Part 8
– No – mondta és felállt. Rettenetes szemekkel nézett rám.
– Jajaj – jajgattam.
– Kuss! – ordított. – Te ronda szadista. Azonnal állj föl, mert lelőlek.
Felálltam.
– Úgy. Most azonnal nyulj a zsebedbe. Érted? Mert úgy váglak pofon, hogy leröpülsz a lépcsőn.
Zsebembe nyultam.
– Úgy. Most azonnal szedj ki ötven koronát és add nekem. Na, mi lesz? De rögtön. Majd letöröm én azt a te komisz szadizmusodat! Majd kigyógyítlak én abból a szadizmusból! Na mi lesz?
Pofonra emelte kezét.
Reszketve nyujtottam át az ötven koronát. Galléron fogott és lerúgott a lépcsőn. A földszintről csodálkozva néztem vissza. Mosolyogva állt a rácsnál.
– Rendben van, – mondta – az ön mazochizmusa kezd már fejlődni az ellenkező irányú szadizmus jótékony befolyása alatt. Néhány óra alatt egészen szépen ki fog gyógyulni. Alásszolgája. Legyen máskor is szerencsém.
A CIPŐPERTLI.
Csak úgy elmondom, hogy mi van mindig reggel a cipőpertlivel, nagyon jól tudom, hogy ez mással nem történik meg, rendes emberekkel, így hát nem is ismerik ezt a dolgot, de azért mégis elmondom, hogy mi van velem, mindig reggel, a cipőpertlivel.
A cipőpertlit megveszem és hordom rendesen egy hétig. Befűzöm, bekapcsolom és szépen másliba kötöm a végén.
Egy hét mulva fönt az a kis hegyes réz, ami arra való, hogy a lyukon keresztül húzza az ember a pertlit, ez a kis réz letörik reggel.
– Ejnye, veszek cipőpertlit – mondom mérgesen. – Milyen komiszak ezek a cipőpertlik.
Erre benyálazom a leszakadt pertli végét és kicsit pödröm az ujjaim közt. Ezután behúzom.
Másnap, mikor húzom a pertlit, érzem, hogy olyan gyanusan nyúlik.
– Fene egye meg, cipőpertlit kell vennem – mondom. És megrántom a pertlit. Erre a pertlinek a vége hirtelen leszakad és ottmarad a kezemben.
Igy most nem lehet máslit csinálni, mert a pertli egyik vége hét centiméterrel rövidebb, mint a másik. Nem baj, úgyis veszek pertlit, mondom, és most ilyen dolgot csinálok. Meglazítom a hosszabb végét a pertlinek, egészen végig és a másik oldalon áthúzom a rövidebb vége felé, amit így kinyujtok. De nem jól csináltam, mert a másik vége lett öt centiméterrel hosszabb, megint nem jön ki a másli. Félóráig vesződtem vele. Büdösnek nevezem és intenziv gyűlöletet érzek a pertli iránt: jó, hát nem lesz másli, mondom vad daccal és mérgesen csomóba kötöm a pertlit, kettős csomóba. Estig jó lesz, akkor lesz új pertli.
Este nem lehet szétbontani a pertlit, a csomó megfeszült és megdagadt. Dagadj meg. Némi habozás után mutatóujjammal alája nyúlok és a becsomózott pertlit, ami most olyan, mint egy hurok, megfeszítem és egy ügyes és kecses mozdulattal leemelem a legfelső kapocsról. Ezáltal meglazult az egész. Mély és intenziv gyönyör ömlik el egész lényemen. Most a többi kapocsról egész kényelmesen le lehet fejteni a pertlit és a cipő lemegy.
Másnap. A hurokszerű pertli ott lóg a cipőn. Kicsit megdöbbenek. Mi lesz most? Hirtelen átvillan agyamon, mint egy kinyilatkoztatás, hogy ha este le lehetett így is fejteni, most vissza is lehet fejteni az egészet. A hurkot megint rácsavargatom a kapcsokra, a végén erősen meghúzom és némi erőlködés után a végét rápattantom az utolsó kapocsra. Nagyot lélegzem. Hiszen ez nagyszerű. Miért nem csinálják a pertlit mindjárt így, ez sokkal kényelmesebb, nem kell máslit kötni. Homályosan és futólag a szabadalmi iroda jut eszembe. Úgy is veszek ma pertlit.
