Part 18

„Távol országból jövök, mint ahogy megkisértettem már elmondani, ötven fajombeli lénynyel, nagy faedényben uszkáltunk a tengeren, mely szélesebb volt, mint Nagyságod háza.“ Minden rendelkezésemre álló szóval leirtam neki a hajót s kifeszitett zsebkendőmet használva fel, megmagyaráztam, hogy viszi előre a szél. Elmondtam, hogy tört ki közöttünk viszály, hogy tettek ki a kopár sziklapartra, hogy járkáltam, nem tudván, hol vagyok, mig ő oda nem érkezett, hogy kiszabaditson az utálatos _yehuk_ karmaiból. Gazdám megkérdezte, „hogy ki csinálja azt a hajót s hogy lehet az, hogy az én országom _Hauhnhnm_-jei közönséges _yehukra_ bizzák a hajó vezetését.“ Azt feleltem, „hogy nem folytathatom elbeszélésemet, mig becsületszavát nem adja, hogy nem sértődik meg, ha már most elmondom neki azt a csodát, amit annyiszor igértem“. Igérte, hogy nem haragszik meg s elmondtam, hogy a hajót hozzám hasonló teremtmények épitették, hogy az én hazámban épp ugy, mint mindenütt, ahol eddig jártam, ilyenek az uralkodó értelmes állatok; hogy mikor ebbe az országba jutottam, én épp ugy meg voltam lepetve, látván, hogy a _Hauhnhnmek_ értelmes lények módjára viselkednek, mint ahogy ő, vagy barátai csodálkoztak, az értelem jelét fedezve fel oly teremtésben, akit _yehunak_ méltóztattak nevezni – amihez minden részemben hasonlitok, ezt beismerem, de állati és elfajzott természetével semmi közösséget nem vállalok“. Továbbá kifejtettem, „hogy ha jó sorsom valaha megengedi, hogy visszatérhessek hazámba s ott elbeszélem ezt az utamat, mindenki azt hiszi majd, hogy oly dolgokat beszélek, amik nincsenek, hogy az ujjamból szoptam az egész történetet és csak ugy kitaláltam s hogy – igazán igérje meg, nem haragszik s elhiszi, mennyire tisztelem őt, családját és barátait, – az én honfitársaim aligha mondanák valószinünek, hogy egy _Hauhnhnm_ legfelsőbb lénye lehessen az állatok nemzedékének s fölötte álljon a _yehunak_“.

NEGYEDIK FEJEZET.

(A Houhnhnmek fogalma igazságról és hamisságról. – Szerző előadását hitetlenkedve fogadja gazdája. – Szerző részletesebben beszámol önmagáról és utjainak eseményeiről.)

Gazdám a nyugtalanság minden külső jelével hallgatott végig; tekintve, hogy ebben az országban nem szoktak kétkedve venni, vagy nem hinni valamit, amit egy másik mond, a benszülöttek nem is tudják, hogy viselkedjenek, ha mégis ily körülmények közé kerülnek. Emlékszem, gazdámmal való számos beszélgetésben, mikor az emberi fajta természetét magyaráztam, szóba került a hazugság s a hamis beállitás, de csak nagynehezen értette meg, miről beszélek, bár különben igen éles itélete s gyors felfogása volt. Ám, igy érvelt „a beszéd szokása arra való, hogy megértsük egymást s hogy a tényekről értesülést szerezzünk; már most, ha valaki oly dolgot állit, ami nincsen, akkor elhibázta a célt s azt éri el, hogy a másik ember nem érti meg, amit mondott s hamis értesüléseket szerez, ami rosszabb a tudatlanságnál: mert akkor feketének tudom azt, ami fehér és rövidnek azt, ami hosszu“. Ennyi fogalmat tudott csak alkotni magának a hazugságról, amit az emberek oly jól ismernek, annyit gyakorolnak.

