Part 14

Egy idő óta enyhe kólikáról panaszkodtam, azért vezetőm egy nagy orvos szobájába tessékelt be, aki e betegség gyógyitásában nagy hirre tett szert, azzal, hogy a szervezetet ellenkező behatásoknak tette ki. Volt egy nagy fujtatója hosszu és vékony elefántcsont csővel, amit nyolc hüvelyknyire betolt a végbélbe. Kijelentette, hogy ezzel ugy összetudja huzni a beleket, ahogy akarja. Ha a betegség nagyon makacs és heves volt, többször kihuzta a müszert, ujból megtöltötte levegővel, közben hüvelykjével fogta be a végbél-nyilást. Ez négyszer vagy ötször ment igy, mire állitása szerint az összegyült szél minden beteg anyagot a légbe röpit, (mint a vizi szivattyu) s a beteg felgyógyul. Mindkét módszerét előttem próbálta ki egy kutyán. Az elsőnek nem volt eredménye. A másodiknál az állat majdnem megpukkadt s egy nagyon undoritó hasmenés látványában részesitett bennünket. A kutya menten megdöglött s mi magára hagytuk a tanárt, hogy ugyanazzal a módszerrel ujra életre keltse.

Eddig az egyetemnek egyik oldalát szemléltük csak meg, a másik oldalon laknak az elméleti tudományok mesterei: beszéljünk ezekről is, de előbb emlékezzünk meg egy kitünő személyről, akit maguk között az „egyetemes müvész“ néven tiszteltek. Ez elmondta nekünk, „hogy immár harminc éve kizárólag az emberi élet megjavitását célozza minden gondolatával“. Két nagy szobája volt, tele csodálatos ritkaságokkal s ötven embere folytonos munkában. Egyesek levegőt süritettek száraz és szilárd anyagba. Kivonták a nitrogént és lepárolták a folyékony alkatrészeket; mások márványt puhitottak, hogy vánkos legyen belőle, mások ismét élő lovak patáját kővé edzették, nehogy utközben megsebesüljön. Maga a művész két nagy tervén dolgozott akkor: az első szerint murvával kell bevetni a földet, mert e növénynek nagy a csirázó képessége. Erre vonatkozó kisérleteit csekély hozzáértésemmel nem itélhettem meg. Másik terve szerint bizonyos gummi, ásvány- és növényanyagok keveréke külsőleg alkalmazva megakadályozza a gyapju növését fiatal bárányokon: remélte, hogy bizonyos idő mulva az egész tartományban pőrén születnek a birkák.

Most a tulajdonképpeni elméleti tudósok következtek. Az első tágas szobában fogadott, mintegy negyven tanitvány környezetében. Az üdvözlések után észrevette, hogy csodálkozva figyelek egy nagy keretet, mely csaknem az egész szobát széltében és hosszában befogta. „Talán csodálkozom“ – ugymond – „ezen a módszeren, mely a spekulativ-tudományokat gyakorlati és mechanikai uton javitja. A világ csakhamar rájön majd, mit jelent ez a módszer: hizeleg magának azzal, hogy nemesebb, nagyszerübb gondolat meg nem született még ember agyában. Mindenki tudja, mily bonyolult s ritka folyamat az, melynek révén nagy müvészetek létrejönnek s mily fáradságos a müvészetek és tudományok megtanulása. Az ő módszere szerint megfelelő eljárással s nem szellemi, hanem tisztán testi munkával a legtudatlanabb személy jutányos áron maga irhat bölcsészeti munkákat, verseket, politikai, jogi, matematikai és teológiai értekezéseket, anélkül, hogy egy szikra tehetsége vagy müveltsége volna hozzá“. Erre megmutatta a keretet, melynek szélén libasorban álltak a tanitványok. Ez a keret a szoba közepén állt és átmérője kitett husz lábat; a felső lapján egyes fadarabok voltak, kockaalakban, kisebbek meg nagyobbak. Vékony drótok kötötték össze az egész szerkezetet. Mindegyik kocka sarkai papirral betapasztva: e papirokon az állam nyelvének szavai állottak minden hajtogatásban, de rendszertelenül. A tanár felszólitott, ügyeljek, mert azonnal meginditja a gépet. Most a tanitványok vezérszóra megragadtak egy vasfogót; a keret szélén negyven volt ilyen, egyet forditottak rajta, mire a szavak berendezése egyszerre megváltozott. Erre harminchat tanitvány leolvasta azokat a szavakat, melyek a keret szélére kerültek; ahol négy vagy öt szó összekerült, azt lediktálták a másik négy fiunak, ezek aztán egy mondatba irták össze a szavakat. Háromszor vagy négyszer ismétlődött az egész, minden fordulatban másképp állt a gép, a szavak uj helyre kerültek, aszerint, amint a kocka papirlemezei felülről-lefelé forogtak.

