Part 2

– Sajátságos nők, úgy élnek, mint a középkorban, talán még elpirulnak a kövér Bunkói tréfáin is?

– A mi kómikusunkat nem tartják elsőrangu erőnek. A karzatnak játszik, mint már többfelé a városban hallottam. Persze, mert csak a karzaton vannak többnyire emberek.

– Szeretnék egyet-mást hallani a Pálházi hölgyekről, – kérte Szindbád a szinésznőt.

– Most nem érek rá, mert végig a fölvonáson dolgom van. Ellenben a másodikban van egy kis időm, hisz tudja, a „Madarász“ megy.

A Postás Milka zöld kalapját már a hajára tűzte és az ügyelő másodszor nyitotta ki az öltöző ajtaját. Kivülről csengve hangzott a zenekar gyors játéka, a fölvonás megkezdődött.

A pirossal és arannyal díszített nézőtér alig telt meg, a kedves kis színház mennyezetén szinte elárvultan henteregtek a festett angyalok és a súgólyukból erősen hangzott a súgó hangja az üres szálában.

Szindbád önkéntelenül körülnézett a páholysoron, amelyet a város előkelő hölgyei tartottak megszállva. Idős patricius-asszonyok és itt-ott egy rendjeles öreg úr ezüstös feje. Egy páholyban három kipirult arcu fiatal leány, majd egy öreg grófnő, társalkodónéjával, továbbá a térparancsnok sovány és számos leányaival. A polgármester egy finom fejü öreg uracska, frakkban és nőies, gyöngyháznyelü látócsövét élénken forgatva jobbra-balra.

A hatos számu páholyban pedig három hölgy, kissé hátrahúzódva a páholy függönyei mögé, de Szindbád nyomban megismerte Georginát, bár most divatos nagy kalap volt rajta, amelyen a hatalmas fehér structoll hátrahajlott, mintegy havas fényben tündökölve a fekete bársonyon.

Látta-e Georgina Szindbádot, amint helyét a második sorban elfoglalta és alig észrevehetőleg meghajolt a hatos számu páholy felé? A színházban, mint mondám, igen kevesen voltak és mindannyian hivatalos, szinte komoly meggondoltsággal üldögéltek a látogatók, mint olyanok, akik nem mulatságból vannak itt, hanem mert támogatni kell a szegény szinészeket. A színpadon Szalánczi kisasszony csaknem elcsúszott, midőn fiatalos fürgeséggel és pajkos jókedvvel beugrott a kulisszák mögül, az énekes olyan buzgalommal fujta Ádám dalát, mintha az élete függne a sikertől és Szirovka, a szőke, hosszuhaju karmester kézzel-lábbal, lebegve, féloldalra esve, majd hirtelen kiegyenesedve, mint egy kötéltáncos dolgozott a karmesteri széken, míg a nézőtéren az a régies szabásu frakkba bújt, kigöndörített pofaszakállu szemüveges úr és valamennyi társa arra gondolt, hogy mennyi terhet kell elviselni a közpályán szereplő embereknek! A patricius-dámák szigoru tekintettel mérték végig Szalánczi kisasszony toalettjét, nem találnak-e benne valami kifogásolni valót? Nem, nem a ruhácska meglehetősen avult volt és a fűzőscipőnek elég alacsony a sarka. Csak a szemével ne kacsintgatna annyiszor, vagy ezt talán a szerep írja elő? Mindenesetre változtatni kell a szerepen, majd holnap, uzsonnánál megbeszélik ezt a kisasszonnyal. A régi fölvidéki városka lakosai, akik hetenkint többször is Pestre vagy Bécsbe „szaladnak a gyorssal“, hogy végig lumpolják az éjszakát, megnézzék a balettet az operában, a táncosnőkkel poharat koccintsanak az Olympia földalatti csarnokában és hajnalban káposztalevest egyenek az artista-korcsmában, amely mulatságokban gyakran maguk a patricius-dámák is résztvettek, mint nagyanyáink idejében a fürdőhöz való kirándulásban, a Francia kastélyban szigoru gonddal őrködtek arra, hogy a Szalánczi kisasszony sohase mutathassa meg harisnyakötőjét, szegény.