De térjünk tárgyunkra. Midőn azt állitottam, hogy a _yehuk_ kormányozzák nálunk az állatvilágot, gazdám kijelentette, hogy az neki magas, tul van felfogásán. Megkérdezte, „vannak-e köztünk _Hauhnhnmek_ és mi a hivatásuk?“ Feleltem, „hogy van ám, még pedig nagy számban, hogy nyáron a földeken legelnek, télen szénát meg zabot kapnak házainkban, ahol _yehu_ szolgák simára kefélik szőrüket, sörényüket megfésülik, fogaikat kitisztogatják, etetik és ágyat vetnek nekik“. „Ezt már jól értem“, mondta a gazdám „s mindabból, amit elbeszélt, nyilvánvaló, hogy bármily értelmes lények ott a _yehuk_, az urak mégis csak a _Hauhnhnmek_; – bár a mi _yehuink_ volnának rávehetők, hogy nekünk ily szolgálatokat tegyenek“. Megkértem, „méltóztassék megengedni, hogy ne folytassam, mert bizonyos vagyok benne, hogy a továbbiakkal már nem lesz igy megelégedve“. De gazdám ragaszkodott hozzá, hogy mindent megtudjon, jót és rosszat egyaránt. Meghajoltam s kijelentettem, hogy engedelmeskedni fogok. Bevallottam, „hogy nálunk a _Hauhnhnmek_, akiket lovaknak nevezünk, igen szelid és szép állatok, hogy gyorsaságban és erőben kiválnak s ha előkelő emberek tulajdonát képezik, csak utközben szolgálnak, vagy versenyt futnak, vagy hintót huznak; hogy nagy gonddal s igen jól bánnak velük, mig meg nem betegednek, vagy a lábuk ki nem sebesedik: akkor azonban eladják s mindenféle durva munkában addig nyaggatják őket, mig fel nem fordulnak; – akkor lenyuzzák a bőrüket és azt eladják testüket a kutyák és ragadozó madarak falják fel. De a közönséges fajtáju lovak sorsa nem ily szerencsés. Ezeket földmüvesek, iparosok és más alacsonysorsu népek használják fel, nagy munkával tulhalmozzák s rosszul bánnak velük“.

Leirtam, ahogy tudtam, hogy miként lovagolunk mi, leirtam, a kengyel, a nyereg, a zabola, az ostor alakját és nagyságát, leirtam a kerekeket s a kocsit. Elmondtam, „hogy bizonyos kemény anyagból, az ugynevezett vasból félköralaku lemezeket csinálunk s ráerősitjük az ő lábaikra, nehogy patáik a köves uton eltöredezzenek“. Gazdám a felháborodás nehány indulatszava után azon csodálkozott, „hogy merészelünk mi felülni egy _Hauhnhnm_ hátára, hiszen az ő házának leggyengébb szolgája lerázná a hátáról, vagy oldalára feküdve, halálra zuzná a legerősebb _yehut_, ha a bestia felpattanna rá“. Megmagyaráztam, „hogy a mi lovainkat három, négy éves koruktól fogva szoktatják mindama szolgálatra, melyekre felhasználjunk őket; hogy amelyik makacskodik vagy ellenáll, azokat kocsik elé fogják; hogy többnyire ütjük őket, mig fiatalok; hogy a himeket, amiket lovaglásra vagy kocsihuzásra szánunk, két éves korukban kiheréljük, amitől szelidek s kezesek lesznek; hogy valóban, a mi lovaink érzik a büntetést és a jutalmat, de mégegyszer alázattal kérem, gondolja fel kegyesen, hogy a mi lovainknak épp oly kevés esze van, mint ebben az országban a _yehuknak_“.

