Part 3

Ha e tárgyról, a felolvasásokra nem is gondolva, eredeti önálló munkát ir könyve számára: az is kevesebb fáradsággal s könnyen készül el.

De a felolvasásokat nemcsak le kellett forditani, hanem azok tartalmát hiven megtartva, azokat a magyar közönség számára rendszeres művé kellett ujra átdolgozni.

Ez nehéz munka volt s hosszu időt pusztitott el. De a Kormányzó a munkának sohase a könnyebb végét fogta.

Igy készitette könyveit.

Ha már bele kapott s benne volt a fogalmazásban: gyorsan folyt a munka s gyorsan szaporodtak a beirt kutyanyelvek.

De még se egyenlő gyorsasággal.

Volt olyan napja, a mikor hét-nyolcz kutyanyelvet megirt egy folytában. Egy kutyanyelv megirása ilyenkor 35-től 45 perczig tartott. S ilyenkor közel négy óra folyásáig irt egy huzomban.

Óriási munka ez, mely az agyat is, az izmokat is nagy erőfeszitésre kényszeriti.

Minden gondolat a nagy, szép és erős szellemi munka közben egy csöpp vérbe kerül. Ezer gondolat ezer csöpp vér, mely a szivből feltolul az agyba s annak gépezetén át szellőfuvalommá, sugárrá, melegséggé, villamos sziporkává válik, mely kimondva, leirva, átröppen a milliók agyára s ott tovább él és tovább működik örökkön örökké.

Az ifjunak sok vére van, könnyen nyeri, könnyen pazarolhatja s ha költő, ha művész, ha lángelme: könnyen alakithatja át gondolatokká. Nem merül ki, nem gyöngül el miatta.

De Kossuth Lajos nyolczvan éves agg volt, a mikor két évi munkásság után nagy művének három első kötetét befejezte. Az a vér, melyet agya erre forditott, kellett már a puszta élethez is.

A Kormányzó élete nem az övé volt, hanem hazájáé, nemzetéé. A hajdankor hitvilágában, a hellenek és latinok lelkében a végzet fölötte állt az istenek hatalmának. Mintha ez a végzet Kossuth Lajos egyéniségében is hatalmasabb lett volna az élet törvényeinél. A vér, mely másnál nyolczvan éves életkorban csak az életet képes fentartani s még azt is bágyadtan, nála még alkotni is tudott.

Első kötetét 1880 tavaszán befejezte. Április végén már ennek be kellett fejezve lenni, mert julius közepén már a második kötet nyolczadik ivén dolgozott. Ezt biztosan tudom, de maga is megjegyzi munkájában.

Kéziratainak kutyanyelveit titkárja másolta le. E másolatok jöttek Budapestre Helfy barátunk kezein át az Athenaeum nyomdájába.

Közben-közben fogadta a látogatókat s folytatta magán levelezéseit. Csaknem naponként jött látogató.

Ha nagy munkában volt, ha a munka heve megtölté lelkét: akkor nem szerette, ha háborgatták. De azért a látogatót szivesen fogadta s gondos figyelemmel beszélgetett vele.

Minő érdekes névsor volna az, melyben minden látogatója az évnek és napnak följegyzésével név szerint fel volna irva! De ilyen névsor tudtommal nincs.

Nagyon ritkán fordult elő, alig egy-két esetben, hogy látogatójával röviden végzett volna. Ha fordult elő ily eset: vagy betegnek vagy valamely ok miatt izgatottnak kellett lennie.

Mulatságos dolgok is történtek néha egy-egy látogatásnál. Egyet elmesélek.

Két derék theológus diák föltette magában, hogy gyalogszerrel beutazza Európát. Ugy emlékszem, pozsonyi luthránus diákok voltak. Az egyiknek neve, ha nem csalódom: Masznyik. Most is él, ha Isten ugy akarja.

Lelkes magyar ifju, ha Turin közelében járt, ki nem kerülhette a Kormányzót. E két diák is megjelent Collegno al Baracconéban s jelentette a kertésznek, hogy a Kormányzót akarja megtisztelni.

A kertész kihivta a titkárt, Gunszt barátunkat s közölte vele a dolgot.