Naponta hat órát dolgoztak igy a tanitványok s a tanár több vaskos kötetet mutatott nekem, melyeket igy, egyes mondatokból állitottak össze s melyekből a világ minden müvészetek és tudományok gazdag anyagát meritheti. Véleménye szerint a találmányt legmagasabb tökélyére lehetne fejleszteni, ha az ország alapitványt tenne s ötszáz ilyen gépet állitana fel Lagadóban. A vállalkozókat kényszeriteni lehetne, hogy e célra megfelelő összeggel adózzanak.

Kijelentette, hogy ez a találmány ifju kora óta minden gondolatát elfoglalja. A keretet ugy rendezte be, hogy az egész szókincset felölelje, nem feledkezve meg a viszonyszókról, melyek a főneveket, igéket és névmásokat összekötik.

Hálámat fejeztem ki és köszönetemet, hogy ilyen közlékenyen elmondott mindent s megigértem, „ha valaha sorsom visszavet hazámba, hirdetni fogom nagyszerü találmányát mindenütt.“ Le is jegyeztem papirra a gép alakját és körvonalait, megmondtam neki, „hogy Európában a tudósok gyakran ellopják egymástól találmányaikat, amiből az a hasznuk, hogy vitázhatnak valamin: kinek tulajdona a gondolat. De mindent megteszek, hogy ez esetben ne lehessen vitás, kié a felfedezés dicsősége.“

Most a nyelvtudósok iskolája következett. Egy szobában éppen három tanár értekezett arról, hogyan lehetne megjavitani az ország nyelvét.

Az első terv szerint meg kellene röviditeni a beszédet ugy, hogy a többtagu szókból egytagut csináljunk, ki kell hagyni az igéket és igekötőket: hiszen minden elképzelhető szó valójában főnév.

A második tudós azt vitatta, hogy általában el kell hagyni a szavakat: igy sokat nyer a nyelv rövidségben s e módszer az egészségre is jó hatással lehet. Ő ugy gondolja, hogy hiszen minden kimondott szóval a tüdő, surlódás következtében, lassan kopik s igy megröviditi életünket. Eszerint mit kell tehát tennünk? „Azt kell tennünk, hogy miután a szavak a fogalmakat jelölik csak, minden ember hordjon magánál oly tárgyakat, melyek bizonyos, a társalgásban előfordulható fogalmakat jelölnek.“ Ez a találmány nyilván elterjedt volna, ha a csőcselék, a nők és a tudatlan emberek nem fenyegettek volna lázadással, hogy nyelvük szabadságát veszélyeztetve látták. Hiszen tudjuk, hogy a csőcselék mindig esküdt ellensége volt a tudománynak. Sok tudós férfi azonban már most alkalmazza ezt a módszert s mondanivalóit tárgyakkal fejezi ki, amiben csak az a kényelmetlen, hogy ha egy embernek sok mondanivalója van, kénytelen egész zsákot cipelni a hátán vagy két erős szolgát alkalmazni e célra. Gyakran tanuja voltam, hogy két tudós majdnem összerogyott terhük sulya alatt. Ugy jártak az utcán, mint nálunk az ószeresek, mikor összetalálkoztak, lerakták a batyut, keresgéltek benne s igy társalogtak egy órát. Aztán felsegitették egymás hátára a zsákot és mentek tovább.