Sok körülirással fogalmaztam meg mindent, amit elbeszéltem: a _Hauhnhnmök_ nyelve nagyon sok szót nem ismer, mert szenvedélyeik és vágyaik nem oly számosak, mint a mieink, de lehetetlen leirnom gazdám nemes haragját, mikor megértette, hogy bánunk mi a _Hauhnhnm_ nemmel; különösen, mikor részletesen leirtam, hogyan heréljük ki a lovakat, hogy jobban szolgáljanak inkább, mintsem fajukat tenyészszék. Azt mondta, „ha lehetséges oly ország, ahol a _yehuk_ uralkodnak, ez igazán csak értelemmel történhetik, mert az értelem idővel mindig elnyomja a nyers erőt. De ha külső alakunkra s különösen az enyémre gondol, azt kell hinnie, hogy hasonló nagyságu és termetü lény a legkevésbé való arra, hogy az értelmet képviselje az állatok között“. S még tudni kivánta, „vajjon azok, kik közt élek, hozzám hasonlitanak-e inkább, vagy a _yehukhoz_?“ Biztositottam, „hogy inkább hozzám; de vannak köztük ifjak és nők, kiknek bőre lágyabb és simább, mint az enyém s oly fehér, mint a tej“. Azt felelte, „hogy valóban, nagyon különbözöm a többi _yehutól_, tisztább vagyok és nem oly formátlan, de ha jól meggondolja, tulajdonképpen hátrányomra különbözöm: hogy körmeim használhatatlanok s hogy mellső lábaim tulajdonképpen nem is lábak, mert még sohasem látta, hogy azon járnék, hiszen el sem viselnék a kemény földet s hogy az a boriték, amibe csavartam, nem oly erős s nem oly vastag, mint a másik, amit lábamon hordok; hogy hiszen nem is tudok biztosan járni, mert ha az egyik hátsó lábam megcsuszik, feltétlenül orra bukom“. Aztán kezdte kifogásolni testem más részeit. Arcom csupaszságát, kiugró orromat, szemeimet, melyek előre néznek s igy oldalt akkor láthatok csak, ha a fejemet forgatom; – hogy csak ugy tudok enni, ha egyik mellső lábamat szájamhoz emelem. Azt se tudja, mire való az a sok beosztás, meg bevágás hátsó lábaimon, hiszen lágyak ahhoz, hogy a kövek keménységét és élét elviselje, ha más állatok bőrét rá nem huzom; hogy egész testemet folyton védeni kell hideg és meleg ellen s védőruhámat naponta nagy fáradsággal fel kell huznom és levetnem megint; s hogy végre megfigyelte azt, hogy az ő országukban minden állat elkerüli a _yehukat_, a gyöngébbek megfutnak, az erősebbek elüzik maguktól. Elannyira, hogyha felteszi is rólunk az értelem adományát, nem érti, hogy gyógyitottuk ki azt a természetes ellenszenvet, amit minden élő teremtés érez irányunkban s hogy szelidültek meg s szolgálnak nekünk e teremtmények. No de nem vitatkozik ezen tovább, mert inkább a saját történetemet szeretné tudni, hogy honnan jövök, életem különböző eseményeit s kalandjaimat“.

Kijelentettem, „hogy minden ponton szeretném kielégiteni kiváncsiságát, de félek, hogy sok dologban nem találom majd meg a helyes kifejezést, mert vannak fogalomkörök, melyekről őnagyságának halvány sejtelme sincs s vannak tárgyak, melyeket ebben az országban semmihez sem hasonlithatok. Mégis megteszem a magamét s majd hasonlatokban fejezem ki magam, csak arra kérem alázattal, segitsen, ha nem találok szavakat“. Gazdám ezt kegyesen megigérte.

Elmondtam, „hogy tisztességes szülőktől származom s egy szigeten születtem, melyet Angliának hivnak. Oly távol innen, hogy legerősebb szolgája egy év alatt tenné meg azt az utat. Seborvosnak neveltek s hivatásom abban állott, hogy sebeket és töréseket gyógyitsak, amiket a véletlen vagy erőszak okozott; hogy országunkat egy nőnemü ember kormányozza, akit királynőnek nevezünk. Elhagytam hazámat, hogy vagyont szerezzek, amiből visszatértem után magam és családom megél. Utolsó utam folyamán parancsnoka voltam egy hajónak s ötven _yehunak_, melyek közül sok elpusztult a tengeren. Különböző népek fiaiból egészitettem ki a legénységet. Hajóm kétszer volt abban a veszélyben, hogy mindenestül együtt elsülyed, először egy orkán, másodszor zátony miatt“. Gazdám itt közbeszólt és megkérdezett, „hogy vehettem rá idegeneket, más országok fiait, hogy velem merészkedjenek, mindeme veszélyek és véletlenek után?“ Mondtam, „hogy ezek kétségbeesett fickók voltak, kik szülőföldjükről szegénység vagy valamely büntett miatt futni kényszerültek. Egyiket a törvény folyása tette tönkre; a másik elitta, eljátszotta, elbordélyozta, amije volt; a harmadik megszökött valahonnan; voltak köztük gyikosok, tolvajok, mérgezők, hamispénzverők, kicsapongók, akiket fajtalanság vagy más gonosztettek miatt itéltek el; voltak, akik otthagyták zászlajukat, vagy elárulták az ellenségnek; legnagyobb részben szökött fegyencek, kik nem mertek visszatérni hazájukba, hogy felakaszszák őket, vagy tömlöc fenekén éhen pusztuljanak: igy hát kellett, hogy más vidéken próbáljanak szerencsét“. Előadásom folyamán gazdámnak tetszett többször félbeszakitani. Sok körülirással éltem, hogy elmagyarázzam mindama büntettek természetét, melyek következtében matrózaim megszöktek hazájukból. Több napig tartott, mig mindent megértett. Képtelen volt felfogni, mire való s mit használ a bünök elkövetése. Hogy ezt megértessem vele, igyekeztem megfogalmazni előtte a gazdagság és hatalom utáni vágy természetét, a bujaság, mértéktelenség, rosszakarat és irigység borzasztó hatását. Mindezt meghatároztam s esetekkel és feltevésekkel is ábrázoltam. Minden kép után megbotránkozva s álmélkodva meresztette szemeit, mint valaki, akinek képzeletét sohase látott és hallott lehetőség döbbenti meg. Hatalom, uralkodás, háboru, törvény, büntetés; mindezekre nincs szó az ő nyelvükben. Majdnem áthághatatlan nehézségek árán tudtam csak elérni, hogy felfogja e szavak értelmét. Kiváló felfogása a társalgás folyamán nagy segitségemre volt: Végre odáig jutottunk, hogy nagyjában képet alkothatott magának az emberi természetről s mindarról, amire ez képes. Még csak azt kivánta, hogy adjam pontos képét annak a földnek, amit Európának neveztem, de különösen a saját hazámról beszéljek.

ÖTÖDIK FEJEZET.

(Szerző gazdája kivánságára az angol álladalomról beszél. – Mi az oka az európai háboruknak. – Szerző kezdi elmagyarázni az angol államszervezetet.)

Kérem az olvasót, ne feledkezzék meg arról, hogy gazdámmal való társalgásainknak az alábbiakban következő kivonata rövidesen összefoglalja azokat a leglényegesebb pontokat, amelyek két évi beszélgetéseink folyamán szóbakerülhettek. Abban a fokban, amint a _Hauhnhnm_ nyelvben egyre jobban fejeztem ki magam, gazdám több s egyre több részletre volt kiváncsi. Vázoltam előtte, amennyire módomban állott, Európa mai állapotát. Beszéltem iparról és kereskedelemről, müvészetekről és tudományról; folyton meg-megujuló kérdései és válaszaim a részletek kimerithetetlen anyagát szolgáltatták. Itt csak a saját hazámra vonatkozó kérdések lényegét vázolom röviden, összevonva annyira, amennyire lehet, tekintet nélkül a körülményekre és időre, pusztán a szigoru igazsághoz ragaszkodva. Csak azt sajnálom, hogy néha aligha sikerül majd gazdám érveit s kijelentéseit hüen visszaadni; részint emlékező tehetségem hiányos, részint a mi barbár angol nyelvünk nem tudja kifejezni forditásban az eredeti finomságait. Nagyságos gazdám kivánságának eleget téve, sorban elbeszéltem az Oraniai Vilmos alatti forradalmat, a hosszu angol-francia háborut, melyet ez az uralkodó kezdett s utódai folytattak s folytat a jelenlegi királyné is s mely még most sem szünt meg. Kivánságára összeszámitottam, „hogy körülbelül egy millió _yehut_ öltek meg a háboru folyamán, mintegy száz várost foglaltak el s ötször annyi hajót sülyesztettek viz alá, vagy égettek fel“.

Azt kérdezte, „mi volt e háboruknak közönséges oka, vagy inditéka?“ Megmondtam, „hogy az okok megszámlálhatatlanok; de nehányat a legfontosabbak közül felsorolhatok. Ez az ok néha az uralkodók becsvágya, kik ugy érzik, soha sincs elég országuk és népük, amit boldoggá tegyenek; – néha meg az államférfiak romlottsága, akik háboruba keverik urukat, hogy elhallgattassák a rossz közigazgatáson felháborodott néprétegek zugolódását. Véleménykülönbségek is gyakran okozták milliók halálát, például ilyenek, hogy hus-e a kenyér, vagy kenyér-e a hus; vajjon egy bizonyos bogyó váladéka vér-e, vagy bor; vajjon fütyülni bün-e vagy erény; vajjon mi jobb, megcsókolni a gerendát, vagy tüzbe dobni; vajjon mi a legszebb szin kabátban: fekete-fehér-vörös, vagy szürke; rövid legyen-e a kabát vagy hosszu; szük, vagy bő; tiszta, vagy piszkos és igy tovább. A legvéresebb, legdühösebb s leghosszabb háboruk ilyen véleménykülönbségeken törnek ki, főleg oly vélemények különbségén, melyek közönyös dolgokra vonatkoznak.

Két uralkodó között gyakran azon fordul meg a pártoskodás, vajjon melyiknek van joga ahhoz, hogy országának birtokába helyezzen egy harmadikat, oly országba, melyre egyiknek sincs igénye; sokszor azért kezd ki egyik uralkodó a másikkal, hogy az ki ne kezdjen vele; sokszor azért üt ki háboru, mert az ellenség nagyon erős; sokszor azért, mert nagyon gyenge; sokszor szomszédaink akarják, ami a miénk, vagy az övék az, amit mi akarunk; erre aztán verekszünk, mig ők elveszik a mienket, hogy nekünk adják az övékét. Nagyon méltányos háboru-ok az is, megtámadni egy országot, melynek népét elpusztitotta az éhség; tönkretette a dögvész, vagy szétzavarta a belső pártviszály. Méltányos háboru-ok szövetségesünk ellen az a körülmény, hogy nagyon szeretnénk, ha egyik város a mienk volna, amibe az is jó, hogy már nem az övé. Az ugynevezett büntetőhadjáratok azok, melyeket szegény és tudatlan népek ellen inditanak az uralkodók, kipusztitva felét e népnek, másik felét rabszolgaszijra füzve, hogy barbár életmódjukon ekként segitsenek. Nagyon tisztességes és gyakori szokás, ha az egyik uralkodó segédkezet nyujt a másiknak, hogy egy harmadik ellen védekezzék, akkor a segély-nyujtó, miután szövetségesét kirántotta a bajból, a kérdéses területet ő maga foglalja el s megöleti, becsukatja, vagy számüzi a szövetséges uralkodót, amihez joga van, hiszen ő segitette. Vérrokonság, vagy házasság is gyakori oka az uralkodók közt történt háborunak. Minél közelebbi rokonról van szó, annál nagyobb a háborus kedv; szegény népek éhesek, gazdag népek gőgösek, a gőg és éhség pedig sohasem értik meg egymást, éppen azért, a katonai hivatás mindenek közt a legtiszteletreméltóbb. Katona ugyanis olyan _yehu_, aki pénzért annyit öl meg embertársai közül, akik őt sohse bántottak, amennyit csak tud.

„Van aztán Európában nehány uralkodó, akiket kéregető-királynak lehetne nevezni; ezek a maguk erejéből nem viselhetnek háborut, tehát csapataikat gazdagabb nemzetektől kibérlik; ennyit és ennyit fizetnek naponkint egy emberért; Észak-Európában ez gyakori szokás“.

„Amit a háboruról mondott nekem“ – mondta gazdám – „csodálatos világossággal mutatja, hogy maguknál pontosan az az ész hiányzik, amiről olyan büszkén beszélt; még jó, hogy a gyalázat nagyobb, mint a veszély és hogy a természet nem engedi meg, hogy még nagyobb bajokat csináljanak. Szájuk ugyanis egy sikban van az arccal s igy nem haraphatják meg egymást, csak ha a másik beleegyezik. Mellső és hátsó patáik pedig oly rövidek és gyöngék, hogy a mi _yehuink_ közül egy egy tucat európai _yehut_ megszalasztana: s éppen azért, ami azoknak számát illeti, akiket megöltek a csatákban, nem gondolhatok egyebet, minthogy olyan dolgot állit, ami nincsen“.

Fejemet ráztam s nem állhattam meg, hogy elmosolyodjam. Nem lévén egészen járatlan a háboru müvészetében, leirtam neki a különböző ágyukat, láncos golyókat, puskákat, karabélyokat, pisztolyokat, golyókat, lőporokat, kardokat, szuronyokat, ütközeteket, ostromokat, rohamokat, hátrálásokat, aknákat, bombákat, tengeri háborukat, emberestül elsülyesztett hajókat, mindkét részről ezerszámra elhulló katonákat, halálhörgéseket, levegőbe kalimpáló testrészeket, füstöt, lármát, kavarodást, lovak dobogását halottak fején, futást, üldözést és diadalt, hullákkal boritott földeket, hullákat marcangoló kutyákat, farkasokat és keselyüket, kifosztást, gyujtogatást, rombolást és pusztitást. S hogy drága hazám fiainak értékét s nagyságát elképzeltessem vele, biztositottam, „hogy saját szememmel láttam, hogy vertek agyon százszámra embereket egyetlen ostromban s hogy sülyesztettek el száz hajót s láttam, hogy potyognak a felhőkből vissza a felrobbantott testrészek, a nézők nagy mulatságára“.

További részletekbe akartam bocsátkozni, midőn gazdám hallgatást parancsolt. Azt mondta, „hogy aki a _yehuk_ természetét ismeri, könnyen elképzelheti, hogy egy ilyen gonosz állat képes mindarra, amit felsoroltam, ha ereje és ravaszsága egyensulyt tart romlottságával. De amint előadásom folyamán az egész fajta iránt érzett irtózata egyre fokozódott, végre annyira megzavarta lelkét s oly csuf érzéseket keltett benne, melyek eddig idegenek voltak tőle; amint lassankint hozzászokik az ilyen utálatos szavakhoz, már nem hatnak rá annyira, mert bár megveti a _yehukat_, de rut természetükért épp oly kevéssé tud haragudni rájuk, mint ahogy nem haragudhatik egy _gnnayhra_, (ragadozó madár) amiért kegyetlen, vagy nem haragudhatik egy kőre, amiért megvágta a lábát. Ám ha azt látja, hogy oly lény, ki magának értelmet tulajdonit, épp ugy képes e borzalmak elkövetésére: akkor attól tart, e tulajdonok romlottsága nagyobb s elijesztőbb, mint az állati durvaság. Azért kezdi hinni, hogy amit értelemnek tartottunk, az inkább csak valami ingerlő szerve természetünknek, mely arra való, hogy eredeti büneinket fokozza, mint ahogy egy megzavart vizfelület tükre a nyomorék test képét, nemcsak nagyobbnak, de még torzabbnak mutatja“.

Hozzátette, „hogy eleget hallott már a háboruról, mostani és korábbi beszélgetéseink folyamán. De van egy pont, melyben még mindig homályosan lát. Mondottam volt neki, hogy a legénység között voltak emberek, kiket a törvény tett tönkre s azért kellett futniok hazájukból. Már egyszer elmondtam a _törvény_ szónak értelmét, mely arra való, hogy az embert védje, s ugyanannak vesztét okozhassa. Azért arra kér, beszéljek bővebben róla, mit értek törvény alatt s hogyan alkalmazzák a törvényt hazánkban. Ő ugyanis azt hitte eddig, hogy a józan ész elég egy józan és értelmes lény igazgatására, megmutatván, mit kell tennünk és mit kell kerülnünk“.

Biztositottam nagyságos gazdámat, „hogy a törvény oly tudomány, melyben nem vagyok nagyon járatos, annyiban legföljebb, hogy sokszor alkalmaztam hiába ügyvédeket ellenem elkövetett igazságtalanságok dolgában. Mégis beszélni fogok erről is, amennyiben módomban áll.

Elmagyaráztam, „hogy van köztünk egy csomó ember, kik korai ifjuságuktól kezdve tanulják annak müvészetét, hogy e célra sokszorozott és válogatott szavakkal bebizonyitsák a fehérről, hogy fekete s a feketéről, hogy fehér, aszerint, amint fizetik őket. Ez emberekkel szemben a többi valóságos rabszolga, mert ha például az én szomszédom szemet vet a tehenemre, fizetett ügyvédhez fordul, aki bebizonyitja, hogy joga van a tehenemhez. Nekem erre másik ügyvédet kell fogadni, aki az igazamat védi, mert a törvény rendelete szerint az ember nem beszélhet a maga érdekében. Már most ebben az esetben én, aki a tehén igazi tulajdonosa vagyok, két nagy hátránynyal kell hogy megküzdjek: először az én ügyvédem, aki bölcsőjétől fogva ahhoz szokott, hogy a hamisságot védje, alig tudja feltalálni magát, mikor most az igazságot kell védenie; ez az ő szemében természetellenes állapot, hol nincsen elemében s melyben nem érzi jól magát. A második hátrány abban van, hogy ügyvédemnek nagyon óvatosnak kell lenni, nehogy a birák elutasitsák, mire a többi ügyvéd ugy tekinti őt, mint aki a törvényvédelem jelentőségét kisebbiteni akarja. Igy csak két mód kinálkozik, ha meg akarom tartani a tehenem. Az egyik az, hogy elmegyek felperesem ügyvédjéhez s dupla fizetéssel megnyerem a magam ügyének, mire elárulja védencét s kimutatja, hogy az igazság az én oldalamon van. A második mód az, ha ügyvédem ügyemet oly igaztalannak tünteti föl, amint csak tudja, ugy forgatva a dolgot, mintha a tehén tényleg ellenfelemé volna; ha ezt ügyesen csinálja, biztosan felém hajlik a törvény kegye. Tudnivaló, hogy ezek a birák itélnek tulajdon kérdésekben és bünügyekben egyaránt: a legügyesebb ügyvédek közül válogatják őket, akik már öregek és lomhák. Egész életükben annyit küzdöttek az igazság és egyenlőség ellen, hogy most már végzetes hajlandósággal szeretik a csalást, szédelgést, kifosztást. Ismertem közöttük olyanokat, akik visszautasitották a megvesztegetést, ha az igazság részéről történt, semhogy az egész birói kart megsértsék azzal, hogy hivatalukkal ellenkező módon kelljen cselekedniök. Az ügyvédeknek alaptételük, hogy amit azelőtt tettek, azt törvény szerint tenni kell és lehet ujra. Éppen azért gondosan feljegyzik azokat a határozatokat, melyeket valaha az igazság s az egészséges emberi belátás ellen hoztak. Az ilyen itéleteket _precedenseknek_ nevezik; ezeknek nagy tekintélye van s igen gyakran emlegetik, s a birák gyakran használják fel gyenge lábakon álló vélemények támogatására.

„Tárgyalásokon az ügyvédek és birák nagyon vigyáznak, nehogy a felvetett kérdés érdemét érintsék. Inkább kiabálni kezdenek, felhevülnek, ha valahol a lényeges pontra tapintottak rá véletlenül, hogy a közönség figyelmét eltereljék. Ellenben hosszan időznek oly pontoknál, melyeknek a tárgyhoz semmi köze; például a fent emlitett perben sohase az érdekli őket, vajjon ellenfelemnek jogos igénye van-e az én tehenemre. Ellenben hosszan vitatják, hogy mit mondott a felperes, vörös-e a tehén, vagy fekete, milyen hosszu szarva van; a föld, amin legel, kerek-e vagy négyszögü, hogy hol fejik meg, az istállóban vagy a mezőn, van-e valami betegsége és igy tovább Most aztán a precedensekhez fordulnak tanácsért, a pört időről-időre elnapolják, és tiz-tizenkét-tizenhárom év mulva végre itéletet hoznak.“

„Tudnivaló még az, hogy ez a társaság valami sajátságos műnyelvet, vagy tájszólást beszél, amiből semmiféle halandó egy szót sem ért; a törvények mind ezen a nyelven iródnak, ezt a nyelvet ápolják és fejlesztik nagy szeretettel, mig egészen össze nem zavarták az igazság és hamisság, a helyes és helytelen lényegét: ugy, hogy harminc évig tart, mig eldől, vajjon a föld, melyen lakom s mely hat nemzedéken át őseim birtoka volt, az enyém-e, vagy egy idegen emberé, aki száz mérföldnyire lakik, valami idegen országban.