A Kormányzó épen legnagyobb munkájában volt s előre lehetett látni, hogy nem szereti, ha munkájából kizavarják. De a két derék ifju könyörgött, hogy ők a Kormányzót csak látni akarják és csak szavát hallani, – tovább nem rabolják el idejét.

Jól van. Gunszt barátunk hát őket bejelenti. De előbb szigoru szerződésre lépett velük, hogy a mikor ő a szemével int: fölkelnek, búcsuznak s gyorsan el-kiszáguldanak.

A Kormányzó az első pillanatban csakugyan kedvetlenül fogadta őket. De a mikor meghallotta tőlük, hogy diákok, theológusok, luthránusok s gyalog járják a világot: kedve földerült s szives gyöngédséggel óhajtott velük hosszasabban beszélgetni. Egyik kérdést a másik után intézte hozzájuk.

A két diák azonban mind csak a titkárt nézte, mikor int a szemével.

Titkár barátunknak ez eszébe se jutott, hiszen jól látta a Kormányzó jó kedvét. Hanem tüsszentés vagy mi jött rá s szemeivel önkénytelenül is szapora intéseket mivelt.

Hejh a két jó diák, a mint ezt meglátta, uczczu felugrott mindakettő, mondott egy isten áldját s mintha ostorhegyre vették volna, ugrott ki az előszobába s onnan a kertbe s nyargalt az utcza felé. Kérdezhetett ő tőlük a Kormányzó akármit, nem hallgattak ők rá többé.

A Kormányzó csak nézett. Nem értette ezt a megfutamodást sehogy se. Megbomlott volna talán ez a két derék ifju?

De titkár barátunk se volt röst, valamint a kertész se. Utána a két diáknak! De hát el lehet-e fogni a kilőtt ágyugolyót? Hiába kiabáltak utánuk, hogy csak jöjjenek vissza, a Kormányzó óhajtja: nem hajtottak a szóra, hanem száguldtak előre, mint a bolygó csillagok. Csak annyit szóltak vissza:

– Tudjuk mi a rendet!

Ma is futnak, ha azóta meg nem álltak.

A Kormányzó nagyot nevetett, mikor megtudta az eliramodás okát. Még nekem is jó izüen beszélte el.

Magán levelezése sürü volt. Maga végezte. Igen kevés levelet iratott titkárjával. Magán leveleiről nem tartott magánál másolatot. Ezer meg ezer levelét őrzik az országban minden felé. Érdemes dolog volna, leveleinek hű másolatait összegyüjteni s kiadni.

Sürü sorokkal s tömött vastag betükkel irta magán leveleit is. Mintha kimélte volna a papirost. S valósággal kimélte is.

Sok jeles irónak tulajdonsága ez. De ebben nem annyira takarékosság elve, mint inkább a rendszeretet ösztöne nyilatkozik.

Az 1882-ik évi márcziusban, mint már emlitém, készen volt a harmadik kötet is. Befejező czikkel zárta ezt be a Kormányzó. Befejező czikkét e szavakkal végzi:

»Legyen az olvasó elnézéssel irántam – a nyolczvan éves öreg ember iránt – irói gyarlóságomért«.

Minő édes és szomoru szavak ezek!

S minő fenséges igazság az, a mi e szavakból hiányzik!

Hiszen a negyedik kötetet kilenczven éves korában fejezte be s irói nagysága abban a legerősebb és a legmagasabb.

De a harmadik kötet megirása után pihent. Szemeinek meggyöngült látása s ő is azt hitte, orvosai is azt hitték, hogy a gyöngülést a szemeknek a lámpavilágnál való megerőltetése okozta.

Volt a pihenésnek más oka is.

Változás állott be környezetében s némileg életmódjában is.

Hű kisérője, Ihász Dani öreg barátom a harmadik kötet befejezésekor csakhamar meghalt.

A titkárnak, Gunszt barátunknak a hadkötelezettség lerovása végett mint önkénytesnek az őszre haza kellett jönni, de előbb még franczia és angolországi utazást akart tenni.

A Kormányzó biztatta erre.

Adott neki különös jutalmul kilenczszáz lirát s nagybecsü ajánló leveleket Franczia- és Angolországba világhirü férfiakhoz, egykori barátaihoz.