Rövid beszélgetésekre a beszédrészeket zsebben hordhatja az ember, otthon meg egyáltalában nem jöhet zavarba. Éppen azért olyan szobákban, ahol az uj beszédmód hivei összejöttek, mindenféle tárgyak hevertek szanaszét, anyagul a mütársalgás müvészetének. Ennek a nyelvnek egy másik nagy előnye abban áll, hogy különböző nemzet fiai megérthetik egymást; nagykövetek és államférfiak számára képzelni se tudok jobbat.

Azután a matematikai szakosztályt látogattuk meg. A tanitás menete nagyon meglepné az európai tudósokat. A tételt és a levezetést szépen ráirják egy vékony ostyára, agyvelőből kivont folyadék szolgál tintául, a tanitvány éhgyomorra lenyeli az ostyát, utána három napig csak kenyeret és vizet kap. Ha az ostyát megemészti, a tinta felszivárog az agyba és magával viszi a tételt. Eleddig az eredmény nem volt kielégitő, részint a mennyiség kevés volt, részint a vásott tanitványok, akik nagyon utálták ezt az orvosságot, rendesen ellopództak a teremből és kiköpték az ostyát. Arra se lehetett rábirni őket, hogy addig koplaljanak, mig az előirás kivánja.

HATODIK FEJEZET.

(Az akadémia további leirása. – Szerző több tökéletesitést ajánl, amit elismeréssel megfogadnak.)

A politikai tervkészitők akadémiáján nagyon jól mulattam. A tanárok mind egy szálig mintha meg volnának háborodva. Az ilyesmi rendesen elszomorit. E szerencsétlen tudósok terveket készitettek, melyeknek segélyével meg lehessen győzni az uralkodókat, hogy kegyenceiket bölcseség, tehetség és erény alapján válogassák; meg lehessen tanitani minisztereket, hogy a közjóra gondoljanak; meg lehessen jutalmazni az erényt, a képességet és a jó szolgálatokat; uralkodókat rá lehessen vezetni saját érdekük felismerésére, mely abból áll, hogy népükkel jó egyetértésben éljenek, hogy hivatalnokul hozzáértő emberek választassanak meg más ily őrült agyrémeket, amikre ember még sose gondolt, meg se értett. Látnom kellett ujra, hogy mégis igaz a régi mondás, mely szerint nincs az a bolondság és képtelenség, amit a bölcsek ne láttak volna igaznak.

Annyit azonban meg kell adni, hogy e tudósok között sok volt, aki nem adta át magát egészen képzelődéseinek. Többek között megismerkedtem egy orvossal, aki az uralkodás természetével és módszerével tökéletesen tisztában lenni látszott. Ez a kitünő személy igen hasznos célra forditotta munkálkodását, amennyiben oly szert igyekezett feltalálni, amely a közügyek szereplőinek agybeli bántalmait gyógyitja s jótékonyan hat mindama betegségre, melyek az állam szerveit kikezdték. Abban minden iró és szónok megegyezik, hogy meglepő hasonlatosság van az emberi test és az állam teste között: – nem kézenfekvő-e, hogy mindkét test betegségeit gyógyitani és edzeni kell? Tudjuk, hogy nagy tanácsosok, képviselők egészségét sokszor fölösleges és ártalmas nedvek zavarják, melyek forrongásokban, heves kitörésekben nyernek kifejezést; hogy sokszor a fej beteg, sokszor a sziv; hogy vonaglások állanak be; hogy az idegek görcsösen összehuzódnak s ökölbe szorulnak a kezek, de különösen a jobb kéz; hogy a test tele van renyheséggel, hogy sokszor szédül, felfuvódik; hogy tele van mérges daganatok rothadó anyagával; hogy savanyu és büzös gázok képződnek belsejében; hogy az emésztés zavaros s romlott az étvágy. Azért hát azt ajánlja az az orvos, „hogy az országgyülésen, az ülés három első napján orvosok jelenjenek meg, minden szenátor mellett ott üljön egy és fogja a pulzusát: komolyan és megfontoltan állapitsák meg a betegség természetét, a gyógymódot; legyen ott a gyógyszerész, kézigyógyszertárral s mielőtt a képviselő leül s megkezdődnék az ülés, vegyen be mindegyik hánytatószert, hashajtót, étvágygerjesztőt, gyomorösszehuzót, béltágitót, idegerősitőt, idegcsillapitót, zsongitó pasztillát, gyomorcseppeket, amint az egyes esetek azt megkivánják. Az orvosság hatása szerint a következő ülésen növelni, kisebbiteni lehet az adagokat.“

