Part 4

A követválasztási küzdelmeket leirni nem akarom. Unalmas dolog ez, százszor leirva, százszor üres szalmává csépelve. S aztán az én választásom se történt másként, mint száz más képviselőé.

Pénz, zászló, beszéd és kocsma vég nélkül. Az alkotmány ezek nélkül holttest s nem eleven alak.

A kortesélet különös alakjai nálam is csak ugy megjelentek a szintéren, mint másnál.

A buzgó kocsmáros, a jó öreg Kostyelik, a ki él-hal azért a pártért, mely nála tartja a főhadiszállást s hetenként a közlakomákat. A czigány mindig szólt nála s nagy ivójában akkora füst, pipából és izzadtságból esténkint, hogy a kereket hozzá lehetett támasztani.

A 48-as honvéd, a jó öreg Horváth, a ki egyetlen pillanatra se eresztett el maga mellől; a ki minden beszédét hozzám e szóval kezdte: »Hazádnak rendületlenül«! – a ki száz csatáról mesélt nekem, a melynek fele se történt meg s a ki legalább tizenötször elbeszélte élete történetét, – utóbb már jobban tudtam az övét, mint a magamét. Jobban tudtam, mint ő maga és csak bámult azon, ha egyik-másik tévedését kiigazitottam.

Költő tollára méltó alakok.

Hát a nagy törzsfőnök, az öreg Almásy. Tekintélyes földmives, birtokos gazdaember. Ija-fia, unokája, sógorsága, komasága, nászurasága épen száz szavazatot számit. Azelőtt Szögyény-Marich pártja, – ha megnyerem, biztos a diadalunk. Nem is kell hozzá egyéb, csak látogassam meg. Meglátogattam.

Él-e még, nem tudom. Ősz öreg volt már akkor is, hófehér bajuszszal. Örült annak, hogy gróf telepedik le ünneplő szobájában. De azért nem én vagyok ám az első gróf, a ki az ő házát fölkerestem. Volt az ő házánál már Zichy Jenő gróf is. De volt már a püspök is, a nagyprépost is. Elvittem hozzá báró Bánffy Kálmánt is. Erdélyi mágnás még ugy se volt nála soha. De másnál se ott Fehérvárott. Az öreg Almásy mindjárt különb embernek érezte magát a polgármesternél is.

Pártomra állt.

Ennek fejében aztán meg kellett látogatnom a nemzetséghez tartozó minden asszonyt, lányt és menyecskét. Szivesen tettem. Nagy örömöm tellett benne. Annyi vén asszonynyal sohasem ölelkeztem életemben. Estére kelve ugy elfáradtam naponként, mintha a tatár kergetett volna.

És mégis kedvesen emlékszem ezekre a látogatásokra.

Csaknem minden öreg asszony megkérdezte: igaz-e, hogy az én feleségem nem királylány, nem herczegasszony, hanem csak közönséges polgári származásu asszony, csak olyan mint ők maguk?

– Igaz biz az kedves asszonynéném. Szegény komáromi özvegy asszony lánya. Nem is hozott egyebet az én házamhoz, csak egy ünneplő meg egy viselő ruhát, hat inget maga szőtte-fontát és egy tulipántos ládát. De hát mit tehettem, ha igazán szerettem? Eleget szenvedtem érte, de én most is olyan igazán szeretem, mint mikor az oltár előtt álltunk.

– No meg is áldja az Isten a gróf urat, de aztán kedves feleségét elhozza ám mihozzánk is, meg akarjuk mi őt igazán tisztelni.

Száz helyen meg kellett igérnem, hogy feleségem elviszem Fehérvárra. Utóbb el is vittem.

Igy készült el az én követségem.

Minden asszony pártomra állt a felső városon s jaj volt annak a szerencsétlen szavazónak, a ki ellenem föl merte volna szavát emelni. Pemettel, szénvonóval, sütőlapáttal, fazékszedő bottal mentek neki az asszonyok.

Urnapján megtartottam programmbeszédemet.

Velem volt a vajda is. Elég bátran és talpraesetten beszéltem, noha akadozva s bizony nem erős hangon.

