Part 5

– Nézd, ti magatok is haboztok, beadjátok-e a panaszt? Tehetnétek egy szivességet, mely közérdekü s közhasznu lenne az országra. Gróf Károlyi Gábor választását megtámadták. Ha a kormány megigéri, hogy gróf Károlyit igazolják: ennek fejében mondjatok le a gróf Széchenyi elleni panaszról. Ha pedig meg nem igéri, okvetlenül adjátok be a panaszt, akármi lesz a vége. Adjatok nekem engedélyt arra, hogy egy vagy más módon én erre nézve tárgyaljak a kormánynyal.

Körmendy nemes gondolkozásu ember volt. Az efféle »szőrért szőr« természetü kiegyenlités az alkotmányos életben mindennapos. Panaszuk sikerében ugy se bizhatott, a vajdának tehát megadta az engedélyt.

A vajda rögtön ment Csernátonyhoz.

Csernátony, mint már elbeszéltem egy helyütt, még az emigráczió idejéből ismerősöm volt. Florenczben sokszor találkoztunk. Némi barátság is fejlődött ki köztünk. Anyám házában is megfordult nehányszor. Most Tisza Kálmánnak ő volt egyik legbensőbb és legbizalmasabb tanácsosa s a »Nemzet« czimü félhivatalos lapnak még mindig munkatársa. A vajda azt gondolta: jó szószólóra akad benne.

Közölte Csernátonyval a dolgot. Megmagyarázta neki, minő kellemetlen lenne az, ha egyik miniszter választása hamisnak bizonyulna. A hamisság részleteit ugyan még nem ismerjük, de ha a panaszt beadják: minden esetre kipuhatoljuk. Beszéljen Tiszával, a miniszterelnökkel.

Csernátony tünődött. Egy napi gondolkozási időt kért, hogy megtegye-e a lépést. A vajdát, mint elszánt ellenzéki embert, nem szerette, de nagy elméjét nagyra becsülte. Félt: nem kelepcze készül-e ebből az ajánlatból.

Körmendy kérvénye a vajda kezében volt. Megmutatta neki. Két napig még be lehetett adni, de azon tul nem. Ha Csernátony nem nyujt kielégitő választ: a panaszt az utolsó napon beadja.

Másnap Csernátony azt mondta: beszélt a miniszterelnökkel, nem igérhet semmit, ám menjenek a panaszok sorsuk elé.

Igy is jól van. Kő esett le a szivemről. Másnap gróf Széchenyi ellen benyujtottuk Körmendy pártjának panaszát.

– – – Meglehet édes vajdám, most sokan unalmasnak tartják, hogy én az én választásomról annyi följegyezni valót találok. De mindegy. Jön idő, a mikor érdekes olvasmány lesz ez. A mikor hihetetlennek tartják az emberek, hogy olyan választás is történhetett valamikor, a milyen a kaposvári volt. Végre is én a magam dolgait jegyezgetem s nekem fontos ügyem volt az én választásom. Ez pedig szorosan összefüggött a kaposvárival. Tehát folytatom.

Itt megint a véletlennek hatalmas lábdobbanása jött közbe.

A függetlenségi párt ugyanis az egyik választási biróságba kijelölte a vajdát. Mikor pedig a választások elleni panaszokat kisorsolták, csodálatos esetlegként az én ellenem beadott panasz is és a gróf Széchenyi Pál ellen beadott panasz is ahhoz a birósághoz került, a melynek egyik birája a vajda volt.

Deus ex machina: ezt mondanák a rossz kritikusok. Igy volt kicsinálva: ezt mondanák a gyanusitók. Pedig se egyik, se másik. Hanem a tiszta véletlen.

Volt annak a biróságnak még egy előkelő ellenzéki tagja. Ez Horánszky Nándor, a kit a nemzeti párt jelölt oda. Nekik kellett a kormánypárt hájfejü biráival viaskodniok. Vagy talán nem is csak hájfejüek voltak azok a birák.

Sok tárgyalást tartott a biróság. A vajda azonban nem elégedett meg a biróság előtt fekvő irásokkal, hanem megnézte azokat is, melyek a belügyminiszternél voltak elzárva. Egyetértett vele Horánszky is. Együtt fölmentek Orczy Béla báróhoz s kiásták a sötétségből a mindenki elől elzárt irásokat.