Most napokig tart az élet-halál játék. Reggelenkint diadalmas csatákat vívok, a hurok belemegy mindig az utolsó kapocsba. De ősz lesz, hullanak a levelek s reggelenkint bámulatos sejtelmek boronganak fölöttem, még az ágyban, mikor hirtelen eszembe jut a pertli. A pertli lazul, már nem kell erőlködni, hogy fönt bepattanjon, ellenben néha magától lemegy a kapocsról. Dühbe jövök, erősen meghúzom, hogy mégegyszer becsomózzam. Egy roppanás – a pertli elszakad.
Üveges szemekkel, megdermedve nézek a roncsra. Mi lesz most? Okoskodni nem lehet sokat. Dollinger jut eszembe, akinél egyszer végignéztem egy operációt. Kibontotta a hasat és akkor jött rá, hogy az egész bélrendszert ki kell vágni, mert csupa daganat az egész bél. Mit tegyen? A seb nyitva van, valamit tenni kell, meg kell kísérteni a lehetetlent, s még hozzá percek alatt. Hirtelen kivágott mindent és – semmi se maradván a gyomorból – a bárzsingot egy merész mozdulattal közvetlenül összevarrta a végbéllel. És az operáció sikerült.
Lázasan dolgozni kezdek, a torkom kiszárad, vadul lihegek. Kirángatom az egész pertlit. A göböket és csomókat letépem. Most egy tizenöt centiméteres nagyságú csutak van a kezemben. Agyam villámgyors munkát végez, csak a zsenik látnak és éreznek ily tisztán, elhatározó percekben. A három utolsó kapocsra rácsavarom a csutakot. Összekötöm a végét. Hiszen még ma megveszem azt a ronda pertlit.
És most napokig járok a csutakkal. Este lerántom az utolsó kapocsról és reggel ráteszem. Lassankint hozzászokom. Úgyis veszek délbe pertlit. Mindegy. Igy nagyon jó.
Egy nap aztán a cipő nyelve kibujik a csutak alól. Az utcán történik, nem veszem észre. A cipőm gúnyosan és csufolkodva kinyujtja a nyelvét. A sarkam alá kerül. Megbotlom és elesem. Hátgerincem kitörik. Most már igazán nem kell pertlit venni.
FELKELÉS.
(Elmélkedések az ágyban, fél tízkor.)
DR. FERENCZY SÁNDORNAK.
Nekem tíz órakor kellene felkelni, mert nincsen pénzem és meg kellene írni egy krokit. Nekem tulajdonképpen ezt a krokit kellene megírni tíz órakor, ezt a szép, humoros humoreszket, nevetségesen és tréfásan.
Mikor feküdtem le? Három órakor feküdtem le, a kávéházban Kosztolányi Dezsővel ültem, aki felolvasta nekem »Barátom gégebajához« című szimbolikus költeményét. Ezután lefeküdtem.
Féltíz, féltíz, féltíz. Féltízkor felkelek és megírom a nevetséges krokit.
Brrrrrrrr… Ez a vekker. Jól van, már hallottam. Hihetetlen, milyen ostoba egy ilyen vekker. Hallottam már, nem érted?… Brrrr… Hallod… fogd be a pofádat. Mit ordítsz? A fene egyen meg, hozzádvágok valamit… Brrrr… De milyen szemtelen hangja van egy ilyen vekkernek.
Őneki nem volna joga, a vekkernek engemet bántani. Miért bánt ő engemet, a vekker? Én egész életemben előzékeny voltam és jó. És nem volt jó dolgom, sokszor bús voltam és fájt a szívem. Tud arról ez a vekker, hogy nekem alapjában véve nemes és jóságos lelkem van? Nem, ő erről nem tud, hogy nekem alapjában véve egy nemes és gépalkatrész lelkem volt.
Mert nekem gépalkatrész lelkem van, gép, gép, gép. A gép a modern teknika vívmánya, a gép a dolgok lelke, esetleg a lelkek gépe. Gép is lehet, meg pép is lehet, de pépnek jobb lenni. Az ember agyvelejében van valami pép, és talán ebben a pépben van benne a pépség, más szóval a szépség.
Nagyszerű, milyen szép gondolat ez. Végtelenül megható. Ó, végtelenül szép és megható gondolat és megható, megható. Kóta. Kótalap. Fogok erről egy verset írni, milyen szép vers ez, én istenem, de gyönyörű szép.
