Part 7
Mégis csak gyanus nekem a feleségem, tudja isten. Hazajövök a hivatalból, hát amint megyek keresztül a szobán, a feleségem, látom, fekszik a diványon és a házmester is feküdt a diványon, eleinte nem akartam szólni, bementem a másik szobába, de aztán, mikor a házmester elment, mégis csak szeget ütött a fejembe a dolog, meg is kérdeztem egyenesen a feleségemet, nem sokat teketóriáztam, hogy mi az, de ő mondta, hál’ istennek, hogy csak valami lakbérről volt szó, aztán közbe elfáradtak, hát azért feküdtek le, szegény házmester fáradt volt, az igaz, egész éjjel kell neki szaladgálni ajtót nyitogatni.
_Aug. 3._
Valami jót kitaláltam ma, mert nekem nagyon gyanus volt a feleségem, éjjel, mikor azt hitte, hogy alszom, lassan felöltözködött mindig és elment hazulról. Hát erre kötöttem egy spárgát a lábára, egy hosszú gombolyagról, mer az ember vigyázzon a feleségére, ha az elmegy hazulról, ezer szeme legyen az embernek a feleségére, mondok, nehogy megcsalja. Igy most jó lesz, gondoltam, a feleségem járkálhat, de nem csalhat meg, mer’ én abban a percben, amikor akarom, visszagombolyítom a spárgát és visszahúzom a feleségem.
_Aug. 10._
De mégis csak gyanus nekem a feleségem. Ma éjjel megint felkel, én lassan, hogy ne vegye észre, ráteszem a spárgát a lábára, ő meg húzta maga után a spárgát és elment. Most legalább nyugodt lehetek felőle, gondoltam, mert az utóbbi időben, mondom, igazán szinte gyanus nekem a feleségem. Egy óra mulva kezdem gombolyítani visszafelé a spárgát, húztam vissza a feleségem, egész szépen jött, de egyszerre csak, furcsa, kétszer olyan nehéz lett húzni, ez tartott egy darabig, aztán egyszerre megint könnyű lett húzni, később pár percre megint sokkal nehezebb volt húzni, aztán megint olyan könnyű lett, mint eleinte és végre behúztam a szobába. Nem értem, mért lett közbe nehezebb, roppant gyanus nekem a feleségem, meg fogom kérdezni.
_Okt. 31._
Már régebben meg akartam írni a naplómba, hogy nekem gyanus a feleségem. Ma este hazajövök és le akarok feküdni, hát nem lehet lefeküdni, próbálom így, próbálom úgy: egyszerre rájövök, hogy azért nem lehet lefeküdni, mert már fekszik valaki az ágyamba. Mondok csodálkozva, nini, hát akkor én már előbb lefeküdtem? de az nem lehet, mert hiszen még fent vagyok. Megkérdeztem a feleségemet, hogy lehet az, ez a helyzet nekem nem elég világos. Mondja a feleségem, gyujtsak gyertyát és tartsam egy ideig a fejem előtt, akkor majd világos lesz. Meg is gyujtottam a gyertyát és tartottam egy ideig a fejem előtt, arra aztán mondta a feleségem, hogy oltsam el hirtelen. Hirtelen eloltattam, de mondom, nekem roppant gyanus a feleségem, csak nem szeret ez a nő valaki mást?
_Nov. 7._
Egy hónapja nem láttam a feleségem, egy hónap előtt azt akarta ugyanis, hogy menjünk a kaszárnyába lakni, de nem akartam, azóta nem látom a feleségem. Este mindig rágondolok és nagyon fáj a szívem, mert valami egészen különös, egészen érthetetlen gyanu lappang a lelkem fenekén, alig merem leírni: én azt hiszem, ez az asszony nem szeret már engem annyira. Norvég regényekbe olvastam én már valamikor, hogy lehetséges, hogy az asszony lassan-lassan elhidegül a férje iránt és belső átalakulások lelki távolodást idéznek elő hovatovább. Lehetséges volna, hogy az én feleségem is egy ilyen átalakulás felé közeledik?