Utálatos dologra jöttek rá.

A választásnál törvény szerint három példányban vezetik a jegyzéket.

A megyei példány jó volt. Ezt a választó küldöttségi elnök nem merte meghamisitani. Ezt ott a megyénél mindenki megnézhette, a hamisitást mindenki nyomban észrevehette. E szerint Körmendy Sándornak kétségtelen 28 szavazatnyi többsége volt. Ő volt tehát a megválasztott képviselő s a miniszter volt a megbukott jelölt.

A képviselői példány a választás után gróf Széchenyi Pálnak kezében volt s ott feküdt a biróság előtt. Ebben a szennai választók közül 19 Körmendy-szavazót átirt a küldöttségi elnök Széchenyi javára. Ha pedig 19-et kétszer számitunk, Körmendytől elvesszük, Széchenyinek pedig odaadjuk: akkor a többség Széchenyié.

A miniszteri példányban pedig 19 taszári választót irt át az elnök Körmendy szavazóiból Széchenyi javára.

Az átirás sebbel-lobbal történt. Az elnök se a tollat, se a tintát nem válogatta. A jegyző vastag tollal és fekete tintával irt, az elnök pedig vékony tollal és sárga tintával. Csak ugy orditott le a hamisitás az irásokról. Más országban az ilyen hamisitó évekig ülné a fegyházat, nálunk pedig akkor valószinüleg királyi tanácsossá tették.

A vármegye jó idején észrevette a hamisságot. Megvizsgáltatta a központi választmány az irásokat s fölirt a belügyminiszterhez, hogy a választás eredményét hamisan hirdették ki, mert Körmendy Sándor nyert 28 szavazatnyi többséget. S vajjon mit csinált a miniszter?

Talán megköszönte ezt az alkotmányos buzgalmat s megdicsérte érte a vármegyét?

Vagy talán rögtön elrendelte a fegyelmi és büntető eljárást a gonosztevő hamisitók ellen?

Volt eszében.

A központi választmány határozatát megsemmisitette s a választmányt jól összeszidta. Mit zavarja a kormány czirkulusait?

A főispán pedig hosszu levelet irt a miniszterhez, hogy nem Széchenyi kapta ugyan a jegyzékek szerint a többséget, de azért meg kell hagyni képviselőnek, mert különben a szoczialisták és kommunisták fölfalják nemes Somogyvármegyét.

Ezt a levelet valaki megkeritette s az »Egyetértés« czimü lapnak eladta. Kelt a választás után három nap mulva. Tehát a főispán is megtudta már akkor a hamisitást. Hanem azért Tisza Kálmántól kezdve mindenki egyetértett abban, hogy a választást igazolni kell.

Mig a biróság és egyetértett.

Eötvös és Horánszky hiába gorombáskodtak a biróság tagjaival. Pedig ugyancsak gorombáskodtak. Maga a biróság elnöke, Vargits Imre régi képviselő nagyot köpött az itéletre s kimondta, hogy többé nem vállalkozik elnökségre. Eötvös és Horánszky pedig lemondtak a birósági tagságról. Olyan birákkal nem ülnek egy széken.

Hanem hát meg is lett a következése e birói alávalóságnak.

A vajda interpellálta a kormányt, vajjon figyelmeztették-e a királyt, hogy egyik minisztere hamis megbizással jutott a képviselőházba?

Széchenyi Pál gróf derék, tisztességes ember nemes szivvel. Mikor igazán megtudta a dolgot: lemondott a képviselőségről, sőt a miniszterségről is.

Annak a képviselőnek pedig, a ki mint biró megcsinálta a hamis itéletet, többé a képviselőházban felszólalni nem lehetett.

Ugyanez a biróság itélte meg az én választásomat is.

Huzta-vonta ügyemet. El volt szánva, hogy az én választásomat mindenesetre igazolja, de nem akarta elárulni, hogy ezt bünbánatból, engesztelésül, saját bőre mentségére teszi.

