Part 3

Irigyeltem őket. Vendégük voltam; az irántuk való rokoni szeretetem mindig erős volt, mind a kettőjüket nagyrabecsültem és bámultam; mégis irigyeltem őket. Keserü, dühös, haragos irigység kelt fel a szivemben ellenük. Olyan szépek voltak, olyan erősek, olyan okosak. Amikor ebéd után és vacsora után szivarfüstben beszélgetni kezdtek és amikor apróságokról, semmiségekről, mindennapi dőreségekről siklott vitára a beszélgetés: egyszerre két lángelme villogott előttem. Ugy éreztem ilyenkor, hogy egyszerre a földre zökkenek, tehetetlen voltam és sirni tudtam volna dühömben, hogy ezek ketten mért szökkennek el mellettem könnyedén és miért pattannak egyszerre – ebéd után, szivarfüst mellett, az elme renyheségének az órájában – olyan vidékekre, ahová én a legéberebb akarattal és megfeszitett elmeerővel se tudom követni őket. Apor János, az apa ekkor ötvenöt éves volt. Kálmán, a fia harminc. Az apa ekkor mondott le a miniszterségről: ugy rugta el magától, mint ahogy egy megunt csizmát rug le az ember a lábáról. Kálmán ekkortájt irta meg a matematikai munkáját, amely ugy elragadta a németeket. És ezt is ugy csinálta, mint az apja mindent csinált: könnyedén, elegánsan, megerőltetés nélkül. És hasonlitottak egymásra. Szépek voltak. Erősek. Szálasak. Gazdagok, gazdagok… nagyon irigyeltem őket.

Néha dühödten kiáltottam magamban:

– Miért nem vagyok én is ilyen? Hiszen az én vérem az ő vérük. Én is Apor vagyok. A nagyapánk közös. Miért kell nekem vánszorogni, mikor ezek repülni tudnak? Miért kell nekem keservesen tanulni, dolgozni, talpalni, verekedni minden lépésért, amelyet előretehetek?… És miért vagyok szegény, amikor ők gazdagok?

Majdnem meggyülöltem az anyámat és a nagyanyámat. Az ő vérük, a csendes, lomha, polgári vér, az rontotta meg az Apor-vért bennem. Azért vagyok én lassu gondolkozásu, hizásrahajló, rövidorru, barna és a legsiralmasabban középtermetü, amig ezek villogó gondolkozásuak, karcsuak, magasak, remegően finom orruak és szőkék, szőkék…

… Lassan hozzászoktam a felsőségükhöz, a magasabbrendüségükhöz. Belenyugodtam. És akkor azután jól éreztem magamat náluk. A kertjük, az egész nagy birtokuk szép volt és a házuk fejedelmi kényelmü. Olvasgattam, dolgozgattam és csendesen, szépen telt a nyár.

Egy pokolian forró augusztusi délután a kertben sétáltam. Az istállók felől égő vörös arccal jött Apor János:

– Mi baj, János bátyám? – kérdeztem tőle.

Remegő torokhangon felelt:

– Kilovagoltam Szaffiánon. A dög makrancos volt. Hazahoztam, az istállóban megkötöztettem és addig ütöttem, mig vérben nem fürdött.

Ránéztem. A szeme zavaros volt, a fenekén a düh csillogott és a pupillája szélesre kitágult

– No, János bátyám…

Elhallgattam. Az akartam mondani, hogy egy jó lóval nem szabad igy bánni, de ugy nézett rám, hogy elhallgattam. Ijedten kérdeztem:

– Valami baja van, János bátyám?

A vékony, fehér ujjaival végigsimogatta a homlokát és azt mondta:

– A fejem fáj.

Azután otthagyott. Tudtam, hogy a minisztersége utolsó idejében gyötrelmes fejgörcsei voltak. Az idegessége tette ilyen bőszültté gondoltam és nem törődtem vele.

Másnap délután puskadurranást hallottam a gyümölcsös felől. Arra mentem. Apor János állott ott füstölgő puskával a kezében és amikor meglátott, mosolyogva intett egy bokor felé.

– Nézz oda.

Odanéztem. Egy parasztgyerek feküdt a bokorban, a combjából ömlött a vér. Egy csomó alma és körte feküdt mellette; nyilván lopni jött be a szerencsétlen.