_Dec. 25., karácsony._
Nem, nem: a feleségem mégis szeret. Két hónapi aggodalmak és lelki harcok után végre mégis megértettük egymást: ma este ismét enyém lett. Az Ó-utcán jöttem éppen haza tizenegy után, hát egy kapu alól egyszerre elém toppan a feleségem, biztosan azonnal megismert, bár sötét volt, mert rögtön mondta, hogy jőjjek be hozzá és még szép embernek is nevezett. Bementem és feleségem rögtön karjaimba omlott – mégse volt hát igaz azzal a norvég regénnyel. Boldog vagyok, hogy gyanum alaptalannak bizonyult; soha nem gyötröm magam többé ilyen elvont dolgokkal, melyek csak lelkünk nyugalmát zavarják.
A FÉRJ IROGAT.
(Jelenet.)
(Az író szobája, háttérben szekrénnyel. Elől kerevet. A kereveten ül az asszony. Türelmetlen. Az óráját nézi. Dobog a lábával. Az író bundában, fáradtan.)
Az iró _(szerelmesen)_: Drágám! _(Csók.)_
Az asszony _(szemrehányóan)_: Egy órája várlak.
Az iró _(leveti a kabátját)_: Be kellett fejezni azt a cikket. A vasárnapi számba jönni kell neki, – micsináljak? _(Legyint.)_
Az asszony _(szerelmesen)_: Drágám! Szép cikk?
Az iró _(könnyedén)_: Na! Amit mondtam, hisz tudod. »A lelki élet fölénye«, az lett a címe. Hisz tudod, amit mondtam. Azt írtam meg, hogy nekem csak a lelki fölény imponál. Hisz tudod. A lelki fölény.
Az asszony _(szerelmesen)_: A lelki fölény.
Az iró _(könnyedén megcsókolja)_: Igen, drágám. _(Megcsipi az állát.)_ Na? Hogy van a kis kicsike? A drága kis drágaság?
Az asszony _(csacsog)_: Nagyon siettem. Az uram még nem jött haza.
Az iró _(idegesen)_: Igen.
Az asszony _(m. f.)_: A tegnapi verekedés után megint inni ment… borzasztó ember…
Az iró _(idegesen)_: Igen… tudom… már mondtad…
Az asszony: Borzasztó ember az… Bár csuknák már be… De van rá kilátás. Annak a zsokénak állítólag akkora pofont adott…
Az iró _(idegesen közbevág)_: Jó, jó, tudom, hírlik.
Az asszony _(csók)_: Na ne, drága. Megint ideges vagy?
Az iró: Ugyan, dehogy. De mit jössz mindig ezekkel? _(Leül. Szünet után, idegesen.)_ Milyen pofon volt az? Micsoda zsoké?
Az asszony: Hát azt mondtad, tudod.
Az iró _(idegesen)_: Tudom!!! Tudom!!! Hát persze, hogy tudom, ha mindig az orrom alá dörgölöd. Mintha kiváncsi volnék rá. Azt hiszed, engem érdekel, hogy milyen pofon volt, vagy hogy ki volt az a zsoké? Hát én egy zsoké vagyok? Furcsa vagy, kérlek, azzal a pofonnal.
Az asszony _(csitítva)_: Ugyan, drágám…
Az iró _(idegesen)_: De mit ugyan, ugyan… Hát mit beszélsz folyton arról a pofonról? Azt hiszed, nekem imponál talán a férjed azzal a pofonnal? _(Ennél a szónál »pofon« mindig összerándul.)_ Azt hiszed, nekem lehet pofonnal imponálni? Mit érdekel engem egy pofon? _(Kiabál.)_ Hát mit beszélsz folyton arról a pofonról.