Különben, hopp! Hiszen ez humoros is. Kótalap és katólap. Hehehe! Nagyszerű humoros, az lesz a legjobb, mindjárt ezt fogom megírni humoros krokinak, úgyis tízkor felkelek és megírom tizenegyig. A vekker féltízkor szólt, szóval még van harmincöt percem és egy félórám, akkor fölkelek. Harminc meg egy fél, az harminckettő. Milyen jó ember vagyok én, hogy ezt észrevettem. Milyen jó, jó, jó, jó ember vagyok én. Édes, édes, édes drága jó ember vagyok én, és milyen puha és lágy vagyok, mint egy vánkos. Én olyan jó és nemes és önfeláldozó vagyok, mint Jézus Krisztus. És az is lesz a sorsom, engemet is fel fognak feszíteni, én istenem, én édes istenem, segíts meg, segítsd meg a te alázatos és – milyen kifejezést használjak? – a te pretenciózus fiadat. Igen, ez a helyes kifejezés, pretenciózus. Vagy petenciózus, esetleg petrence. Az is jó ide.
Na, mi lesz azzal a krokival. Nevetséges, elég, hogy már elhatároztam, hogy mi lesz a téma, akkor hamarabb megvan, még fekhetek öt percet, úgyis péntek van, pénteken öt perccel hosszabb minden. Különben a piros terítőt lehúzták az ágyról, ha tehát a piros terítőt lehúzták az ágyról, mit jelent az? Ugy-e, ez azt jelenti, hogy a vörös krokit is lehúzzák, vagyis hamarabb tudom megírni. Vörös krokit szívesebben írok.
Ezt nagyon hamar meg fogom írni, elmegyek, beszélek szerkesztőmmel a Rökk Szilárd-uccában. Beleülök ebbe a hajóba és passz! en avant! Fü, fü, fü! Hogy szalad a hajó! Ez a Földközi-tenger, kapitány úr? Hogyne, ismerem a térképről, ilyen színe van neki. Tripoliszba megyünk, kapitány úr? Siessünk, mert kitört a háboru.
Nekem egy nagyszerű megoldásom van, ha kitört a háboru, vissza kell ragasztani a háborut. Tra-ta! Tra-ta! Trombitának kell ragasztani.
Bumm! Mi az? Léket kaptunk? Szent isten, sülyed a hajó! Kapitány úr, kapitány úr! Kedves kapitány úr, kedves szerkesztőm, micsináljunk? Hja kérem, be kell ragasztani a léket azzal a krokival, mért nem írtad meg, gazember. Borzasztó, hát akkor gyorsan megírom még, van úgyis ötletem, katólap és kótalap. Na tessék, itt van a kroki, ragasszák be gyorsan. Úgy, jól van már. Na hálaistennek, csakhogy meg van írva.
Csakhogy meg van írva, most alhatom legalább még egy kicsit. De milyen jó így. Féltízkor szólt a vekker, szóval azóta elment harminckét perc és a Földközi-tenger, az összesen negyvennyolc. Szóval úgy féltizenegy lehet, akkor már szedik is a krokit, mindjárt elmegyek ebédelni, aztán. Most maradok még négy percig az ágyban, aztán mégis megírom.
Aoaoiá–á–ó! Volt ez négy perc? Persze, kelj már föl, te disznó.
Takarítóné! Hány óra van!
Mit beszél? Megbolondult?
Háromnegyed hat?
Reggel?
Mi–i…i? Este háromnegyed hat?
Hát mért nem igazította be a vekkert, maga romlott, perverz nő?
Akkor vége mindennek. Akkor már föl se kelek ma. Jóéjszakát.
JOHNSON-JEFFRIES BOXMÉRKŐZÉS.
(Hangok a moziban.)
– Odanézz, barátom. Ez muszkli.
– Barátomm! Ez a Dzsonzon, úgy-e? Őrülmény. Szszsz…
– Elemér, was bedeutet das »elschő fordoló«?
– Ject kezdet man, tante.
– Most felállnak. Látod, a Jonszon mindig vigyorog. Nagyszerű, barátom.
– Mi van abba nagyszerű? Vigyorogni én is tudok.
– Puff. Ez volt egy flemm!
– Ez orrba megy. Nagygyon jóóó. Most kapott megint egy brusztflekket a tanár úr.
– Milyen vallású ez a Jeffries?
– Du, Elemér, warum schlagen sie sich?