Ez a módszer nem kerül sok pénzébe a népnek és szerény véleményem szerint szép hasznát vehetnők oly országokban, ahol az országgyülés résztvesz a kormányzásban. Könyebben egyeznének meg, rövidülnének a viták, néhány száj kinyilna s néhány becsukódnék. A fiatal képviselők heves temperamentumát kissé fegyelmezné a hashajtó, az öregek tunyaságát felvillanyozná; az együgyübb képviselők felriadnának álmukból s a kötekedők lehülnének.

Továbbá: „általános a panasz, hogy az uralkodók kegyeltjeinek rossz az emlékező tehetsége. Ez az orvos hát azt ajánlja, „hogy aki felkeresi a minisztert, miután röviden és világosan előadta a dolgát, távozás előtt az emlitett miniszternek fricskázza meg az orrát, vagy rugja egy kicsit hasba, üssön a fülére, vagy dugjon tüt a körme alá, vagy csipje kékre-zöldre a karját, nehogy elfelejtse. Aztán minden fogadónapon meg kell ismételni ezt az eljárást, mindaddig, mig el nem intézte az ügyet, vagy határozottan ki nem jelentette, hogy nem intézi el“.

Ugyancsak ajánlja, „hogy az országgyülés mindegyik képviselője, miután véleményét kimondta és megvitatta, kötelezve legyen szavazatát az ellenkező véleményre adni. Az eredmény bizonyosan az általános közjót vonja maga után“.

Ha az országgyülésen a pártdüh tulheves, erre is van csalhatatlan orvossága a derék tudósnak. Ime a módszer: végy száz pártvezért s állitsd fel őket párosan, a koponyájuk alkata szerint, most hadd jőjjön két derék sebész s fürészelje ketté a két koponyát oly módon, hogy a két agyvelő egyformán legyen elosztva. A lefürészelt részek most felcseréltetnek, ugy, hogy a kormánypárti képviselő az ellenzéki képviselő felekoponyáját kapja a fejébe. Az nyilvánvaló, hogy ez az eljárás nagy ügyességet igényel; de a tanár biztositott bennünket, hogy nem maradhat el az eredmény, ha a mütét jól sikerül. Ugy érvelt, „hogy a két fél-koponya majd megvitatja a dolgot odabent az agyban, hogy hamar megegyeznek, hogy fegyelmezik a gondolatot s létrehozzák azt a mérsékletet és megfontolást, mely annyira kivánatos oly fejekben, amik azt képzelik, hogy az eszmék megértésére és azok vezetésére születtek“. Ami a különböző agyvelők különböző értékét és mennyiségét illeti, a tudós biztositott bennünket, hogy ez merő képzelgés.

