Part 4

A hivatali szobája előtt elhaladt. Átment a hosszu folyosón és benyitott a polgármesterhez. Az ott ült az iróasztalánál és csodálkozva tekintett rá.

Az elszánt ember odalépett az iróasztalhoz, egyik kezével rátámaszkodott az asztalra és a másikat figyelmeztetőleg emelte fel:

– Te vén pióca, – szólalt meg határozott hangon, – te kopasz vérszopó.

A polgármester dühösen ugrott fel. Az elszánt férfiu határozottan folytatta:

– Tudd meg, hogy kivel van dolgod. Urral van dolgod. Rongyos szabó-ivadék, urral van dolgod.

A polgármester gyanakodva hajolt feléje azután méltatlankodva mondta:

– Hisz maga részeg.

Kiment és egy szolgát hivott be.

– Ültesse be egy kocsiba és vigye haza, – mondta a szolgának.

A szolga karon fogta a részeg embert, aki megzavarva tekintett az iróasztalra. Kocsiba ültek. A hideg levegő megcsapta őket. A kocsi robogott. A részeg ember valami határozatlan aggodalmat érzett.

Hazaértek. Az asszony sikoltva futott elébe. A szolga elment. Az asszony sirt. A lakás nagy rendje és tisztasága ujra körülfogta a férfit. Most egyszerre érezte, hagy valami botor ostobaságot követett el. Lelkifurdalása támadt. Félt. Az ifjuság lángja és láza valami rut és gyülöletes csábitóként állott előtte. Ugy érezte, hogy csellel és erőszakkal ragadták ki csendes házából a bolondos, ifju zajba, amelyhez ő gyenge, és öreg már. Reszketve fogta meg az asszony kezét és keserü bünbánattal, részegen zokogott Azután ujra hozzásimulva a csendes lakáshoz szepegve, sirva, mélyen elaludt.

A FELELŐSSÉG

Hárman voltunk a szobában: Veszprémi Mátyás, Kálmán doktor, az unokatestvére és én. Veszprémi az idegességéről panaszkodott, azt mondotta, feladja a vállalatát és egészen visszavonul az üzlettől. A szobalány ekkor egy névjegyet hozott be. Veszprémi elolvasta és kedvetlenül huzta el a száját.

– Ki az? – kérdezte Kálmán.

– Garzó – felelte Veszprémi.

– Minek fogadod! – kiáltotta Kálmán haragosan. – Ne fogadd. Dobasd ki. Nem szabad gyöngének lenned. Ilyen dolgok tesznek aztán idegessé. Dobasd ki.

– Azt nem tehetem – mondta Veszprémi.

Intett a szobalánynak, hogy vezesse be. Garzó bejött. Hosszu, fekete kabát volt rajta, a kabát két szárnya felfelé libbent, amint végigjött a szobán. A járása egészen különös, hullámzó, libegő, nesztelen járás volt. Hosszu szőke hajat hordott és szőke szakállat; nagy szürke szemei voltak; az arca – nyugodt állapotban – szenvedő volt, mint egy Krisztusé; ha nevetett, csufondáros volt, mint egy vércséé. Kezet fogott Veszprémivel és Kálmánnal, azután velem. Bemutatkozott:

– Garzó Olivér.

Ugy fogott kezet, hogy felemelte a karját magasra, azután egy széles, lendülő, de szelid vonalban leeresztette és a puha ujjait belekapcsolta az ember ujjaiba; óvatosan, mintha valami érzékeny, kényes tárgyat fogna meg.

– Furcsa ember – gondoltam. – És furcsa neve van.

Garzó leült, mondott pár szót az időről, azután hozzám fordult.

– Olvastam az ön legutóbbi novelláját – mondta jóakarattal. – Nagyon rossz volt.

Elképedve néztem rá. Ez a furcsa ur egészen furcsán ismerkedik. Garzó nem zavartatta magát.

– Nagyon rossz volt – mondta határozottan. – Ön sulyosan vétkezik önönmaga ellen, ha kényszeriti magát az irásra. A rossz óráiban ne irjon, akármennyire szüksége van is pénzre. Vannak emberek, akik birják ezt a kényszermunkát. Ön nem birja.

Válaszolni akartam, de Garzó nem engedett.

