Part 7

– Tehát most, mindjárt? – riadt föl Mariett és szinte fölsikoltott.

Ez a sikoltás talpraállította Georginát. Méltóságteljesen kiegyenesedett:

– Nem adom oda a fiamat! – kiáltotta.

Az ügyvéd a szőnyegre nézett:

– Akkor kénytelen leszek a rendőrséghez fordulni. Az összes iratok e lépés célravezető megtételéhez zsebemben vannak. Remélem, önök is éppen úgy utálják szent Hermandad embereit, mint jó magam.

– Ön? – mondta Mariett végtelen megvetéssel. – Ön, aki ilyen fájdalmat tud okozni szegény elhagyott nőknek. Ez nem férfihoz való viselkedés.

Az ügyvéd fölállott a székről. Lángoló arccal fordult Szindbád felé:

– Kérem az urat, hagyja el a termet… Ezeket a szavakat nem hallgathatom végig egy férfi jelenlétében. A hölgyek rendkívül izgatottak…

– Ebben a házban én parancsolok! Szindbád úr, maradjon, – kiáltotta Mariett. – Még különbeket fog tőlem hallani, ez az ügyvéd, ez a véreb, ha el nem áll szándékától.

– Uram, ön is férfi, – szólt most kérlelő hangon az ügyvéd. – Engedje meg, hogy beszélhessek a hölgyekkel olyan dolgokról, amelyek ügyfelem érdekének tán nem mindenben felelnek meg. Ügyvédi esküm van. Kérem, a hölgyek érdekében mentsen meg tanúzásától!

– Az úrnők érdekében szívesen, – felelt Szindbád. – Egyébként a szomszédszobában leszek.

Amíg Szindbád behúzta maga után az ajtót, hallotta az ügyvéd kérdését.

– Ki ez az úr?

– Mi köze önnek ahhoz? Akár a vőlegényem, – felelt Mariett nagy fölindulással.

Aztán egy nagyon hosszú negyedóra múlott el, amíg Szindbád magányosan üldögélt a félig megvilágított szalonban. Bölcs és mérsékletes férfiú volt mindig, de most igen nagy kedvet érzett ahhoz, hogy egy revolverlövéssel kimentse a hölgyeket kétségbeesett helyzetükből. A homlokába, a szeme közé annak a becstelen fráternek, akár tíz lépésnyiről, hisz a pique-ászt gyakran kilőtte a lövöldében. A Browning-golyó a feje búbján repülne ki, és a falban akadna.

Becsuknák és ezzel vége.

Majd az eset titokszerűsége, szinte félelmetes természete ejtette gondolkozóba. Milyen kegyetlen ember lehet az a Pálházi, aki a tenger másik oldaláról bosszút állani igyekszik az ellene vétőkön. Ez az ügyvéd csak fölbérelt ember, kár volna a puskaporért, de Pálházi egy dúvad, akit kiirtani emberi kötelesség. Karddal vágni pergament-szinü arcába, hosszan, mélyen, a kardot meghúzni, mint a hasító-kést a sertésen. Akadjon csak egyszer kezébe!

Amíg így dúlt-fúlt a jó Szindbád a régi osztrák uralkodókkal ékesített szalónban, a hangok odabent lecsillapodtak, az ügyvéd fölnyitotta az ajtót, a hölgyek előtt mélyen meghajolt, aztán a szalón közepén álló Szindbádhoz fordult.

– Kénytelen vagyok önnek köszönetet mondani, hogy megkimélt jelenlététől, – mondta igen élesen a Szindbád szemébe nézve.

– Köszönettel én tartozom önnek, hogy a ház hölgyeit immár nem húzza tovább kínpadra, – felelt sötéten Szindbád és készen volt arra, hogy úgy kapja el az ügyvéd búcsúra nyújtott kezét, hogy annak legalább egyik ujját kitöri.

De az ügyvéd nem nyújtotta a kezét. Ellenben csaknem Szindbád füléhez hajolva, baljóslatu hangon a fülébe dörmögte:

– Pálházi úr Alexandriából igen óhajtaná az önnel való találkozást. Ne méltóztassék tehát mostanában elhagyni Közép-Európát, mert az úgyis hiába való volna.

Szindbád valami rettentő sértéssel akart válaszolni, de még idejében eszébe jutott, hogy idegen házban van.