A hercegi páholyban is némi mozgalom támadt. Két fehérköpönyeges, merev katonatiszt ereszkedett a bársony-fotelekre és a színlapot oly komolysággal nézték végig, mint a szolgálati parancsot. Aztán szigoruan a színpadra néztek.

Látja-e Georgina Szindbádot, aki midőn ezt föltünés nélkül teheti: gyönyörködve legelteti szemét a hatos számu páholyon, a benne helyet foglaló structollas kalapon és Georgina kedves arcán, amely meglehetős érdeklődéssel figyel a színpadon történendő dolgokra?

A páholy első székén egy ezüsthaju asszonyság foglal helyet, akit gondosan szoktak felöltöztetni egy régi kép után, amely kép az ebédlő sarkában függ és esetleg boldogult Amália Mária főhercegnőt ábrázolja. A keztyűk könyökig érnek és a kis legyező szakadatlanul eltakarja az arcnak az egyik felét. Az öreg dáma néha halkan, gyermekes jókedvvel mer nevetni, de csakhamar tetten éri magát és a legyezőt arca elé emeli.

A másik hölgy, Georgina mellett lehetne egy angol lady az Anna királynő korabeli képekről, ha Szindbád nem tudná, hogy az illető Roncsy Mariett, Pálházi első felesége. Mariett olyanformán ül a széken, mintha lóháton ülne, nyeregben, kinyújtott derékkal. A kis kalapja mellett egyetlen hosszu fácántoll, amely férfias kifejezést ad arcának. Állát mindig egy kissé hátrahúzza, homlokát előre, mintha a makrancoskodó paripát fékezné a szárakkal. A szeme szürke, nyugodt, szinte szenvedélytelen, mint a nagyon előkelő dámáké Angliában. A grófság első hölgye ilyen a képeken és a regényekben, a kopófalka társaságában a vörösfrakkosok élén lovagol és könnyedén veszi az akadályokat. Hamvasszürke haja, amely messziről ősznek látszik, arról beszél, hogy ebben a ladyben vagy nagyon kevés, vagy igen sok adag hiúság van. Szindbád pompás lóverseny-távcsővén át teljes biztonsággal látja, hogy a gyöngéden halovány és lassan hervadó arcon csupán a friss hideg víznek van nyoma, rizspor vagy festék hiányzik onnan.

És az előkelő szép hölgyek teljesen magukra hagyva üldögélnek páholyukban, mintha senki sem törödne velük. Egy rendjeles öreg úr bólint csupán feléjük a földszintről, akinek üdvözlését az ezüsthaju asszonyság fogja föl és legyezőjével viszonozza. A hosszúlábu gavallérok ásítozva (mint a színházban szokás) ballagnak ki és be a széksorok között, a császárszakállas térparancsnok tábornoki kabátjában mozdulatlanul, szinte megmerevedve ül szomszéd páholyában a lányai között, de hirtelen csupa készség, figyelem és előzékenység egy pillantás alatt gőgös tartása, amint a hatos számu páholyból az öreg asszonyság megszólítja és valamit kérdez a legyezője mögül.

A tábornok előrehajlik, nagy tisztelettel válaszol, – aztán puffog tovább a nagydob, az előadás csendesen halad, hacsak a földszintről érkező hosszadalmas ásítások valahol majd meg nem akasztják. Szindbád a hátulsó ajtón a színpadra sietett, mint ezt fiatalkorában gyakran cselekedte.

– Gratulálok, Edit, – kezdte, – ma ismét tanúbizonyságot tett páratlan művészetéről. A hangja, az egyénisége egyszerre megtölti a színpadot, nem látni ott mást, mint magát. Kérem, fogadja hódolatomat!

A színésznő egy pohár sört hajtott föl és perecet ropogtatott. Szomorkásan mosolygott.

– Kegyed nem is látott engem, – mondta halkan és nyugodtan, – a szemét le sem vette a Pálháziék páholyáról. Azt hiszem ezt mindenki észrevehette a színházban. Mi dolga van magának Pálháziékkal?

Szindbád vállat vont.

– Azt hiszem, semmi. Csak érdekelnek, mert furcsa népek, két elvált asszony, egy férfiu feleségei együtt élnek és mondják, hogy még egyik sem akarta megmérgezni a másikat.