– Általában szörnyüségnek tartom, hogy ön az utóbbi időben elhagyja a régi, derék, becsületes irói elvét: a tiszta artisztikumot. Mit akar ön a szociális igazságok hirdetésétől? Bizza azt a vezércikkekre.

Megint válaszolni akartam, de Garzó ekkor egyszerüen, simán, halkan elfordult tőlem és amire megszólalhattam volna, leült egy székre, egészen odarukkolt Veszprémi elé és halkan és nyomatékosan magyarázni kezdett neki valamit. Félrehuztam Kálmánt.

– Te, Kálmán, – mondtam neki – micsoda ember ez. Mi ez? Iró? Tanár? Muzsikus?

– Ez? Ez gépügynök.

– Lehetetlen.

– De igen.

– Rokonotok?

– Egy unokatestvérünket vette el.

Ránéztem a szőke emberre. Előrehajolt a széken, egészen rá Veszprémire, aki a karosszékébe beledőlve, sápadtan, bágyadtan hallgatta. A Veszprémi arca mindig fáradtabb, mindig halaványabb lett, a Garzóé egyre pirosabb és egyre mozgékonyabb. A Krisztus-arc összekuszálódott a vércse-arccal, a két szürke szem dühösen csapkodó lánggal, tévelyegve lobogott.

– Te, – mondtam Kálmánnak – ez az ember nem egészen épeszü.

– Persze hogy nem – mondta Kálmán haragosan. – Az apja is bolond volt már. Azért keresztelte Olivérnek.

Veszprémi ekkor felállott. Verejtékes volt a homloka.

– Hát jól van, öregem, – mondta – pénzt nem adhatok neked, mert nincs. De aláirom a váltót.

Garzó felállott, kivett a zsebéből egy kék váltóblankettát, odament az iróasztalhoz, kiteritette a blankettát, tollat mártott be és odaadta Veszpréminek. Veszprémi leült és engedelmesen aláirta a váltót.

Garzó zsebretette.

– Köszönöm, – mondta halkan és elegánsan, – kedves vagy.

Azután felénk fordult.

– Kálmán fiam, – mondta – hallom, hogy peched volt. Blamiroztad magad a Koller-fiunál. Nem ismerted fel a mellhártyagyulladást. Elhagytad a punkciót. Nagy oktalanság, öregem. Aki nem bizik a fülében, az legalább anatómiát tudjon és merjen szurni.

Mosolygott. Vércsearca volt. Kálmán elsápadt dühében. Garzó azonban nesztelenül puhán megfordult és jóindulattal mondta:

– Nem tesz semmit. Nem lehet mindenki lángelme.

Kezet fogott Veszprémivel, egy széles és puha mozdulattal köszönést intett nekem. Kálmánra rá sem nézett, azután puhán, halkan, három hosszu, hullámzó lépéssel kiment a szobából.

Egymásra néztünk. Hallgattunk. Kálmán szólalt meg elsőnek.

– Mennyit irtál alá neki?

– Az összeg mellékes – mondta Veszprémi kényelmetlenül.

– Nem mellékes. Tudni akarom.

– Mellékes.

– Nem!… Ezer? Tizezer? Huszezer? Harmincezer?

Veszprémi igent intett. Kálmán összecsapta a kezét.

– Hallatlan. Borzasztó. Hiszen akkor nem ő a bolond, hanem te.

Veszprémi szégyenkezve fordult el; leült, azután bátran mondta:

– De most igazán zseniális terve van.

– Mindig zseniális tervei vannak, de mindig van valami hiba bennük.

– Most nincs. Megmagyarázta. Egy uj ekekonstrukciója van. Gyárat akar csinálni. Ezzel a pénzzel megcsinálja és akkor bőven van hitele, hogy az üzletet vigye.

Nemsokára azután elmentem; Kálmán velem jött és az uton mondott még néhány szót Garzóról.

– Egészen bolond – mondta. – Veszedelmes, mint egy veszett kutya, a lábadba harap minden ok nélkül. Veszprémit tönkre teszi. Nemcsak pénzt zsarol ki belőle, hanem ráfekszik az egész életére. Beleavatkozik az üzletébe, rákényszeriti, hogy kivel érintkezzék, még az izlésének sem türi, hogy a maga utján járjon. Csakugyan zseniális, néha elragadóan kedves is. De ha az orvostudomány előrehaladottabb volna, ha az észrevevései nem volnának durvák, mint egy favágó munkája, szóval, ha nemcsak akkor állapitaná meg a közveszélyességet, mikor valami már dühöng, akkor ezt az embert régen tébolydába csukták volna.