November 29-re tüzte ki a tárgyalást s aztán elhalasztotta a következő év január 20-ikára. Akkor hozott itéletet s kimondta, hogy ő nem keresi, vajjon van-e, nincs-e választói jogom, hanem elismer törvényes képviselőnek.

Bizonyos volt, hogy Széchenyinek nincs többsége s őt mégis igazolta. Az is bizonyos volt, hogy nekem meg van többségem: tehát szembeszökő lett volna, ha engem nem igazol.

Igy lettem törvényhozó választásomtól számitva épen hét hónap mulva.

Szorosan véve nálam is megszegte a biróság a törvényt. De csak a külsőségben. De mégis megszegte.

És most tünődjünk kissé az elmult időknek e kis eseményén.

A kaposvári választás gonosztevők bünös cselekménye volt. Közönséges alávaló hamisitás, melyet a büntető törvénynek kell megtorolni.

S ime az ország összes kormányzó férfiai közt, a képviselőház többségének tagjai közt s a megyei kormányzók, főispánok, alispánok s a királyi közvádlók és birák közt nem akadt egyetlen ember, a ki e közbüntett megtorlására komoly lépést tett volna. Sőt a képviselőház birósága szentesitette azt.

Mi ez?

Volna tehát olyan idő, a mikor magasabb értelemben vett becsületes ember nincs az országban?

Lehetetlen.

De ez igenis lehet, mert ime megtörtént, hogy a jogok és törvények őrei és alkotói léha könnyelmüséggel vállukat vonva mennek el a legundokabb büntény mellett is, ha az hasznára van egy pártnak vagy egy hatalmas kormánynak.

Tehát a politikai sikerért büntetlenül el lehet követni minden gazságot?

Mire való a sajtó? Mire valók a gyülekezetek? Mi a czélja és mi a haszna annak, hogy van a lelkekben érzés, melyet igazságérzetnek nevezünk?

Szép dolog az alkotmány, mikor nagy idők és nagy jellemek élnek. Napfény, mely éltet, erősit, vidámságot és gazdag gyümölcsöt érlel.

De hitvány korszakban s törpe lelkek kezén nyomoruság az alkotmány. Mocsár, mely tele van élettel és mozgással azok számára, a kik bele valók – de foltot vet arra, a ki csak hozzá nyul, de nem akar vagy nem tud benne elmerülni.

KLAPKA HOLTTESTÉT ELLOPJÁK.

(Klapka Egyiptomban. – A sivatagbeli orvos. – Klapka halála. – A holttestet éjjel elsikkasztják. – Horváth Gyula. – Éjjel a halottas házban. – Klapka nyugdíja. – Nincs nemzeti jutalom.)

Klapka György jó barátom volt. Apámmal is, anyámmal is jó barátságban élve már gyerekkoromban 1849-ben is jól ismertem. Később a hatvanas és hetvenes években százszor találkoztam vele Genuában, Párisban, Genfben is. Genfi bankigazgató korában nem egyszer voltam vendégje, de ő is fölkeresett engem több izben génuai és párisi lakásomon. Ameli is kedvelte őt s jól ismertem feleségét s annak családját is.

Felesége Arboin Fülöp párisi bankár leánya Inéz volt. Szép és eszes asszony, Klapkánál jóval fiatalabb. Ismertem gyerekeit is, de kisebb korukban. György fia szintén párisi lányt vett nőül, Goulden Ellát s most ugy tudom, birtokos és gazda valahol Páris közelében. Márta leánya – ugy tudom, Londonban lakik, Crippo-Day ur felesége.

Klapka is utazott Egyiptomban s ő is összemászkálta a piramisokat kivül-belül, mint én. Erről többször beszélgettünk egymással. De ő jobban megfigyelt mindent, mint én s többet tudott nálam mindenről. Egy adomáját följegyzem.

Kiváncsi volt, milyenek a libiai sivatag kopasz gránit sziklái s bement a sziklák közé a pusztába pár napi járó földre.

Egy inasa s egy benszülött kisérője volt. Szamarakon mentek.

Egyszerre rosszul lett. Lefordult a szamárról s lefeküdt a sziklán, nem volt jártányi ereje sem.

A sziklapadon nem maradhatott, mert ha a nap oda tűz: pecsenyévé sül; – inasa és kisérője tehát bevitte őt egy sziklaoduba. Ennek levegője éjjel enyhébb; nappal hűvösebb volt.

