Part 6

A direktor kiverte kis rövid pipáját és leereszkedett a ládáról, amelyen elkeseredve üldögélt. A pipát a zsebébe dugta és megköszörülte a torkát.

– Hát tudja, ami azt a Mariettet, a másik Pálházinét illeti, arról mégis csak azt hiszem, hogy a legostobább nő a föld kerekségén. Úgy tudom, hogy önként mondott le Pálháziról, midőn észrevette, hogy az az úr Georginába szerelmes. Békésen elváltak és Mariett állítólag sohasem sírt emiatt. De hát, uramfia az én szegény öregemnek hányszor kellett volna már elválnia tőlem, midőn észrevette, hogy másba vagyok szerelmes?

– Ugyan, édes direktor úr, maga a legjobb családapa a városban.

A direktor hamisan hunyorított ráncos szemével.

– Muszáj, Szindbád úr. A feleségem nem engedi, hogy más legyek. A városi tanács, a színügyi bizottság, a polgármester, a térparancsnok és a legutolsó zsöllyebérlő is ügyel arra, hogy a helybeli direktor tündököljön a polgári erényektől. Engem nem is lát senki a korcsmában! – De ha lehetne, minden este a korcsmában ülnék!

Szindbád nevetett:

– Érdemes is!

– A legjobb korcsmában lenni, – felelt mély meggyőződéssel az öreg direktor. – Korcsma, kávéház, orfeum, varieté, – ez való egy nobilis férfihoz. A színház már sokkal kevésbbé, habár Pesten szeretek színházba menni. Mégis csak más publikum van, mint itt. Még a női öltözőkbe is benézegetek Pesten. De itt? Ezeket nézzem? Isten-uccse, elmegy az embernek a kedve a nőktől, amikor az én színésznőimet látja! Egyik vénebb a másiknál… Majd megmutatnám én, Szindbád úr, ha szép színésznőim volnának! Virágvasárnapra szerződtettem is néhányat. Csakhogy ebben a városban rossz a víz, rossz a levegő. Mind megvénül, amint hozzám kerül.

Az öreg színházi igazgató komoly fejcsóválással lépett be a hátulsó kapun, mert az előadás vége felé közeledett és mert alaposan meg akarta tudakolni a fölhangzott taps okát.

Szindbád vidáman nézett sárga, gavalléros kabátja után, amilyent Pesten már a jobb fiákkeresek sem hordanak és a borotvált, nagy arc most profilban látszott a kulisszák lámpás fényében, amely arc hasonlított a régi római pénzeken látható arcokhoz. Antik bánat rejtőzött a mély szürke szemekben, vén komédiás fájdalma a régi tapsok után.

Szalánczi kisasszony lepke-fürgeséggel sietett el Szindbád mellett, mintha nagyon sietős dolga volna. De aztán megállott és a prémgallért összevonta mellén.

– Csak azt akartam mondani, Szindbád úr, hogy nem ismer még mindig… Tudja miért nem lettem öngyilkos a múltkor? Megmondom önnek. A boncolóasztaltól féltem és a bonctani szolgáktól. Egy tiszta nő még halála után is megrendül attól a gondolattól, hogy a halottas-ház őrei mezítelenül látják és a temetkezési vállalat tisztjei veszik karjaikba. Ezt akartam mondani. Ezért nem választottam a halált! És most isten önnel!

Mielőtt Szindbád felelhetett volna, már ismét kibontotta a gallér alatt rejtegetett szárnyakat, hogy tova repüljön a régi városka zeg-zúgos utcáin, megrendülve egy kiáltástól, vagy a kerítés mögött ugató kutyától, hogy végre elérje kis lakását a város végén, hol magányos vacsorája mellé bizonyára csupán bánatos gondolatokkal telepedik le.

Szindbád egy darabig utána nézett… „Kis boldogtalan!“ – gondolta magában és maga sem tudta miért, nagyon megsajnálta Edit kisasszonyt, aki a láthatatlan rablólovagok elől menekül tova a sötét utcákon.

Miután a színházban Juliából a próbákat megkezdte Georgina, Szindbád, mint világban járatos ember, a helybeli kritikus urak „megdolgozásához“ hozzáfogott. Három ilyen veszedelmes férfiú létezett a városban, akik a színházi szolga véleménye szerint igen alkalmatosak volnának ágyútölteléknek és akik egyszer „kihúzhatják a lutrit“, ha a színházi szolgával szembe kerülnek.