Ezután elváltunk. Öt hónap mulva egy napon felmentem Veszprémihez. Az arca fáradt volt, megviselt, elkinzott.

– Mi bajod? – kérdeztem tőle.

– Itt volt Garzó.

– Mit akart?

– Pénzt. A hitelviszonyok rettentőek, nem kap sehol se hitelt.

– Adtál neki?

– Aláirtam.

– Mennyit?

– Tizezret.

– Szegény öregem, – mondtam – kicsit drága ez a rokonság.

– De olyan zseniális ember – mondta Veszprémi melegen. – Nem tehet róla, hogy ilyen rosszak a viszonyok.

Négy hét mulva egy reggel berohant hozzám Kálmán.

– Vedd a kabátodat – kiáltotta izgatotton. – Gyere velem. Azonnal.

– Hová? Minek?

– Veszprémihez. Barátja vagy, segits megmenteni.

Vettem a kabátomot. Kálmán rohant kifelé.

– Mi baj van? – kérdeztem utközben.

– Ott van nála Garzó – lihegte Kálmán. – Tönkre teszi, ha nem gátoljuk meg.

– Mit akar tőle?

– Az ekéjéről kiderült, hogy zseniális alkotás, csak szántani nem lehet vele. Most azt akarja, hogy Veszprémi adjon annyi pénzt, amennyivel fenntarthatja a gyárát. Addig, amig az ekéjét tökéletesiti… A hitelezői megrohanták… Százezer koronán alul beszélni se lehet velük.

Felértünk Veszprémiékhez. Kálmán rohant befelé, én a nyomában. A szoba tulsó sarkában – nyilván állandó hátrálás után bekergetve, beszoritva – ült a karosszékébe görnyedve Veszprémi. Ijedten, kinzottan, sápadtan. Előtte ráhajolva, kigyult szemekkel Garzó.

Mikor beléptünk, Veszprémi boldog megkönnyebbüléssel pillantott ránk. Garzó hátraforditotta a fejét, szólni akart, azután mosolygott egyet és egészen vércse-arc lett az arca; azután elfordult. Minthogy nem szabadulhatott tőlünk, legalább nem törődött velünk.

Halkan beszélt még egy ideig; Veszprémi azonban felállott és félretolta. Kiszabadult.

– Édes öregem, – mondta – ezt nem tehetem. A két váltót, a harmincezrest és a tizezrest ugyis én fizetem; ha most ilyen óriási összeget vonok el a magam üzletétől, vagy ha ilyen óriási hitelt veszek igénybe, akkor magamat teszem tönkre. Magamat és a családomat.

Garzó hátralépett egyet, az arca pirossága eltünt, a szeme tévelyegve lobbant egyet-kettőt, azután elnézett a Veszprémi feje fölött és rekedten kérdezte:

– Hát az én családom?

– Nektek – mondta Veszprémi nagyon melegen – itt vagyok én. De mi lesz, ha én is tönkre megyek?

Garzó még mindig elnézett a feje fölött és halkan belemondta a levegőbe:

– De én ezzel akartam megszerezni az első milliót.

Veszprémi nagy jósággal készült valamit mondani:

– Hja fiam…

Garzó azonban ekkor már ránézett, a pillantása biztosabb lett, az arca nyugodtabb és tiszta hangon, felemelt fejjel, határozottan és nyugodtan mondta:

– Ezért az összeomlásért te viseled a felelősséget.

Veszprémi elhülve nézett rá; Garzó megnyomta a hangját:

– Ezért az összeomlásért és minden következményéért. Isten és ember előtt.

Veszprémi remegve tiltakozott:

– De hisz ez őrültség. Hogy beszélhetsz ilyent?

Garzó acélélességü hangon mondta tovább, bele az arcába, a vádat:

– Te vagy a felelős azért, hogy én belementem ebbe a vállalkozásba.

Veszprémi szólni akart de nem tudott.

– Te vittél bele – mondta Garzó keményen és pattogott minden szava. – Te vittél bele és most szándékosan romokba döntöd, hogy engem is a romjai alá temessen.