– De János bátyám…

– Hallgass. Majd megmutatom én ezeknek a disznóknak.

Kálmán jött oda.

– Nézd, – mondtam neki felháborodva.

Kálmán rögtön megértette a dolgot, vonogatta a vállát, azután megnézte a kapálozó parasztfiut és mosolyogni kezdett.

… Rettenetes volt ez az augusztus. A forróság csipő tüzkorbácsokkal csapkodta az ember fejét. A lélekzet is nehéz volt és az ember érezte, hogyan vonaglík betegen az agyveleje a hőségtől. Tébolyitó, napszurásos, gyilkos augusztus volt.

Délben együtt ültem Apor Jánossal. Lustán ültünk mind a ketten és hallgattunk. Ekkor bejött a házvezetőnő. Nagy kerülővel, finoman és diszkréten, alázatosan, fontoskodva, szörnyüködve és felháborodva előadta, hogy baj történt a háznál. A Marinak – az egyik szobalánynak – kis lánya született az éjjel. Valami erdészféle járt hozzá kérem alássan…

Az Apor János arca kipirult. Intett az asszonynak, hogy elmehet. Majd ő intézkedik. Mikor egyedül maradtunk, hallgatott.

– Hát mit csinál a leánynyal, János bátyám? – kérdeztem.

Felém fordult. Az arca vörös volt az orra remegett és rekedten mondotta:

– A kölyköt széttapossuk.

Meghökkenve néztem rá. Tréfára akartam venni a dolgot, azután komolyan akartam emlékeztetni a liberális elveire, de nem tudtam. Ujra mondta rekedten, és hörgött a torka:

– Széttapossuk.

A szemébe néztem és elállott a szivem verése az irtózattól. El volt borulva a szeme, de ezt az elborulást egy dühödt, eszeveszett, makacs láng törte át. Nem tudtam megmozdulni a rémülettől; de világosan, határozottan, bizonyosan éreztem, láttam, tudtam, hogy őrült. Őrjöngő. Bolond. Veszedelmes. Dühöngő. Tébolyodott…

Fáztam a rémülettől, jeges volt a testem és vacogott a fogam. Felkeltem. Menekülni akartam. Remegett a lábam és alig tudtam lassu lépésekkel kivonszolni magamat a szobából. Hallottam, amint mögöttem, benn a szobában nagy lépésekkel rohan fel és le Apor János; én vágtattam le a lépcsőn.

Kálmánt kerestem. Egy percre visszariasztott ez az irtózatos, rut feladat: megmondani a fiunak, hogy az apja megőrült. Azt gondoltam, legjobb lenne csomagolnom és rögtön elutaznom. De azt mondtam magamban, hogy ez gyávaság; kötelességem, hogy figyelmeztessem Kálmánt.

A kapuban találkoztam vele. Kimelegedve, nekihevülve jött az izzó napfényben uszó tarlóról. Megállitottam. Haboztam még egy kicsit, de azután megerősitettem a szivemet.

Mindenekelőtt, gondoltam, elbeszélem neki a mai esetet.

Nyugodtan, halkan, óvatosan és gyöngéden, hogy kiméljem az érzékenységét, elmondtam neki. Idegesen hallgatta. És amikor oda értem:

– … az édes apád erre ujra azt mondta; a kölylköt széttapossuk…

Akkor Kálmán felém fordult, remegve szoritotta ökölbe a kezét, reszketett a vékony, finom orra, a szeme elborult és rekedten mondta:

– Igaza van… Széttapossuk… Azt a kölyköt széttapossuk.

A szemébe néztem és ujra elállott a szivem verése. A szeme elborult és ez a borulás ugyanaz volt, ami az apja szemét fátyolozta be. És ezen a boruláson egy lobogó, dühödt, makacs láng lobogott át.

A falnak támaszkodtam, hogy össze ne essem; ugy bámultam rá. Hogy hasonlitott az apjára…

Megfordult és otthagyott. Az elmém fáradt volt a rémülettől, de tisztán láttam mindent. Az apa még erős volt. A csodálatos kifinomodottság, a tultenyésztettség, a lángelme terhét elbirta ötvenöt évig. Akkor roppant meg. De a fiu már az ő fia volt. Még kifinomodottabb, még magasabb rendű… Csak harminc évig birta.