De nagyon rosszul volt. Iszonyu főfájás, gyomoralélás és teljes erőtlenség gyötörte. Érezte, hogy abban a barlangban meg kell gebednie. Küldte az egyiptomi embert: hozzon neki orvost.

Orvost?

Hol van a libiai sivatagban orvos? Nincs ott más orvos, mint az istenadta nap és az álom. De ő aludni se tudott. Lázban volt, látásai voltak, szemei előtt fényes karikák játszadoztak. Nem is gyógyítja ott magát semmiféle beteg. Mig kenyere és vize van: addig él, ha él, – azon túl vége mindennek. Néha sakál vagy párducz vetődik oda s az gyorsan véget vet a szenvedésnek.

No de az egyiptomi fellá elment orvos után. Igérte, hogyha útközben a sakálok, krokodilok, párduczok és oroszlánok meg nem eszik vagy a rablók, útonállók agyon nem ütik s szamarát el nem veszik és ha Allah is ugy akarja: hát ő bizonyára visszatér s hoz magával orvost, tudós férfiut, javas embert. Zálogul ott hagy turbánjából egy gombostűt. Ebből áll minden nélkülözhető kincse.

Vitt magával néhány napi enni valót s eltávozott. Hogy a gombostűért vissza nem jön: az bizonyos, de még bizonyosabb, hogy adott szava visszahozza. Még egy tanácsot is adott, mikor eltávozott. Éjszakára kőrakással torlaszolják el a barlang bejáratát, hogy párducz vagy sakál oda be ne mehessen.

Negyed napra visszajött és csakugyan hozott magával orvost.

Afféle sivatagbeli orvost. A ki se irni, se olvasni nem tudott. Hanem gyógyítani tudott. Természetesen csak imádsággal, ráolvasással, kézsimogatással és Alláh segítségével. Ez az utolsó patikaszer volt a leghathatósabb. Mert ha Alláh ugy akarja, hogy a beteg meggyógyuljon: akkor az bizonyosan meggyógyul. Ha pedig Alláh ugy akarja, hogy a beteg meghaljon: hát akkor ugy is hiába megy ahhoz akármiféle egyetemes orvostudor, – meghal az a beteg bizonyosan.

Igaza van annak a sivatagbeli arab javasembernek.

Mezitláb volt, de papucsa mégis volt. Keze és arcza olyan fekete volt, mint a kordován. Két szeme ugy égett, mint a tüzes tapló és sovány volt rettenetesen. Hanem hozott magával egy iszákot, a mely domboru volt a bele rakott mindenféle orvos-szerek miatt.

Klapkát egy szóval se kérdezte: miért beteg, mije fáj? Tudta ő azt már nagyon jól. Térdén üldögélve elmotyogott egy-két imádságot vagy ráolvasást s aztán megkérdezte jobban érzi-e magát?

Klapka csak intett neki: semmiképen.

Akkor a javas ember a kezeivel csinált holmi hókuszpókuszt s kétszer-háromszor a szeme közé köpött a betegnek.

De a beteg erre se lett jobban, sőt ha erejénél van, jól elagyabugyálja a goromba arabot. Hogy meri őt leköpködni?

A mint a javas ember látta, hogy a beteg csak ugy nyög mint az előtt, azt kérdi:

– Van-e pénzed gyaur?

– Van, jó ember, elég, ha meggyógyítasz.

– No hát adj ide egy aranyat.

Klapka intett inasának; – az inas adott egy aranyat a vad embernek.

Az pedig belenyult iszákjába s kivett onnan egy piszkos üveget. Félig vizzel vagy vizféle folyadékkal. Oda adta Klapka kezébe.

– Igyál belőle beteg gyaur, a mennyit akarsz.

Biz az nem volt egyéb, mint a leggaládabb budai keserűvíz. Valóságos Hunyady János. Klapka megismerte az üvegen még a felirás papirfoszlányait is.

Nagyot húzott az üvegből, egy óra mulva felkelt s az napon már párduczra akart vadászni, olyan erősnek érezte magát.

Efféle napkeleti adomát nem egyet mesélt nekem élményeiből, különösen konstantinápolyi kalandjaiból.