Veszprémi levegő után kapkodott.

– Ezt nem lehet tovább hallgatni – mondta Kálmán.

Odament közéjük. Szembe akart fordulni Garzóval. Garzó azonban rá sem pillantott, megfordult és kiment.

Veszprémi a homlokát simogatta és lehunyta a szemét.

– Ülj le, – szólt Kálmán – hiszen elájulsz.

Veszprémi leült, hátradőlt, lehunyta a szemét és fájdalmasan nyögött. Később rám nézett. Megszólalt és csak dadogva tudott beszélni:

– Azt mondja… hogy én… vittem bele…

– Hisz ez őrült, ez tébolyodott – szólt közbe Kálmán.

– Igaz, ez őrült – mondtam én is.

Kálmán ezután egy pohár cognacot adott Veszpréminek, sürgette, hogy utazzék el valahová. Veszprémi magához tért és én elmentem.

Ez délelőtt volt. Délután hat órakor azt olvastam az esti lapokban, hogy Garzó főbe lőtte magát és meghalt. Rohantam fel Veszprémiékhez. Az előszobában elmondta a szobalány, hogy az ur délután nagyon rosszul lett, eljött a Kálmán doktor ur és az hozott két professzort.

Bementem. A szalónba a hálószobából keserves jajveszékelés hangzott be, egy üldözött embernek a sikoltozása.

Kálmán kifelé kisérte a két professzort. Mikor visszajött, rémülten kérdeztem tőle:

– Mi történt?

– Idegláza van. Délután ezt a levelet kapta.

Levelet vett ki a zsebéből, átadta. Olvastam. A levél alatt a Garzó aláirása. A levél szövege ez:

»Egy negyed óra mulva főbe lövöm magamat, A halálomért Isten és ember előtt te viseled a felelősséget. Te vittél a romlásba. A kiömlő vérem reád frecscsen. _Nyomorultul fogsz elpusztulni_.«

Elszörnyedtem.

– De hisz ez egy őrült volt, egy tébolyodott, egy eszeveszett.

– Az volt.

A hálószobából keserves nyögés hallatszott. A hideg futott végig a hátamon.

– Hogy van Veszprémi? – kérdeztem aggódva.

– Nyomorultul fog elpusztulni – mondta Kálmán a fogai között.

EGY HÁZASSÁG

Gyülölöm a szerelmi drámákat. Gyülölöm a bordarepesztő sóhajtásokat, a rémes fogcsikorgatásokat, az ádáz lihegéseket, a bugó felhördüléseket, a szörnyü arcrángásokat, a nagyszerü gesztusokat, – mindent, a mi vonaglás, bosszu, öles, öngyilkosság. Gyülölöm a szerelmi tragédiákat.

Ha iró volnék, királyi biztosságu és határtalan erejü, ujra irnám a világliteratura összes szerelmi eseteit, a drámákat és melodrámákat, a tragédiákat és balladákat, Othellótól a nagy Galeottóig és Dantétől Bürgerig. Megmutatnám a tragédia másik oldalát; paródiát, igen, paródiát irnék róluk, az emberek rengenének a nevetéstől és a szerelmi dráma meghalna szégyenletében.

Igy csak gyülölni tudom a hangos és harsogó szerelmi eseteket. És szeretni Konc Miklóst, a barátomat, a vidéki doktort, a bölcs, jó doktort.

*

Konc Miklós földim és iskolatársam volt. A nyolcadik gimnáziumba jártunk, a mikor egy napon Miklós azt mondta nekem, hogy ő meg fog házasodni. Kinevettem.

– Te szamár, – mondtam neki egy tizennyolc éves ember egész bölcsességével – megházasodni butaság. Terheket venni magadra, lekötni magadat, gyerekeket eltartani… Ostobaság feláldozni a szabadságunkat.

Miklós védte a házasságot; engem természetesen nem tudott meggyőzni, de gyanu támadt fel bennem.

– Te! Te talán már ki is szemelted a jövendőbeli feleségedet.

– Igen.

– Ki az?

Nem akarta megmondani. Titkolózott. Hosszas faggatás után végre a kettőnk testvéri barátságára hivatkozva és az én baráti titoktartásomra bizva megmondta:

– Kölner Annuska.