Nem voltam magyar ruhában. 1860 óta nem is volt magyar ruhám. Szürke ruha, fehér köcsögkalap széles gyászszalaggal, mióta jó kis fiam meghalt. Azóta sohase tettem le a gyászszalagot. Mondta ugyan a vajda, hogy túri süveget vagy legalább Kossuth-kalapot tegyek föl, de nem fogadtam neki szót.

De nem ártott nekem még a köcsögkalap se. Az igaz, hogy programmbeszédem alkalmával az történt, hogy egy jó lelkes hivünk e szavakra fakadt:

– De derék ember ez a gróf ur, csak az a kár, hogy német.

Meghallja ezt Gánti uram, fiatal buzgó pártfelünk s rárivall az emberre:

– Már miért is volna német?

– Hogy ne volna? Tessék megnézni a kalapját!

Hát hiszen az igaz, hogy a kalap maga nem teszi az embert németté, valamint a túri süveg se teszi maga magyarrá. Az is igaz, hogy én a magam kényelmes franczia-angol szabásu ruhámtól alig tudnék megválni, de azért ama lelkes hivünknek kalaptudománya mégis érdemel némi figyelmet.

A mi jó magyar közönségünk nagyon hamar s nagyon könnyen kivedlik a maga eredetiségéből s magyar különösségéből. Ételben, italban, ruhában, szokásokban nagyon könnyen majmolja az idegent. Az angolt, hollandit, spanyolt, francziát, németet a külföldön száz lépésnyiről megismeri az ember, csak a magyar olyan, hogy messziről semilyen se. Csak sima álla s kipödrött bajusza árulja el, más semmi. De sima állat s kipödrött bajuszt se visel már mindenki. Az a jó fehérvári barátunk azt gondolta, hogy megilletné a magyar embert, hogy legalább a kalapja ne lenne idegen.

Dehogy vettem tőle ezt rossz néven.

A szavazás napján ugy állott a mi pártunk, miként az erdő. Lelkes volt, összetartott, nem széledezett. De győzött is; – 1540 szavazó polgár 64 szótöbbséggel juttatta győzelemre a mi pártunkat.

Ime tehát törvényhozó lettem.

Eszembe se jutott, hogy képviselőségem megtagadja vagy kétségbe vonja valaki. Ki is gondolhatta volna, hogy az ügyvédek keze még ide is elérjen.

De hát ide is elért.

A mint az országgyülés szeptember végén összejött: rögtön benyujtottak ellenem egy kérvényt. Kérték választásom megsemmisitését. Kérték annál fogva, hogy engem nem lehetett volna megválasztani, mivelhogy én nem vagyok választó, mert én semmiféle választói sorjegyzékbe fölvéve nem vagyok.

Hát bizony ez igaz.

Összedugtuk a fejünket, miként lehetne nekem a választói jogot megszereznem? Miért nem vagyok hát én választó?

Oklevelem nincs. Nem vagyok se ügyvéd, se orvos se mérnök, se bába. Nem is leszek. Az öregapám se volt egyik se.

Nem vagyok akadémikus. Se festő, se szobrász, se tanár, se muzsikus.

Nem vagyok tőkepénzes, sőt adósságom tenger. Legalább is a Fekete-tenger.

Nem vagyok telkes gazda, még csak negyed telkes gazda se. Ehhez legalább is hét-nyolcz holdnyi szántóföld kellene Árva vármegyében. Hol vennék én ily óriási ingatlan birtokot? Nem maradt én rám az apámról egy talpalattnyi se. Igaz, hogy apámnak volt vagy negyed milliónyi hold földje, de nekem abból semmi se jutott. Sokan voltunk hozzá s a biróság engem fölöslegesnek talált.

Nincs házacskám se. Nem vagyok kézmüiparos. Nem dolgozom se egy se több segéddel. Nem vagyok adófizető. Nincs semmim, a mire adót vessenek. Nem vagyok hivatalnok vagy tisztviselő. Senki se bizta rám a közdolgokat. Nem vagyok még ujságiró se.

Egy szóval semmi se vagyok és semmim sincs. Engem választónak ugyan beirni nem tud senki. Született törvényhozó vagyok ugyan és még hozzá nem is valami kis katonabárócska, hanem nagykárolyi gróf Károlyi, de azért választói jogom még sincs. És nem is lehet.