1884 óta az István főherczeg szállodában lakott állandóan. Itt volt neki az emeleten két egymás mellett való szép szobája. Az egyiket ő lakta, a másikat Gilibert asszony.

Ez egy művelt, franczia vagy német nő volt. Áldott, jó lélek. Klapkával valamelyes rokonságban állott, Klapkát fia vagy testvére gyanánt szerette s hiven, gondosan, önfeláldozással ápolta.

Klapka erős, egészséges ember volt még öreg korában is. De 1890-ben tüdőgyuladáson esett keresztül s 1892 elején influenzája volt s ez a szivére rakodott. Betegsége alatt néhányszor meglátogattam, egyszer-kétszer az utczán is találkoztam vele, utolsó betegségétől kezdve gyöngének, összeesettnek láttam.

Május 15-én beszéltem vele utoljára. Azt mondta, 18-án Párisba indul, ha van izenni valóm, elviszi.

Bizony nem ment ő Párisba.

17-én délután a városligeti fasorban sétálgatott Szilágyi Dezső igazságügyminiszterrel. Este jó kedvvel s jó étvágygyal vacsorált az állatkerti vendéglőben s fél tizkor hazament és lefeküdt. Aludni nem tudott. Éjfél után rosszul lett. Gilibert asszonyt magához kérette s az gondosan ápolta. Egy kissé mintha jobban lett volna időközben, de hajnali négy óra felé már haldoklani látszott. Elküldtek orvosért. Fél ötkor fuldoklani kezdett. Egyszer fölkiáltott: »Jaj, meghalok!« Ez volt utolsó szava. Feje lehanyatlott s meghalt. Akkor jött az orvos.

Igy beszélte el nekem a jó Gilibert asszony, a kit 19-én személyesen fölkerestem. A mire ugyan szomoru, de jó okom volt.

Reggel elterjedt a halálhire. A képviselőházban az elnök báró Bánffy néhány szóval elbucsuztatta s abból az indokból, minthogy képviselő is volt, emlékezetét jegyzőkönyvben megörökíteni javasolta.

Hogy vitéz honvéd volt, hős hadvezérünk volt, Komárom várának dicső védelmezője volt: ez senkinek se jutott eszébe. Irányi Dániel már akkor gyöngélkedő volt, a vajda pedig nem volt ott az ülésen.

Engem keserüség fogott el, de minden jó gondolat nem jutott eszembe. Hiába: nem születtem szónoknak. De azért mégis felálltam s odakiáltottam a kormányhoz:

»Talán Klapka mégis megérdemelne a nemzettől egy koszorut. Talán a képviselőház koszorut küldhetne koporsójára.«

Bánffy megkérdezte a képviselőházat: elfogadja-e a javaslatomat? Elfogadta. Tehát egy koszorut mégis adunk egyik legnagyobb hősünk temetésére.

No hiszen összeszidott engem e miatt a vajda. Minek kontárkodom bele a kérdésbe, ha egyéb nem jut eszembe. Hiszen csak négy-öt nap előtt temettük el Baross Gábor minisztert; – a mit azért tett a nemzet, mikor meghalt: Klapka György is megérdemelt annyit legalább.

Igaza volt a vajdának. De mikor másnak még az a koszoru se jutott eszébe!

Délután értekezletet tartottunk. A vajda menydörgő haraggal beszélt. Ő meg nem nyugszik a képviselőház határozatában. Ő azt javasolja, hogy Klapkát a nemzet halottjának nyilvánitsuk s temetésének költségeit az ország viselje; – temetésén az országgyülés és a kormány testületileg jelenjék meg s a temetés befejeztéig az ülések függesztessenek föl; – a temetésre a magyar királyi honvédhadsereget megfelelő számban s teljes diszben kivezényeljék; diszes siremléket az ország állítson az elhunytnak, a temetést pedig halasszuk el addig, mig özvegye és gyermekei meg nem érkeznek.

Pártunk egyhangulag fogadta el a vajda indítványát; egyuttal elhatároztuk, hogy a sirnál pártunk is gyászbeszédet tart s erre a vajdát kértük fel s nyomban Irányi Dániel még az értekezletből levélben értesítette Tisza Lászlót, a központi honvéd-bizottság elnökét, hogy a temetési rendben pártunk szónokának adjanak helyet.