A három életveszélyes férfiú föltalálásában segítségére volt Szindbádnak a már többször említett Stánczy Pista, aki városi írnok létére minden korcsmát ismert közel és távol. Igaz, hogy Stánczy Pista csak napközben írnokoskodott a városnál és az összejövetelekre alkalmatos helyeken mint népdal-költő működött, de a rendőrök már ismerték és éjjel szalutáltak neki a piacon.

Korán elhízott, bánatos tekintetü férfiú volt Stánczy, aki a népszerűségét élvezte ugyan egyes korcsmákban, de voltak ellenpárti korcsmák is, ahol Pistát mint garázdálkodó duhajt nem szívesen látták megtelepedni. És Stánczy, amint egy kis bort ivott, nyomban az ellenség hadiszállására kivánkozott, mintha most jött volna el az alkalom, hogy kiválóságáról, pompás hangjáról, levente voltáról tanúságot tegyen és egy csapásra bevegye az ellentábort. Minden jószándéka hajótörést szenvedett azonban egy szirtfokon, az érzékenységén. Míg a Hófjágerben Tercsi kisasszony sohasem mulasztotta el megdicsérni a Hiradóban megjelent verseit, addig a Régi trombitásnál, Bekker, a nagyerejü csapos (aki vándorcirkuszokban többször küzdött a pályadíjért), ingujját gyűrögette fölfelé, midőn Pista a legbékésebb indulattal, csupán saját szerzeményeit dalolva, a helyiségbe belépett. Arról sem tehetett szegény Stánczy, hogy az ellenséges helyeken mindig belebotlott valakibe, aki (valószínűleg fölbérelve) nem tisztelte őt eléggé és dalait sem méltányolta. Pista régi szokásához híven a kalapot a tiszteletlen fejébe verte és hadiállapotba helyezkedett. Ilyen csekélységek miatt sok baja volt szegény Stánczynak másnap, sőt harmadnap is, midőn a polgármesteri hajdu az irodába idézte és talán sohasem csóválta a fejét annyit az öreg polgárnagy, mint ilyen esetekben. Stánczy jámborul megfogadta, hogy többé sohasem megy el a Régi trombitásba. De jött szombat este, midőn a dalárda gyűlését tartotta a Hófjágerben és Pista egyszerre eltünt a barátságos helyről, hogy most végre kibéküljön a Régi trombitással.

– Ismerek én minden hírlapírót, csupa jóbarátaim, – mondta Stánczy Pista, midőn Szindbád az ügyet előadta, – hisz munkatársa vagyok minden helybeli közlönynek. Csupán Sichermannak nem írok. Az öreg negyven fillért akar fizetni egy versért. Nem, inkább ne fizessen semmit! Vagy fizessen egy kispörköltet, két pohár sört a Három hollónál. De negyven fillérért nem ír verset Stánczy Pista.

Szindbád ezt tőle telhetőleg helyeselte, de mégis aggódott, hogy a fösvény Sichermann tán kritikájában nem lesz barátságos.

– Nem számít az öreg. Csak hetenkint jelenik meg a lapja és különben is cselédszerző-intézete van. A Híradó emberei a Két nyúlhoz járnak, odamenjünk, – indítványozta Stánczy Pista és erre megindultak.

– Nagyra becsülöm a sajtó munkásait, – mondta útközben Szindbád, mintegy gyakorlatból. – Világító fáklyák ebben a sötét országban.

– A Híradó csupán vasárnap közöl verset, de darabjáért egy pengőt fizet Szomolenszky, – dörmögte Stánczy. – És a pengőt néha nehéz kihúzni. De ő a legtekintélyesebb lap.

A Két nyúlban már víg társaság volt a „hírlapírói asztalnál“. Borotvált és borotválatlan arcu fiatal és öregebb férfiak, az asztalfőn Cseresznye, a színházi kómikus, aki miután ma nem játszott, már meglehetősen vörös volt az italtól. A falnál vastag pápaszemek alatt a bagolyfejü kövér Szomolenszky, aki a helybeli hírlapírókat röviden „nihilisták“-nak nevezte, mert hajdan Pesten is működött a régi Fővárosi Lapoknál és különböző álnevek alatt temérdek karcolatot írt.