– Ah, hogy gondol ilyent? – kiáltott föl becsületes, asszonyos tiltakozással Szalánczi kisasszony. – Élnek, halnak egymásért és olyan harmonikusan töltik életüket, mint egy szép Chopin-ábránd.

– Hallom, kegyed bejáratos házukhoz?

– Igen, azon szerencsés és ritka kivételek közé tartozom, aki előtt megnyílik jól elzárt szalónjuk. Néha-néha érdeklődnek a színészeti dolgok iránt és tőlem tudják meg azt, amit a bécsi ujságból nem olvashatnak. Másrészt Európa legjobb divatlapját találni náluk és finom ízlésük gyakran kisegített toalett-gondjaimban. A házban van egy kis princ, az ötesztendős Gyurka. Egy csodagyermek, aki művészi módon zongorázik, mert Mariett művésznő a zongorán.

– Anyagi gondokat nem szenvednek?

– Úgy tudom, az öreg asszonyság meglehetősen gazdag és különben is igen takarékosan élnek. Bár a városban ők hordják a legjobb cipőt és a legdrágább kalapot.

– Mégis, mivel töltik el életüket?

A szinésznő tükre elé ült és némi javításokba kezdett arcán. Szórakozottan, csendesen beszélt:

– Én már sokfelé játszottam Magyarországon, amint tudja, Szindbád, fölléptem Pesten, Kolozsvárott és mindenütt ünnepeltek, de ilyen furcsa várost eddig még nem ismertem. Valami régi álomvilágban élnek itt az emberek, mintha egy elzárt leveles-láda vagy ócska ruhaszekrény fiókjaiban töltenék napjaikat. Hangos szót alig hallani a házak belső szobáiban és a karosszékek a kandallók mellett mindig el vannak foglalva. Knopf és fia, a helybeli könyvkereskedő több német és francia könyvet ád el, mint magyart, de a regényekből csak az ábrándozást, a halk, előkelő szenvedélytelen hangokat tanulják meg az idevalósiak, nem pedig a gyujtó szenvedélyeket. Azelőtt magam is egy kis ördög voltam a színpadon, mint a kritikusok gyakorta megírták; csupa elevenség, temperamentum, szenvedély égett játékomban. Emlékszik Keszler doktor szavaira? Mióta idekerültem, lassan átalakultam, ma olyan vagyok, mint egy porcellánbaba… Nemde porcellán-baba vagyok, Szindbád? Porcellán-baba egy finom üzletből, ahonnan a főherceg kisasszonyok részére is vásárolnak.

– Maga egy csodálatos művésznő, mindig a publikum ízlése szerint játszik s ez a legnehezebb művészet, – felelt bókolva Szindbád. – De hát a Pálházi kastélyban is piros vér folydogál az asszonyok ereiben! A vérnek az a természete, hogy néha nyugtalankodik, akaratoskodik és nem elégszik meg a divatlappal vagy a karosszékkel?

– Nem értek hozzá, – felelt csiklandós nevetéssel Szalánczi kisasszony. – Az én vérem olyan nyugodt lett ebben a városban, mint egy öreg udvari dámáé.

– Nem udvarol nekik senki?

– Minden városban tíz-húsz udvarlóm volt egyszerre, itt csak az öreg katonatisztek fordulnak utánam az utcán. Akik még csatában voltak. Mert a fiatal hadnagyok manapság már csak a cukrásznál billiárdoznak.

A festékszagu kis női öltözőben, ahol a falnak olyan bolthajtása volt, mint egy börtönnek, rózsaszínü puder-felhők közepette még sokáig panaszkodott volna Edit kisasszony a helybeli vízre, levegőre, de a csengő megszólalt, fölvonása kezdődik. Jelentőségteljesen megszorította Szindbád kezét:

– Ha Pestre ér, remélem irat rólam a lapokban. Önnek jó összeköttetései vannak, – így szólt a művésznő és hivogató mozdulattal nyújtotta meztelen vállát Szindbád felé.

Szindbád tehát gyorsan megcsókolta a bepuderozott vállat és magában dörmögve sietett a nézőtérre.

– Milyen ostoba minden szinésznő! – mormogta. – És én még nem régen rajongtam Editért!