Feleségem ki is nevetett, össze is szidott. Nem maradt szárazon a vajda se.

– Ez a férfiak bölcsessége! Bele kapnak a követválasztásba, elköltenek néhány ezer forintot, hanem azért a dolognak ábéczéjét se ismerik. No ugyan derék legények vagytok édes Gábor!

Bolond eset.

A vajda tünődik. S azt kérdi, hogy én 1861-ben már husz éves voltam, vajjon nem irtak-e engem be nemesi jogon 1865-ben vagy 1869-ben választónak?

Tudja kő! Meglehet: beirtak.

Ha beirtak: akkor rendben van minden. Mert a törvény ugy rendeli, hogy a ki 1872-ig valamelyik választói névjegyzékbe nemesi jogon bevétetett: az halálos holtáig választó lehet.

Bizonyos pedig, hogy nemes ember vagyok. Születési nemességemet a biróság csakugyan nem sinkófálta el.

Rögtön küldtünk valakit Csurgóra, megkérdezni a jegyzőt. Megjött a felelet, hogy 1865-ben is, 1869-ben is, 1872-ben is beirtak mint nemest választónak; – a hiteles névjegyzék a vármegyénél.

No – hála Istennek!

A vármegye alispánja Sárközy Aurél, jó barátunk, egykori függetlenségi követtársunk, rögtön megküldi a hiteles bizonyitványt.

Küldi a manót.

Tudatja velünk irásban, hogy a nemes vármegye minden régi iratot 1872-ig kiselejtezett s eladott a sajtosnak. Ezek közt van az én választói jogom is. Sajt lett belőle. S hol van az már azóta? A szaga sincs meg.

No ez is szép közigazgatás! Elpusztitani azokat az irásokat, melyek az ember gyökeres igazságait őrzik. Hát most már mit csináljunk?

Nem estünk kétségbe.

A választók névjegyzéke megvan a belügyi miniszternél. Épen huszonöt szoba van megtöltve a budai várban névjegyzékkel. Ott csak meglesz az én nevem is.

Báró Orczy Béla volt a belügyminiszter. Jó ismerősöm, egykor a boldogabb időkben jó barátom. Rokonság is állt fenn köztünk. Unokahuga volt Orczy Irma bárónő, Viktor bátyám felesége. Tehát ángyom. Igazságom is van; de meg a rokonság és barátság révén is csak kiadja nekem az irást.

Igy parancsolja a törvény is, a józan okosság is. Mi az ördögnek őriznék azt a sok irást, ha nem azért, hogy az emberek igazságát megvédjék vele, ha a vármegye sajtosnak adja a maga levéltárát?

A vajdával fölmentünk Orczy Bélához a várba. Nagyon szivesen fogadott, de igazságomat rövid uton ki nem adta. Azt mondta: adjuk be kérésünket irásban, neki a fölött még tanácskoznia kell holmi tanácsosokkal, államtitkárokkal, Tisza Kálmán miniszterelnökkel.

A vajda mosolyog s rám néz.

– No Gábor itt se kapunk igazságot!

S aztán oda fordul a miniszterhez. Egész gorombán szól hozzá.

– Neked is kár volt Bécsből, a fölség oldala mellől haza jönnöd. Te ugyan a magad okos eszével belátod, hogy azt az irást ki kell adnod, a magad becsületes szivével ki is adnád rögtön; – de ha másokkal is tanácskozol, te is csak ugy cselekszel, mint a többi. Ellenzéki ember s kivált gróf Károlyi Gábor nálad se talál igazságot.

Angyali szelidségü jó ember volt Orczy Béla. Dehogy jött volna tüzbe erre a gorombaságra. Sőt annál jobban fogadta, hogy mindent megtesz, csak adjuk be folyamodásunkat.

A vajda tudta, hogy ez hiábavaló lesz, hiszen az volt a szokás országszerte, hogy függetlenségi ember számára se a falusi jegyzők, se az alispánok, se a miniszterek sohase adták ki a választók névsorát. A törvény ugyan megvolt, Tisza kormányra jutása előtt a jó gyakorlat is megvolt, de akkor olyan időket értünk, hogy ellenzéki ember, ha igazi volt, soha sehol semmiben igazsághoz nem juthatott.