Nem volt épen pénz nélkül Gunszt barátunk. Mint hirlapiró, szép tiszteletdijakat szerzett titkárságának ideje alatt.

Gunszthoz kegyes volt a Kormányzó mind haláláig. Mikor Gunszt barátunk megnősült: első szülöttjének keresztapaságát szives készséggel vállalta el. S ezt irta neki 1887. évi október 24-én:

»Levelére válaszolva, őszinte igaz érzéssel kivánok önnek s nejének szerencsét s állandóságot szülői örömükhöz. Gyümölcsözzetek és sokasodjatok, mondá az ur Noénak (ha igaz), a mit különben Noé és az ő fiai ugy is megtettek volna, ha az ur nem biztatja vala is őket. Hát én sem biztatok, csak jó kivánatimat küldöm önöknek!«

Ime az édes dévajság a nyolczvanöt éves szent öregnek lelkében.

Még ez év, az 1882-ik év nyarán eladta collegno al baracconei nyaralóját s véglegesen beköltözött lakni Turinba. Nyaralójában többé meg nem fordult.

* * *

_Jegyzet._

[Footnote 1: A »Kormányzó« Kossuth Lajos. Szemben is igy szólitottuk, magunk közt is igy neveztük állandóan.

Eötvös Károly.]

TÖRVÉNYHOZÓ LETTEM.

(Született törvényhozó. – Nem akarok képviselő lenni. – A vajda rábeszél. – A kortes élet. – Székesfehérvárott megválasztanak. – Kisül, hogy nem vagyok választó. – A petitio. – Küzködünk az igazolásért. – A vajda anyámnál. – A hamisitó. – A kaposvári választás. – Cserébe gróf Széchenyi Pálért. – Van-e becsületes ember a politikában?)

Elmondom, miként lettem törvényhozó. Engem is érdekel, talán mást is. Tudom, hogy legközelebbi rokonaimnak nagy kedvetlenséget okozott. Ők bizony jobban szerették volna, ha tul megyek az operencziás tengeren s ott élem világom.

Igaz, hogy törvényhozó voltam én már születésemnél fogva. Volt idő, a mikor ez a körülmény nekem néhány vidám órát is okozott.

Hogyne?

Anyám a világra hoz. Valami pap egy korsóból rám önt egy decziliter vizet, a melyről azt mondják: ez keresztviz. Visitok és rugdalódzom, tehát élek. Ennélfogva egy nagy fólió-alaku kopott könyvbe beirnak valami ákombákomot, a melyből a ki olvasni tud, azt látja, hogy az az ákombákom magyar nyelven se több, se kevesebb, mint gróf Károlyi Gábor. Egy név ez; valami ujszülött csecsemőre ráfogják ezt a nevet; az a csecsemő mindenki hite szerint, de az én hitem szerint is én vagyok. Ha pedig én vagyok: hát akkor én már egy husz millió lelket számláló országnak törvényhozója vagyok.

Miért?

Azért, mert születtem. És azért, mert véletlenül férfinemünek születtem. És azért, mert nevemet egy ócska könyvbe beirták s azt a könyvet anyakönyvnek nevezik.

Igaz, hogy valami négyszázezer kölyök születik évenként oly módon, miként én; épen ugy vizet öntenek rá, épen ugy nevet adnak neki s épen ugy beirják nevét az ócska könyvbe, a mint mindezt én velem megcselekedték. De azért korán se született törvényhozó valamennyi. Csak én vagyok az. És még az a negyven-ötven vagy talán csak tizenöt-husz kölyök, a kit velem együtt véletlenül grófnak, herczegnek vagy bárónak czimez az az ócska könyv.

Azt mondják: ez az alkotmány. Bolond alkotmány. Szabónak senki se születik, falusi öregbirónak se születik senki, pedig egyik se valami nehéz mesterség. Ártani egyik se tud sokat, ha az a szabó rossz szabó is s az az öregbiró rossz öregbiró is. A király sokat árthat, a törvényhozó sokat árthat, hanem azért a király és a törvényhozó már születésénél fogva király és törvényhozó, habár tigriskölyöknek vagy szamárcsikónak született is. Mert ez az alkotmány.