– Magam is szeretnék szeme közé nézni a gazdájának! – felelt tompán.

Az ügyvéd szótlanul távozott.

A három asszony kisírt szemmel ült az ebédlőasztalnál, mint temetés után szoktak a nők. A vasúti útmutatót lapozgatták.

– Elutazunk, Szindbád, – mondta könnyes szemmel Georgina. – Elmegyünk a mamával, még pedig ma éjjel. Itt hagyjuk Mariettet a kisfiammal.

– Hallatlan erőszak! – hördült föl a dühös Szindbád és már csaknem az ügyvéd után akart rohanni.

Mariett szótlanul, összefont karral állott az asztal mellett. Aztán száraz hangon megszólalt:

– Miután Szindbád úr már úgyis eleget tud rólunk, talán fölkérhetnénk, hogy az éjjel átmenő expressz-vonatra számotokra megfelelő helyekről gondoskodjon.

– Ó, mostanában üres az expressz, – sóhajtott föl Georgina. – Emlékszem, mikor… Most mindenki nyugatra megy, Párisba, a Riviérára. Csak mi megyünk Budapestre.

– Az óvatosság még sem árt, – folytatta Mariett kérlelhetetlen üzleti hangon. – Tudomásom szerint a helybeli állomásfőnök útján, a bécsi pályaudvarnál kell megrendelni a helyeket. Szindbád úr, ha kedve van hozzá, megteszi.

Georgina a homlokára szorította a két kezét.

– Egy óra és ötven perckor ér ide az expressz… Ébren lesz addig, Szindbád?

Szindbád csak a szemével felelt.

– Mi most csomagolni fogunk, – szólt közbe Mariett kopogó hangon. – Isten önnel.

Szindbád kábult fejjel ért az utcára. Régen történt vele annyi esemény egy nap alatt. A frakkján még ott a virág a Georgina hajából. A szíve telve olyan hangokkal, amelyeket mindig ismeretlen ismerősöknek vél az ember, midőn az életben újra hallja. A kezében még a Georgina tenyerének a melege és a harmatos szempár szinte ott csillog a folyó fekete tükrében. Minden, minden reá emlékezteti… És mégis mennyi változás történt rövid órák alatt.

– Hiszen ideje, hogy magam is hazamenjek, Pestre, – dörmögte szinte önkéntelenül. És erre egyszerre megkönnyebbült.

A Francia kastély mellett elhaladva a kávéház ablakán át észrevette Stánczy Pistát, aki még mindig agyonizzadt fehér keztyűjében ült és fáradtan kavargatta rumos grogját.

Belépett a kávéházba. Stánczy, mintha csak őt várta volna, fölugrott, a nyakába borult, a tekintete már kissé homályos volt az elfogyasztott szesztől.

– Szívemből gratulálok, drága barátom, – kiáltotta és fehérkeztyűs kezeit, ki tudja hányadszor ez estén, ismét összecsapta. – Gyönyörü volt. Soha sem láttam szebbet az életben.

– Pista, egy szívességre kérlek, – kezdte Szindbád, kibontakozva az ölelő karokból. – Az állomás meglehetős messze van ide és én még csomagolni akarok. Ülj kocsiba és a főnöknél rendelj három helyet az expresszvonatra.

Pista először meglepetten, bambán nézett Szindbádra. Aztán megindultak a gondolatai:

– Neki, neked és?…

– Mi közöd hozzá!

– A mamának, – dörmögte kedvetlenül Pista. De aztán szó nélkül vette a kalapját és minden további kérdezősködés nélkül elrohant.

Szindbád még javában csomagolt szobájában, midőn Stánczy úr szokásos lihegésével betört az ajtón.

– Alig akart fölengedni az a kutya portás, – kezdte elfulladva.

Aztán igen nagyon nevetni kezdett:

– Rendben van, mindent rendbe hoztam.

– Helyes.

– Bizony nagyon helyes, – nevetett Pista, hogy a könnyei csorogtak.

Miután Stánczy barátunk előadását igen nehéz volna nyomon követni, röviden csak ennyit jegyzünk föl: Pistának régi barátja a főnök, iskolatársa, Nagyszombatban együtt voltak, habár mostanában ritkán találkoznak. Pista alaposan tájékozódott a vasúti szabályokról és miután meggyőződött arról, hogy a megrendelt helyeken kívül más hely nem áll a helybeli publikum rendelkezésére, Bécsben két helyet rendelt meg az expresszvonatra.