Majd Bögrey úr, adóhivatalnok és vezércikkíró, távolabb a nihilisták csoportjában egy ábrándos fejü, hosszúhaju fiatalember, aki világfájdalmasan meredt söröspoharába.

– Ez Lenszky, azelőtt Kozsuba, – döfte meg Pistánk Szindbádot. – A legfélelmesebb.

Az éljenzaj lecsillapodott, amely Stánczyt belépésekor fogadta, a nihilisták csakhamar helyet szorítottak az újonnan érkezetteknek.

– Barátom rajong az irodalomért, – mondta Stánczy. – Nyúl úr, az óborból hozzon néhány literrel.

A különböző nihilisták csakhamar élénk iddogáláshoz fogtak, egy darabig Stánczy vitte a szót, mint aki az est sikere körül az érdemeket szerezte, majd mások mondták el, amit legjobban tudtak, Lenszky a színészetről, egy kis, vörösszeplős fiú a rendőrséget és a tűzoltóságot szidta, a komoly Bögrey úr is előrehajolt és rászólott Szindbádra:

– Rövidesen kitekerik az ellenzék nyakát! – mondta nagy szemhunyorgatással, mintha féltve őrzött titkát közölte volna.

A hangulat emelkedésével egy többszörösen összehajtogatott papirdarabkát csúsztattak Szindbád kezébe. „T. Uram! Kérek 73 krajcárt kölcsön holnapig. Híve Szomol…“

A bagolyfejü szerkesztő azonban a vérvörös képü kómikussal vitázott régi, elmúlt szinészekről, a tréfát tehát valamelyik nihilista követte el.

Szindbád, miután Lenszkyt és az összes jelenlevőket többszörösen megdícsérte, megkérte az urakat, (különösen Lenszkyt), hogy a kávéházban, az Aranygolyónál vendégei legyenek. A korcsmai számla fizetésére már előzetesen pénzt csúsztatott Stánczy Pista kezébe, azonban a derék költő teljesen megfeledkezett erről. Távozásnál Nyúl úr barátságosan megszólította Szindbádot a borok irányába, mire Szindbád gyorsan és restelkedve rendezte a rendezendőket.

Az „Aranygolyónál“ aztán sokáig együtt voltak az urak. Hogy ki mit beszélt és milyen nézőpontból látta a körülötte forgó világot? Erre kiváncsiak lehetnének azok, akik az Aranygolyónál éjfélután még nem jártak, de hisz a többség már volt az Aranygolyóban! Csak éppen ennyit jegyzünk föl, hogy a kávéházban az ajtónál kucséber ült, akinél Stánczy Pista szerencsésen eljátszotta a korcsmaszámlára kapott pénzt (amelyről azt hitte, mint később mondá, hogy Szomolenszky küldi neki régi vers-honoráriumok fejében), a kasszában pedig egy igen hervadt és meglehetősen kövér hölgy ült, aki Lenszkyt bizalmas mosollyal fogadta, majd vele valamin összeveszett, de még távozás előtt kibékült…

– Holnap a Mályvába megyünk, – tervezte Stánczy Pista hazafelé menet, – ott vannak csak az igazi mágnásgyerekek. A Hírcsarnok kadétjai tanyáznak ott.

– Nem, – mondta Szindbád, – holnap kialusszuk a mai nap fáradalmait. Úgy látom, éppen elegendő, hogy Lenszky urat lefegyvereztük.

– A Hírcsarnok egy vérengző fenevad, már sok vendég-színésznőnek kiszedte a máját. Brómy úr valóságos tigris, – mondta Pista ijesztő hangon.

Szindbád vállat vont. Szótlanul ballagott a rendőri szalutálásokat számonkérő Pista mellett. Mindazonáltal magában nyugtalankodott, hogy a tigris valami kellemetlenséget írhat lapjában Georgináról. A fogadó kapujánál nem állhatta meg, hogy a kissé mámoros Stánczy vállára tegye a kezét.

– Igen tisztelem a sajtót, de megmondhatod a barátaidnak azt is, hogy igen jó pisztolylövő vagyok.