Midőn a hatos számu páholy mellett elhaladt és félénken lesütötte a szemét, a páholyból egy jól ismert, igen kellemetes zenéjü hang megszólalt:

– Szindbád úr!

A férfi boldog mosollyal emelte föl a tekintetét.

– Asszonyom.

– Legyen szerencsénk! – ismételte az előbbi drága hang.

Az öreg asszony nyájasan legyintett fekete legyezőjével, míg Mariett nem titkolt érdeklődéssel nézett szürke szemével Szindbád halvány arcába. Csupán a kis szívalaku arcocskán látszott a zavarnak, lámpaláznak némi pirossága, mintha valami igen nagy dolgot cselekedett volna.

– Uram, kapitány úr, fogadja köszönetét egy egyszerü asszonynak, – kezdte finom mosollyal az öreg asszony. – Megtudtuk, hogy ön lövöldözött azon a kérdéses éjszakán, midőn a rablókat elriasztotta házunkból, kapitány úr, hálás köszönet érte. Azóta intézkedtem, hogy rendőr álljon a folyóparton, írtam a hercegnek.

– Nem vagyok kapitány, – felelte Szindbád és titkosan a Georgina arcocskájába nézett. A kis nő füllentett valamit anyjának, de hisz rövidesen kiderül minden, hogy mennyi maradt meg közös titoknak az elmúlt éj eseményeiből.

A gömbölyü kis széket olyanformán helyezte el, hogy mindig láthatta a páholy rojtos függönyei alatt Georgina rózsaszínü arcát, de nem vette le szemét Mariettről sem, aki hallgatagon kémlelte végig Szindbádot, mintha már nagyon régen látott volna férfiembert.

– Ön nem kapitány? – kérdezte hideg, csodálkozó hangon Mariett. – Minket úgy informáltak (és most Georginára nézett), hogy Szindbád úr szolgálatonkívüli kapitány egy sziléziai dragonyos ezredben.

– Bizonyára a testvére, – mondta gyorsan Georgina és hirtelen Szindbádra pillantott.

– Igen, a testvérbátyám szolgál, – mondta Szindbád titkon elmosolyodva. – Tehát udvarképes foglalkozást talált ki számára a kis nő, mielőtt családja körébe bevezette? Persze, az ő semmittevő foglalkozása nem igen lett volna ajánlatos a régi szalonajtó föltárásánál.

A szíve csendesen, de boldogan dobogott, hisz ime Georgina maga nyújtott segédkezet, hogy közelébe juthasson. Lopva rápillantott Georginára, de miután észrevette, hogy lesütött pillái alól Mariett egyetlen mozdulatát sem felejti ki, csakhamar az öreg asszonysághoz fordult és míg arca, szíve, szeme szinte megmámorosodva lehelte magába a páholy ifju asszonyaiból kiáradó gyöngéd illatokat, finom mozdulatokat és lágy vonalakat, az öreg asszonysággal Széchenyi István régi báljairól beszélt.

A beszélgetés végén engedelmet kapott arra, hogy a Pálházi-szalonban másnap, csütörtökön négy órakor megjelenhessen.

– Mert csak akkor fogadunk, – mondta most Georgina és titkos, rejtett pillantást vetett Szindbádra, ama éjszakai kalandra célozva.

NEGYEDIK FEJEZET, _amelyben csupán tiszteletreméltó emberekkel találkozunk._

Szindbád a régies szalónban, amelynek falán nem egy megholt osztrák császár és főherceg képe díszlett, (a család mindig dinasztia-párti volt) természetesen a Mariett környékén foglalt helyet csütörtökön délután, mert Georginába volt szerelemes.

A császárpiros aranyozott bútorok kissé megkopott fényben ragyogtak és az antikságnak valami olyan zománca volt itt mindenen, amely már szinte keresettnek látszott. Kerek rózsakoszorús rámák közé akasztott női fejek, parókás, nyirott bajuszu urak a falakon. Fehér kabátban a fiatal császár és nem messzire, csaknem a terem főhelyén egy rózsaszínü arcu Metternich hercegnő, aki abroncsszoknyában, ékszeresen uralkodott a szalón fölött. A kép sarkában a hercegi család címere. Fehérbóbitás, szenveteg arcu német szobaleány, egy inasruhába öltözött, strázsamester-bajuszu idős férfiu tekintélyesen és unottan jártak a vendégek körül, akik Szindbádon kívül még doktor Corvinusz nevü férfiból (akit Szindbád magában csodadoktornak nevezett) és egy igen előkelő tartásu, idősebb grófnőből állottak. A grófnő aranyfoglalatu lorgnettjén át többször csudálkozva nézett Szindbád felé, majd bizonyos méltatlankodással vitte át a franciáról németre a beszélgetést, amelyet az öreg asszonysággal és a csodadoktorral folytatott. A németet lerchenfeldi dialektussal beszélte a tiszteletreméltó dáma és bizonyos volt, hogy sehogy sem tetszett neki Szindbád, aki igen fesztelenül, bohémes allürökkel mozgolódott a jószagu szalónban.

(Regényekben és színdarabokban számtalanszor le voltak írva a Pálháziékéhoz hasonlatos szalónok. Ezeket egy divat szülte és egy divat tartotta életben, a Bidermayer. Mondják, hogy Pozsonyban, valamint Bécsnek régi házaiban még ma is ülnek e doktor Corvinuszok az aranyozott keskenylábu székeken és a vén dámák a franciát némettel keverik. Régen letünt szalonélet ez, amelynek fölelevenítéséért most bocsánatot kérek az olvasótól, aki az elmult században unos-untalan megtalálta regényeiben a muzsikáló órát, valamint Metternich hercegnő arcképét. És ha csodálkozott az olvasó, hogy ilyen régi szalonba merészelem vezetni, gondoljuk meg, hogy mennyire csodálkozott Szindbád e helyen, aki ugyancsak azt hitte már, hogy az utolsó Biedermayer-szalont a múzeumba rakták, lakóival együtt. És kissé vakmerőnek ítélte most meg éjszakai tettét, midőn olyan könnyü szívvel lépett be az ablakon, mint egy diák a varróleánykához. Nem, itt csupán a szalónon át van a bejárás a ház kincseihez. Vagy igazán az ablakon volna?)

Mariett, aki szürke, hűvös tekintetü szemét szerette kutatólag szegezni az emberekre, mintha rejtett gondolataikat óhajtaná kitalálni, közelről csakugyan ősz asszony volt. Pedig nem igen lehetett több harminc évesnél. Ez a hamvas, lágy haj, amelynek itt-ott olyan fénye volt, mint az ezüstrókának, kezdettől fogva érdekelte Szindbádot. És míg félszemmel Georginát leste, aki halkan, finomkodva, álmatagon végezte a háziasszonyi teendőket, egy-egy percre alaposan szemügyre vette a Mariett haját, amely olyanszerü volt, mintha egy éjszaka alatt őszült volna meg, de maradtak sötétszőke fürtök is. Az omlatag, könnyedén csinált frizura bizonyította, hogy a tulajdonos igen pontosan tudja sajátszerü hajának varázsát és nem búslakodik korán jött ősz fürteiért.

Természetesen a színházról beszélgettek, ahol tegnap este együtt voltak, midőn is Szindbád megjegyezte, hogy az orosz balett (a szentpétervári) páratlan az egész világon. Irók kerültek szóba, akik szegények tán most körmölnek valahol, vagy megfeszülten lesik a kártyajárást. Mariett a régiek közül Dickenst szerette, az újak közül egy bizonyos Malvi Fuchsot. Szindbádnak barátja volt minden író és igen csodálkozott: Malvi Fuchsot nem ismeri.

– Igen szép divatleveleket szokott írni a német ujságba, – mondta csendes hangon Mariett, – mert hisz Dickens óta nem érdemes olvasni más elbeszélőket.

Szindbád, (mert egyéb dolga nem volt) eleven írókat, jeles elbeszélőket, majd költőket emlegetett, akikkel „gyakran ebédel együtt a klubban“ vagy Bálónénál, a halász-csárdában. „Bródy úr nagyszerűen főzi a halászlét és a király is megnyalhatná utána a száját.“

Mariett csendesen vállat vont.

– Igen keveset szoktam olvasni, mert a szemem gyönge. Ha már olvasok, csak külföldi könyvet veszek kezembe. Legutóbb Carlylehez fogtam hozzá, mert azt mondják, hogy majdnem olyan jeles író, mint Boz. Meddig szándékozik maradni városunkban?