Az asszony _(csitítva)_: De Amadé… kérlek, Amadé…
Az iró _(elkeseredve)_: Igaz is. Még mindig nem értesz meg engem. Ti asszonyok nem tudjátok megérteni, hogy egy lelkileg fölényes embernek, egy entelektüelnek a brutális nyers erő nem imponál… Nekem nem a pofon meg a brutális nyers erő imponál… Hanem nekem a lelki fölény imponál… Nekem nem imponál a brutális, nyers pofon… de a lelki fölény, az már igen… _(Csettint.)_ Az már igen!… A lelki fölény! _(Csettint.)_ Az már valami!… nem a brutális lelki pofon… akarom mondani a fölényes lelki bruta… vagyis a pofoni fölény…
Az asszony: Édes Amadé… hiszen én tudom…
Az iró _(legyint)_: Hagyj nekem békét… Mit félek én a te uradtól? Ha a te urad lelki fölénnyel jönne… nem mondom. Lelki előkelőséggel… nem mondom. De ő csak pofonnal tud jönni. Ugyan, kérlek. Ez nekem nem imponál. Ettől egy lelkileg erős ember nem ijed meg, kérlek. Mutasson ő nekem lelki kiválóságot… a te híres urad…
Az asszony: De Amadé!… _(Csitítja.)_
Az iró: Nagyszerű!… Mér nem jön lelki kiválósággal?!… az a híres urad!… Mér jön ő pofonnal?!… nekem imponálni?!!… _(Egyre hangosabban, nem lehet megállítani, hadonász.)_… az a híres? pofonnal?!!… nekem?!!… Nem fölénnyel?!!… Nem lélekkel?!!… az istenit!… hanem pofonnal?!… furcsa!… Nekem csak a lelki finomság imponál!!… érted?!… Azzal jöjjön nekem!!… ne pofonnal!!… _(Kiabál.)_ hanem finomsággal!!!
_(Csöngetnek. Meghökkenve merednek egymásra.)_
Az iró _(tétován)_:… a kutyaistenit…
Az asszony _(ijedten)_: Ki az?
Az iró:… a ku… kutyais… _(Kint egy férfihang: »Itthon van Vér Amadé ur?«)_
Az asszony: Szent Isten, ez az uram!!!
Az iró:… Ku… ku… ku…
Az asszony: Szent Isten… ne nyiss ki!!
Az iró _(tétován)_: Ne nyissak ki?
Az asszony _(szaladgál)_: Szent Isten… várj… ne nyiss ki… elbujok… szent Isten… hova bujjak…
Az iró: De kérlek… kérlek alássan… nem szükséges…
Az asszony: Hát mit tegyek…
Az iró: Hát kérlek… Ha feltétlenül el akarsz bujni…
Az asszony: Hová?!!… Hová?!
Az iró _(körbe szaladgál, egymásnak mennek)_:… De kérlek… ha parancsolsz… talán ide az asztal alá parancsolsz… vagy ide parancsolsz… _(A súgólyuk fölé.)_… vagy ide parancsolsz méltóztatni, drágám… _(A köpőládát megfordítja.)_… fáradj be, kérlek… _(A gyufatartóból kiszórja a gyufát.)_… vagy itt kényelmesebb… parancsolsz…
Az asszony _(meglátja a szekrényt)_: Megvan! _(Beugrik, lihegve kiszól még.)_ Miután rádlőtt, fojtsd meg…
Az iró _(a szoba közepén)_: Igen… igen, drágám… ahogy parancsolod… _(Erős kopogás. Az iró behúzza a fejét, behunyja a szemeit, aztán megint kinyitja.)_ Hehe. Szabad.
A férj _(belép. Erős, atlétikus ember. Udvariasan hajlong)_: Alásszolgája.
Az iró _(behunyt szemmel áll a szekrény előtt)_: Alásszolgája. Tegye le.
A férj _(udvariasan)_: Vér Amadé úrhoz van szerencsém?
Az iró _(kinyitja a szemét, meglátja a férjet, ijedten megint becsukja, összehúzza magát. Egész testében reszket)_: Hehe. Igen, igen.
A férj _(közel jön. Nyomatékkal, jelentősen)_: Nagyon örülök, hogy megismerhettem. Vad Lajos vagyok.
