Part 6

2. _Búvárúszás_. Két vagy több ember lehúzza a fejét a víz alá és addig tartja ott, míg a többiek már nem bírják ki. Kezdőket figyelmeztetünk, hogy ily állapotban a lélegzés kissé meg van nehezítve. Elsőnek jön be, aki utolsónak marad. Leghelyesebb egy perccel tovább maradni lent, mint ameddig az ember kibírja, – azután már a legnagyobb könnyűséggel napokig folytathatja az ember a versenyt, anélkül, hogy egyszer is kidugná a fejét. És Kankovsky Arthurt is lepipálhatja.

3. _Műugrás_. Az ember elmegy egy mozgófényképvállalathoz és ezer forintot kér azzal, hogy ő beugrik egy hídról a Dunába. Ha a vállalat beugrik, az ember elmegy a Dunához, közepéig uszik, kiszáll, lefényképezteti magát, bemegy a vízbe és kint van a vízből.

_Atlétika_.

1. _Birkózás_. Végezhetik professzionisták és amatőrök. Előbbi módszer sokkal nehezebb. Nagy edzettséget, izomerőt, bátorságot és lélekjelenlétet, férfias nyugalmat és hidegvért igényel, hogy az ember véletlenül földhöz ne vágja ellenfelét – ha úgy van fizetve, hogy az vágja földhöz őt. Az amatőrbirkózás már sokkal egyszerűbb. Két ember addig nyomja, gyömöszöli, tördeli és furdalja egymást, míg nem marad más, mint csak két váll, ezt aztán hozzányomják a földhöz.

2. _Távfutás_. Szükséges hozzá egy kassza és két rendőr. A kasszát a sportsman viszi magával, a két rendőr megfelelő távolságban követi.

3. _Magasugrás_. E pontnál az ember belerúg a földbe, mire a föld visszarúg és feldobja az embert. Most így megy fölfelé az ember, míg egy spanyolnádig nem ér, ezt átlépi és a másik oldalon megint lefelé megy. Felülről kikeres valami lágy helyet, pl. a pályabíró fejét és arra ereszkedik le, hogy meg ne üsse magát.

A jövő sportjai.

1. _Dzsiu-dzsicu_. A japánok fedezték fel. Néhány szabálya megtámadtatás esetére:

_a) Kartörés keresztbe_. Két kézzel megragadjuk ellenfelünk talpát és hirtelen felrántjuk térdéig. Erre térde beleütődik hónaljába és kilöki balszemét. Ijedtében megfordul és kitöri nyakcsigolyáját. Lefektetjük a földre és tovább megyünk.

_b)_ Ellenfelünk sarkára sót hintünk, mire hirtelen fölkapja ballábát, – erre megragadjuk két fülét, lassan előrehúzzuk, hogy gerince félkör alakot vegyen fel. Gyorsan belerúgunk oldalába és könyökét felütjük, mire veleje kiloccsan. Falnak támasztjuk és otthagyjuk.

Mindeme módszerek rendesen beválnak, azonban gondoskodni kell, hogy ellenfelünk ne zavarhasson bennünket a fogások precíz kivitelében. (Leghelyesebb előre agyonütni egy doronggal.)

_2. Kerekes korcsolya_. Két, négykerekü korcsolyával végezzük. Kezdők rendesen tévedésből a lábukra erősítik e korcsolyákat. Míg aztán tapasztalatból rá nem jönnek a helyes módszerre, hogy t. i. jobb mindjárt a hasára kötni az embernek.

_3. Vitustánc_. Mindeme sportok végső magaslata és befejezése. Ide fogják vinni az emberiséget a sportok. Lásd a Pallas Lexikon Vencel-Vúz kötetét.

A LIPÓTVÁROS TÖRTÉNETE.

(Multja, félmultja, jelene és folyamatos jövője, az összes hajtogatásokban, tárgyas ragozás.)

Ősidők.

A mai Lipótváros helyén egészen a XIX. század közepéig Váradi Antal terült el, aki innen írta »Egy régi szinész vallomásai« című humoros cikkeit a »Pesti Hirlap« c. egykorú lapba, mely cikkekben a kondella vagy Ronda Ella és a Német-szinházról tárgyaz. Ezeken kívül semmiféle más nyom nem maradt fel ebből a korból, néhány héber nyelvű okiraton kívül, amelyeket azonban Lipótváros lakói: »Én, kérem, ezt nem tudom elolvasni« felírással egytől egyig visszaküldték az érdeklődő történelmi társulatnak.

Honfoglalás.

A mult század második felében foglalta el Lipótvárost Árpád (Adler) Lipót, ajándékul fehér lovat küldve Szvatopluknak, a Lipótvárosi Bank vezérigazgatójának, amiért cserébe földet, vizet és pausálét kért. Később azután kijelentette, hogy a föld és víz alatt ő részvényeket és a pausálé alatt is részvényeket gondolt és kibuktatta Szvatoplukot az igazgatóságból. Állítólag Szvatopluk még így is jó üzletet csinált a fehér lóval.

Őslakók.

A Lipótváros őslakói a keresztes háboruk idején özönlöttek át a szomszédos Erzsébetvárosból és rövidesen megtelepedtek az Ulits egykorú kőasztala mellett. Szokásaikról kevés adat maradt fenn: – zsúrjaikat a mai börzepalota helyén tartották, nyereg alatt puhított szendvicst és kanca-teát szolgálva fel a párduc- és medvebőr-szmokingos (Lechner) Leventéknek. Tea után bélák (Bloch) régi magyar dalokat pengettek a »Kol Nidreh« és »Manis Tanu« ciklusból, azután rendesen egy (Teichner) Táltos, vagy Utáltos nevü fiatalember jóslatokat mondott a távollevő jóbarátom kitaposott beleiből. Irni nem tudtak (de mégis írtak). Harcmodoruk igen szeszélyes volt: – elleneiket »hujvé, hujvé«, egymást pedig »ich geb«, »ich nehm« kiáltással rohanták meg: – néha hátrálást színleltek, pedig igazán hátráltak. Főfoglalkozásuk a poloskatenyésztés és hirlapírás volt. Hegedőseik, igriceik és móricaik nagy számmal valának.

Ősnyelv.

Igen sajátságos a nép ősnyelve: – anyanyelv nincsen, mert a gyermekeket frank és gall törzsek bevándorolt leányaira, ú. n. »bonne«-okra bízták, akik a tót és skandináv nyelvek egy sajátságos keverékére szoktatták a zsengéket: – ezt a nyelvet azután a lipótvárosi anyák »französisch« névvel jelölték makacsul, egészen addig, míg a gyermek párisi tanulmányaira nem ment el, ahol azután kiderült a tévedés. A legutóbbi időben egészen váratlanul egy eddig még ismeretlen nyelvvel, az ungrissel, vagy ungárisch-al (magor, magyar) gazdagodott az eredeti zsargon: a lipótvárosiak igen sok szót átvettek, saját használatra kissé átalakítva és kottába szedve; így például a magyar »no!« indulatszót meg is zenésítették.

Nagy csapás érte a lipótvárosi nyelvet a mohácsi vész alkalmával, amikor is elvesztették az »r« betüt, amelyet mind a mai napig nem tudtak megtalálni.

A mai Lipótváros.

A mai Lipótváros négy részből áll: Kossuth Lajos-utca, Börzepalota, déli korzó és Siófok. Kezdődik a Kossuth Lajos-utca végén: – e ponton főlelkészi rendelet tiltja a lipótvárosiaknak átkelni. Délfelé csapatostul láthatja őket az utazó, amint sóvárogva néznek át a Rákóczi-út bérceire és nehéz sóhajjal fordulnak vissza ismét a sarokról.

A bennszülötteket naponta kétszer számlálják össze: – e célra külön, bekerített hely szolgál, az ú. n. Duna-korzó, ahová délben és este behajtják az egész lakosságot és két oldalt lánccal lezárják, hogy ne szökhessenek ki. Megindító látványt nyujt ilyenkor a szegény, szorongó tömeg, amint céltalanul sodródik fel s alá, kínjában angol és francia szókat adva ki.

A Lipótváros fürdőszobáját Balatonnak hívják: valamikor vízzel kitöltött tó volt ez Magyarország északnyugati részében, ma, sajnos, csak fürdővendégek állnak benne egymás mellett, bár fenekén állítólag még mindig van víz, melyben a lipótvárosiak télen át megvastagodott kamatlábaikat mossák.

OFEN-BUDA TÖRTÉNETE.

(A legrégibb időktől 1909. évi november hó 10-én délután 3 óráig.)

Ősidők.

Abból a nagy világködből, melyből állítólag Földünk és a konkurrens bolygók kezdetüket veszik, Buda, mint egy kemény, kissé ragacsos vakarcs vált ki, melyet az Alkotó keze nem tudott eléggé átgyúrni. Később, mikor a föld kihült, úgy hogy már éppen föl lehetett volna tálalni, az általános berendezkedés alkalmával ezt a vakarcsot sehova se tudták elhelyezni. Próbálták Ázsiába tenni, de legurult a Bengáli-óceánba és össze-vissza görbült, úgy hogy Afrikába nem akarták fölvenni, mert rontotta az ensemble-t és különben is már minden hely el volt foglalva. Az intézőbizottság ezután több helyen próbálta elhelyezni, de sikertelenül, mert a rendezkedő Föld »Nem oda, buta« kiáltással mindenünnen elkergette őket. (Az általános kihülés következtében náthás Föld a »buta« szót »Budá«-nak ejtette: innen a tárgyalt földrész neve.)

Végre az Alkotó a már javában bőrző Magyarországhoz fordult, ahol a szépítészeti bizottság elfogadta a Buda nevű vakarcsot és elhelyezte szemben a Deák-szoborral.

Történelem előtti idők.

A történelem előtti időket, mint kutatásaink bizonyítják, Buda békés fejlődésben töltötte. Ekkor nőtt meg a még kicsi Gellérthegy, citadellával, ekkor nőtt meg a Széna-téri vicinális, mely azonban azóta már Szentendrére ment és ekkor nőttek meg az óbudai házmesterek.

Első lakók.

Buda első lakói Kr. e. 0216-ban sváb bevándorlók voltak, melyek a pincékben és hálószobákban telepedtek meg. Ezután Kr. e. 80-ban jöttek a patkányok, majd Kr. e. 20-ban a poloskák. Később néhány ember is jött, de már nem lévén hely, ezeket a halászbástyára állították sorba, ahol esténkint még ma is láthatók.

Ősvallás.

Buda őslakói természetesen Buddha-vallásuak voltak: szertartásaikat a Gellérthegyi barlangban végezték s végzik még ma is; – idegeneknek azért nem is ajánlatos a barlang látogatása.

Nyelv.

Az őslakók nyelve régóta a filológusok kutatásának tárgyát képezi: a teuton, cimber, vogul, osztják és keverick nyelvtörzseknek érdekes vegyüléke ez; az eskütéri halpiacon szabad ég alatt tartott akadémiai üléseken tanulmányozhatjuk legjobban ezt a titokzatos idiómát. Néhány fáradhatatlan buzgalmú nyelvtudósunk érdeme, hogy e nyelvnek már három szaváról, s pedig ezekről: »rámatáma«, »rámatúri«, »rámatánsz« – sikerült kitudni, mit jelentenek, s hogy egyszerűen e német kiejtésekből: »räumen thun wir«, »räumen thue ich«, »räumen thun sie« származnak.

Középkor.

A mohácsi vész után Buda százötven, koronaértékben háromszáz évig a törökök kezeiben volt, ami, tekintve, hogy a törökök ritkán mossák a kezüket, ma is nagyon meglátszik a városon. Ebben az időben érkezett meg a Duna is Bécsből, amely császári rendeletre keresztülfolyt Budán és egy darabot levágott belőle.

Buda további története nyugalmas és csöndes: világtörténeti fontosságú esemény csak egy zajlott le itt: a budai kutyavásár ez, melynek óriási jelentőséget és páratlanul izgató érdeket kölcsönöz ama hallatlan körülmény, hogy csak egyszer volt. Erről még többet.

Újkor.

Körülbelül a XVII. század közepén bevándorló sörkereskedők különös hírekkel riasztották fel Budát. E hírek szerint a Duna túlsó partján (ahova, tekintve, hogy a budai korcsmák ablakai nem arra nyílnak, a budaiaknak még nem volt alkalmuk kilátást nyerni), tehát a Duna túlsó partján már kétszáz éve idegen néptörzsek várost építettek és a legszemtelenebb módon fixirozzák odaátról a budai tejkereskedők templomba menő szende leányait. Kiderült az is, hogy a tolakodó várost Peszt-nek hívják, azokról az Ófen nevű kályhákról, melyeket a budaiak átdobáltak használat után.

Buda lakossága »Téziz a sveinerei« jelszóval ünnepélyes megbotránkozását fejezte ki a sajnálatos események felett: egyúttal elhatározták, hogy fallal kerítik körül a várost, a sértő viselkedésű szomszédok közeledését ekként megakadályozandó. – De ekkor hallatlan szemtelenség történt. Kitűnt, hogy a pesti oldalon már előzőleg hidakat kezdtek el építeni, amelyek éppen most értek a budai partra. Hiába nyomták vissza dühösen a budaiak a hidakat, a túlsó parton még jobban nyomták őket. Erre a budaiak a Lánchidat hirtelen eleresztették, mire a Lánchíd a túlsó nagy nyomástól beleszaladt a Várhegybe és Pesten hasraestek az emberek. Igy származott az Alagút. Pesten aztán visszahúzták a Lánchidat.

Jelenkor.

Most azonban már nem lehetett megakadályozni, hogy a pestiek átjárjanak Budára. A budaiak erre bosszúból kitalálták a propellereket, melyekre a gyanutlan pestiek felülnek, mire a budai oldalról visszaküldik őket azzal a megokolással, hogy elvesztették a jegyük egyik felét, amit pedig odaát leszakítottak. Akik mégis ki tudnak szállani, azokat a Margithíd alatt félmeztelen, fogcsattogtató irgalmasok rohanják meg nemzeti viseletben és tomahaw-kot forgatva fejök felett, kihúzzák a fehérbőrüek összes fogait.

Buda története innen kezdve a csöndes és békés visszafejlődés képét mutatja.

Udvari élet Budán.

Végre azonban elérte Buda is megérdemelt jutalmát. Az 1900-ban épített monumentális királyi vár pezsgő életet teremtett a lágymányosi metropólisban. A nap minden órájában csapatostul érkeznek európai uralkodók. Ilyenkor igazán kedves képet nyujt a füstölgő, pöfékelő várkastély, melynek minden ablakából barátságosan integet egy apostoli király. Ezek után Buda nyugodtan és büszkén tekinthet jövőjébe.

A KÖZLEKEDÉS MINT OLYAN.

(Az »Uránia« tud. szinház bemutatója a 8342. év 117-ik napján.)

Legrégibb kor.

Már Ádám-Éva korában volt közlekedés. Tudvalevő például, hogy nevezett őslények a paradicsomból magántulajdon elleni kihágás következtében illetőségi helyükre toloncoltattak, ami pedig csak úgy lehetett, hogy megfelelő tolonckocsi rendelkezésre állott.

A közlekedés első nyomai.

Első közlekedési eszköze az emberiségnek egy egészen sajátságos, nem éppen érdektelen gépezet volt, melyet a törzs két oldalára alkalmaztak. Méteres csontrudakból állt a gépezet, számszerint kettőből, mely ütődés ellen meleg hússzeletekbe volt becsavarva. Ezek közül a rudak közül az egyiket nekiszorították a talajnak, a másikat fölemelték és kissé távolabb megint letették. Erre az egész eljárás újra kezdődött. Állítólag így előre lehetett jutni. Ezt a gépet »láb«-nak nevezték, a régi, hasonnevű mértékegységről, több okból, főként azért, mert ez nem volt akkora, mint egy láb.

Bibliai idők.

Az úristen, hogy az embereket erről a rossz módszerről leszoktassa, özönvizet csurgatott a földre, amibe nem lehetett lábalni, mert a víz bement a cipőn. Ekkor Noé feltalálta a nevéről elnevezett bárkát, mely korlátlanul közlekedett oda és vissza. A csekély konkurrenciára való tekintettel meglehetősen jó üzletet csinált: embereket, állatokat és művészeket szállított; a díj kissé magas volt, de voltak szamarak, akik megfizették. A negyvenedik napon beleütköztek az Ararátba, ara rátértek és kinn voltak a vízből.

Jákob idejében mindenki lajtorján közlekedett; az öreg Ábrahám már a sárkányrendszerű feleséget is ösmerte. Ezentúl a közlekedés elég simán folyt a zsidóknál – komoly zavarok egyetlen eset alkalmából léptek csak fel – akkor volt ez, mikor Potifár kergette a zsidókat, akik a Vörös-tenger előtt majdnem megrekedtek. Mózes azonban okosabb volt és elrendelte a zsidóknak, hogy csak tegyenek úgy, mintha beleszaladnának: mire a Vörös-tenger inkább gyorsan kettévált, attól való ijedtében, hogy neki kelljen megfürdetni először Mózes népét. A zsidók így szárazan jutottak át Budapestre.

Középkor.

A középkor elején barbár hordák törtek át Ázsiából, rettenetes, négykerekű járműveken beszáguldozva egész Európát. E járművek még ma is láthatók Budapest utcáin, hol az egyszerű nép konflisnak nevezi őket.

A középkor egyik legszokottabb közlekedési eszköze a ló volt; bár kissé kényelmetlenül alkalmazták: az utast hajánál fogva hozzákötötték a farkához és hagyták lógni utána, míg a ló szaladt. Ilyen járművön azonban csak protestánsoknak szabadott utazni, mikor a másvilágra közlekedtek, spanyol menetjeggyel. Ugyancsak a spanyolok alkalmazták először a kereket; ebbe meg fejjel belegyömöszölték az utast, aki némileg megtörve érkezett rendeltetési helyére.

Újkor.

Végre új hajnal pirkadata derengett fel a közlekedés egére: Schwarz Berthold feltalálta a puskaport, melynek segítségével igazán gyerekjáték volt a levegőbe röpülni. Még csak azt kellett elérni, most, hogy egy darabban is fentmaradhasson az ember és a repülés problémája meg volt oldva.

Vasutak.

A XXX. században végre általános szükségét érezte már mindenki, hogy a vasutat feltalálják: a síneket, állomásokat, jelzőlámpákat előre lerakták mindenütt, kalauzokat és fűtőket fogadtak és jegyeket nyomattak ki. Végre már a szabadjegyesek is megvoltak, nem várhatott tovább Stevenson és gyorsan feltalálta a vasutat. Sajnos, eleinte kissé nehezen ment a dolog, nem lévén elég vonal, sok ellenkező irányú vonatnak egy sínen kellett közlekedni. Ha a lokomotívok találkoztak, szabályszerüen össze kellett csapniok, mire az erősebbik kinyomta a másikat a sínből. Ez az eljárás, melyet műszaki néven »vasúti szerencsétlenség«-nek neveztek, olcsóságánál fogva sokáig dívott. Nehány új kocsi és motor kellett csak mindig: orvosi segítségre, hálistennek, nem volt szükség: az utasok rendesen mind meghaltak.

Villamos.

Egyik érdekes járműve ennek a kornak az ú. n. villamos, mely négy kerékből, egy kalauzból, egy csengőből és egy »Megtelt« felirású táblából állt. Belsejében tilos volt állva köpködni. A »Megtelt« tábla leeresztése után lepecsételték a feljárást, hogy az utasok ne dagadjanak ki: a végállomáson azután fejszével szétdarabolták a kocsit és egy darabban kiszedték a tömeget, melyet a következő villamosra raktak. A végállomás a Rókus udvarán volt, ahol az útközben elejtett gyaloglók hulláit szortirozták és ellenőrizték.

Bérkocsi.

Ide tartozik még a bérkocsi vagy konflis, melyet két ló, vagy negyven egyetemi hallgató húzott: a lovakat ugyanis, tekintve, hogy a kocsiban többnyire szinésznők vagy nagygyörgyök ültek, rendesen kifogták az egyetemi hallgatók. A konflisokat később, a kocsisoknak túlságosan az erotikus művészetek felé hajló beszédmodora miatt, konfliskálták.

Kormányozható léghajó.

Végre megszületett a várvavárt Zeppelin is, 70 éves korában: és kormányozható léghajóján elrepült volna Berlinbe, de ellenkező szél támadván, megváltoztatta szándékát. Működése igen káros volt Németország körtetermelésére, mert az összes körtefákat kivágatta. Igen szép sikerei voltak, még ma is élne, de később már mindenbe beleütközött, és le kellett vágni.

Napjaink.

Mindezek a közlekedési eszközök lejárták magukat. Napjainkban tisztán csak a levegőben élnek az emberek. A földet csak temetkezésre használják. Különcök persze mindig voltak, nálunk például sokat beszélnek egy Kutassy nevű mérnökről, akit állítólag nem lehet rávenni, hogy elhagyja őseinek dús talaját. Inkább aszongya: nem közlekedik.

HARMADIK RÉSZ. BÖLCSÉSZET.

EGY EMBER, AKINEK ABSZOLUTE SEMMI ÉRZÉKE A SZIMBOLIZMUSHOZ.

(Színházakkal szemben kézirat.)

(Éjjeli kávéház, egyik sarokasztalnál a _Mindennel Leszámolt Degenerált_. Az ajtón belép _Az Ember, Akinek Abszolute Semmi Érzéke A Szimbolizmushoz_. Pirosképű, bajuszos ember. Odanéz és észreveszi a _Mindennel Leszámolt Degenerált_-at, aki, mint azonnal felismeri, iskolatársa volt. Vígan odamegy.)

Az E. A. S. É. Sz. _(vígan)_: Szervusz, Zauerlében, á szervusz, Zauerlében, hát hogy vagy? Nem ismersz?

A M. L. D. _(fájdalmas mosollyal)_: De igen, emlékszem. Az iskolában, nemde.

Easész _(szélesen letelepszik)_: Hát persze. Emlékszel a Löwingerre?

Amld _(legyint, az ablak felé fordul. Halkan)_ Én már nem emlékszem semmire.

Easész _(vígan)_: Mér, mi bajod? Gyöngül a memóriád?

Amld _(tompán)_: Nem. Az életem gyöngül. Az életem hajója gyöngül ebben a kávéházban.

Easész _(vígan)_: Milyen hajó? Te foglalkozol ezekkel a Dunagőzhajózási részvényekkel?

Amld _(szünet után)_: Én most már többé nem foglalkozom semmivel. Én, barátom, a Semmivel foglalkozom.

Easész _(harsogva nevet)_: Hehehe! Nagyon jól. Te még mindig olyan vicces vagy.

Amld _(fájdalmasan végigsimítja homlokát)_: Igen, én még mindig olyan vicces vagyok, jó fiú. Már nem sokáig leszek ilyen vicces, jó fiú.

Easész _(vígan)_: Mér, talán valami komoly dologgal foglalod el magad?

Amld _(tompán)_: Igen, egy _nagyon_ komoly dologgal foglalom el magam, jó fiú. Szegény barátom.

Easész _(vígan)_: Mér vagyok én szegény? Nem is vagyok szegény, egész jó ez a sóhivatali állásom. Te mér nem lépsz be valahová?

Amld _(egészen tompán)_: Igen. Én nemsokára belépek valahová…

Easész _(vígan)_: Na, végre, látod, ez már egyszer egy helyes elhatározás. Kaptál valami állást?

Amld _(tompán)_: Igen. Egy végleges állást. Egy véglegeset. Egy véglegeset.

Easész _(vígan)_: No, hála istennek. Mindig mondom, hogy az ember foglalja el magát valamivel. Itt van a városban?

Amld _(tompán)_: Nem. Messze van. Nagyon messze.

Easész _(vígan)_: Nem baj az, legalább világot látsz. Elutazol?

Amld _(egészen tompán és nyomatékkal)_: Igen… én elutazom innen, jó fiú. _(Mereven ránéz.)_

Easész _(vígan)_: Bravo, gratulálok. Mikor utazol?

Amld _(révetegen)_: Talán még ma…

Easész _(vígan)_: Na, nézd csak, ilyen hamar. Na és hová utazol?

Amld _(szomorú fölénnyel veregeti meg a vállát, tompán)_: Ha te azt tudnád, szegény, szegény barátom.

Easész _(vígan)_: Hát nem tudhatom, ha nem mondod meg.

Amld _(tompán ránéz)_: Azt nem mondhatom meg.

Easész _(vígan)_: Nem? Kár.

_(Hosszú szünet.)_

Amld _(tompán)_: Azt nem mondhatom meg neked soha.

Easész _(vígan)_: Kérlek alássan, nem erőltetlek, ha nem akarod. _(Szünet.)_

Amld _(kicsit kevésbé tompán)_: Ahová én utazom, oda podgyász nélkül utaznak.

Easész _(Vígan)_: Hát szóval, akkor ide a közelbe valahová. Talán Pomázra, nem?

Amld _(mély szánalommal)_: Nem, nem Pomázra, szegény barátom.

Easész _(vígan)_: Hát nem találtam el.

_(Hosszú szünet.)_

Amld _(tompán)_: Ott már nem kell Pomáz és nem kell semmi… _azon_ a vasúton.

Easész _(vígan)_: Tudod, az mindig a vasúttól függ. A gyorsvonatot azért szeretem, mert ott van étkezőkocsi is, az ember kap legalább valami harapnivalót, ha korog a hasa, nem igaz? Hehehe. _(Nevet.)_

Amld _(tompán)_: Azon a vasúton csak egyetlen ételt osztogatnak… azt is vastányérból… _(Mereven ránéz.)_

Easész _(vígan)_: Ugyan. Na, az nem valami előkelő, hallod. Vastányér? Nagyon jó. Hehe. _(Nevet.)_

Amld _(tompán)_: Abban a vastányérban ólomgombóc van, szegény, jó fiú. _(Mereven ránéz.)_

Easész _(vígan)_: Ólomgombóc? De hiszen azt nem lehet megenni. Milyen vicces vagy, hehe.

Amld _(kicsit türelmetlenül)_: Azt nem is kell lenyelni… az magától nyelődik le… az az ólomgombóc… a vastányérból…

Easész _(vígan)_: Magától? Hogy lehet az? Valami automata?

Amld _(kicsit epésen, de még elég tompán)_: Mert az a vastányér egy vascső… szegény, szegény barátom.

Easész _(vígan)_: Csőből egy tányér? Nagyon jó. Milyen az?

Amld _(pikirozva)_: Az egy hosszú cső, amibe ólomgombóc van… ha tudni akarod…

Easész _(vígan)_: Csőbe gombóc? Milyen az?

Amld _(kicsit forrva a dühtől, de mérsékelve magát)_: Vagy ólomgolyó, ha akarod…

Easész _(vígan)_: Ólomgolyó? _(Szünet után hangosan nevet.)_ Ja úgy! Most már értem! Az revolver! Nagyon jó. Hehe.

Amld _(sápadtan ránéz.)_

_(Szünet.)_

Amld _(mereven nézi, aztán révetegen)_: Igen… Ha tudni akarod…

Easész _(vígan)_: Na ja… revolver. _(Gondolkodva.)_ Ja, de hát te azt mondtad, elutazol… Na és ott kapod a revolvert?…

Amld _(ránéz)_: Nem… a revolver nálam lesz… nálam…

Easész _(vígan)_: Nálad? Minek?

Amld _(fogait csikorgatva)_: Minek? Hogy mmagaamm feelé fordítsam!!! Tudd meg!!!

Easész _(vígan)_: Miért fordítod magad felé a revolvert?

Amld _(feláll, kétségbeesetten ordít, hadonász)_: Hogy elsüssem a revolvert, lehúzzam a kakast a revolveren, kilőjjem a revolverből magam felé a golyót!! Nem érted?!! Nem érted?!!!

Easész _(vígan)_: Ja úgy, szóval te főbe akarod lőni magad a revolverrel! Hát mért nem beszélsz világosan?! Akaszd föl magad. Szervusz. _(Vígan el.)_

NEM TUDOM, DE NEKEM A FELESÉGEM GYANUS…

(Egy férj naplójából.)

_Nov. 1._

Nem tudom, de nekem a feleségem gyanus. Ma este, mikor hazajöttem, egy kardot találtam otthon a szobában, de a feleségem megmagyarázta, hogy hogyan esett be véletlenül az utcáról a kard, mikor lent elmentek a katonák, hát ami igaz, az igaz, nagy szél volt ma.

_Febr. 15._

De nekem mégis csak gyanus a feleségem. Ma gyereket szült nekem, hát nézem a gyereket, vörös haja van és három füle, nézem a szobaurat, annak is vörös haja van és három füle, de furcsa találkozás, mondok, de a feleségem megmagyarázta, hogy aszongya, biztosan ikreknek akartak születni, aztán meggondolták és összementek mégis, de siettükben az egyiknek a másik füle kimaradt, hát ebbe lehet valami.

_Márc. 2._

Nem tudom, de nekem roppant gyanus a feleségem, mégis. Ma megyek az utcán, hát véletlenül fölnézek egy ablakba, ott látom a feleségem kibontott hajjal csókolózik egy alacsony fiatalemberrel. Mindjárt különös volt nekem, direkt megvártam lent a lépcsőházban és kérdeztem tőle, mit keres ebbe a házba, erre pofonvágott, mondta, hát egy új unokafivérem született, marha, azt jöttem üdvözölni. Kérdeztem, hogy akkor mért bontotta le a haját, mondta, mert meleg volt, hát abba igaza van, kezd már nagyon meleg lenni.

_Jún. 14._