– Das ist ein mérkőzés, tante. Sie versenyzen um ein díj.
– Bumm! Ez hasfájást fog képezni. Nagyon hirtelen csinálta a kis öreg.
– Pofába. Csak pofába. Pofába! Mért nem üt pofába? Hu, láttad ezt? De ezt láttad? Ezt a poficseket? Odanézz!
– Nézek, mit ordítsz?
– Most figyeld ezt, fiacskám, látod, mindig hasat védenek és orrot védenek, tempó az egész ügy. Tempóra megy ki az egész.
– Hát igazán, Adolf, te is tudsz így? A Glasernek mondtad.
– Semmi az egész. Tempó. Kitempózni.
– És nem félsz olyankor? Borzasztó lehet.
– Hidegvér az egész, fiacskám. És persze egy kis bátorságra megy ki az egész. Nem nagy dolog.
– És mernél ezzel is? Johnsonnal?
– Naaaa… Fogás az egész… Egy kis bátorság… Az ember roppant gyorsan mozgatja az öklöt, így csavarva, látod. egyik ujjal hirtelen be… aztán ki… látod? aztán hirtelen előre… látod?… nézd a kezemet… most fölülről megint, csak bátorság az egész… látod?
– Kérem, tessék vigyázni a tisztelt praclijával.
– Appardon… nem láttam…
– Hát nyissa ki a pofáját.
– Kérem, mondtam pardon…
– Nix pardon. Kuss: az a pardon.
– Adolf, te ezt hagyod?
– Csak nem csinálok skandalumot itt a moziba. Különben direkt sértés nem történt, azt mondta: couche, ez egy francia szó, olyan, mint: touche vagy mouche.
– Du, Elemér, was bedeutet das: »támad«?
– Draufugrani.
– Mennyit kap a győztes?
– Hetvenötezer dollárt. Akit legyőztek, az kap huszonötezret.
– Nevetség. Ezt akarod nekem beadni? Hiszen akkor én is kiállok ezzel a Johnsonnal. Annyira én is tudok boxolni, hogy legyőzzenek.
– És a pofonok, amiket kapsz?
– Szépen kapok. Felhúzom a keztyüt, bemegyek a pályára, rámosolygok a Johnsonra, erre fültövön vág, mondom neki: »engem vág maga fültövön, maga utolsó? Tudja mit, ilyen emberrel, mint maga, szóba se állok, adja ide azt a huszonötezeret, vigye el a többit, fusson ki a szép szeme!« Erre leülök a földre és mit mondjak neked, le vagyok győzve. Hadd legyen a hetvenötezer a Johnsoné, én nem irigylem tőle.
– Most, most! Plemm!
– Van ennek a Jeffriesnek felesége?
– Miért?
– Mert ezután a flekk után itélve, nem ajánlanám magamnak az ábrándozást.
– Oda nézz, ez a Jeffries folyton mozgatja a száját. Beszél ez?
– Hát persze, hogy beszél, hagyj békembe.
– Mit beszél?
– Mit beszél, mit beszél? Vicceket mond. Előadást tart a boxolás káros behatásáról a zsigerekre. Füst Milán szimbolikus verseit szavalja a Nyugatból. Mit beszél? Elhunyt nagybátyjáról emlékezik meg néhány kegyeletes szóban. Az idealizmusról beszél. Arról beszél, hogy a középkor piedesztálra állította a felmagasztalt női ideált.
– Bimm! Ez klappolt a hasüregbe!
– Mit csinál ez a Jeffries? Mér hagyja magát ez a bimf?
– Hja, a fekete lök most. Karambol.
– De mért nem üti kupán, most lehetne. Hisz ez csak ábrándozik, ez a sóhivatalnok. Itt ne ábrándozzék, – hallja, menjen a sárga holdvilágba! Nyavalyás.
– Ne szidja az unokafivéremet.
– Das sollst du lernen, Elemér.
– Úgy éljen az a vén fejed.
– Wie meinst du?
– Ich záge, igen, tante.
– Ó, ó, ó, szegény Jeffries! Nem bírja. Már alig áll a lábán. Végleg letört. Nézd, most milyen szomoruan néz azzal a szelid, kiütött szemével. Mintha azt mondaná: én csak egy szegény, szomorú világbajnok vagyok, miért bántanak engem itten? Már csak úgy legyint a kezével.
– Légy nyugodt, veled azért még elbánna.