De hát ne bölcselkedjünk e fölött. Bizonyos, hogy az 1865-iki és 1869-iki országgyülésekre engem is megidézett a király, mint főrendi törvényhozót. A tekintetes és nagyságos czimet én is megkaptam, a király sajátkezü aláirását nekem is elküldték s nekem is megparancsolta a király, hogy ez és ez napon az országgyülésen én is megjelenjek s egyébként ne cselekedjem.

Éretlen eszü fiatal ember voltam; – tetszett szörnyen ez a nagy méltóság és ez a nagy hatalom. A mikor Pesten voltam, be is kukkantam egyszer-kétszer a főrendiházba, mint Bolond Istók Debreczenbe, de bizony nem sok gyönyörüségem volt benne. A magam koru fiatalokkal holmi haszontalanság felett elfecsegtük az időt; se elnökre, se szónokra nem ügyeltünk; a törvényjavaslatokkal semmit se törődtünk; ha szavazni kellett: szavaztunk; sohase tudta közülünk egyik se, mire szavaz. Mai eszemmel szinte becsülöm magam, hogy nekem az a nemzetámitó léhaság sohase tetszett, a melyet magyar főrendiháznak nevez az alkotmány.

Nem is törődtem azután vele semmit.

Pedig talán nem is jól cselekedtem.

A mikor megházasodtam és se országa, se hazája-féle könnyelmü adósságcsináló hirébe keveredtem: attól kezdve nem kaptam meg többé a király meghivó levelét, pedig 1881-ig meg kellett volna kapnom rendesen.

Nem a királyon mult s nem is rajtam, talán nem is a kormányokon.

Minden országgyülés előtt felhivja a kormány a vármegyéket, hogy azok nevét, a kik született törvényhozó joggal birnak s a kikről tudomásuk van, jelentsék be. A vármegyék jelentéseiből készült hajdan a nagykoru főrendüek névsora. Engem bejelenthetett Fehérvármegye, Szatmárvármegye s Budapest városa. De bizony utóbb nem jelentett be egyik se. Hogy apám tiltotta meg: nem hiszem. Meg se tilthatta volna, de ilyen izetlenség eszébe se jutott volna. Hanem minthogy a család kebelében rossz szél fujt ellenem, bizonyosan apám főtisztjei sugtak össze alispánokkal és polgármesterekkel, hogy nevemet a jelentésekből kihagyják.

Igy borult a feledés az én született törvényhozói méltóságomra. És ugy, hogy magam se törődtem vele semmit. Mit csináltam volna én azzal a méltósággal, mikor nőm és fiam se el nem hagyhattam, se haza nem hozhattam s mikor gyakran hosszu időkön át a mindennapi kenyér után, no meg hitelezőim kegyelme után kellett futkosnom? Én tartsak rendet az ország dolgában, mikor a magam dolgában se tudtam rendet tartani?

Mikor a vajda 1887-ik évi márczius és áprilisban valamiféle egyezséget eszközölt ki részemre testvéreimmel és anyámmal: akkor egy kis pénzhez és nyugalomhoz jutottam el.

Bizony első gondom volt sietni ki Párisba.

Az igazat megvallva, én itthon akartam maradni, de Ameli sürgetett. Hiába, őt csak Párisba vonta minden vágya. S én nőmnek nem tudtam ellenállni.

Igaz, hogy dolgunk is volt ott.

Szegény Endre fiam siremlékét akartam felállitani, mert az ő porai még mindig idegen sirboltban nyugodtak. S aztán Ameli minden értékes ékszere zálogházban volt még a nagy nélkülözések idejétől fogva s ezeket is ki kellett váltanunk. És az esenkedés: ujra látni Párist, az édes jó anyavárost, annyi jó barát és jó barátné tanyáját, a hol Endre fiam halálával annyi gyászunk, de életével annyi gyönyörüségünk is volt. Fiatal férfikorának szinhelyére, azt hiszem, vágyakozik vissza mindenki.

A vajda már márcziustól kezdve folyton emlegette, hogy nekem képviselővé kell lennem. Kissé tetszett az eszme. De Ameli hallgatott. Egyetlen szóval se helyeselte, noha nem is mondott ellene. De én jól ismertem már gondolkozását. Hallgatása azt bizonyitotta, hogy a terv nincs kedvére egészen. Vagy legalább még nem fogadta el végkép.