– Te boldogtalan ember! – kiáltott föl megrőkönyödve Szindbád.

– Hát a harmadik, a mama legföljebb lemarad a vonatról. Mehet ő reggel a személyvonattal, nem kell neki expresszel utazni, – így szólt Pista és jóízü nevetéssel dőlt el a kanapén.

Szindbád nem tudta, hogy mit csináljon vele.

Abbahagyta a pakkolást, szomorúan ült helyén és nagyon sokára csak ennyit mondott Stánczy Pistának:

– Te hatökör!

Aztán bérkocsiba ült és búsan az állomásra hajtott.

A váróteremben már ott találta sűrűn lefátyolozva Georginát. Hosszu köpenyegében elragadó, finom, előkelő dáma volt, amilyen csak Georgina lehetett. Nem sokat beszélgettek most már. Szindbád odavetőleg megjegyezte, hogy nemsokára Pestre utazik.

– Derék ember, – mondta az öreg asszonyság.

Georgina nem felelt, csak megszorította a Szindbád kezét.

Az expressz-vonat barna kocsijaival csendben begördült. Egy Henry IV. szakállu vasúti alkalmazott kinyitotta a hálókocsi ajtaját. A mama lassan kapaszkodott a lépcsőkön, míg Szindbád, a sűrű fátyolon át, egyetlen boldog, büszke csókot váltott Georginával.

A vonat halkan megindult, a kocsik lágyan tovább gördültek. Szindbád percekig bámult az utolsó kocsi piros lámpása után.

TIZEDIK FEJEZET, _amelyben a szerelmesek utcáin barangolunk._

A dámák Budán laktak egy kis fogadóban, amely a Duna partján feküdt és az ablakból pontosan lehetett látni a pesti tornyokat, háztetőket. Márciusi szél fújt és estefelé az öreg asszony Georgina karjába kapaszkodva sétált a budai korzón.

Szindbád fiatalember korában sokat mászkált Budán. Amíg a pesti ember szerelmes, száz eset közül kilencven esetben Budát keresi föl szerelmi életének helyes lebonyolításához. Buda a pesti szerelmesek búvóhelye. Az ottani kis cukrászdák, apró, furcsa kávéházak, rejtett korcsmák halaikkal és görbe-gurba utcák ócska házaikkal, úgy látszik, mind atyafiságot tartanak a szerelemmel. A budai korzó gesztenyefái alatt hány dermedt szív dobogott már melegen és a padokon leülni szerelmes szívvel és a hölggyel, bizony nem utolsó mulatság.

Mintha a folyónak is volna valami köze ezekhez a dolgokhoz. A hajókon kigyulladnak a lámpások és messziről, a híd felől búgó hangját hallatva közeleg a bécsi hajó. Kék és piros fények rengenek az elsötétült hullámokon, a szomszédban gyorsvonatnak képzeli magát a villamos, a távoli kioszkból a katonabanda hangjai hallatszanak a szél fordulásával.

Csak a szerelmes párok látogatják meg magas állomásán az öreg Gellért püspököt. Enyhén emelkedő lépcsőkön lassan fölballagni, olykor visszanézegetni, majd az árkádok alatt egy rejtett padra leülni, mialatt hosszú, hosszú csókot lehet váltani, amit csak a közelgő lépések visszhangja zavar meg: ehhez csak szerelmes embereknek van kedvük, idejük. Az egykori püspök háta mögött biztonságban érezhetik magukat a tavasz szerelmesei, a lépcsőkön meglehetős visszhangot vernek a közeledő lépések, bár a budai diákok gyakran szeretik meglesni a derék szent háta mögött történendő dolgokat.

Georgina és Szindbád bejárták mindazon helyeket, ahol a szerelmesek Pesten és Budán elbújni szoktak.

Az asszonyt mulattatta a dolog, hogy rejtőzködik, bár az öreg asszony szívesen előrement néhány lépéssel, midőn esti sétáikból hazafelé ballagtak. Szindbád sem haragudott teljesen, hogy az asszony féken tartja indulataiban és nem nyújtja oda magát teljesen a szerelem hatalmának. Csók, kézszorítás, kezeknek kedves játéka: ennyi volt mindaz, amiről a szentéletü Gellért, a Halászbástya vagy a zárt kocsi, amelyen a Népliget elhagyott útjait keresték föl, árulkodhatott volna.