Mire a szobájába ért, már végképpen megbánta elhamarkodott szavait. Egy pillanatig azon töprengett, hogy utánasiet Stánczynak, félremagyarázza szavait, majd megnyugtatta magát, hogy a derék Pista reggelig úgyis elfelejt mindent az éj eseményeiből.

Stánczy Pistának pedig az a furcsa természete volt, hogy mindent elfelejtett a világon, csupán azt nem, amit bízvást elfeledhetett volna. Szindbád néhány nap múlva már tapasztalta, hogy a városban itt is, ott is furcsán néznek rá az emberek. A boltokból utánasietnek és a városbeli nők, akik annyiszor látták, hosszasan rajta felejtik a tekintetüket, mintha egyszerre valami rendkívülit vettek volna rajta észre. És egy délután Georginát ismét kipirult szemmel találta, mintha nem régen sírt volna.

– Ugy-e, mondtam, hogy udvaroljon egy kissé Mariettnek? Mért nem teszi?

Szindbád csendesen mosolygott.

– Asszonyom, ön legjobban tudja, hogy miért?

Georgina hosszan, melegen nézett Szindbádra.

– Furcsa ember maga, – mondta csendesen, – hiszen azért érezhetne tovább is úgy, amint jónak gondolja. De az az asszony már csaknem megöl maga miatt. Az imént is szemrehányásokkal illetett, hogy a maga kedvéért lépek a színpadra és a városban az a hír van elterjedve, hogy maga a vőlegényem, vagy micsoda…

– Én azt nem mondtam senkinek, – felelte kissé kedvetlenül Szindbád. (Valóban, házasságra eddig nem igen szokott gondolni, midőn szép nők körül forgolódott.)

– No lássa, – kiáltott földerülve Georgina, – hisz én úgy sem megyek férjhez soha. Elég volt abból egyszer. Maga a barátom, a jóbarátom…

Kezét előrenyújtotta és a homlokát, fehér, fellegtelen, leányos homlokát Szindbádnak kinálta.

Szindbádot jódarabig vígasztalgatta a csóknak az ize, illata, de azért mégis csak megrázta volna Stánczy Pistát, ha megtalálja.

Stánczy Pista a következő éjszakán szinte magánkívül riasztotta föl Szindbádot a Francia kastélyban.

Szindbád mélyen aludt és haragosan ébredt.

A fogadói szoba ajtajában állongó vén kapusra ráförmedt:

– Hogy merészelte beereszteni hozzám ezt az embert? – kiáltotta.

– Kérem, az úr azt mondta, a rendőrségtől van! – felelt a portás.

– Bocsáss meg, – lihegett Stánczy Pista, – mindenáron beszélni akartam veled. A legnagyobb, legszenzációsabb eset történt, ami a világon előfordulhat. Az embernek megáll az esze!… Kérlek, küldd el a portást.

A portás behúzta az ajtót, Szindbád szemügyre vette Stánczyt: teljesen józan volt és amint lecsillapodott, meglehetős érthető formában, mint amennyire ez már Pistától tellett, a következőket adta elő. Stánczy úr az esti órákban, éppen a Hírcsarnok kadétjaihoz volt menendő a Mályvába, hogy, bár erre fölhatalmazása nem volt, „megdolgozza a fiúkat“, mert hiszen a szívességekre nem mindig szokás direkte megkérni az embert, lehet indirekte is, – azon ház előtt vezetett el útja, ahol doktor Corvinusz lakott, aki tőzsdei differenciák miatt megszökött a városból. Ő, Stánczy azt is tudja, hogy egy Szindbádhoz nagyon közel álló nemes, drága úrhölgyet érzékenyen megkárosított az emberkerülő hírében álló vén doktor, habár följelentést ellene nem tett az a bizonyos nagyon tisztelt úrnő, akit a város legszebb, fenkölt lelkü angyalának nevez mindenki.

A doktor házában világosság volt.