Az iró _(rémülten kinyitja a szemét, megnézi, összerázkódik, megint becsukja a szemét)_: Hehe. Nagyon kedves. Hehehe. Vad Lajos. Kedves név. Olyan finom, könnyed név. Egyszerű név… Beszéljünk csak erről a névről. _(Rémülten tapogat hátrafelé.)_
A férj _(csodálkozva)_: Miért tetszik behunyni a szemét?
Az iró: Á, semmi, csak úgy bánt ez a világosság… aztán fáradt is vagyok… tetszik tudni, éppen aludtam, mikor be tetszett jönni: még nem is vagyok egészen ébren… de mindjárt kinyitom, csak tessék várni egy kicsit…
A férj: Én tulajdonképpen azért jöttem… _(A hátsó zsebében keresgél.)_
Az iró _(kinyitja a szemét, meglátja ezt a mozdulatot. Megint becsukja, ijedten összehúzódik, térdreesik.)_ Jaj, jaj.
A férj _(nem veszi ezt észre, mert közben a kabátja belső zsebébe néz be és ott keres)_: … azért jöttem, hogy megmutassak önnek… önnek, akit nálunk Magyarországon erre egyedül tartok alkalmasnak… hogy megmutassak önnek… hogy megmutassak önnek… ejnye! de hova tettem?!… ahá! megvan!… _(Kihúz a zsebéből egy kéziratot.)_… szóval hogy megmutassak önnek egy novellát… amit _(Lesüti szemeit.)_… amit én írtam… _(Zavart mosollyal felnéz, észreveszi Az iró-t, aki még térdel. Meghökkenve.)_ P… pardon…
Az iró _(kinyitja a szemeit)_: Hogy mondja?!…
A férj: Egy novella… de miért…
Az iró _(feláll)_: Á, semmi… semmi… csak folytassa… véletlenül a térdemre ültem a hátam helyett… kicsit szórakozott vagyok… Nem baj… Hát hogy tetszik mondani? Egy novellát?
A férj _(zavart és szemérmes mosollyal)_: Tetszik tudni… én titokban… irogatok…
Az iró _(rámered, kicsit kiegyenesedik)_: Irogat?
A férj _(kicsit folyékonyabban)_: Már régebben irogatok titokban… de nem adtam oda még semmi lapnak… nem ismerem ezeket a szerkesztőket…
Az iró _(nagyot lélegzik, kinyújtózkodik, hanyag pózt vesz fel)_: Na és azért jött fel hozzám… egy novellát hozott?
A férj: Igen… nagyon érdekelne a véleménye… az ön írói egyéniségét nagyon sokra becsülöm… tetszik tudni, engem valami vad fráternek képzelnek az emberek, mer’ szeretek néha egy kicsit lumpolni… meg veszekedni… de önnek, akit annyira becsülök… önnek egyedül bevallom, hogy lelkem legmélyén a művészetek és nemesebb eszmék szeretetének tiszta lobogású oltárképe világít ki nem apadó fáklya gyanánt.
Az iró _(még mindig gyanakodva nézi)_: Gyanánt?
A férj: Azért ön az egyetlen ember, akinek elhoztam ezt a novellát, hogy itélje meg szerény tehetségemet, melyet fel fogok önnek olvasni. Megengedi? _(Leül, kinyitja a kéziratot.)_
Az iró _(még kicsit megriadva)_:… Öööö… tessék… vagyis…
A férj _(olvas)_: »A lelki fölény«. _(Felnéz.)_ Ez a címe.
Az iró _(csodálkozva)_: Lelki fölény? _(Leül. Könnyedén.)_ Kérem, tessék.