Szindbád lassan diáknak érezte magát, aki szerelmes saját tanárnőjébe, amint az okos, higgadt Georginával a Halászbástya fokán Mátyás királyról és más elmult férfiakról beszélt. Egymás kezét fogták és az enyhe tavaszi szél lágyan szaladgált körülöttük.

– Gombolja be a kabátját, – mondta Georgina anyáskodó hangon. – Nem szeretném, ha holnapra megbetegedne.

– Holnap a Margitszigetre megyünk, – felelt élénken Szindbád, mialatt teljesítette az asszony kivánságát.

– A kertészeken kívül úgy sem találunk ott senkit, egyedül leszünk, milyen jó lesz, – mormogta Georgina.

Az öreg asszonyság esernyőjére támaszkodva pontosan végezte ezalatt a lépéseket a bástyán. Kilencszáz lépést kellett megtennie egy-egy sétán, mint Mizfray dr., a színház orvosa udvari színésznő korában azt előírta.

– Készen vagyok, – mondta, midőn a sétát bevégezte.

Letelepedett Georgina mellé és szótlanul, kissé elkeseredve tapasztalta, hogy a fiatalok egyszerre elhallgatnak társaságában.

– Mért nem beszélgetnek tovább? – kérdezte néha. – Nem bánom, akármiről beszélgetnek, csak beszélgessenek tovább!

Furcsán, betegesen nevetett, mintha valóban nagyon érdekelnék őt a szerelmes szavak, amelyeket Szindbád leányának mond.

A régi ódon ház elhagyása, a szalón, amelyben az öreg császárok voltak és az antik szőnyegek a régi muzsikáló órával, mintha teljesen kizökkentették volna az öreg asszonyságot régi nézeteiből. Egyszer például bizalmasan Szindbád karjába öltötte a kezét.

– Van önnek pénze? Vagy tud pénzt szerezni? – kérdezte melegen.

– Talán szükségük van rá? – kérdezte meglehetős ridegen Szindbád, mert nem nagyon szerette az öreg asszonyságot.

– Még nincs rá szükségünk. Talán nem is lesz, hisz Mariett pontosan elküldi nekünk a maga tartásdíját, amit az ügyvédtől kap, de nem lehet tudni, hogy leányom nem kíván egy napon rangjához méltóan élni? – mondta furcsa nevetéssel az öreg asszonyka. – Tudja, pénz nélkül nem ér semmit a fővárosi élet!

– Úgy tudom, hogy mindenük megvolt, amire eddig szükségük volt!

A fehérhaju dáma halkan nevetett:

– Maga olyan álmodozó, mint valami költő. Semmink sem volt meg… Azaz hogy gonosz volnék, ha Mariettre csak egy szóval is panaszkodnék. Roncsy derék teremtés. Minden levelében megkérdezi, nincs valami kívánságunk? Mariett igen takarékos, jó gazdasszony, otthon csak akkor varratott ruhát, mikor mi titokban megrendeltük a szabónőnél! Ő már olyan asszony! De hát ön eleget forgolódott a világban. Mit gondol? Georgina megjelenhetne mostani ruháiban például a tavaszi lóversenyen?

– Nem muszáj lóversenyre járni, – felelt Szindbád meglehetős szigorúan.

– Ön nagyon kegyetlen! – mormogta sértődötten az öreg asszonyság. – A férfiakról mindig az volt a véleményem, hogy önzők, ridegek, haszonlesők. Sajnálom, Szindbád úr, ön sem tudott meggyőzni az ellenkezőjéről. Csak nem gondolja, hogy Budán, a Trieszt-szállodában szándékozom leányommal eltölteni hátralévő életemet?