Benne (Pistában) fölébredt a kötelességét ismerő hivatalos ember – „mégis csak az vagyok“ – és belesett az ablakokon. Legnagyobb megdöbbenésére doktor Corvinuszt pillantotta meg saját szobájában, saját íróasztalánál, még a bársonysapka is a fején volt. „Ennek fele sem tréfa!“ gondolta Stánczy. Nyomban a rendőrségre sietett, – „ahol engem, mint hivatalos embert jól ismernek“ – és némi kis hazugságok révén két rendőrt sikerült kieszközölni. Pista tudniillik azt gondolta, hogy legjobb lesz megkötözni a doktort másnapig, hogy addig el ne illanhasson, midőn is Szindbád majd rábeszéli azon nagyrabecsült tündért, aki nemsokára magyarhon csillaga leend a színművészetben, hogy doktor Corvinusz ellen sikkasztás, rablás vagy bárminemü címen a följelentést megtegye.

Főként Szindbád iránt érzett baráti vonzalma számlájára kell írni ezt az egész dolgot, mert hiszen senkinek másnak a kedvéért nem mulasztotta volna el a Mályva szokásos társas összejövetelét, midőn is Brómy úr legújabb verseit átveszi, megbírálja és a közlendők közé helyezi. „Semmiféle doktorért!“ – ismételte Pistánk.

A rendőrökkel tehát a házba behatolt, a pincétől a padlásig mindent fölkutatott, de a doktornak süket gazdasszonyán kívül senkit nem találtak.

– Te szerencsétlen bolond! – kiáltott föl Szindbád.

– Azonban! – szólalt meg talpraugorva Stánczy Pista, – hagyjuk a véleményt a vers végére. Lehet, hogy az eleje gyönge, hisz a költő is az utolsó, hatékony sorokra tartogatja gyakran olympi erejét. A doktor fiókjában ezt a sürgönyt találtam, amelyet volt szerencsém észrevétlenül zsebembe csúsztatni.

Szindbád kezébe nyomta a táviratot, bár az nagyon habozott, hogy Pistát sürgönyével együtt kilódítsa a szobájából.

– Csak olvasd el, – biztatta Stánczy. – Ha valaki bűnös ebben a dologban, az én vagyok.

A sürgönyt Alexandriában adták föl. Tartalma ez volt:

„Köszönöm értesítéseit. Ügyvédemnél intézkedtem.

_P. F._“

Szindbád elgondolkozva nézett maga elé.

– Neked tudnod kell, hogy ki az P. F. Én csak egy népdalköltő vagyok, de még én is kitalálom. A doktor egy kém, egy spion, akit a forradalomban nyomban fölhúztak volna a legelső fára. Az asszonyokat elárulja a tengeri úton lévő Pálházi Ferencnek.

– Ostoba fajankó vagy! – dörmögte Szindbád. – Nekem semmi közöm az egész dologhoz. És most menj, hagyj magamra.

Hogy Pista milyen csalódott, keserü szívvel hagyta el a Francia kastélyt, arról csak az analizishez értő írók tudnának írni.

Szindbád sokáig nem tudott elaludni. A sürgönyön gondolkozott. Úgy lesz a dolog, hogy Corvinusz doktor megírta Pálházinak, hogy a hölgyek a régi házban tönkrejutottak, segítsen tehát rajtuk. Ezért, végeredményében még köszönetet érdemelne a furcsa csodadoktor, ha ugyan Szindbád föl tudna melegedni irányában. De másnap nem gondolt többé doktor Corvinuszra sem Szindbád, mert az utcán, a hirdető-oszlopokon, a színház első és hátulsó kapuján megjelentek a zöld színlapok. Rómeó és Julia Shakespearetől. Rómeó: Kisfalvi, Julia: xxx. A helybeli harsonákat pedig számtalanszor elolvasta Szindbád a cukrászboltban, a függöny mögé rejtőzve, ahol a hírlapírók olyan körülményesen leírták a kiváló és szenzációs föllépést, mintha az valóban országos esemény lenne. xxx. asszonyról, szépségéről, finomságáról, tehetségéről áradozva emlékeztek meg a „nihilisták“. Csupán a szigoru Lenszkynek volt ez a megjegyzése: „Elismerjük, hogy a direktornak olcsóbb és jövedelmezőbb föladat egy köztiszteletben álló, a bonton köréből való grand dame-ot színpadán fölléptetni, de némelyek mégis kíváncsiak volnának egyszer-másszor az ország elismert művésznőit, pld. Jászait, Márkust, Pilisvári Magdát (a komáromi társulatnál) a Kastélyban élvezni. Bis dat, qui cito dat. L–szky.“

És este Szindbád hosszú idő után ismét frakkba öltözött, mint egy ifjú herceg, ruháját megillatosította és nem haragudott a borbélyra, midőn az a forró vassal bajuszát könnyedén megérintette.