És amint remegő testtel a kapuba kapaszkodva állottam és azon törtem megrettent remegő elmémet, mit csináljak, kinek szóljak, milyen orvost hivassak, hová vitessem őket, amint rémült irtózattal gondoltam el, mi történik, ha ezek ittmaradnak együtt és valamikor csak kitör a katasztrófa, egyszerre megindult, reszkető, a szemet könnyekkel elboritó hála árasztotta meg a szivemet. Végtelenül nagy, gyöngéd, meleg hála az anyám és a nagyanyám csendes, lomha, polgári vére iránt, amely adta nekem a lassu gondolkozást, a hizásra való hajlandóságot, az egész áldott, csendes, békés és biztos középszerüséget.

STANCI

A szobalány bejött a szalónba és jelentette, hogy tálalva van. Tárnok Livia felállott. Felállott a négy férfi is; mind a négyen frakkban voltak, a fekete frakkok és fehér ingmellek között tüzes fényben ragyogott az asszony biborszinü selyemruhája és aranyfényü, dus haja. Tárnok Livia rájuk mosolygott. Egyikük a karját nyujtotta, Tárnok Livia feléje nyult, de egyszerre megállott.

– Ohó, – mondta – hiszen még egy vendégem van.

Odament az egyik ajtóhoz és átkiáltott rajta:

– Stanci!… Sta–a–anci!

Az urak meglepetve néztek össze; Tárnok Livia hátrafordult.

– Nem mondtam már a szinházban? – kérdezte. – Azt hiszem, mikor az öltözőmben voltak…

– Nagyságos asszonyom – szólt az egyik ur – azt mondta, hogy még egy férfivendég lesz…

Tárnok Livia nevetni kezdett.

– Azt mondtam? És mégis majd elfelejtkeztem szegény Stancikámról. Sta – a – anci!…

Az ajtó mögött lépések zaja hallatszott.

– Itt van – mondta Tárnok Livia.

Az ajtó kinyilott és az urak elámulva néztek a jövevényre. Ketten nyugodtan maradtak, de a másik kettő nevetni kezdett. Az ajtóban egy alacsony, vézna, fekete szakállas, kis ur állott. Smoking volt rajta, fehér, de puha ingmellel. A barna arcában, mélyen bent a homlokcsontjai alatt, nagy, ijedt és fájdalmas szemek ültek; a feje kopaszodni készült már; az arcát rövid, puha, fekete szakáll vette körül, az egész ember olyan volt, mint egy szakállas, szomoru, megriadt gyerek. A mikor az ajtóból beljebb lépett, látni lehetett, hogy biceg is.

– Stancikám, – mondta Tárnok Livia – jöjjön már. Vacsorázunk.

Stanci odabicegett hozzá. Tárnok Livia bemutatta.

– Bemutatom az uraknak dr. Stand Lipótot, az én legkedvesebb barátomat és földi gondviselésemet.

Karonfogta.

– Stancikám, – folytatta – ez itt Drágffy Péter gróf, ez Latorcay Géza báró, ez Blankenberg Muki és ez itt Jánosházy herceg. És most menjünk vacsorázni.

A társaság bement az ebédlőbe. Az asztalfőre Tárnok Livia ült, az asztal végére Stanci.

– Stancika, – kérdezte Tárnok Livia – rendben lesz?

– Igen, – felelte halkan Stanci.

– Szegény Stancika, sok dolga volt vele?…

Az urak kérdő pillantásokkal fordultak a háziasszony felé és Tárnok Livia mosolyogva magyarázta meg, miről van szó.

– Stancika megint az adósságaimat szabályozza – mondta. – Erre minden másfél évben rákerül a sor. Mert igaz ugyan, hogy ő állandóan itt van és vigyáz rám, de én szégyenlem, ha sokat költök és olyankor hazudni szoktam neki. Amikor azután nagy bajok vannak és engem nagyon zaklatnak a hitelezőim és jönnek az első lefoglalások, akkor rendesen bevallom neki a dolgot és megigérem hogy soha többet… Szegény Stancika ilyenkor napokig dolgozik… De azután legalább nyugta van másfél évig. Azaz, hogy azután is én adom neki a legtöbb dolgot, de azok már csak a rendes ügyek…

Az urak elismerően bólogattak, nagyon helyeselték a Stanci szorgalmát és a herceg, aki az egyik oldalon szomszédja volt, hozzáfordult:

– Eh, – kérdezte nyujtottan és jóindulatu orrhangon – ügyvéd?… Ügyvéd… Stanci ur?