A férj _(olvas)_: »Magdával egy nyirkos, novemberi alkonyat fájó hangulatának piros esti fényében találkoztam.« _(Felnéz.)_
Az iró _(leül. Körülnéz. Aztán cigarettára gyujt. Raccsolva)_: Kévem, pavancsoljon…
A férj _(olvas)_: »Magda halvány és sápadt barna leány volt és dideregve húzta össze arcának fáradt vonásait.«
Az iró _(felugrik)_: Ööö… nagyon érdekes… de kérem, talán hozza be a szerkesztőségbe… délután rendesen ott szoktam lenni…
A férj _(olvas)_: »Magda oly búsan, oly fájóan nézett énrám, mint egy őzike, melyet a gonosz emberség megsebzett.«
Az iró: Emberség?
A férj: Emberség… emberiség… mindegy. _(Olvas.)_ »Őszi lelkemben e napon fájó akarások bugyogtak s a nagy ellágyulások finom borzongásokat váltottak ki a túlfinomodott lélek rejtett mélységeiből.«
Az iró _(feláll, járkál)_.
A férj _(olvas)_: »– Ki vagy?! – kérdeztem Magdát és meg kellett állanom. Az utcalámpa sárgán folyta be nemes vonásainkat.«
Az iró _(háta mögé megy, vállára teszi egyik kezét)_: Kedves Vad úr…
A férj _(olvas)_: »Rámnézett bús szájával és két gyöngy gördült fel szeméből homlokára.«
Az iró: Kérem csak, tanár úr…
A férj _(olvas)_: »És én szemeiből szórul-szóra a következő szavakat olvastam ki: Miért kérded? Én az ucca leánya vagyok… igen… én az ucca elvetemült, szerencsétlen leánya vagyok…«
Az iró: Pardon, főszerkesztő úr… egy percre…
A férj _(olvas)_: »Mit akarsz hát tőlem? – kérdezte akkoriban Magda. – Az én elvetemült lelkemet tehát nem menti meg többé semmi… semmi… semmi…«
Az iró _(vállát veri)_: Hé csak… tanár úr, mester… mesterke… apukám…
A férj _(olvas)_: »Miszerint én a következőket mondottam neki: Miért hiszed, hogy mindenki zord s ridegszívű, mint maga az Élet?«
Az iró: Apuka… Apicsek… Tata… Tatuska…
A férj _(olvas)_: »Látod, – mondottam Magdának – miszerint az én lelkem megért tégedet – és én, én, én leszek az, – ismétlem – én, én, én leszek az, aki téged ebből a fertőből kiemel.«
Az iró _(megfricskázza a fülét)_: Bátyuska… Pampuska… Kis fiú… Bubika… Szép szőke szerkesztő bubika… kérem csak… álljon meg egy percre…
A férj _(olvas)_: »Mert, úgymond – szóltam Magdának ezen őszi alkonyaton – mert, úgymond – a lélek fölénye az, mely bennünket az emberi rosszaság bűzös fertőjéből kiemelni egyedül feljogosítva állhat.«
Az iró _(az ölébe ül)_: Te kis kedves… na kérlek szépen… _(Simogatja.)_… na, édesem… na, talán mégis hagyd abba… na nem bántlak többé… veszek neked vásárfiát… _(A füleibe kapaszkodik.)_
A férj _(olvas)_: »… a lélek fölénye, úgymond, a lélek fölénye és Magda. És ekkor mintegy három óráig beszélgettünk még a csöpögő utcasarkon, szórul-szóra a következőket…«
Az iró _(felugrik, az asztalhoz szalad, felkapja a teafőzőt)_: Vigyázz, Aladár, kérlek… de kérlek, Lajoskám… arrafelé dobok egy teafőzőt…
A férj _(olvas)_: »Mert a te lelkedet csak egy elfinomult lélek mentheti meg a lét fertőiből, Magda! – mondottam neki némán és hangomban egész világ fájdalma reszketett.«
Az iró _(hozzávágja a teafőzőt)_: Hopp!
A férj _(olvas)_: »Mert az én túlérzékeny lelkem, ó Magda, az én túlérzékeny lelkem, mely a leggyöngédebb külső behatásokra felrezdül közönyéből, – az én túlérzékeny lelkem, úgymond, Magda…«
Az iró _(kétségbeesetten szaladgál, aztán hozzávágja az asztalt)_: Tessék!… Tessék egy asztal!