Volt eszükbe! Elpaktálták ők már réges régen Klapka temetését! Nem lehetett ebből ő szerintük nemzeti ügyet csinálni! Öreg honvéd, dicső hősünk, nemzeti hadvezérünk hideg teste: köszönd meg, ha titkon a föld alá dugnak.

Vacsorán nálam volt a vajda s még néhány barátunk.

Vacsora után szokott kávéházunkba mentünk az Abazziába, a vajda asztalához. Ott voltunk éjfél után egy óráig.

Kint hideg, szeles, esős idő volt. Nem volt valami jó kedvünk. A lámpák daczára is sötétek az utczák.

Egy óra tájban hozzánk jön a fizető pinczér s azt ujságolja, hogy Klapka holttestét ellopták az István főherczeg-szállodából.

– Honnan tudja?

– Egy vendég ur beszéli, aki onnan jött vacsoráról s a ki látta, mikor egy piszkos teherhordó kocsira fölrakták és elvitték.

– Nem lehet az!

Tanakodtunk.

Lehet biz az! A vendéglős nem szivesen látja szobáiban a halottat. Bizonyosan megkérte a vendéglős a központi honvéd-bizottságot, hogy a halottat szállítsa el. A halottat bizonyosan a Muzeum vagy az Akadémia előcsarnokába vitték s ott állítják föl a ravatalt. Hogy lehetne ez másként Komárom hős védőjének hamvaival?

Ebben állapodtunk meg.

Okosabb lett volna kocsira ülni, a vendéglőst fölverni s tőle felvilágosítást kérni. De a hideg, szeles, locs-pocs időben éjfél után egy órakor ehhez nem volt kedvünk.

De eszünkbe se jutott.

És aztán akárhová vitték a holttestet: reggelig ugy se változtathatunk a dolgon, reggel pedig majd utána nézünk.

Kérdeztük azt a vendéget: volt-e ismerős azok közt, a kik a holttestet elvitték?

– Nem volt azok közt senki. Három cseh vagy német napszámos rakta fel a kocsira. Egy öreg magyar ur és egy szép franczia nő volt még ott. De mindakettő csak sirt, egyik se szólt egy szót se. A koporsót leterítették egy viaszos ponyvával, verte az eső, csak ugy csattogott, a lovak a kocsival ügetve elrobogtak.

Igy beszélte el a kávéházi vendég.

Másnap apróra megtudtunk mindent.

A holttest egész napon át ott feküdt a vendéglő lakószobájában. Se levetkőztetve, se felöltöztetve. Klapkának pénze nem maradt, Gilibert asszony a temetés iránt nem intézkedhetett, neje és gyermekei Franczia- és Angolországban, egyetlen még élő nővére Klapka Julia özvegy Eötvösné, ha jól tudom: Temesvárott. Gilibert asszonyt és a vendéglőst azonban értesitették, hogy a temetésről vagy a kormány, vagy a képviselőház, vagy a honvédbizottság fog gondoskodni. És pedig diszes temetésről.

Hogy is lehetett volna másként?

Este 11 órakor esős, szeles időben széles fenekü szállító kocsi állt meg az István főherczeg-szálló előtt. Afféle oldaltalan kocsi, a melyen a ládákat, csomagokat szokás a vasutra és a vasutról szállítani. Három munkás vagy napszámos, vagy szolgaféle ember mászott le róla. A negyedik, a kocsis, az ülésben maradt.

A három ember a Temetkezési Egylet embere volt. Fuksz, Micsek, Toll volt a nevük. Be voltak pálinkázva erősen. Oda mentek a portáshoz, egy papirjegyzéket tartott valamelyik a kezében; elmondta, hogy valami külföldi »utazó« holttestét akarják elvinni s leolvasta a papirosról, hogy az utazó neve: Klapka.

A portás rájuk szólt.

– Nem külföldi »utazó« az, hanem méltóságos ur. Valamikor generális volt.