– Stand! – felelte Stanci halkan és szerényen – ha szabad kérnem.

– El… pardon, Stand ur! – mondta a herceg.

– Igen – felelte Stanci. – Igen.

A vacsora azután különösebb események nélkül elmult; vacsora után a társaság szivarra gyujtott – Tárnok Livia cigarettára – és nemsokra leültek kártyázni. A játékban a háziasszony is résztvett. Stanci nem kártyázott. Nemsokára abbahagyta a játékot a fiatal Drágffy is.

– Bocsánatot kérek, – mondta – ma nem mulattat. Mással van tele a fejem.

Felállott, odament Stancihoz és leült melléje. Nézték a kártyázókat, Tárnok Livia egy-egy pillantást vetett néha feléjük és ők ketten csendesen beszélgetni kezdtek.

– Doktor ur, – szólt a fiatal Drágffy – régóta ismeri a nagyságos asszonyt?

– Régóta, gróf ur – felelte Stanci.

– A nagyságos asszony… csodálatos művésznő, ugy-e doktor ur?

– Igen; csodálatos, gróf ur.

Csendesen elbeszélgettek Tárnok Liviaról. A játéknak azután vége lett, éjfél elmult és az urak bucsuzkodtak.

– Stancikám, – szólt Tárnok Livia – maga maradjon még… Alá kell irni mindenfélét, ugy-e?

– Igen. Alá kell irni.

Az urak elmentek. Stanci indult, hogy elhozza az irásokat.

– Várj még, Stancika – mondta Tárnok Livia.

Stanci megállt.

– Kedves emberek, mi? – kérdezte Tárnok Livia.

– Igen, – felelte habozva Stanci – bizonyos szempontból azt lehetne mondani, hogy kedves emberek.

Tárnok Livia nyujtózkodott és könnyedén megkérdezte:

– Melyik tetszik neked legjobban, Stancikám?

– A fiatal Drágffy – mondta Stanczi határozottan.

– Nekem is – felelte Tárnok Livia halkan és mosolyogva.

Nyujtózkodott, behunyta a szemét és belemosolygott a messzeségbe. Stanci a határozott kijelentése után ismét bágyadt és szomoru lett. Csend volt néhány másodpercig. Azután Tárnok Livia felrázta magát a mosolygó, megrészegedő kábulatából és hidegen és nyugodtan mondta:

– Most már hozhatod azokat az irásokat, Stanci.

Stanci hozta az irásokat, Tárnok Livia aláirta őket és Stanci azután hazament. A következő napokban nem járt fel olyan szabadon a Tárnok Livia, lakására, mint rendesen. Mielőtt felment volna, mindig megkérdezte, felmehet-e. Nyolc nap mulva kiderült, hogy igaza van.

– Felmehetek ma este szinház után? – kérdezte telefonon Tárnok Liviától.

– Nem, Stancikám, – hadarta az asszony – kérlek, ma ne gyere, olyan fáradt vagyok… és szerepet kell tanulnom… holnap gyere, drága Stancikám, vagy holnapután, Stancikám…

– Igen – felelte Stanci, és csendesen letette a kagylót.

Egy hétig nem ment fel. A hetedik napon este már kérdezés nélkül is megjelent. Tudta, hogy egy hét elég idő rá, hogy a szokatlan helyzetek megszokottakká váljanak. A lakásban ott találta a fiatal Drágffyt, aki nagy örömmel fogadta:

– Jó estét, kedves doktor ur, – mondta – de régen nem járt erre. Livia már panaszkodott, hogy elhanyagolja.

– Kissé el voltam foglalva, – mondta Stanci mentegetőzve.

– De ma velünk vacsorázik?

– Igen… Igenis… ha olyan szerencsés lehetek…

– Okvetlenül, kedves doktor ur.

Fél tizenegykor hazaérkezett a szinházból Tárnok Livia.

– Stancika – mondta – utálatos vagy. Egy hétig!… Ez a barátság…

Stanci tudomásul vette a szidást. Ez elintézett dolog volt. Ő ilyenkor diszkrét, és a diszkréczióért, amelyet az asszony nagy hálával vesz tudomásul, kijár a nyilvános szidás.