Végighallgattam két tanár közt egy heves vitát, hogyan lehetne kényelmesen és hatásosan emelni az adót, az alattvalók tulságos megterhelése nélkül. Az egyik azt állitotta: „hogy egyszerüen meg kell adóztatni a bünt és a bolondságot. Az összeget igazságos birák állapitsák meg, a bünös vagy bolond rokonai és szomszédsága“. A másik éppen ellenkezőleg ugy vélte, „hogy a test és lélek ama tulajdonságait kell megadóztatni, melyekre legbüszkébbek az emberek. S a büszkeség nagysága szerint állapitandó meg az összeg; de mindenki maga határozza meg, hogy az mekkora legyen. Legnagyobb adót azok a férfiak fizetik, akik a nők kegyében állanak, össze kell számolni e kegyek nyilvánulásának számát és természetét; minden kalandot, amelyben részük volt. De persze, ők maguk kell, hogy tanuskodjanak. Elmésséget, bátorságot, udvariasságot ugyancsak magas adóval kell sujtani. Mindenki becsületszavára bemondja, mekkora vagyona van ez erényekből. Viszont nem lehet megadóztatni a becsületet, a bölcsességet s a tanultságot, mert ezek oly tulajdonok, amit még az adókivetők sem hisznek el, s melyeket magukban sem becsülnek sokra az emberek.

A nőket szépségük s a ruházkodásban való ügyességük arányában kell megadóztatni, s legyen meg ugyanaz az előjoguk, hogy az adó nagyságát maguk állapithassák meg. Hüség, szüzesség, szerénység adómentesek; ezek megadóztatásából befolyt pénzből nem lehetne fenntartani még az adóbeszedőket sem.

Hogy a képviselők az udvar érdekét szolgálják, ajánlatos, hogy állami hivatalokért sorsot huzzanak. Sorshuzás előtt a képviselő kezest állit és esküt tesz, hogy az udvar érdekeire szavaz, akár nyer, akár veszit. Jutalmul aztán, amelyik veszitett, a következő sorshuzás alkalmából újra részt vehet a sorshuzáson. Igy állandóan él bennük a remény és várakozás, egyik se panaszkodik szószegés mián, minden baját a szerencsére tolja: ennek válla erősebb és szélesebb, mint egy miniszteré“.

Egy másik tanár széles tervezetet mutatott nekem, melylyel fel lehet fedezni a kormány ellen történt összeesküvéseket. Minden államférfi szorgosan vizsgálja a gyanus személyek étrendjét, hogy mikor és hányszor esznek, hogy melyik oldalukon feküsznek az ágyban, hogy melyik kezükkel törlik meg a hátuljukat, hogy milyen alaku, formáju és szagu az ürülékük, milyen a tapintása, összetétele, milyen az emésztés, mely a gondolatokra és tervekre hat. A tudós rájött, hogy az emberek sohase oly komolyak s elmélyedők, mint mikor odakint vannak. Egyszer kisérletképpen arra gondolt egy ily alkalommal, hogy lehetne legjobban megölni egy királyt, s megvizsgálva a saját ürülékjét, azt zöldes szinünek találta, megint más szinek jelentkeztek, ha népizgatásra, vagy a főváros felgyujtására gondolt.

Az egész javaslatot nagy gonddal dolgozta ki és igen részletesen. De az volt a nézetem, hogy az értekezés nem tökéletes. Ezt meg is mondtam a szerzőnek és kértem, engedné meg, hogy néhány megjegyzést tegyek. Oly szivesen és előzékenyen fogadta szavaimat, ami ritkaság irók és különösen tervelők között. Azt mondta, hogy mindig örül, ha tanulhat valamit.