Kölner Annuska is földink volt: a tanitónk lánya, a Miklósék szomszédja. A szomszédság összehozta őket, sokat beszélgettek, nyári éjszakákon együtt sétálgattak a ház előtt az ákácfák alatt; – ők eljegyezték magukat. Kölner Annuska ekkor tizenöt éves volt.

Miklóssal azután felkerültünk az egyetemre, én jogász lettem, ő medikus. Az egyetemi évek kissé eltávolitottak bennünket egymástól, mert én mulattam, ő pedig tanult; de csak térben távolodtunk el, a barátságunk változatlan maradt. Szerelmi dolgokban én ekkor jutottam el a gőgös cinizmus, a minden nőben bestiát látó bölcsesség éveibe és valahogyan ugy éreztem, hogy Miklósnak is mosolyognia kell az ő »eljegyzésén«. A második év végén azonban, husz éves korunkban, ugy volt, hogy másnap együtt utazunk haza. Hivtam Miklóst egy éjszakai kóborlásra.

– Nem mehetek! – mondta.

– Miért?

– Tudod, hogy én vőlegény vagyok.

Elbámultam. Azon bámultam legjobban, hogy nincs zavarban, a mikor ezt mondja. Hogy nem szégyelli az érzelgősségét, a hűségét, hogy nem szégyel komolynak és tisztának lenni. Miklós azonban nem zavartatta magát husz évemnek semmiféle öreg bölcsessége által, hanem nyugodtan és egyszerüen elutasitott.

Ekkor lassankint kezdett nekem imponálni a nyugalma, a hűsége, a következetes, tiszta, szép szerelme. Érdeklődni kezdtem Kölner Annuska iránt. Tizenhét éves volt ekkor. Szép, komoly, barna, lány. Miklós minden délutánját vele töltötte. És Annuska mindenről tudott, a mit Miklós olvasott, a mit látott, a mi tanult. Annuska járatos volt a szövettanban és a kórbonctanban.

Ekkor egészen feladtam a kételkedésemet és a csendes gunyolódásomat és – egyébként összes cinikus és leánylenéző elveimet fenntartva – berendeztem a lelkem egy szögletét az Annuska iránt való respektus, a Miklós iránt való bámulat és a mindkettőjük iránt való szeretet számára. Lassanként, a mint a huszadik év határtalan bölcsességét az idő kiölte belőlem, egész kultuszt csináltam az Annuska és a Miklós tiszteletéből. Őket tartottam a legszebb, legderekabb, a boldogságot legjobban megérdemlő emberpárnak.

Azok is voltak. Okosak, kedvesek, jók, derekak, szorgalmasok. Annuska otthon dolgozott, olvasott és tanult. Miklós pedig csodákat müvelt az egyetemen. Igy telt el még két év. Annuska tizenkilenc éves lett, Miklós huszonkettő.

Ekkor meghalt az Annuska apja. Egyedül maradtak az anyjával és valami koldusnyugdijból kellett élniök. Annuska dolgozni készült. Nem tanult semmi olyant, a miért bizonyitványt kapott volna, hát varrni akart. Ekkorra azonban három kérője akadt. El akarta venni az a fiatal tanitó, a ki az apja helyére jött; megkérte a kezét egy kereskedő, aki özvegy ember volt és a két gyerekének anyát keresett; és el akarta venni egy Kulin Mihály nevü bérlő, egy gazdag ember, egy ötvenéves agglegény, aki a kocsijáról látta meg, a mikor egyszer a házuk előtt elhajtatott.

Annuska elutasitotta őket. Az anyja és a rokonsága, szegény, éhes emberek, nekiestek és reggeltől estig és estétől reggelig gyötörték biztatással, váddal, szemrehányással. Annuska türte az ostromot, bár minden nap a szemére vetették, hogy miatta kell otthon száraz kenyeret enni. Az anyja és a rokonsága ekkor rávetettek magukat Miklósra. Hogy Miklós őt csak bolonditja, hogy ott fent éli a világát, hogy eszeágában sincs őt elvenni, hogy amugy is a szolgabirókisasszonynak udvarolt már a nyáron… Annuska állotta az ostromot.

A Miklósról szóló hirek azonban egyre piszkosabbak és egyre aggodalmasabbak lettek, ugy hogy Annuska négy hónap mulva, márciusban végre irt egy kétségbeesett levelet Miklósnak: az Isten szerelmére, jöjjön haza.