Vacsora alatt sok mindenről beszélgettek. A Stanci hűségéről is.

– Tudja-e, Péter, – mondta az asszony – az mind semmi, amit maga most tőle lát… Akkor látta volna, amikor négy évvel ezelőtt nagy beteg voltam. Éjszakáról-éjszakára itt virrasztott a szomszéd szobában, mert nem bizott az ápolónőkben. Drága Stancikám!…

– És mióta ismerik egymást – kérdezte a fiatal Drágffy.

– Oh, már kilenc éve.

– És hogyan keletkezett ez a barátság? Lassan barátkoztak meg?

– Hogyan? – mondta Tárnok Livia – én nem is tudom már… Egyszer csak megismerkedtünk… valami banketten… És lassan barátkoztunk-e meg? Stanci hozzám csatlakozott és rögtön olyan jó barátom volt, mint most. Másnap már az adósságaimat rendezte. Drága Stancikám!

A vacsora véget ért, utána beszélgettek még egy kicsit, azután Tárnok Livia ránézett Stancira és ásitott egyet, Stanci felállott.

– No, én most jó éjszakat kivánok… Holnap sok a dolgom.

– Szervusz, Stancikám, – mondta az asszony.

– Jó éjszakát, kedves doktor ur, – mondta a fiatal Drágffy.

Stanci elbucsuzott és elment.

Négy hónap mulva egy este kisirt szemmel találta az asszonyt. Nem kérdezte, mi a baja; óvatosan, vigyázva leült és hallgatott. Kettesben, szomoruan vacsoráztak meg. Vacsora után Tárnok Livia felállott és haragosan mondta:

– Minden férfi gazember.

Stanci helybenhagyólag bólintott, azután sietve beszélni kezdett. Előbb szinházi pletykákat beszélt el és amikor az asszony haragja és szomorusága eképpen engedett kissé, akkor mindenféle egyéb érdekességet adott elő. Éjféltájban az asszony felállott.

– Köszönöm Stancikám; most eredj. Te egy drága kutya vagy Stanci. De minden férfi gazember.

A következő napok elég nyugodtan teltek el. Az asszony szomorusága lassan egészen eltünt; esténként már jókedvüen beszélgetett Stancival. Tavaszodott; Stanci szokatlanul hangos, nyugtalan és jókedvü volt, néha azonban minden ok nélkül keserüen elbusulta magát. Jött a május és egy meleg májusi estén – nyitva volt az ablak és friss virágok voltak az asztalon – arról volt szó, hová menjen az asszony nyaralni.

– Osztendébe megyek idén is, – mondta az asszony. Tavaly ott volt Csillag Balázs, de akkor még nem ismertem.

– A baritonista? – kérdezte Stanci.

– Igen. Tegnap megismerkedtem vele. A napokban meghivom vacsorára.

Stanci nem felelt. A barna arca lassan elsápadt; a fájdalmas, nagy szeme tüzelt, mint a parázs, de azután elhomályosodott a könnyektől. Keményen tartotta magát egy darabig, de azután lecsuklott a feje és nem tudott egészen elnyomni egy felbuggyanó jajkiáltást.

Tárnok Livia felugrott.

– Stanci, – mondta rémülten – mi bajod?

Stanci nem tudott válaszolni. A vézna testét rázta a zokogás.

Tárnok Livia odasietett hozzá és a két gömbölyü, izmos karjával átkarolta.

– Stanci, Stancikám, mi bajod az isten szerelmére?

Stanci nem birt egyenesen ülni. Az asszony ott állott mellette ruganyosan, délcegen, erősen; ültében odadőlt, odabujt, az asszony izmos, szép testéhez.

– Stancikám, mi bajod?

A Stanci vézna testét rázta a zokogás.

– Megint meghivsz valakit, – dadogta elbődülő, gyerekes sirással. – Már megint meghivsz valakit.

– De Stancikám.

Álmélkodva nézett le rá. Engedte, hogy hozzádőljön, hogy hozzábujjék, és elképedve, álmélkodva bámult le vonagló, vézna vállára és reszkető fejere.

– De Stancikám, – mondta gyöngéden, hát én nem gondoltam, hogy ez téged bánt. Én azt hittem… én nem tudtam… én nem is gondoltam… Hát fáj ez neked?