Elmondtam hát, „hogy Tribannia királyságban, amelyet a benszülöttek Langdennek neveznek és ahol utam folyamán nehányszor megfordultam, a nép zöme leleplezőkből, tanukból, besugókból, vádlókból, végrehajtókból, esküdözőkből, kémekből áll, melyek a miniszterek és hivatalnokaik zsoldjával és zászlaja alatt egészen azok szolgálatában állanak. Ebben a királyságban azok esküsznek össze, akik komoly politikus hirébe akarnak kerülni, vagy azt szeretnék, hogy egy ingatag kormány össze ne düljön. Vagy pénzöket féltik, az államkölcsön emelkedő és sülyedő árjában. Először megállapitják, mely gyanus személyek vádolandók meg összeesküvéssel, most minden irást és levelet összeszednek ellenük, őket magukat vasraverik. Ez irásokat szakértőnek adják át, aki megfejti a szavak, szótagok és betük titokzatos értelmét: például, kitalálják, hogy az éjjeli edény titkos tanácsost jelent; a libasor országgyülést, a dögvész hadsereget, a cserebogár miniszterelnököt; a köszvény főpapot, az akasztófa államtitkárt; a szürő udvari hölgyet; a seprő forradalmat; az egérfogó nyilvános állást; a feneketlen kut kincstárt; a csatorna udvart; a bolondsipka kegyencet; az eltört cső törvényszéket; az üres hordó generálist; a genyedező seb közigazgatást. Ha ez a módszer nem elégséges, akkor két hatékonyabbat alkalmaznak, amit a tudósok _Akrostikon_ és _Anagramma_ néven jelölnek. Minden kezdőbetünek politikai jelentősége van. N politikai összeesküvést, B lovashadsereget, L tengeri flottát, vagy ha összecseréljük a betüket, az elégedetlen párt legmélyebb aknamunkájába nyerünk betekintést.[2] A tanár nagyon megköszönte a felvilágositást és megigérte, hogy értekezésében felemliti a nevemet.

Ezekután beláttam, hogy nem sok keresni valóm van itt, s feltámadt bennem a vágy, hogy visszatérjek Angolországba.

HETEDIK FEJEZET.

(Szerző elhagyja Lagadót és Maldonádaba megy. – Hajót nem talál. – Rövid utat tesz Glubbdubdribe, ahol a kormányzó fogadja.)

Van okom hinni, hogy az a szárazföld, mely Laputa kormánya alatt tömörült egybe, Kelet felé Amerika ismeretlen nyugati partjai és Kalifornia felé nyulik, északra a Csendes-oceán terül el, mely, ugy vélem, százötven mértföldnyire lehet Lagadótól; arrafelé jó kikötőjük van és élénk kereskedelmük, a nagy Luggnagg-szigettel, mely körülbelül a hosszuság 29-ik és a szélesség 140-ik fokán fekszik. Japántól délkeletre van ez a sziget, mintegy száz tengeri mérföld távolságban. A Japán császár és Luggnagg királya baráti viszonyban élnek, s gyakran vitorláznak át egyik szigetről a másikra. Elhatároztam, hogy errefelé veszem utamat s ugy térek vissza Európába. Két öszvért béreltem és egy vezetőt, aki az utat mutassa s podgyászomat vigye. Elbucsuztam nemes pártfogómtól, ki kegyének sok jelével bocsátott utra és gazdag ajándékkal tetézte meg eddigi jóságát.

Különös esemény vagy kaland nem tarkitotta utamat. _Maldonáda_ kikötőbe érve, nem találtam Luggnaggba induló hajót, kilátásom se volt rá, hogy egyhamar indul. A város körülbelül akkora, mint Portsmouth. Csakhamar megbarátkoztam nehány jóállásu emberrel és mindenütt szivesen fogadtak. Az egyik azt ajánlotta, „hogy miután a Luggnaggba induló hajó legalább egy hónap alatt kelhet csak utra, talán nem untatna bennünket, ha átruccannánk a kis Glubbdubdrib-szigetre, öt mérföldnyire innen, délnyugat felé“, ő maga és egy barátja ajánlkozott, hogy elkisérnek, még az utiköltséget is megszerezték.

_Glubdubdrib_ – ha jól ejtem e szót – a boszorkányok és varázslók szigetét jelenti. Harmadfél akkora, mint Wight szigete, igen termékeny és dus föld, csupa varázsló él ott, egy fajtájukból való kormányzó uralkodása alatt. Ez a nép egymásközt házasodik csak s a fajta legöregebb varázslóját választják időnkint kormányzóvá. Gyönyörü palotája van s mintegy háromezer hold terjedelmü parkja, melyet husz láb magas nyers-kőfal kerit körül. Ebben a parkban nyájak, gabonaföldek és veteményeskertek váltakoznak. A kormányzót és családtagjait némi módon szokatlan személyzet szolgálja ki. A boszorkányság erejével e kormányzónak hatalmában van visszahivni halálából bárkit, s szolgáltatni magát vele huszonnégy órát át, de nem tovább: s három hónapon belül nem is híhatja vissza ugyanazt a halottat, csak egész rendkivüli esetekben.