Ez tett habozóvá engem is.

Május 20-án táviratot kapok Párisban a vajdától. Tudatja velem, hogy Székesfehérvárott a függetlenségi párt igaz lelkesedéssel képviselőnek jelölt, siessek haza, mert pünkösdre, mely május 29-ére és 30-ára esik, már várnak választóim.

Igy is volt.

Nagy Ignácz barátunk tekintélyes ügyvéd és birtokos Fehérvárott, erős függetlenségi férfiu s egyik tevékeny vezető alak ott a közügyekben. Ő feljött néhányad magával Budapestre, hogy engem fölkeressen s jelöltnek fölkérjen. Én Párisban voltam s ő a vajdával beszélt. A párt május 19-ére nagy gyülésre összesereglett, a vajda oda elment, tartott mellettem csodálatos hatásu beszédet, elmondott engem Szent György lovagnak és szigetvári Zrinyi Miklósnak, megtett Kossuth és Garibaldi első hősének s ugy föllelkesitette a város közönségét, hogy az ezentul hallani se akart másról, csak én rólam.

Siettem haza Párisból.

De nem nagy kedvem volt a képviselőséghez ekkor se. Sehogy se tudtam belátni, mi haszna lenne én belőlem az országnak, mit tudnék én tenni akár a pártban, akár a törvényhozásban.

Szónoki képességem nem volt, de gyakorlatom se. Akadozva tudtam csak beszélni.

Tudásom nem volt semmiben. A magyar jogot, történetet és alkotmányt nem ismertem. Előttem minden alkotmányi kérdés csak szürkeség volt.

Pénzem se volt. Pártot, sajtót, irodalmat nem segithettem.

Nem voltam se mezei gazda, se katona, se kereskedő, se gyáros, se tanár, se hajós. Ugyan, hogy merülhetne föl olyan kérdés, a melyhez én hozzászólhatnék?

Puszta szám, ugráncsi széltoló, ötödik kerék a kocsiban lenni nem akartam. Önérzetem még is csak többre becsült engem, mintsem hogy én csupán lézengő alakja legyek a képviselőháznak.

Előadtam a vajdának ezt mind. De a vajda nem engedett. Sajátságos elmélete volt a törvényhozásról és törvényhozókról.

– Tévedsz, édes Gáborom – ugymond – ha azt hiszed, hogy minden törvényhozónak tanult és tudományos embernek kell lenni. Isten mentse meg attól a magyar országgyülést! A nagy tudásu tanult emberek okoskodnak, érvelnek, – de egyuttal az érvekre hallgatnak is. A mi azt teszi, hogy az okok, érvek, események és tünetek elől el nem zárkóznak. Minthogy pedig a Habsburgok és kormányaik és pártjaik mindig sok és jó érvvel, mert mindig nagy erővel és hatalommal állanak a nemzet elé: ennélfogva mind a tudományos fejü, mind a vagyonszerző természetü embereket mindig meg tudják győzni a maguk igazsága felől. Kell a magyar törvényhozásba oly ember és oly párt, a mely nem okoskodik, de érvekre nem is hallgat, hanem a magyar érzést s a nemzet valóságos ösztönét vakon, vadul, nyersen képviseli. Oly ember kell és oly párt, mely a nemzet végczélja fölött nem tárgyal és nem bölcselkedik, hanem csak azt mondja: »ez magyar ügy, ezt akarom; – amaz pedig nem magyar ügy, azt nem akarom«. S érzése, ösztöne és akarata mellett megáll rendületlenül.