A férj _(olvas)_: »… az én túlérzékeny lelkem, úgymond, Magda, nem bírná el a te csalfaságod egyetlen hűtlen sugarát szemeid sajátságosan fénylő csillagának ködén keresztül.«
Az iró _(szaladgál, megragadja a szekrényt, hogy azt is hozzávágja, hirtelen homlokára csap)_: Nini! Ezt egész elfelejtettem! _(Kinyitja a szekrényt és kiveszi belőle Az asszony-t, aki közben elaludt a szekrényben.)_ Szent Isten! Aranka! Ébredj fel!
A férj _(olvas)_: »Mert hidd el, Magda, az én sasszemeim előtt nem maradhat titokban a legparányibb mozdulat sem, úgymond, s előttem nem rejthetsz el semmit, úgymond, Magda.«
Az asszony _(szemeit dörzsöli)_: Hol vagyok?
Az iró: Aranka! Szent Isten! Segíts! Csinálj vele valamit!
A férj _(olvas)_: »Mert, úgymond, a lelki fölény és az elfinomultság amaz egyetlen dolog, mellyel meg lehet érteni a szegény, szenvedő, elvetemült leány lelkének szomorú mélységeiből fakadó kétségbe esést.«
Az asszony: Kérlek szépen, Lajos!…
A férj _(olvas)_: »Mert nekem csak egy szót kell szólnod, Magda, csak azt kell mondanod: hallgass! – és én hallgatok… mert nekem csak hallgatni és figyelni jó, hallgatni és figyelni – ó, mert én csak hallgatni és figyelni szeretek.«
Az iró _(hirtelen elhatározással)_: Itt nem maradhatok. _(Kabátot ránt.)_
A férj _(olvas)_: »És én, Magda, én egy lélek vagyok, akit senki nem akar megérteni, mert mindenki csak az én zordon külsőm után itéli meg legnemesebb hajlamaim tiszta szépségeit!«
Az iró _(beleordít a fülébe)_: Hé! Szerkesztő úr! Legalább kísérje haza őnagyságát! Én szállodába megyek! _(Elrohan.)_
Az asszony _(kiabál)_: Amadé! Amadé! Itt hagysz? Várj, nyomorult! _(Utána fut.)_
A férj _(olvas)_: »Mert, Magda, úgymond, a lélek szépsége és fölénye az egyetlen e földön, mely tiszta ragyogásban tartja megnemesült képzeletem megértő tisztaságának…«
(Függöny.)
FŐ A DISZKRÉCIÓ.
– Appardon… szabad?
–: Kérem, parancsoljon… nincs elfoglalva…
– Köszönöm.
–: Kérem.
– Appardon… szabad ezt az ujságot?
–: Tessék.
– Ööö… tetszik tudni, azért mondom, az apróhirdetések miatt…
–: Kérem, tessék.
– Nagyon kedves… De itt léghuzam van.
–: Igen… Csakhogy nagyon tele van a kávéház. Nincs más hely.
– Nekem, őszintén szólva, nagyon mindegy… Itt is jól érzem magam. Fő, hogy az apróhirdetéseket elolvashassam…
– Eee… igen. _(Olvas_.)
– Az ember bejön a kávéházba, leül és olvas, – nem igaz? Én egyedül érzem magam a legjobban… engem ne zavarjon senki, én se zavarok senkit. De Pesten nem tudnak az emberek diszkrétek lenni… Pesten mindenki személyeskedik, leül az ember mellé, elmeséli az élete történetét, mintha az valakit érdekelne… nem igaz?
–: De bizony, kérem, igaz.
– Na, úgy-e. Máskép van ez, kérem, külföldön. Londonban két év előtt, márciusban voltam, tetszik tudni, kataszteri hivatalnok vagyok, ki voltam küldve a banktól, mondom az anyósomnak, kicsit süket szegény, na, mondok, jól van. Hát mondom, Londonban az emberek tudják, mi a személyes diszkréció. Mert úgy-e, kérem, mit érdekel engem egy másik embernek a baja? Például, mit érdekli önt az, hogy én miért böngészem az apróhirdetéseket?