Reggel tizenegy órakor értünk a szigetre: egyik kisérőm azonnal a kormányzóhoz hajtatott s megkérte, engedné meg, hogy egy idegen hódolatát átnyujtsa őfenségének. Szivesen láttak bennünket s három palotaőr kisért be a kapun, különös régi ruházatokba öltözve és régi fegyverekkel: volt valami a maguktartásában, amitől libabőr futott végig a hátamon és kimondhatatlan borzongás. Több szobán mentünk át. A falak mentén sorfalat álltak a szolgák, mig a fogadó-terembe nem értünk. Mélyen meghajoltunk s néhány általános kérdés után őfensége mindhármunkat leültetett, apró székekre, a trónus legalsó lépcsője mellé. Őfensége érti Balnibarbi nyelvét, bár e szigeten más nyelvjárás divik. Azt kivánta, beszélnék utjaimról; annak jeléül, hogy minden szertrtást mellőzni óhajt, ujjának egy mozdulatával elküldte egész személyzetét: nagy rémületemre egyetlen pillanatban tüntek el, mint az álom képei, ha hirtelen felriadunk. Alig tudtam magamhoz térni, mig a kormányzó nem biztositott, hogy nem lesz semmi bántódásom; két társam is megnyugtatott, ők már gyakran láttak ilyet. Összeszedtem hát magam, s röviden elbeszéltem kalandjaimat őfenségének, de nem minden habozás nélkül: gyakran pillantottam hátra riadtan a sarokba, a függönyök mögé, ahol a kisérteties szolgák álltak. Őfensége meghivott ebédre, egész sereg kisértet szolgálta fel az ételt s látta el asztalunkat. Megfigyeltem magamon, hogy már nem félek tőlük ugy, mint reggel. Estig maradtam ott, de ekkor alázattal megkértem őfenségét, engedné meg, hogy ne kelljen itt a palotában megszállnom éjszakára. Barátaimmal egy szomszéd város magánházában háltunk. Másnap reggel ujra tisztelegtünk a kormányzónál, amint az illem megkivánta.

Tiz napig laktunk a szigeten, a nap nagy részét a kormányzó palotájában töltöttük, csak éjszaka nem maradtunk ott. Csakhamar ugy megbarátkoztam a kisértetekkel, hogy a harmadik vagy negyedik napon, látásukra már semmi nyugtalanságot nem éreztem, a borzongás elmult s helyét kiváncsiság foglalta el. Őfensége felszólitott „nevezzek meg bárkit, s bármekkora számban ama halottak között, kikről a világ kezdetétől fogva tudunk, ő felidézi mind s megparancsolja nekik, hogy feleljenek bármelyik kérdésemre; feltéve, hogy kérdéseim megfelelnek amaz idők szellemének, melyben a kisértetek éltek. Egy dologban nyugodt lehetek, hogy bizonyára az igazat mondják, mert a hazugság művészete ismeretlen és haszontalan az alvilágban“.

Forrón megköszöntem őfenségének ezt a nagy kegyet. Akkor éppen egy szobában álltunk, melynek ablakából gyönyörü kilátás nyilt a parkra. Először a nagyság és pompa jelenéseit szerettem volna felidézni, azért Nagy Sándort kivántam látni seregének élén, az arbelai ütközet után. A kormányzó egy ujjának mozdulatára megjelent a lándzsás hadsereg és ablakunkig nyomult előre. Sándort behivták a szobába. Csak nagynehezen értettem meg azt a görögöt, amit beszélt s ő is nehezen értett engem. Becsületszavára kijelentette, hogy őt nem mérgezték meg, gyomorrontásba pusztult bele, mert sokat ivott.

Ezután Hannibált idéztük fel s láttuk őt átkelni az Alpokon. Kijelentette, „hogy szó se igaz az ecetről szóló legendából, egy csöpp ecetet se vitt magával“.