– De iffiur…
– Semmi, ez boxolás.
– De iffiur, hasba nem szabad.
– Ez már nem has.
LEVÉL TISZTELT CUGSZFÜREREMHEZ.
Mélyen tisztelt cugszfürer Ur: nagyrabecsült engedelméhez híven abfürolás után első kötelességemnek érzem, néhány sorban ezt a rövid meldungot leisztolni cugszfürer úrnak, bejelentvén, hogy minden rendben van, Gebür und lőnung richtig erhalten, menázsi vár gut. A rüsztung levetése után jelenvolt hozzátartozóimtól azonnal kifaszoltam, rendesen volt minden reinigolva, cugszfürer úr, se a nyakkendőn, se a kamáslimon, se a mellényen nem volt semmi anstand, a cvikkeremből is kipucolták a homokot, tessék kérem megnézni, alul is ledörgöltem. Azután elmentem menázsizni a Pannónia nevü kantinba, ez egy nagyobb kantin, cugszfürer úr, ahol porcellán-csajkákban faszolnak ebédet, volt sör is, nem hozhattam cugszfürer úrnak, nem volt abtreten. Utána még bementem a New-York korcsmába, amiről már beszéltem cugszfürer úrnak, itt szoktunk mi összejönni, akiknek civilben doktori meg ügyvédi, meg zeitungsreiberi mesterségünk van, itt piálunk, meg kajolunk, ha van mit, de nem muriztunk, csak ittam egy féllangyosat, csajkában, meg egy feldflasni fagylaltot. Nem hozhattam sört, kérem cugszfürer úr, mert aztán mindjárt hazamentem, durmoltam egy kicsit, aztán meglátogattam a puccpasztaszemű szeretőmet (ahogy cugszfürer úrnak parancsolni tetszett), akinek színésznői mestersége van, a Vígszínház nevű barakba, már kétszáz huszonkét kicsi napja. Igen jó egészségben találtam, éppen durmolt, amikor jöttem, egy magasabb, úgynevezett Louis XV. (luikenz) priccsen, a hintaszék, meg a taburettek, meg a medveszőnyegek, minden szépen ki volt reinigolva, cugszfürer úr kérem, nem hozhattam sört. Én is leültem a réz-priccs szélére, semmi anstandot nem találtam, igenis, cugszfürer úr, háromszor megölelgettem és a puccpasztaszemű színésznő tisztelteti cugszfürer urat, nem hozhattunk sört, de majd lesz minden. Aztán berukkoltam ide a szerkesztőségbe, ahova be vagyok zupálva, egy pár ilyen sreiber-mesterségű komámmal együtt, többnyire intelligens emberek, tiszteltetik cugszfürer urat. Mi itten sreibolunk, nem liegenstüccöt csinálunk, azért mondom, mert multkor, mikor cugszfürer úrnak tetszett megrúgni és cugszfürer úrnak úgy tetszett csudálkozni, hogy egy zeitungsreiber ne tudjon tisztességesen megcsinálni egy liegenstüccöt, mikor az olyan egyszerű, az ember fél karral az orral elvágva előrekap, aztán egyszerre a hasára esik, hátul két lábbal gyorsan kirúg, aztán két kezéről és két lábáról két méternyire felugrik a levegőbe, úgy, hogy egy vonalba maradjon a földdel, übt, gyors tempóban tízszer; – mondom, cugszfürer úrnak tetszett mondani, hogy nem érti, valakinek legyen pofája azt mondani, hogy ő ujságíró és még egy liegenstüccöt se tudjon csinálni, cugszfürer úrnak úgy meg tetszik rúgni hátulról, hogy a levegőben halok meg éhen, mert addig esek fölfelé. Tehát a szerkesztőségi barakkban mi nem mindig liegenstüccöt csinálunk, azért nem lehet azon annyira csodálkozni.
Most már minden strammul megy, sokat gondolok katonai eskümre, melyről a főhadnagy úr is megmondta, hogy azt megszegni nem szabad, »mert isten és ember előtt bűnösök leszünk és isten és ember előtt kellemetlenségeknek tesszük ki magunkat«. Esténként el szoktam járni a Kaszinó nevű pálinkamérésbe, ahol néha blattozunk is, ma megint elvesztettem az egész lőnungomat. Aztán van itt a Duna-parton egy gyakorlótér, amit Korzónak hívnak (a korsó sört majd elhozom cugszfürer úrnak) ide is lerukkolok néha, nagyon jópofájú tyukok vannak lent, csak aztán soká tart a fegyverpucolás.
Bocsánatot kérek cugszfürer úrtól, hogy abfürolás előtt a nadrágját elfelejtettem kipucolni. Cugszfürer úr abbeli parancsának, hogy mihelyt Pestbe érek, menjek el Darab Mari úrhölgy lakására a Külső Lókupec-ucca 39. számú ház alá és vigyek neki két kiló szalonnát és mondjam meg neki, hogy cugszfürer úrnak csókoltatni tetszik nekije a szíve csücskét, agyonveri, ha valami anstand lesz: – még nem tehettem eleget – a Nemzeti Színházban egy darabomat adták aznap este és bárhogy magyaráztam az igazgató úrnak, mit parancsolt cugszfürer úr: nem akart elengedni. Ne tessék kérem azért rapportra stimmölni az igazgató urat: – ha cugszfürer úr egy hónap mulva leszerel és visszamegy a standjára, a Rókus-kórház elé, a 238-as számú kocsinak a bakjára – akkor gyorsabban kijuthatunk mindketten a külső Lókupec-uccába – én oda fogok jönni a bádogszemű színésznő szeretőmmel és felülök a kocsiba és megmondom a cugszfürer úrnak: »na te büdös paraszt, most aztán hajts, ahogy bírsz, kifelé, amerre nem jár sok ember – értetted? És hátra ne forgasd a pofád, mert odavágok«.
Melde gehorzamszt, egyéb nincs. Cugszfürer úrnak alázatos szolgája.
A GAZDAG EMBER.
A gazdag ember aznap nem jól érezte magát. Délelőtt automobilon Budán járt, azután bement a börzére és beszélt hosszan egy magas, szőke úrral, akinek keskeny, gyémántos csatt volt a nyakkendőjében. A gazdag ember ezt a gyémántos csattot nézte behatóan és próbált valami összefüggést találni a gyémántos csatt és az ő élete között, de ez körülményes és fárasztó munka volt. Később a lépcsőházban egy karfadísz vonta magára figyelmét, meg is állt előtte és később arra gondolt, hogy kivéteti onnan a karfából és hazaviteti magának. Mégis enélkül ment haza, megnézte az óráját és fürdőt rendelt. Egy teljes óráig lógott a zománcköves kádban, langyos vizet és meleg vizet engedett bele felváltva és a sok pénzére gondolt. Azon is csodálkozott, hogy vajjon nem lehetne-e a bőrét valahol finoman, valami nagyon finom késsel fölvágni és beengedni a langyos vizet a bőre alá, arra való tekintettel, hogy a bőre és az izmai között nagyon hideg van. Határozottan, nagyon örülök a pénzemnek, gondolta aztán. Aztán arra gondolt, milyen lehet az ember agyveleje belül. Szürkés, nyirkos kocsonyát látott maga előtt, apró likacsokkal, melyek nehézkesen nyildokolnak és lélegzenek.
Fürdő után a gazdag ember ebédelni kezdett. A levest nagyon jónak találta, aztán elbusította az a gondolat, hogy milyen kár, hogy az ember csak a szájával tud enni és csak a nyeldeklőjén van ízlőszerve, például a szeméhez hiába nyomogatna egy darab húst, az nem érezne semmit a húsból, sőt talán kellemetlen volna neki. Másrészt például az ízlőszerve se érez már semmit abból a húsból, amit tegnap megevett. Sőt talán az, aki tegnap evett, egészen más ember volt, nem is ő volt. Annál rosszabb.
Ebéd után feleségével enyelgett néhány percig. Ezúttal könyvekre és drámákra gondolt, amiket fiatalkorában olvasni szokott, s néha még most is, este az ágyban, színházak páholyából. Mindig kínosan és kellemetlenül lepte meg, hogy az írók a szerelemből valami sajátságos, gomolygó dolgot csinálnak, szorongásokkal és köddel. Holott nincs talán világosabb és átlátszóbb s egyszerűbb törekvése az emberi kívánságnak: hiszen oly pontosan meg lehet határozni, egyetlen pontra süríteni s ott kögíteni azt a határozott célt, mely felé ezek a kívánságok irányulnak s tökéletes és abszolut kielégülést nyernek. Soha még ebéd után nem volt benne olyan határozottan bizonyos, hogy jóllakott, mint ez enyelgések végeztével. Igen, ha még távoli ködfoltokról, vagy a tengerfenék növényvilágáról beszélnének, s ott használnák a misztikum szavait, azt még lehetne érteni, – mert a távoli ködfoltokat s a tenger fenekét igazán nem ismerik jól az emberek. De a szerelmet nagyon jól ismerik. Eszébe jutott, hogy ő már sokszor gondolt erre.
Valamit elfelejtettem, amit nem is tudtam soha, tette hozzá magában. De én már régen éreztem, hogy valami kikivánkozik belőlem. Csakugyan úgy érezte. A mellében zavaros feszülések voltak, mintha buborékok volnának. Mintha a tüdejével evett volna valamit, amit nem tudott most megemészteni. Az arcát is külön érezte, mint egy lárvát. Eltünődött és a tükör elé ült.
Nézte az arcát. Hja, – mondta – ezen nem lehet változtatni. Minden rendben lett volna, az orra nem tetszett csak, és eszébe jutott a kozmetikus, aki megigérte, hogy majd megcsinálja. Igaz, az nem jelent majd sokat. Szemei körül nyomogatta a bőrt és hirtelen nagyon kivánkozott rá, hogy valami más kifejezést adjon az arcának. De nem sikerült. Csakugyan, merev lárva, gondolta. Ha meghalok, kicsit puhább lesz. De nem, meghalni nem jó, mert abból valami zavaros és kellemetlen ködöt csináltak az emberek. Most már bizonyosan tudta, hogy valamije hiányzik. Nagyon szerette volna tudni, mi az, hogy kiszámíthassa, mennyibe kerül. Valószínű volt most már, hogy nem az arcából hiányzik ez a valami – de talán belül van a hiba. Vagy a szemek körül. Mindegy.
Fölkelt és átment a dolgozószobájába. Egyszerre elkezdett énekelni. Csodálkozva hallotta meg a hangját, régen nem hallotta már, különös és idegenszerű volt. Abba is hagyta hamar, mert nem okozott semmi könnyebbülést. Valószínüleg a gyomromat rontottam el, határozott végre.
Most megint egy másik szobába ment át és egy papiron pénzt számolt. Sok pénz, gondolta, jó sok pénz. Szent isten, ha nem volna. Eszébe jutott egy bank, ahova telefonálni kell valami papirok miatt. Telefonált. Azután átment egy másik szobába.
Nagyon jó idea – gondolta hirtelen. – Nagyon jó. Holnap elutazom Gorgonzolába. Gorgonzolában megveszem azt a villát.
Csengetett.
– Csomagolj… – mondta az inasának.
Szekrényéhez ment, ő maga segített az inasnak. A batiszt-ingeket gondosan rendezte el egy sűrü bőrönd fenekén. Nagyon jó, nevetett fel vidáman. Nagyon jó. Azután még arra gondolt, hogy Gorgonzolában egy régi ház tetején két macskát látott valamikor a kémény mögött. A ház előtt rostély volt és távolabb két nyesett jegenye. Azt is megnézem – mondta még elgondolkodva. A szekrényhez ment, bezárta, rátolta a reteszt. Megint gondolkodott, egy ráncot igazított el a szőnyegen. Az ajtóhoz ment, óvatosan kinyitotta, kinézett az előszobába, visszafordult, óvatosan becsukta megint, íróasztalához lépett, kinyitotta a felső rekeszt, kivette belőle és főbelőtte magát.
BECSÜLETBIRÓSÁG.
(Történik az előre megállapított helyen, dr. Szamár lakásán. Megjelentek: Dr. Szamár és Pofa Pál, az egyik; Kraki és dr. Kuss a másik fél részéről.)
Dr. Szamár: Uraim, azt hiszem, elkezdhetjük a tárgyalást. Az eset, szerintem, egészen világos. Felünk nyugodtan üldögélt a kávéház terraszán, ujságot olvasva, amikor az önök fele, Perec úr, váratlanul arra jött és könyökével meglökte felünket. Felünk megfordult és ezt a kifejezést használta: »Na…!« Egészen természetesnek találom, hogy önök felükre ezt a hangot sérelmesnek találják és a magunk részéről kijelentjük, hogy hajlandók vagyunk a legmesszebbmenő elégtételt megadni.
Pofapál: No ná, nem adjuk meg. Majd félünk.