Miklós megmutatta nekem a levelett. Őszintén megijedtem.

– Mit csinálsz? – kérdeztem tőle.

– Még nem tudom, – mondta.

Halvány volt és nagyon komoly.

– Te mit gondolsz? – kérdezte tőlem.

– Istenem… Én nem tudom.

Sokáig hallgatott, azután elbucsuzott tőlem.

– Miklós, ne csinálj semmi bolondságot – mondtam neki.

Halkan és nyomatékosan válaszolt:

– Ne félj… én semmiféle bolondságot nem csinálok.

Harmadnapra rá visszajött otthonról. Nem mondta, mi történt, és én nem akartam kérdezősködéssel bántani. Egy hét mulva azt olvastam az ujságban, hogy Annuska eljegyezte magát Kulin Mihálylyal. Sirni tudtam volna a dühös keserüségtől.

Aznap este eljött hozzám Miklós.

– Olvastad? – kérdezte.

– Igen.

– Elmondom neked, – mondta halkan – hogy mi történt.

Leült és elmondta.

– A mikor hazaérkeztem, Annuskát rettentő állapotban találtam… A bestiák nagyon meggyötörték. Gyulladt volt a szeme a szakadatlan sirástól. Zokogva fogadott és azt mondta, hogy ha másképp nem menekülhet, ő meghal… Megfogtam a kezét, leültettem, megnyugtattam és csendesen és okosan, mint a hogy mi egymással beszélni szoktunk, megbeszéltük, mit kell tenni. Először is megállapitottam, hogy meghalni nem. Csak a halál nem! Se együtt, se külön. Az élet tulságosan nagy érték, és mi egymásnak tartozunk egy szép és boldog élettel… Tehát meghalni nem. De akkor mit? Én most feleségül nem vehetem… Még nagykoru sem vagyok, az apám nem egyeznék bele… Elszökni?… Ő elszöknék velem, eljönne velem pap nélkül és anyakönyv nélkül. A szegénység nem volna baj, abból a pár forintból, a mit otthonról, kapok, megélnénk egy hónapos szobában. Vagy én elhagynám az egyetemet és keresnék – mondjuk – egy dijnokságot. De hátha egy év mulva meghalok? Hátha itt hagyom őt, mielőtt törvény szerint is a feleségem lett volna? És ha akkora másodmagával lesz?… És hogyan vigyem én őt bele ilyen veszedelmes és ilyen tisztátalan dologba? Erről is letettünk. De akkor mit? Várjon rám? Az éhezés nem volna baj, de az anyja és rokonai gyötrését nem birja ki. Sokáig gondolkoztunk, szeretettel, nyugodtan és aggódva vizsgálgattuk a dolgot, és megállapitottuk, hogy a legokosabb, ha ő férjhez megy.

– Ezt ti állapitottátok meg? – kiáltottam meglepetve. – Ezt te tanácsoltad neki?

– Igen.

Rábámultam. Végre azt hittem, hogy értem.

– Értem – mondtam.

– Nem érted – válaszolta Miklós – mostantól fogva három évig én a közelébe sem megyek. Nem is fogunk találkozni. A nyári szünidőre sem megyek haza, nehogy véletlenül találkozzam vele.

– Akkor nem értem.

– Abban állapodtunk meg, hogy mert ez az állapot türhetetlen állapot és mert valaminek történnie kell, ő menjen férjhez. Három év mulva én elmegyek érte és elhozom a férjétől.

– Elhozod a…

– Igen, akorra lesz állásom, akkor elhozom a férjétől. Ezért együtt választottuk ki a kérői közül azt, a melyikhez hozzámenjen. Kulint választottuk, nemcsak azért, mert gazdag ember, hanem azért, mert Annuskát nagyon szereti és valószinüleg gyöngéd lesz hozzá; és különösen azért, mert öreg ember, ötven éves és Annuskának az irántam való hüsége egy percig sem lesz kisértésben.

Ugy elbámultam ezen a magyarázaton, hogy egy szót sem tudtam szólni. Miklós azután elment.