Igen szép volt minden. A nézőtér az utolsó helyig elfoglalva, mindenfelé kiváncsi vagy kárörvendő arcok, Stánczy Pista a karzat kellős közepén verejtékező homlokkal és állandóan tapsra emelt tenyérrel, míg körülötte a Hófjágerből és a többi baráti szállásokról fölszedett ismerősök várták a jeladást. Csupán Mariett ismerős halovány arcát kereste hiába Szindbád látcsövén. És Kisfalvi úgy szavalt, hogy az embernek a könnyek hullottak szeméből, mintha valamely régi bűvös-bájos históriát olvasnánk. Szindbád Anyeginre gondolt, Zareczkyre, a moszkvai balletre. Majd Pickwick úr póstakocsiján utazott, még Kisfalvi úr a dobogón vékony lábszáraival, hosszúorru cipőjében, barettos fövegében olyanforma volt, mint egy régi angol illusztráció.

És Júlia? Fehér szűzi ruhájában gyönyörü arcával, búskomoly szemével és mélyen zengő hangjával elérte a kellő sikert? Szindbádtól kérdjük ezt, akinek a szíve néha szinte hallhatóan, máskor csaknem kialvó félben vert? Nem, Szindbád helyéről sem mozdult el az előadás alatt és halovány arcán az indulatokat fékezni erős munkája lehetett. A szemét néha lehúnyta, a színlapot sokszor olvasta, mert azt hitte, hogy alattomos, gúnyos tekintetek lesik, egy páholyban csaknem világosan hallotta a nevét és Stánczy Pista dörgő brávója mindaddig hangzott a karzatról, amíg Szindbád elismerésképpen hátrafordult a kitünő férfiú felé. Bűvös este volt az, a levegő tele villamossággal, mély sírjában Shakespeare sohasem hallott tán hasonló tapsokat.

Szindbádnak engedelme volt arra nézve, hogy előadás után az ódon házban vacsoránál megjelenjen.

A függöny végre legördült és Stánczy Pista még néhány rohamot indított a Hófjágerrel és környékével a függöny ellen, aztán a páholyajtókat csapkodták.

Az előcsarnokban a vörösszeplős „nihilista“ Szindbád mellé lépett és a fülébe súgta:

– Már elment a sürgöny a pesti ujságoknak!

Szindbád csaknem megölelte a fiút, pedig különösebben nem szerette.

Az asztalon virágbokréták állottak és talán utoljára előkerült a lefoglalt régi ezüst.

Mariett szótlanul, komolyan végezte a háziasszonyi teendőket, Georgina hallgatott, mélyen lélekzett és ajka fölött gyöngéd verejtékcsöppek jelentek meg. Hálás, bizakodó, boldog és hosszadalmas pillantást vetett néha Szindbádra, amint a jó háziorvosra néznek az anyák egy nagy kimerültséget okozott esemény szerencsés elmulása után. Az öreg asszony olykor minden ok nélkül élesen fölkacagott, görcsösen, szinte sírva.

– Istenem… Metternich Klarissz! – mondta.

A vacsora végén a nagybajuszu őrmester egy névjegyet hozott be a tálcán.

Mariett vette át a névjegyet és úgy elhalaványodott, hogy Szindbád ijedten emelkedett föl.

Georgina a névjegy után kapott. A keze megremegett, de aztán dacos, szinte kihívó hangon fölolvasta.

– Dr. Pankotai Pál ügyvéd Budapestről. Ereszd be, – intett a régi cselédnek. – A Pálházi ügyvédje. Vajjon mit akar?

Egy atléta termetü, borotvált arcu fiatalember lépett be az ebédlőbe. Elkényeztetett, bátor modoru férfiú volt, aki olyan hidegen hajtotta meg magát a hölgyek előtt, mintha egy ércszobor meghajlik. (Későbben megtudta Szindbád, hogy Pankotai igen büszke volt arra, hogy a fővárosban egy szobor mellékfigurájaként szerepel.)