– Georgina meg van elégedve. Rövidesen találunk számára szerződést valamely fővárosi színháznál…

– Igen, mikor már az öné volt, ugy-e? És már ön megúnta leányomat? – kiáltott föl élesen az egykori szinésznő. – Nem, uram, ez Pálházinak sem sikerült. Ő is el akart ásni bennünket a régi házba, míg ő maga élte világát. Néha csak egyszer láttuk egy héten. Kártyázott Bécsben vagy Budapesten. Otthon mogorva, ásitozó volt, napokig föl sem kelt az ágyból és megkövetelte, hogy Georgina kedves legyen és a levest tányéron az ágyához vigye. Ó, ön nem tudja, hogy mi történt! Egyszer még széket is emelt leányomra! Igaz, hogy másnap hat gyönyörü kalapot hozatott Bécsből. De én uram, ahogy engem most megnéz, Párisból kaptam a kalapjaimat és ezerforintos ruháim voltak.

Szindbád búsan bólintott.

– Igaza volt, asszonyom.

– Nagyon természetesen, – felelt még mindig meglehetős csípős hangon az egykori művésznő. – X. főherceg annyit térdepelt a lábaim előtt, amennyit akartam. De azért Klarissz soha sem vonta meg tőlem a barátságát. Egy nagyvilági nőnek nem muszáj okvetlenül rossznak is lennie, mert a főherceg térdepel lábánál. Mert ön, drága barátunk, azt hiszi, hogy turbékolás, sóhajtozás az egész élet! Ördögbe! A leányom ragyogó, szép, fiatal! De még én se vagyok olyan öreg, amint ön hiszi, tisztelt barátom. Még egyikünk sem arra való, hogy gombostűre tűzzenek bennünket, mint a lepkéket.

– A hölgyeknek szabadságukban áll úgy élni, amint parancsolják! – felelt szomorúan Szindbád és ezután önkéntelenül utána olvasott az öreg asszonyságnak a budai korzón, vagy a Halászbástyán, hogy valóban megtette-e az orvos által előírt kilencszáz lépést?

Nemsokára ezután Szindbád szóvá tette Georgina előtt anyjának föllépését; terveit óhajtotta tudni a jövőre nézve.

Az asszony harmatos szemét Szindbádra emelte:

– Én teljesen megbízom önben, Szindbád. Lehet, hogy anyácskám nyugtalankodik sorsom miatt, de én bizonyos vagyok abban, hogy maga nem fog engem elhagyni.

– Hát akkor miért nem szeret! – fakadt ki Szindbád. – Mért nem szeret úgy, amint nő a férfit szeretni szokta?

– Ráérünk, – felelt gyorsan Georgina. – Ne siettessünk semmit. Én néha úgy érzem már magam, mintha igazán a menyasszonya, a felesége volnék. Hisz senkit sem ismerek magán kívül, miért türelmetlenkedik? Itt vagyok, a magáé vagyok. Esküszöm, hogy soha-soha nem hagyom el.

– Valamely lóverseny-toalettről beszélt az anyja?

– Szegény anyám, ő nagyon furcsa asszony. A fejébe vette, hogy azt a kis vagyont, amit játékon elveszített, játékon nyeri vissza. Játszani akar a turfon. Pedig ennek, ugy-e, nem sok értelme van? Azonkívül bármikor belebotolhatunk Pálháziba, aki maga is szenvedélyes sportsman.

– Ez volna a legkisebb baj, – felelt Szindbád. – Ellenben itt volna az ideje, hogy beiratkozzon a sziniakadémiára…

– Majd ősszel, – vágott közbe gyorsan Georgina. – Addig csak magának akarok élni. Úgy sem szerettem még senkit, csak magát, Szindbád. Mindjárt az első perctől, amikor megláttam, amikor az álarcos-bálon megszólítottam… Soha férfi nem hatott reám annyira, mint maga. Miért akar eltávolítani magától?

Az öreg asszonyság még csak a nyolcszázadik lépésnél tartott, de Szindbád, bármiként szeretett volna, nem tudott addig felelni, amíg a kilencszázadik lépés is elmúlott. Akkor eszébe jutott, hogy mit is kellene mondani… De Georgina elvonta a kezét kezéből és az egykori szinésznő fáradtan megérkezett.

– A szállodai szobalánytól azt hallottam, hogy a Makkalsóban nagyszerü frankfurtit kapni. Ha senkinek sincs kifogása ellene, menjünk ma oda vacsorázni. Az udvari színházban – midőn tagja voltam, – gyakran laktam jól öltözőmben frankfurtival, holott előadás után pezsgős, osztrigás vacsora várt rám az Imperiáleban.