–: Hehe… bizony, mit érdekel.
– Na látja, úgy-e, azért mondom. Nem szabad tolakodni az embernek a személyes dolgaival. Hát én nézem az apróhirdetést… Ön itt mellettem ül és néz… és passz. Diszkréció. Ez kérem, a diszkréció. Önt esetleg érdekli, hogy én miért nézem az apróhirdetéseket. De ön ezt nem kérdezi és én nem mondom meg, mert ez esetleg nekem egy személyes ügyem, amiben nekem nagyon diszkrétül kell eljárni, mert tessék elhinni, például a nők csak a diszkrét embereket szeretik. Például, vegyük ezt. Miért van nekem olyan nagy sikerem a nők körül? Na. Hát mert a nők tudják, hogy diszkrét ember vagyok és ez a nőknek, tessék elhinni, a legfőbb. Hogy ők nyugodtak lehessenek, hogy én nem fecsegem el a dolgot a barátaimnak, nem adom tovább, nem csinálok pletykát, – mert tessék elhinni, a hírnevükre nagyon vigyáznak a nők. Most például, tessék ezt venni, hogy példát mondjak. Itt van nekem például egy nőm, egy nagyszerű, fess, molett, barna úrinő, de nem ez a fontos. Hanem kérem, mi a fontos? Ugyebár a diszkréció a fontos? Na már most. Ez az én nőm egy férjes nő, akivel mi találkahelyeken szoktunk összejönni. Már mostan, ha én ennek a nőnek leveleket írok, mint más fiatalemberek teszik, úgyebár, mit tesz az ő marha férje? Az ő marha férje, úgyebár, felbontja a levelet, megmutatja a marha férjnek és minden kiderül. Azért vagyok én egy okos és diszkrét ember. Az én leveleimet nem látja maga ottan, náluk. Engem maga nem lát oda elmenni, felmászkálni, bemutatkozni családnak, mint más fiatalemberek teszik. Engem marha férj nem is ismer. Én megírom szépen az apróhirdetést, itt a Pé Hába; a nő elolvassa, tudja, hogy mikor kell nekünk találkozni. Na. A dolog, úgyebár, milyen egyszerű és milyen nagyszerű. Mondjuk, holnap akarok találkozni. Erre írom: »Pupu. Holnap délután, szokott helyen.« Pupu. Ugy-e, milyen egyszerű? Ki sejti, hogy mit jelent az, Pupu? Pupu. Egyszerüen Pupu. És így: »szokott helyen«. Na ná, majd kiírom, Bábergold Antalné, Bajza-utca három. A dolog egyszerű. A nő elolvassa és rendbe van. Nincs levél, nincs gyanakvás, nincs skandalum, nincs mászkálás kapuk előtt, nincs baj. És mindez miért? Mert tudok diszkrét és ügyes lenni és nem jár el a pofám és nem mászkálok el lakásokba és nem megyek veszélyes helyekre és nem ismerkedem családdal és nem beszélek a barátaimnak és tudok hallgatni. Ezér van sikerem a nőnél, ezért szeret a nő és ölel és csókol és harap, a bestia… Hát nincs igazam?…
–: Hehehe… De igen…
– Na, úgy-e… De most szaladok… háromra ott kell lennem… Na, örülök, hogy mulattathattam… _(Kezét nyujtja_.) Frász Ödön vagyok, különben…
–: Heh he… örültem… Bábergold Antal vagyok…
AZ IDEGORVOSNÁL.
Elgondolkodva néztem magam elé és így szóltam:
– Szeretem a sárga bablevest.
Barátom, aki az utóbbi időben Freud pszikoanalizisével foglalkozik, szúróan nézett rám.
– Miért mondod, hogy szereted a sárga bablevest?
– Mert szeretem – mondtam őszintén.