A dolguk még sokáig foglalkoztatott. Lassankint azonban megállapodtam abban, hogy ezek megcsalták magukat. Nem maradnak ők három évig távol egymástól, hanem nagyon is találkoznak majd. Ha pedig három évig távol maradnak, akkor el is felejtik egymást.

Miklós azonban nem jött velem haza a következő nyáron. Ekkor Annuskát is láttam párszor. Olyan volt, mint lánykorában. – De hiszen ez nem tart soká. – Miklós azonban a következő nyáron sem jött haza és Annuska továbbra is lányos maradt: egy szelid, komoly, szép barna lány. És ez igy maradt a harmadik nyáron is.

Ezen a harmadik nyáron, szeptember végén azonban egy napon hazajött Miklós. Járásorvos lett Gömörmegyében. Eljött hozzám. Kocsival volt.

– Gyere ki velem – mondta – a Kulin-tanyára.

Felültem a kocsira és kihajtottunk a Kulin-tanyára. Miklós a kocsit már az országuton megállitotta.

– Nem vagyunk vendégek, – mondta.

Gyalog mentünk fel a házba. A verandán ott találtuk Annuskát.

– Eljöttem Annuska, – mondta Miklós.

– Igen, Miklós, – mondta Annuska.

Ekkor jött Kulin Mihály. Barátságosan fogadott bennünket. Leültetett. És hogy miért jöttünk? Miklós igen röviden elmondta.

– Három évvel ezelőtt abban állapodtunk meg Annuskával, hogy én három év mulva eljövök érte. Most eljöttem érte és magammal viszem.

Kulin Mihály dühbe akart jönni.

– Nekem – mondta Miklós nyugodtan – igen kellemes volna, ha ez az ön beleegyezésével történhetnék meg. Ha ön belátná, hogy ennek igy kell lennie. De mindenesetre megtörténik az ön beleegyezése nélkül is.

Kulin Mihály haragudott, Miklós mondott még egy pár megnyugtató szót neki, azután odaszólt Annuskának:

– Öltözködj, Annuska

Annuska leakasztott a veranda fogasáról egy vászonköpönyeget, egy olcsó porköpönyeget, feltett a fejére egy két hatos értékü szalmakalapot és a porköpönyegben és a szalmakalapban eljött velünk. Három perc mulva hajtottunk hazafelé.

*

Én tudom, hogy ennek a dolognak sok ága-boga van. Másképpen is történhetett volna ez. De igy történt. És mert igy történt és mert a világ legboldogabb házassága, a világ legszebb családja igy lett meg, joggal gyülölöm a felhördüléseket és az arcrángásokat, mindent, a mi bosszu, ölés, öngyilkosság, mindent, a mi szerelmi tragédia.

EGY BÁTOR LEÁNY

– El fog venni, – mondta a leány büszkén.

– Igazán? – kérdezte az asszony meglepetve. – Mi történt?

– Még semmi sem történt. De már bizonyos vagyok benne.

– Miért?

A leány körülnézett, nincs-e valaki a közelükben, azután elbeszélte:

– Eddig jó barátságban voltunk, a távoli rokonság révén tegeződtünk… nagyon jó barátságban voltunk. Szinte tulságosan jó barátságban voltunk, mert soha egy percre sem melegedett fel, soha egy percre sem zavarodott meg. Képzeld… nyugodtan elbeszélte nekem, hogy sohasem fog megházasodni, az asszony őt csak zavarná, ő nyugodtan, szépen, előkelően akar élni és tovább akarja gyüjteni a képeit és a régiségeit; olyan leány ugy sincs aki őt le tudná kötni, mert abban a leányban együtt kellene lennie egy szelid leány szelidségének és egy vad asszony vadságának. A mit én ugy sem értek, mondta ő.

Az asszony ránézett a leányra és a leány mosolyogva bólintott:

– A mit én természetesen kitünően értek.

Az asszony csóválta a fejét, a leány pedig nevetve beszélte tovább:

– Eddig azonban nem történt semmi. Tegnap azonban az történt, hogy egy kicsit hanyagul ültem a diványon és a jobb vállamról lecsuszott a ruhám, a lila batisztpongyolám. Szabadon maradt a nyakam és a vállam. Fel akartam támaszkodni, hogy megigazitsam, de ekkor egyszerre láttam, hogy ő odanéz. A vállamra. Ugy maradtam.

Az asszony szörnyüködött és a leány nevetve mondta: