugok_, kik az emberi lét egyetemes szörnyü csapása nélkül születtek, s lelkük felszabadult a halálfélelem kisértetének borzasztó nyomása alól!“ Csodálkozásomat fejeztem ki, „hogy e kitünő személyek közül egyet se láttam még az udvarnál: hiszen a homlokon sötétlő fekete folt oly szembeszökő jel, hogy nem nézhettem el őket; s lehetetlen, hogy őfelsége, a legigazságosabb uralkodó, ne látná el magát nagyszámban ily bölcs és kitünő tanácsosokkal. De lehet talán, hogy e tiszteletreméltó bölcsek erénye az udvar szabados és kicsapongó modorát nem tudja látni. Hisz tudjuk, hogy az ifju emberek gyakran könnyelmüen és szilajul lerázzák az öregek józan s bölcs mérsékletét. Mégis legközelebb, ha a király felséges szine elé bocsát, nyiltan és részletesen elmondom majd véleményem e tárgyban, s akár meghallgatja tanácsom, akár nem, egyre már is elhatároztam magam: őfelsége gyakran ajánlotta, fogadnék el állást országában; most hát nagy köszönettel elfogadom e kegyet, itt maradok, s életemet a _struldbrug_ nevü felsőbb lényekkel való társalgásban töltöm el, ha méltónak tartanak rá.“

Az az ur, akihez szavaimat intéztem, azzal a különös mosolylyal felelt, melyet tudatlanság fölötti szánalom kelt. „Nagyon örülne, ugymond, ha köztük akarnék maradni, de engedjem meg, hogy a társaságnak elmondja, amit beszéltem.“ Ugy is tett és anyanyelvükön sokáig vitatkoztak, egy szót se értettem és azt se vehettem ki, mily hatással volt rájuk előadásom; rövid szünet után ugyanaz az ur kijelentette, „hogy az ő barátai és az enyémek (igy fejezte ki magát tapintatosan) nagyon mulattak ama megjegyzéseken, melyeket a halhatatlanság gyönyöréről ejtettem s igen szeretnék tudni, hogy vajjon milyen életet élnék, ha sorsom véletlenül struldbrugnak teremt.“

Azt feleltem, „hogy könnyü ékesszólónak lenni, ily változatos s gyönyörü tárgyban, könnyü különösen nekem, ki álomképekkel gyakran mulattattam magam, hogy mi lenne, ha király volnék, vagy tábornok, vagy valami nagy ur, – s valóban eszembe jutott az is, hogy osztanám be az időt, s hogy élnék, ha örökké lehetne élnem.“

„Ha jósorsom _struldbrugnak_ teremtett volna, mihelyt magam felfedezem vala boldogságom, s megértem, mi a különbség élet és halál közt, első dolgom volna, hogy munkával s ügyességgel meggazdagodjam: azt hiszem, helyesen vezetve ügyeim, kétszáz év alatt én volnék leggazdagabb a tartományban. Másodsorban, kora fiatalságomtól kezdve, szorgosan sajátitanám el minden művészet és tudomány egyetemét, miáltal idővel mindenkit tulszányalnék műveltségben. Végre feljegyeznék minden fontos eseményt s történést, a közélet változataiban, pártatlanul leirnám az egymást követő uralkodók és államférfiak jellemét, minden ponton megtoldva a magam megfigyeléseivel. Feljegyezném az öltözködési szokások, szórakozások minden változatát az idők folyamán keresztül: hogy végre élő kincstára legyek a tudásnak és a bölcsességnek s az ország legfőbb tanácsosa és orákuluma.

„Hatvan éven tul nem nősülnék többé, nyilt házat vinnék, de még takarékoskodnék. A reményteljes ifju lelkeket alakitanám és irányitanám, meggyőzve őket tapasztalataim alapján, melyet számos példa erősit, az erkölcsök hasznosságáról a nyilvános és magán-életben. Állandóan mégis halhatatlan testvéreim közt élnék, válogatnék közülök vagy egy tucatot, a legidősebbeket. A vagyontalanokat házam közelében megajándékoznám birtokkal és lakással s mindenkit szivesen látnék asztalomnál. Társaságunkban a halandók közül csak a legkiválóbbak jelennének meg, hozzászoknék, hogy egyre csökkenő szomorusággal lássam elpusztulni őket, s az emberek termékeny változását ugy lássam végre, mintahogy a kertész látja örömmel, hogy követi egymást évről-évre a rózsák és tulipánok termése, s nem panaszkodik azokért, melyek elhervadtak tavaly.

„Mi struldbrugok időnként közölnénk egymással emlékeinket és megfigyelésünk. Megfigyelnénk a fokozatok módját, melylyel a bün e világot megfertőzi és gáncsot vet minden lépésének. Óvnánk és tanitanánk egyre a népet, mely a mi példánkon lendülve fel, talán elkerülhetné mégis az emberi nem szemmellátható elfajzását, melyet századunk annyira panaszol.