– Hm. Nem volt neked hatéves korodban egy kékhajú nővel viszonyod?
– Nem emlékszem. Miért?
– Mert kék és sárga kiegészítő színek. Az ember ok nélkül nem mond semmit: ez a pszikoanalitika vívmánya. Minden kijelentés egy rejtett szadizmus, vagy mazochizmus önkéntelen megnyilatkozása: mindennek sexuális okai vannak, s minden visszavezethető gyermekkori emlékekre. Neked gyermekkorodban egy kékhajú nővel volt viszonyod és azért szereted a sárga bablevest.
– Lehet, de már nem emlékszem.
– De én emlékszem. A te idegeid tönkre vannak téve. Szadizmusod, a kegyetlenkedési ösztön, ki akarja élni magát. Valld be, meg akarod ölni a sárga bablevest.
– Én?!
– Igen. Te ütni és verni akarod a sárga bablevest, mert szerelmes voltál egy kékhajú nőbe, akit nem verhettél még. Te ölni akarsz. Idegeid tönkre vannak téve. Azonnal menj fel Berenczy idegorvoshoz, az majd kianalizálja belőled. Véged van.
Rémülten rohantam fel Berenczy idegorvoshoz. Dolgozószobájában fogadott. Mikor beléptem, keserüen mosolygott rám.
– Miért siet úgy? – mondta. – Szeretné, úgy-e, ha rám esnék az ajtó és agyoncsapna engem.
– Bocsánat… erre nem is…
– Jegyezze meg magának, fiatalember, hogy két ösztön vezethet csak minden cselekvésünk és gondolatunk: a nemi kegyetlenkedés és nemi megalázkodás ösztöne. Minden gondolatunk rejtett rúgója ez a két ösztön: a szadizmus, illetőleg a mazochizmus vágya. Különben pedig mit akar?
– Szeretem a sárga bablevest – vallottam be rémülten és a hideg végigfutott a hátamon.
– Gondoltam – mondotta az idegorvos, mély megvetéssel. – Na, csak üljön le, majd meglátjuk, mit tehetünk magával.
Leültem és egyszerre elmult a fogfájásom, amivel feljöttem. Szembeült velem.
– Ön tehát szereti a sárga bablevest – mondta az idegorvos. – Tisztában van ön azzal, milyen jelentősége van annak, hogy ön szereti a sárga bablevest?
– Kérem… – mondtam félig sírva – … én nagyon szeretem a sárga bablevest… de ha nincs… hát le tudok mondani róla…
– Kuss!… – dörgött rám az idegorvos. – Majd adok én magának. Ön igenis szereti a sárga bablevest. Az ön idegei tönkre vannak téve. Ön szadista. Ön kegyetlenkedni akar, ön meg akar ölni mindenkit, ön vágni, szúrni, csípni akar, ön szerelmes volt az öreganyjába, akinek le akarta vágni a fejét, de erről önmaga se tud. Mit álmodott ma?
– Azt álmodtam, hogy húsz koronát kaptam Fuksztól – mondtam és a fogaim vacogtak.
– Kuss! – ordított az idegorvos. – Az ön álma azt jelenti, hogy ön, dacára annak, hogy maga se tud róla, szerelmes ebbe a Fukszba és hogy ön szereti a pénzt és hogy ön szeretné, ha Fuksz leesnék a halászbástyáról és a nyakát törné. Ön javíthatatlan szadista. Ön egy született Néró. Ön Caligula. Majd adok én neked, te büdös.
– Micsináljak? – siránkoztam.
– Az ön határtalan szadizmusát egy erősebb szadizmus hatásának kell kitenni, mely legyőzze ezt az ösztönt és mazochisztikus hajlamot keltsen önben. Ön parancsolni, hatalmaskodni, uralkodni akar: ez az ön halálos idegbaja, melyből önt ki fogom gyógyítani. Szadisztikus hatásoknak teszem önt ki. Érti?
– Értem – mondtam és összehúztam magam a széken.