Fuksz, Micsek és Tollnak mindegy volt az. Sohase hallották ők Klapka nevét. Hiszen maga a portás is csak annyit tudott róla, hogy Klapka valami osztrák cs. k. generális volt. A mi fővárosi népiskoláinkban nem szokás a nemzet hőseire a gyerek eszét fölhivni. S kivált a 48–49-ik évek hőseire.

Fukszék, Tollék, Micsekék hoztak magukkal egy szuette, reves ócska koporsót, a melyben a szegényeket, hirtelen halottakat, talált hullákat szokták ide-oda, bonczterembe, temetőbe szállítani. Ment a három szolga, hogy ebbe gyömöszölje bele Klapkát.

A jó Gilibert asszony elborzadt, mikor ezt megtudta. Nem ilyennek gondolta ő a nagy hősnek, az osztrákverő hadvezérnek utolsó diadalutját.

Hanem eljönnek majd a régi bajtársak; ősz, aggott, roskadt alakok; vérük hullott egykor, keserü könyük hull most dicső vezérük és jó bajtársuk oldalánál. Elhozzák majd a diadalmas honvédhadsereg tépett lobogóit, annyi győzelemnek dicső emlékjelét s odaállítják mind a halottnak virágkoszorus fejéhez. Ott lesznek majd az ország kormányzói és törvényhozói legdiszesebb gyászöltönyeikben. Ott lesznek a büszke főrendek, a kegyes és hatalmas főpapok, az egyházak fejedelmei mind. Oda vonulnak majd a tantermek ifjusága, a vidék népe, a véráztatta csatamezők lakói százezeren.

És ott lesz a király vagy annak követe s a királyi honvédség és a közös hadsereg tisztikara fénylőn, büszkén, délczegen. S megszólal a katonai zenekarok gyászindulója s a nemzet sirva kiséri kiszenvedett hősét a nagy és fényes egyházi boltozatok alá, a hol történeti nagyjai együtt pihennek.

Igy álmodta azt Gilibert asszony.

S e helyett jött éjfélkor három részeg szolga s tótul és németül követelte a holttestet.

A jó asszony ellenállt. Sehogy se akarta a dicső halott elsikkasztását megengedni. Én másnap a képviselőházban »halottrablás«-nak neveztem e dolgot. Gilibertné is ugy érezte, csak nem tudta vagy nem merte egyenesen igy kimondani. De ellenállt és tiltakozott és sirt és segitségen törte fejét.

Hol találjon szegény asszony éjfélkor, szakadó esőben segítséget?

Egy gyönge segítsége mégis volt. Az öreg Szakács József, 49-es honvédfőhadnagy s bajtársa egykor a dicsőültnek.

Ő Gilibert asszony pártjára állott, de Fuksz, Micsek és Toll urakkal ő sem birt.

De birt volna ő. Késhez, pisztolyhoz is nyult volna ő, ha oda nem kerültek volna a »bölcsek és tanácsadók«. Megnevezzem-e, elhallgassam-e a függetlenségi képviselőnek nevét, a ki biztatta is, ijesztgette is Gilibert asszonyt, csak engedje elvinni a halottat. Ijesztgette rendőrséggel, biztatta jutalommal s elhitette vele, hogy a mi most történik: az a központi honvédbizottság és a kormány akarata.

Elhallgatom nevét, megtévedt ember volt. S aztán talán nem is ő volt a főbűnös.

De ki volt hát?

Ez nap reggelén képviselőházi ülés előtt összejöttek a miniszteri szobában a miniszterelnök gróf Szápáry, az igazságügyminiszter Szilágyi Dezső, a vallásminiszter gróf Csáky Albin, továbbá gróf Apponyi Albert és Horváth Gyula, Irányi Dániel és Helfy Ignácz és még egy képviselő, a kit én Sötét urnak kereszteltem el magunk között. Tanácskoztak Klapka temetése fölött. Arról szó se lehet, hogy ők határozták volna el a holttest ellopását. Ők csak azt határozták el, hogy a Központi Honvédbizottság intézze el a temetést. A vajda másnap kemény faggatóra fogta az urakat s még a miniszterelnök is kivágta magát teljesen.

Ki tette tehát? Kitől eredt az egész?

Mert hogy Fukszék, Tollék, Micsekék nem a maguk fejétől tették: bizonyos.