– Talán négyszemközt parancsolna? – mondta hűvösen Georgina felé.

Az asszony idegesen megrázta a fejét.

– Családi körben vagyok, Szindbád úr a házunk barátja.

Pankotai kezet fogott Szindbáddal, erősen, szinte brutálisan megszorította a kezét, mialatt keményen Szindbád szemébe nézett. Szindbádnak (néha ez igen nagy dolog a férfiúnál) meglehetős izomzatu ember volt és mielőtt Pankotai visszavonhatta volna kezét, bizonyos japánoktól tanult fogást alkalmazott az ügyvéd kezén.

A Pankotai szemén megrázkódott a monokli, aztán tetőtől-talpig végignézett Szindbádon.

– Már ez a késői óra is, amelyben alkalmatlankodom, – kezdte némileg rekedtes hangon.

– Ó kérem, mi tudjuk, hogy a mi házunkba önnek törvényadta joga van bármikor belépni, – szólt közbe Mariett olyan megvetéssel, mintha egy zsandárral beszélne.

– Tessék helyet foglalni, – mosolygott az öreg asszonyság. – A karosszékbe talán.

– Pardon, úrnőim, rosszul értelmezik a törvény idevágó rendelkezéseit, – kezdte az ügyvéd, mialatt a monoklit rendes helyére igazította. – De hiszen nem is ez a fontos e percben. Vonatomat, amellyel a fővárosból kellő időben elindultam, baleset érte útközben, amiről akár a lapokból is meggyőződhetnek. Valami vízáradás, vagy más eféle. A pályán soká dolgoztak és így nem érkezhettem meg azon időpontra, hogy Georgina asszonynak ma esti szereplését megakadályozhattam volna. Sajnos, a dolog már megtörtént.

– Mi éppenséggel nem sajnáljuk, – szólt közbe élesen Mariett.

– Vagyok bátor hivatkozni nagyságod válóperi aktáira, amelyekben bizonyára találtam volna elegendő nyomós kifogást a mai föllépés elhalasztására, de miután ügyfelemtől, Alexandriából vett sürgöny alapján külön megbízást kaptam, azt hiszem, mi sem gátolta volna nagyságodat abban, hogy a kétségenkívül ünnepélyes, de végeredményében olyan sajnálatos kimenetelü színjátszásról könnyű szívvel lemondott volna.

– Azt semmi szín alatt sem tettem volna, tessék ebben megnyugodni, – mondta Georgina és finom orrcimpái megremegtek.

– Ezen már túl vagyunk, a törvény rideg akaratát többé nem állíthatja meg semmi. Emlékszik nagyságod válópöri szerződésére? Emlékszik a tartási díjra vonatkozó megállapodásunkra?

– Nem kell többé egy fillérjük sem, – kiáltotta Mariett. – Elég volt az örökös megaláztatásokból. Önálló nők vagyunk. Azt tesszük, amit jónak látunk.

– Csodálom, hogy ügyvéd úr állandóan vállalkozik e furcsa szerepre, – mondta Georgina és mélyen elpirult.

Pankotai kiegyenesedett.

– Asszonyom, az én szerepem nemes és tiszteletreméltó. Egy kis gyermek jövőjéről van szerencsém a törvény és megbízóm parancsa értelmében rendelkezhetni.

Az ügyvéd most Marietthez fordult:

– Kegyeskedjék a gyermek felöli rendelkezést átruházni reám, mert a törvény ezt megengedi, ügyfelem pedig kívánja. Ime sürgönye. Egy pillanatnyi haladékot sem engedélyez e távirat.

Mariett kétségbeesetten csapott a táviratra.

– Tudtam előre…

Hirtelen könnyek lepték el a szürke szemeket és kezét tördelve fölkiáltott:

– Ó, miért tetted, Georgina!

Olyan kétségbeesett fájdalom vett erőt a máskor jéghideg teremtésen, hogy az ügyvéd tanácsosnak vélte néhány pillanatig elfordítani a fejét.

Georgina lehajtotta a fejét és a szempilláján könnyek csillogtak. Az öreg asszonyság megzavarodva nézegetett hol egyikre, hol másikra és értelmetlen szavakat dadogott.

– A kocsim a kapu előtt vár, – mondta rövid hallgatás után a ügyvéd.