– Lásd jó Gáborom, igy folytatta, téged a gondviselés ilyennek teremtett. De más okokból is szüksége van rád a nemzetnek. A függetlenségi pártot csak parlagi pártnak tekinti a nagy közönség a maga bágyadt eszével. Nincs ennek a pártnak nagy nevü mágnása. Csak az egyetlen Odescalchinak van nagy mágnás neve, de ez meg nem magyar név. A te neved ősmagyar név, te a legelső mágnáscsaládnak vagy tagja, ezt a nevet ismerik a Dunának is, a Tiszának is mind a két partján. A te neveddel igazán tud hóditani az igazi magyar párt. De a te törvényhozó szereped még ennél is nagyobb és fontosabb. Nehéz idők fenyegetnek. A papság emelgeti fejét Európaszerte. Igen rövid időn hozzánk is átcsap az egyházi hatalmaskodás vad szenvedélyeinek hulláma. S nálunk ez kettős veszedelem. Nemcsak a szabad haladást veszélyezteti, nemcsak annak ellensége, hanem sokkal nagyobb ellensége a magyarságnak. Szövetkezik Rómával, szövetkezik a Habsburgokkal, szövetkezik a nemzetiségekkel s ez mind ki akarja irtani a magyart. Megint megkisérti azt, a mit megkisértett I. Lipót és Mária Terézia alatt, sőt ez előtt ötven évvel is, 1836 körül. Kálvinista államférfi ennek utját nem állhatja, mert azonnal rákiáltják a felekezetességet. Katholikus államférfiaknak kell előállani a roham visszaverésére, mint ötven év előtt s azóta előálltak Nagy Pál, Deák Ferencz, Beöthy Ödön s később báró Eötvös József, gróf Batthyány Kázmér s egyebek. De hol vannak ma az ily férfiak? Nézz végig a képviselőház tagjain, találsz-e egyet is, ki a nemzeti szenvedély vad tüzével rivalljon rá a fekete seregre, mint a hogy teszik s te magad is tetted Olaszországban? Dicső és fönséges szerep ez. Erre jelölt ki téged a végzet. Szökés, futamodás lesz az, ha te kitérsz ez elől.

Engem meggyőzött a vajda.

Nincs olyan jövendőmondó a világon, a ki előre oly tisztán látta volna, mi következik ránk, mint a hogy a vajda látta. Minden bensőbb barátunk jól emlékszik arra, hogy a mikor még a falevél se mozdult, a vajda már megmondta, honnan jön a vihar, milyen erős lesz s miként védekezzünk ellene. Még a képviselőház minden valamire való tagjáról is megmondta előre, hogy miként viseli majd magát, ha ránk jön a baj. Engem százszor megoktatott és fölvilágositott, s ha ingadozni találtam, százszor összeszidott.

Az volt most a kérdés: Amelit megnyerjük-e a képviselőségnek? Ettől tettem függővé elhatározásomat.

Reményemen felül könnyen sikerült megnyerni őt.

Ameli csak azon lelkendezett, hogy nagy örökségi peremet ujitsuk meg. A vajda elhitette vele, hogy ha nem leszek képviselő, sohase nyerhetjük meg a pert, mert testvéreim nevének rettentő sulya mindig ellenünk lesz. De ha én is a törvényhozás tagja leszek: az én nevemnek is meglesz az a sulya s akkor nyugodtan nézhetünk a jövő elé. Ennek megvolt a hatása.

Feleségem maga biztatott azután:

– Eredj Gábor, a fehérváriakat nem lehet cserben hagyni.

Értesitettük fehérvári barátainkat, hogy pünkösd második ünnepén megyek Fehérvárra.

Baj volt, hogy ugyanakkor a vajda Nagy-Kőrösre ment s velem nem jöhetett.

Valami érthetetlen módon ez oly kishitüvé tett engem, hogy sehogyse akartam Fehérvárra menni. Barátaim Fehérvárról idézték föl néhány hivünket biztatni, itt pedig báró Bánffy, Rényi ezredes, a lelkes »Perl öcsém« és Izidor alig tudtak a vasuton feltuszkolni a kocsiba; – fehérvári hiveink már egészen kétségbe estek, hogy mi lesz belőlünk, ha én igy makacskodom?

– Ha bottal kergetik az agarat a nyul után, az a nyul sohase lesz elfogva.

De mégis meglett a nyul!

Május 26-án zárta be a király az országgyülést és szeptember 26-ra hivta össze az ujat, melyet a krónika 1887–1891-ik évi országgyülésnek nevez. A választás napját Székes-Fehérvárott junius 17-re, ugy emlékszem épen pénteki napra tüzték ki. Jó három heti időm volt arra, hogy készülődjünk a választásra.