Az öreg asszonyság komoly, hosszu lépésekkel megindult előre, mielőtt pihent volna a kilencszáz lépés után.

– Anyám már megbarátkozott az egész szállodával, – mondta búskomolyan Georgina. – Ő csak akkor tudott igazán nagyúri dáma lenni, midőn Mariett nem engedte, hogy más legyen. Mariett bezzeg nem tűrte, hogy a cselédekkel szóba álljon.

A Makkalsóbeli vacsora után az öreg asszonyság egyszer bizalmasan félrevonta Szindbádot a fogadóban, mialatt Georgina az esti sétához öltözködött.

– Kedves úr, én mindig tudtam önről, hogy okos ember. Nem lepi meg tehát kérésem. Ön sokkal ismerősebb Budapesten, mint mi, kérem tehát egy kis szivességre. Itt van ez az antik gyűrü. Boldogult Rummergarten báró húzta az ujjamra egy nagy szerepem után. Azt hiszem az Idegen nőben játszottam. Kérem helyezze el ezt a gyűrűt megfelelő helyen.

Szindbád az ajkába harapott.

– Mekkora összegre van szüksége? – kérdezte csendesen.

– Körülbelül ötven forintot tesz ki a tartozásunk a szállodában. Mariett, nem tudom mi történt vele, nem volt most pontos.

– Rendben van, – felelt szégyenkezve Szindbád és tárcája után nyúlt.

Ám az egykori szinésznő roppant fölháborodott. Elvörösödött és rekedten rikácsolta:

– Uram, én nem pénzt kértem, hanem a gyűrűm elzálogosítására kértem föl. Ismeretlen nő vagyok a városban. Bármely úriembert fölszólíthatnék e csekély szívességre.

Szindbád érezte, hogy igen sápadt és indulatok kergetőztek a szívében. Átvette a gyűrűt.

– Vén banya, – gondolta magában. – Ismerlek.

Másnap visszaküldte a gyűrűt, valamint mellékelt ötven forintot az öreg asszonyság címére.

Aznap nem látta Georginát. Az asszony azt üzente, hogy a feje fáj. Harmadnap Georgina elküldte az ötven forintot. „Kérem, bocsásson meg az anyámnak. Már nagyon öreg asszony.“ Ezt írta Georgina.

Ezután nemsokára Szindbádunkat lakásán, amely a Két oroszlánhoz címzett pesti fogadóban volt általánosságban, egy délelőtt két marcona huszárkapitány kereste föl.

– Spics… – mondta az egyik kapitány.

– Srics… – ismételte a másik.

– Örvendek, – felelt Szindbád.

– Pálházi barátunk nevében, – folytatta „Spics“.

– Ha lehetne még ma este, – tódította „Srics“ és óráját kivonta.

Szindbád végignézett a köpenyeges férfiakon, komoly, meglett férfiak voltak, akik bizonyára igen tiszteletreméltó modorban szoktak viselkedni a szalonokban vagy a társas összejöveteleknél. A nadrágjuk azonban kissé gyűrött volt, amiből Szindbád kitalálhatta, hogy a katonai irodában működnek a vésztjósló arcu férfiak.

– Tegnap óta keressük önt, – mondta némi élességgel „Srics“. – Húsz helyen is voltunk a városban, ahol ön meg szokott fordulni.

– Még a Trieszt-szállodában is, – tódította „Spics“, akinek olyan hangja volt, mint egy üres hordónak. – Tehát…

Szindbád elkeseredve nevetett.

– Remélem jól ráijesztettek a hölgyekre? – „Srics“, aki zömök és vörösbajuszu férfiu volt, de ártatlan kék szeme arca zordonságával nem állott összhangban, sarkantyúját megpengette.

– Mi nem szoktunk nőkkel az eféle dolgokról tárgyalni. Csupán megüzentük önnek, hogy a saját érdekében jelentkezzék nálunk.

– Köszönöm figyelmüket, uraim, – felelt Szindbád a szavakat harapdálva. – Az urak tán a térparancsnoksághoz vannak beosztva?

– Én csapatnál vagyok, – felelt a horihorgas Spics meglehetősen hangsúlyozva a szavakat. – Ime névjegyem.

Srics hasonlóképpen elhelyezte névjegyét Szindbád asztalára, aztán meghajoltak és nagy sarkantyúpengéssel távoztak.

– Pálházi tehát Pesten van, – gondolta Szindbád és a falnak fordult, hogy még egy darabig aludjon, miután reggelig töltötte az idejét a kártyaasztal mellett, ahol nagy balszerencsével küzdött.

Elaludt, de talán percek múlva fölébredt. Mintha álmában jutott volna eszébe, hogy a helyzet nem olyan könnyü, hogy tovább lehessen aludni. Az ördögbe! Két komoly, őszes kapitány nem indult el bolond fejjel a világba. Nagyon lehetséges, hogy Pálházi életére pályázik. Vagy talán azért küldött katonákat a párbajra való kihíváshoz, mert a katonatiszteknek nem föltétlenül szükséges elmondania összes okait, haragjának, bosszújának alapjait? Elmúlt, verekedő ifjúságából emlékezett arra, hogy idősebb katonatisztek igen komolyan szokták fölfogni a párbajt. Pálházi, mint egykori gárdatiszt, valószínűleg magától a budapesti térparancsnoktól kérte a szekundánsokat.

Szindbád hamarosan felöltözködött és bár nem szerette magát gyáva embernek tartani, bensőjében meglehetős izgatottságot érzett, amint a két zordon kapitányra gondolt. Az ördögbe is, a kapitányok a sarzsijukkal is játszanak. A párbaj komolynak igérkezik.

Néhány perc mulva már Budapest leghíresebb párbaj-szakértőjének a szobájában ült.

A szakember a Belvárosban lakott és két kisleánykájával játszadozott, akik olyan pirosak és üdék voltak, mint a rügyecskék, amelyek az erkélyen a dézsába ültetett fácskán a tavaszi délben kidugdosták fejüket.

– Pálházi két kapitánnyal kihivatott, – kezdte Szindbád meglehetős izgatottan.

– Pálházi? – mormogta Gránitz, (mert így hívták a szakembert) és vastag, tömött bajusza alatt elmosolyodott. – Majd ellátjuk… Flórica, lesúrolod a bábúdról a festéket. Aztán majd halovány lesz az arca.

A csöpp leányka bánatában szívecskéjéhez szorította a mosakodás alatt szenvedő bábút.

– Nem teszem! – felelt elszomorodva.

– Már elég tiszta a baba, – folytatta Gránitz, akinek olyan gyermeteg, szinte ábrándos tekintete volt, mint a kisleányainak. – Hát miben áll az eset? – fordult Szindbádhoz.

Szindbád néhány szóval jelezte a felvidéki városkában való tartózkodást, Georginát, a színpadot… Gránitz olyan jókedvűen mosolygott, mintha a világ legmulatságosabb történetét hallgatná.

– Az asszonyokkal van a legtöbb baj, – mondta szelíden.

Majd elgondolkozott, mintha láthatatlan raktárban turkálna valamely agyvelőbeli sematizmus után.

– Pálházi, – mormogta összeráncolt homlokkal és többször ismételte a nevet, mintha bikanyakán szelíden elhelyezkedő nagy fejében a létrákon szaladgálna e percben egy kis fürge könyvtáros.

– Igen jó pisztolylövő, Pétervárott a francia attasét agyonlőtte, Rómában egy olasz grófot, – mondta csendesen Gránitz, mintha egy láthatatlan könyvből betűzgetne. – A kardot is érti… No majd Fodor Károlynál elcsináljuk ezt az egész ügyet. Kit parancsolsz segédtársamul?

– Akit te jónak gondolsz, – felelt megilletődve Szindbád.

– Helyes, így lesz jól. Én ugyanis nem szeretem, ha saját segédtársam rontja el a dolgokat. Katonákkal van dolgunk, vigyáznunk kell minden kiejtett szóra. Észre van szükség. A katona urak, – asszonydologról lévén szó, – valószínűleg vontcsövü, legyespisztollyal tíz lépésnyiről szeretnének verekedni. Utána kard, végkimerülésig. Hát majd lesz kard, ahogyan én akarom. Most pedig menj haza, légy nyugodt, mintha az édesanyád ölében ülnél. Flórica, gyere táncoljunk egy kicsit.

Fölugrott és a kis tavaszi bimbóval körben forgott a szobában, hozzá halkan énekelt egy régi valcert.