Stanci felállott. A könyei lecsurogtak a puha, fekete szakállába; a két karját kitárta.

– Fáj-e? – jajdult fel csattanó sirással. – Én kilenc év óta vagyok itt… És mindig más! Mindig, mindig más!

Az asszony odalépett hozzá; le kellett hajolnia, hogy megfoghassa a kezét.

– De Stancikám – mondta gyöngéden, – hát légy okos. Tudod azt; ha szerelmes az ember… De mi nem szeretjük egymást.

Stanci felemelte a könyes, szétdult arcát, a kivörösödött, égő szemét és jajgatva mondta:

– De én szeretlek. Irgalmas isten, hogy szeretlek és hogy szenvedek.

A vékony karjaival átkarolta az asszonyt.

– Livia, – hebegte lázasan, – ha csak szánalomból is… ha csak szánalomból is…

Az asszony két fejjel volt magasabb nála. Lenézett rá; ellágyuló, nagy meghattotságot érzett. Ő nagy, délceg, erős, ragyogóan szőke és sugárzóan szép; ez itt, sánta, szakállas, barna, kicsi, vézna, zokogó… Egy siró – rut – gyerek. Lenézett rá. A Stanci vézna karjai átfogják a derekat és ő leküzdve magában a háborgó idegenkedését, megindultan, nagylelküen, egy meghatott, asszonyi, egy anyás mozdulattal, csak szánalomból, most az egyszer nekiajándékozta magát.

AZ IFJUSÁG

Este volt. Az utcán csak néha hangzott még kocsirobogás. A számtiszt az asztal mellett ült és ujságot olvasott. A felesége a teafőzőt emelte le az égő szeszről. A szobába ekkor hangos nevetés és fütyörészés zaja hangzott be.

– A fiuk – szólt az asszony.

A fiuk egy szobát béreltek a lakásból.

– Hallatlan, – mondta az asszony – minden este elmennek hazulról. Mindennap hajnaltájban kerülnek haza.

Hallgattak. A férfi ujra olvasni kezdett. Az asszony megszólalt.

– Megpróbálom őket itthon tartani. Meghivom őket teára.

– Jó, – válaszolt a férfi.

Az asszony beküldte a szobaleányt az üzenettel. Hamar jött a válasz:

– A fiatal urak nagyon sajnálják, dolguk van. El kell menniök.

A szobaleány kiment.

– A szemtelenek. Hogy hazudnak – mondta az asszony. – Dolguk van… éjjel tiz órakor…

A férfi közömbösen vont vállat. Az asszony hozzásimult.

– Milyen csunya ez az élet, – mondta hizelkedve – mennyivel jobb a mienk. Te is igy éltél valamikor? Most nem cserélnél, ugy-e?

– Nem, nem, – dünnyögte a férfi.

A szobába behallatszott az ajtócsapkodás, amint a fiuk távoztak, hallatszott vig lármájuk, és a férfi nyugtalankodni kezdett.

Nem is tudta, mit érez. Tiz esztendei házassága alatt sohasem volt benne vágy más élet után, mint ez a megaludt, csendes, nyugodt élet. Soha sem kivánkozott vissza rendetlen, zajos, lármás, mulató fiatalságába. Most a zajjal együtt, amely kivülről hangzott, becsapódott a szivébe a fiatalság csikó-kedve is. Micsoda élet is ez, amelyet él. Soha egy kurjantás, de még egy hangos szó sem hangzik el az ajkáról, soha egy kis parázskedve, egy pici mámora sincs. Vonja az igát és rá sem nézhet más nőre, mint erre az egyre. Hajh, a lányok jutottak az eszébe… A duhaj lárma, a tomboló jókedv, poharak, amelyeket földhöz vágtak, tükrök, amelyekbe palackot hajitott, cimbalom, amelynek a hurjaiba vad kedvvel csapkodott bele. Egyszerre nagy nyugtalanság bizsergett még a vérében. Az adósságok, a zavart és rendetlen élet nyomoruságai kiestek az elméjéből, nem érzett mást, mint vágyat a tomboló mámor után. A bor… A lányok.

Letette az ujságot és nyugtalanul tekintett körül. A lakást idegennek találta: szük volt; nyomott és fojtó a levegője. Felkelt és járkált.

A teát megitták. Az asszony kiküldte az edényeket, beszélgettek közben. De a férfi idegenül és szorongva tekintett szét.

Csendben teltek a percek. Csak legalább egy kiáltás, egy hangos szó, egy kurjantás verte volna fel ezt a kábitó, kétségbeejtő csendet. Lefeküdtek. Az asszony hamar elaludt becsületes, mély alvással. De a férfi nyitott szemmel meredt bele a sötétségbe. A szive izgatottan vert, a homlokán tüzelt és lüktetett a vér és az ajkait elepesztette egy tiz év óta alvó vágy. Csodamódon, érthetetlenül beleszökött ez a vágy a lelkébe. Miért éppen most? Miért eddig soha? A fiatalok hangja miért volt ma olyan tüzes, olyan riasztó, olyan fiatal? Nem tudta. De érezte, hogy meg kell halnia, ha mozdulatlanul marad itt a békében, a csendben, a gyötrelmesen tiszta rendben. A fiatalság lázas robogását hallotta az éjszakában, a szivében ifju forradalom, tavaszi vihar zajongott és korbácsolva kergette. Hová? Csak el innen; innen: a rendből és a tisztaságból.

Felugrott. Óvatosan, csendben, de gyorsan öltözködött fel. Láza volt és didergett, félt, de szöknie kellett kifelé.

Lábujjhegyen ment ki a szobából. Kijutott a kapun. Ott állott az utcán. Hideg volt, de az éjszaka fagyos levegőjét a megszabadulás örömével szitta be a melle. Nem nyomta többé a szük szoba. Ez itt a szabad, a friss, a vad éjszaka.

Elindult. Még támolygott és bátortalan volt, de kivilágitott mulatótanyák hitták. Átcsapott rajta a mámor vágyának a lángja és lihegve, elepedve, rohanva nyitott be az ajtón.

Bort… Szomjasan öntötte le az italt és a második pohár már villámló ködöt boritott az elméjére. Cigányt… A régi nótákat huzatta el és a másodiknál a földhöz vágta a poharát. Leányt… A mámoros, csikó-kedvü, vak és vad tombolás vizébe elmerült.

Teltek az órák. Változatosságot csak a zajban hoztak, de a mulató ember egyre jobban megfeledkezett róla: honnan jött, mi van mögötte, mi van előtte. Ujjongó vad fiatal gyerek volt, akinek nincs gondja a multra és nincs gondja a jövőre, aki csak a zajos, nótás, boros, édes, piszkos jelennel törődik.

Hajnaltájban érzékenykedni kezdett.

– Gyuszi, – sirt a cigánynak, – te nem nézel urnak engem.

Bankókat szedett elő és a cigány hajlongva bizonykodott, hogy igen. Ráborult az asztalra. Szerelmes nóta ölelte körül és ő kétségbeesve siratott valami lehullott csillagot, valami elhervadt virágot, valami szép szeretőt.

Lassan világosodott kint. A hajnal fénye belopta magát a szobába és a mulatós ember bánata nagy haragra vált. A csalfa női szivet, a szivtelen embereket és a hivatal rabszolgaságát egyforma keserüséggel szidta. Soha nem érzett haragos indulatok támadtak fel a lelkében. A rabszolga keserü lázadóvá vált, a félénk hivatalnok kötekedő betyárrá. A betévedő korai vendégeket haragos pillantással mérte végig és harsogva, elszántan igérte, hogy minden zsidóval végezni fog.

Reggel lett. A bort már nem is birta. A pezsgős üvegek felsorakoztak mellette, de az italt nagy tócsákba locsolta ki. Bánatosan meredt a világosságba és zavaros, nagy, nagy keserüség kinozta. Bizonyos volt benne, hogy ez a világ gyalázatosan van berendezve és tudta, hogy ebben a dologban tennie kell valamit.

A cigányok elmentek. Keserü haraggal nézegetett maga köré. Azután fizetett. Minden pénzét otthagyta. Adós is maradt még. Kiment az utcára. Valami nagyot kell cselekednie, ebben bizonyos volt.

Elindult. Az órára tekintett. Fél kilenc. A hivatal felé tartott. Ingadozva haladt előre, de az utja biztos és kiszabott ut volt. Lassanként tisztába jött vele, mit kell cselekednie.