Bolond idők voltak azok, a mint majd az én ügyemből is szép lassanként kiviláglik.

Beadtuk a folyamodást. Orczy Béla csakugyan elutasitotta. Azt mondta: keressük igazságunkat a községi birónál. A csurgói biró és jegyző megtett volna mindent, de a náluk levő névjegyzék nem volt aláirva. A főbirónak kellett volna hitelesiteni, de ő a hitelesitést megtagadta. A főbirót aztán följelentettük a miniszternél. Ennek se lett semmi haszna. Sőt valószinüleg megdicsérték a főbirót jó magaviseletéért.

Vigye manó hát a névjegyzéket. Ugyis csak arra kellene, hogy jövőre megszerezhessük a választói jogot. Ezt pedig megszerezhetjük elvégre ugy is, ha szépen megkérjük az adófelügyelőt, hogy rójjon ki ránk tizenöt vagy husz forint évi adót. Biztosak voltunk benne, hogy megteszi szivesen. Csak százszor annyi adót ne rójjon ránk.

Az volt csak a kérdés, miként védjük meg a választást?

Anyámra gondoltunk. Én is, a vajda is. Anyámnak még mindig megvolt nagy neve, nagy tekintélye. Ha Gyula bátyámnak vagy Tibor öcsémnek szól: ők bizonyára beszélnek Tisza Kálmánnal s akkor minden jól lesz. Tibor öcsém ugyis sógora Tisza Kálmánnak.

Csak az volt a baj, hogy én megkötöttem magam. Én se testvéreimtől, se Tisza Kálmántól semmiféle szivességet elfogadni nem akartam. Én nem diszeskedni akartam ellenzéki állásommal, hanem a késhegyig támadni Tiszát és kormányát. Ha pedig ezt akarom: miként fogadjak el szivességet? Ha pedig elfogadok: miként lehessek én komoly ellenzék?

Teljes életemben utáltam minden paktumot és minden taktikát és minden alattomos pajtáskodást. Ha megsemmisitik választásomat: megyek Párisba vagy Genuába, sohase lát engem a Sándor-utczai sereglet. De oláhczigány nem leszek, hogy egyik pillanatban verekedjem valakivel, a másik pillanatban pedig egy pipa dohányt kérjek ellenfelemtől s ha kiszíttam, ujra verekedjem. Ne adjon nekem a kormány semmit. Ha meg akarja semmisiteni választásomat: semmisitse meg.

A vajda azonban nem igy gondolkodott. Ő minden áron azt akarta, igazolt képviselő legyek. Nagy reményeket kötött képviselőségemhez. Végre rábirt arra, adjak pár sornyi levelet anyámhoz, elmegy hozzá s rábeszéli, hogy segitsen bennünket.

Anyám nem volt Budapesten, hanem Parádon. Sasvár nevü kastélyában. A vajdának oda kellett menni. Unszolt engem is, menjek vele.

Nem megyek.

Parád apám mátrai urodalmaihoz tartozik. A magas Mátra háta mögött fekszik, gyönyörü völgyben. Itt van a hires kénes savanyuviz forrása. Kisded gödröcske egy filagória alatt; – ki lehet belőle merni naponként valami hat-hét hektoliter vizet. Többet nem. Apró üvegekben árulják. A hozzá való üveget is ott készitik a parádi hutában. A Duna-Tisza közén, de a fővárosban is sokan szeretik inni ezt a vizet.

E mellett volt a régi parádi fürdő. Földszintes, hosszu, két szárnyu elég csinos épület néhány fürdő- és néhány lakószobával. A helybeliek Cseviczének nevezték az egész telepet. Ez volt a hevesi, borsodi, nógrádi nemes fiatalságnak egykor hires mulató és találkozó helye. Száz meg száz szerelmi viszony, párbaj, barátság, összeveszés, kibékülés, pártos összebeszélés és betyáros dőzsölés országos hirü tanyája.

Ma ez már nem fürdőhely.

A mai parádi fürdő a völgy torkolatánál van, a mint Recsk és Szent-Marja felől belép az ember a völgybe. Itt vannak a hires szénsavas, rezes, arzenikumos, vasas fürdő- és ivóvizek. Itt épitett nagy diszes nyaralót és mellékhelyiségeket magának Gyula bátyám s itt épültek az uj fürdőtelep összes épületei is. Ugy hallom, most már sok épület. A fürdőtelepet magát angol kert választja el Gyula bátyám nyaralójától.

Ezek a mátrai urodalmak hitbizományi birtokot képeznek. Apám fiági leszármazóinak ez az első hitbizományuk. Van vagy harmincz-negyven ezer hold.

Anyám a régi Parádon, nem a faluban, hanem azon tul az ugynevezett Cseviczén épitett magának kastélyt. Gyönyörü kert közepén igazán szép és költséges épületet magas és terebélyes toronynyal. Ennek a neve Sasvár. Az épületet magát én soha nem láttam. De a Parád nevü egész mátrai völgyet gyerek koromban többször bejártam. Természetesen apám életében.

Hát ide hivott engem a vajda: menjek vele.

Nem megyek.

Nem vagyok irigy természetü. Élvezni tudom szük keretben is az élet örömeit. Ám boldoguljanak testvéreim s fiaik és unokáik az ősi örökséggel, melyben ott rejtőzik az én öröklött vagyonom is. Nem irigylem őket.

De hogy én elmenjek arra a vidékre, a hol a Mátrának óriási orma, a komoly Kékes büszkén néz körül a Tiszai-alföldön Tokaj-Hegyaljáig, Nagyváradig, Ménesig és az Al-Dunáig; – a hol falvak, tanyák, erdők, ligetek, csodálatos erejü források és kutfejek s gazdag bányák s kanaáni termőföldek váltakoznak; – a hol aranytól csillognak a kastélyok és nyaralók s a fürdőtelep diszes épületei – hogy ott én órák számra kocsikázzak a mérhetlen gazdagság szintérein, melyben az istenek és emberek minden törvénye szerint ott van az én elbirósitott ősi örökségem is, – hogy én ott kunyoráljak habár édes anyámnak is rongyos képviselőségért: – ezt már nem teszem. Három-négy szobás sötét lakásomban ott az Andrássy-uti 46. számu ház harmadik emeletén csak meglakom én valahogy, habár összehuzódva, nélkülözve, nyomorogva is, mint a hogy két éven át történt, de legalább nem zaklatja föl véremet a minden mértéken tul való gazdagságnak és fényüzésnek vigyorgó képe.

A vajda elment.

Reggel nyolcz óra előtt táviratban értesitette anyámat s egyuttal kocsit kért az állomásra. Oda is ért délután két óra tájban, de távirata bizony nem ért oda akkorra.

Mindegy. Anyám kegyesen fogadta. Akkor még nem volt egyházpolitika, a vajdának nem volt oly sok ellensége s anyám előtt nem rágalmazták annyira, mint később tették.

De hogy képviselő lettem, azt anyám se szerette.

Mikor testvéreimmel márcziusban kiegyeztem, testvéreimnek az volt kivánságuk s ezt anyám egyenesen meg is mondta a vajdának, hogy én egyelőre menjek ki külföldre s majd a mikor a sok mindenféle keserüség elmulik: akkor jöjjek vissza. Igaz, hogy a vajda már akkor tervezte az én képviselőségemet, de erről hallgatott. Anyám szentül hitte, hogy a vajda is azon lesz, hogy én elköltözzem.

Annál jobban megütközött most, hogy épen a vajda ment hozzá választásom igazolására segitséget kérni. Kemény szemrehányást is csinált a vajdának s mosdatta a fejét kegyetlenül. Egyenesen megmondta neki, hogy megszegte szavát, kijátszotta igéretét.

A vajda az ő táblabirói humorával fogadta anyám szemrehányásait. A forró kegyelet és igaz tisztelet érzése senkiben se él jobban anyám iránt, mint a vajdában. A negyvenes és ötvenes évek történetében anyám szereplését fontosnak és dicsőségesnek tartja a vajda s nem egyszer lett volna kedve azt külön emlékiratban megörökiteni. A közbejött körülmények hiusitották meg szándékát.

Nyugodtan türte tehát a kárhoztatást ugy délutáni három óráig. Akkor azt mondta anyámnak:

– Kegyelmes asszonyom, minden szemrehányását megérdemlem s elfogadom szó nélkül, ha most Gábor dolgán segit s ha nekem enni adat, mert én még ma semmit nem ettem s éhes vagyok, mint a farkas.

Anyám elnevette magát. A tálalás dolgában nyomban igazat adott a vajdának. Anyám teljes életében mindig vendégszerető, figyelmes háziasszony volt. Nagyon tetszett neki a vajda vidám őszintesége. Vége is lett a szemrehányásnak azonnal.

De a választás igazolásának kérdésében nem igérhetett semmit. Ő nem volt érintkezésben Tisza Kálmánnal, minthogy évek óta visszavonult már a nyilvánosabb szereplés elől, másod-harmad kéz által pedig nem akart a dologba avatkozni. Utolsó szava az volt, hogy tanácskozni fog az ügyről Gyula és Tibor testvéreimmel.

Biztos eredményt tehát ez oldalról nem várhattunk.

Eközben a közönség körébe is kiszivárgott, hogy én nem vagyok beirva választónak. Szinte csodálni lehetett az ügyem iránt való érdeklődést.

Jött hozzám egy falusi zsidó. A nevét nem szükséges megmondanom. Bereg, Ung vagy Ugocsa vármegyéből való. Sajátságos tervvel állott elő. Valami ravasz jogtudós adhatott neki felvilágositást.

Azt mondta: tud egy falut Beregben vagy Szilágyban, a hol apámnak birtoka volt s a hol ez a birtok még testvérjeim nevére nincs átirva. Ott ő összebeszél a községi jegyzővel s az 1886-iki névjegyzékbe bevéteti választókul az összes örökösöket, összes testvérjeimet s köztük engem is. S ezzel ez ellenem beadott panaszt a közönség hahotája mellett csuffá teszi.

– Jól van tisztelt ur, – de ezzel csak községi névjegyzék lesz. Hol marad a megyei példány? A legelső perczben kitudódik a hamisság. Mert a megyei példányban nem lesznek beirva a gróf Károlyi testvérek.

A derék ügynök mosolygott e szóra.

– Mind meggondoltam én ezt. Van nekem eszem a megyei példányhoz is. Itt a megoldás két módon lehet. Vagy ugy, hogy a megyei összes községi jegyzékek elvesznek szőrén-szálán. Ugy is elvesz igen sok. A korábbi jegyzékekkel ugy se törődik senki. Sok vármegyénél ma sincs meg a teljes szám. Az volna csodálatos, ha Szatmárban vagy Szilágyban semmi sem hiányzanék. Kikérjük az iratcsomagot s ugy adjuk vissza, hogy egy ivvel kevesebb lesz benne. Mig a világ világ lesz: sohase kérdezősködik utána senki. – Vagy elcsináljuk a másik módon. Ugy, hogy a most készülő községi jegyzéket egy példányban becsempésszük a megyei iratcsomagba is. Helyébe tesszük a réginek. Igy jobban is sikerül, mert akkor maga a vármegye ád hiteles bizonyitványt.

Nem vagyok jogtudós, nem igen értettem a dologhoz, de azért éreztem, hogy e terv, ha sikerül, nem egyéb, mint alávaló hamisitás. Azt mondtam a jó embernek, menjen a vajdához, én a dologba nem avatkozom; a mit a vajda javasol: azt elfogadom.

A jó ember elment a vajdához. A vajda a maga szokott módja szerint azt mondta az ügynöknek:

– Maga fiam elbotlott lángész, épen megérett a fegyházra. De ilyen dolgot megcsinálni még se tud. Hanem ha elhozza a valóságos községi jegyzéket s megmutatja, miként akar a helyett másikat csinálni: kap ötven forintot.

Elment az ügynök. Négy nap alatt elhozta a valóságos jegyzéket is pöcséttel és aláirásokkal s elhozta a hamisat is ugyanazon pöcséttel és aláirásokkal. Benne volt az én nevem is.

A hajunk szála is fölállt, a mikor a munka tökéletes voltát megláttuk. Nyilvánvaló volt a terv sikere.

Megadtuk hát neki az ötven forintot s aztán irásaival együtt kilöktük. Ezen a módon nem kell a képviselőség.

Sokszor segit az emberen a véletlen.

Mi a véletlen?

Az volna az igazi bölcs, a ki e kérdésre meg tudna felelni. Bizonyos, hogy az élet nem érne egy fillért, ha benne nem a véletlen uralkodnék. Ha az embernek minden órája s minden órájának minden tennivalója előre meg volna szabva s az ember mindent ugy cselekednék, a hogy vagy ő vagy más előre megszabta: rosszabb volna az élete, mint a gazdátlan kutyáé. Hasonlitana a vasra vert rabéhoz, a ki örökre be van zárva az oduba. A mit a gazda időjárásnak, a játékos szerencsének, a szerelmes sziv hóditásnak, a vállalkozó sikernek, a hadvezér győzelemnek, az államférfi érdemnek és dicsőségnek nevez: mindabban a véletlen szerepe a legnagyobb szerep. Egészség, betegség – csak a véletlen játéka. Még születésünk is véletlen. Csak a halál nem véletlen. De már hogy az embert ugy akasztják-e föl vagy vizbe fullad, vagy az orvos hibázza el: ez mind a véletlen dolga. A véletlen nagy ur.

A véletlent sokféleképen nevezik az emberek. Csak igaz nevén nem akarják nevezni. A hivő lélek gondviselésnek, a vakbuzgó végzetnek, a hivalkodó előrelátásnak, a könnyelmü ostobaságnak nevezi. A kit a sors elkényeztetett s esze sincs elég a világhoz: az azt mondja, hogy nincs véletlen, nincs se szerencse, se szerencsétlenség; – csak bölcsesség és ostobaság van.

Én azonban hiszek a véletlenben.

A kaposvári kerületben megválasztották képviselőnek ugyanekkor gróf Széchenyi Pált. A Tisza-kormánynak földmivelési minisztere, egy-két évvel idősebb, mint én, legény korunkban jól ismertük egymást, szelid és derék fiu s annyira szerény és nyárspolgárias gondolkozásu, hogy még a rátukmált miniszterséget is elfogadta, pedig annyit értett hozzá, mint én magam.

Tehát megválasztották, noha nem volt többsége. Hanem azért neki adták át a megbizó levelet. Valami istentelenséget követtek el a választás vezetői, a miről azonban ő nem tudott semmit. Ha tudott volna: bizonyára nem fogadja el a képviselőséget.

Ellenfele Körmendy Sándor volt, vagyonos kálvinista pap és esperes, a vajdának valami távoli rokona. Már régebben is volt képviselő, tisztes függetlenségi párti férfiu.

Hogy függetlenségi embernek miniszterrel szemben meg kell bukni s hogy bármily törvényszegéssel csinálják is ki bukását: ő igazságot nem kaphat – ezt az akkori idők kis és nagy férfiai egészen természetesnek találták.

De Körmendy Sándor pártja azért elhatározta, hogy megtámadja Széchenyi gróf választását. Körmendy feljött Budapestre, hozta magával a megtámadó kérvényt, fölkereste vele a vajdát s megkérdezte, vajjon tanácsosnak véli-e a kérvény beadását? Végre is költséggel jár a dolog, az ő pártján nincsenek uraságok, hiábavaló költekezést nem akar.

A vajda elkérdezte: mikből állanak a panasz okai? Miben sértették meg Széchenyiék a törvényt? Be tudják-e bizonyitani sérelmüket a panaszkodók?

Körmendy előadta, hogy 20–25 szavazatnyi többsége kétségtelenül volt. Kitünik ez a választási jegyzék megyei példányából. Hogy ebből hogyan csináltak Széchenyi grófnak többséget: azt ők nem tudják. Ha a választási jegyzék miniszteri példányát és a gróf Széchenyi kezén levő képviselői példányát megtekinthetnék: akkor nyomban ki tudnák mutatni a hamisságot, de nekik ezeket a példányokat meg nem mutatják. Ők hát félig-meddig sötétben tapogatódznak.

A vajdának nem lehetett határozott véleménye a panasz sorsáról, ha maguk a panaszlók se látták tisztán a törvényszegés részleteit. Hanem volt egy javaslata Körmendyhez.