Ellenjelöltem Szögyény-Marich Géza volt, az elmult országgyülésen képviselő. Szelid, tanult, derék fiatal ember, mostani berlini nagykövetünk testvéröcscse. Apja még élt. Szögyény-Marich László, a régi konzervativ tábor jeles tagja, fehérvári lakos és fehérmegyei birtokos. Csoóri birtoka szomszédos a mi csurgói birtokunkkal, melyből apám második hitbizományt alakitott s mely most Viktor bátyám tulajdona volt. Az öreg Szögyény-Marich Lászlót nagyon szerették Fehérvárott s aztán van ott püspök, káptalan, sok pap, sok barát, sok hivatalnok s erős kormánypárt. Sehogy se volt könnyü dolog győznöm. Sokan attól is tartottak, hogy Viktor bátyám csurgói tisztjei is eljönnek ellenem izgatni. Alaptalan volt ez az aggodalom.

Utóbb is ráfanyalodtam, hogy megyek a »kerületembe.« Isten neki fakereszt, mint a tuladunai példaszó mondja. Csináltam én már elég bolondságot életemben. Egygyel több vagy kevesebb most már számba se jöhet.

Ily gondolattal indultam utnak. Bizony ledérnek bizonyult ez a gondolkodás.

A nyéki vasuti állomásra már elém jött egy számos tagu küldöttség. Mosolygó arczok, harsogó éljenek, zászlók lobogása már itt utközben is!

Fehérváron a vasutállomásnál ötven diszes kocsi várt lobogókkal, jól öltözött választókkal s néhány ezer főből álló közönséggel. Zeneszóval, nagy diadallal, szózaténekléssel vittek be a városba, a vármegyeház terére. Ékes szónoklattal a vasutnál üdvözölt az egyik pártelnök s a vármegyeház terén a másik pártelnök. Ugy emlékszem: Márkus Antal és Szüts Szabó István. Magam is tartottam egy rövid akadozó szónoklatot s aztán harsogó éljenzéssel kisértek szállásomra, az »Arany Sas« vendéglőbe.

Elcsodálkoztam.

Mit jelent ez az öröm, ez a lelkesülés, ezer és ezer embernek ez a lángoló, meleg ragaszkodása?

Ki vagyok én? Mi vagyok én?

Nádorispán, diadalmas hadvezér vagy szolgabiró? Nem vagyok én ezek közül senki. Nem is látott engem e sok ezer emberből senki eddig s én se ismerek senkit.

Azt mondta az egyik üdvözlő szónok hozzám:

– Tiszteljük, becsüljük gróf ur az ön uri familiáját, nem is gondolunk róla semmi rosszat, de ha a maga familiája önt kitagadta, a mi magyar nemzetünk önt édes fiává fogadja. Uradalmat mi nem adhatunk, de szivünket, bizodalmunkat felajánljuk.

Szokatlan, sőt ismeretlen hang volt ez az én fülemben. De azért jól esett.

De azért e pillanatban mégis eszembe jutott az a nagy csapat ügyvéd, biró, közjegyző és végrehajtó, a ki engem ősi örökségemből kiforgatott. Ide jertek most ügyvédek, birák és végrehajtók! Itt legyetek legények s itt győzzetek le engem! Mit szeretett meg én bennem ez a jó nép? A családi és birói igazságtalanság áldozatát. Látta, hogy engem földönfutóvá akartak tenni s ezért pártomra állt. A józan népnek nagy szive van s az a nagy sziv most megdobbant mellettem.

Urnapjára, junius 9-ére határoztuk programmbeszédem megtartását. Akkor a vajda is eljöhetett velem a kerületbe.

Pártom vezetését időközben Tóth Artur barátom vette kezébe. Lelkes férfi ez tisztes vagyonnal és nagy tekintélylyel. Hárman voltak testvérek. Az egyik: Aladár, képviselő is lett, szabadelvü párti. A másik: Ede, veszprémmegyei birtokos, a felső-bükki Nagy család balatonfőkajári birtokát vette meg. Mindakettő a kormánypárt lelkes tagja. De Artur kivált közülök. Hozzám csatlakozott. Az ő buzgalma s meleg barátsága nélkül nem győzhettünk volna. Nagyon sajnálom, hogy barátságunk később 1892-ben elhomályosult, a mint te is tudod édes vajdám.