– Ezt bizony magam sem tudom. Barátaim vannak itt.

– A szinésznők, nemde?

– Ó, mások is. Homonnai tanár úr, az itteni főiskolában a híres régész, Stánczy Pista, a népdalköltő…

– Furcsa emberek, akiket néha ablakomból látok. Kegyed nem nagyon lehet ismerős a helybeli viszonyokkal, mert különben nem dicsekedne a fentemlített urak barátságával.

– Horácot hiába keresem e helyen, meg kell elégednem Stánczyval. Az öreg katonatisztek mogorva férfiak, a színésznők igen tisztességesek. Magam sem tudom, miért járok oly gyakran e városba. Tán mert régi házak, régi tornyok vannak benne és Medve, a Francia-kastély régi portása már igen jól tudja minden szeszélyemet. Szeretek végigsétálni a Barátok-utcáján, ahol gyermekkoromban iskolába jártam és örömmel tölti el szívemet itt a téli hó, amely furcsa alakban rakódik le a háztetőkre, mintha nem is egy modern magyar városban sétálgatnék, hanem visszatérve az időben száz, kétszáz esztendő előtt egy kis német városban volnék. Szeretem a kosztot a vendéglőben, a Szőlőnél és a dolgaimtól ráérek megállani régimódi erkélyek alatt, ahol fiatal nőt látok.

– Érdekes, – mondta Mariett minden érdeklődés nélkül. És nemsokára ezután doktor Corvinuszszal, a csodadoktorral kezdett beszélgetni a mostani időjárásnak káros hatásáról az egészségre. Egyszerre, félvállról odafordult Szindbádhoz:

– Edit kisasszony, a színház tagja, néha el szokott jönni hozzánk ebben az időben.

– Ma délután is játszik, – felelt Szindbád, – ünnep van.

– Sajnálom, egy szép régi tollamat készítettem ki neki. Fölhasználhatná szerepéhez. És mondja, kedves doktor, csupán délben hagyjuk nyitva az ablakokat? Látta Györgyöt mostanában?

– Az előbb tapogattam meg a kis fickó pulzusát, – felelte doktor Corvinusz.

Az öreg grófnő már búcsúzott, a teát a térparancsnokéknál issza meg, „bocsássatok meg, édes barátnőim, Mili betegeskedik mostanában!“, méltóságteljesen fogadta Szindbád mély meghajlását és igen kiföstött arcán most már hangosabb volt a csodálkozás: „hogy kerül ez az ember ide!“, mintha legalább is régen haragudott volna Szindbádra. Nem, a grófnő nem haragudott, csak már harminc év óta nem ismert senkit, mint néhány háznak a lakóját a Francia kastély körül.

Egy másodpercre Szindbád négyszemközt került Georginával.

A szívalaku arcocska már huzamosabb idő óta titkon reá figyelt és mintha valami rejtett tréfán nevetgélt volna jó előre, halk, nevető hangon kérdezte:

– Igaz, Szindbád, hogy maga amolyan félig-meddig elzüllött ember?

– Lehetséges, – felelt Szindbád mosolyogva. – Az ember sohasem tudhatja, hogy mely cselekedete után itélik meg. Körülmények, hangulatok, leküzdhetetlen érzések. És a többi.

Georgina, mintha valami nagy titkot súgna, szinte egy vonalnyival közelebb hajolt Szindbádhoz.

– Azt mondják, hogy magának nincs semmi foglalkozása? Mondja, miből él? A kapitányi rangot én ajándékoztam.

Szindbád majdnem hangosan elnevette magát, amikor Georgina vidám, titokzatos arcát látta.

– Sajnálom, nem mondhatom kegyednek, hogy vándorlovag vagyok. A lézengő ritterek már kihaltak, de azért mégis félig-meddig olyanszerü ember vagyok. Szeretek cél nélkül kóborolni a világban, kis anyai jussom éppen elegendő ahhoz, hogy beszálljak minden kedvemre való fogadóba, betérjek tetszetős városokba. Néha irogatni is szoktam. Természetesen álnév alatt. Ez is hoz valami pénzecskét a konyhára.

– A szinészek azt mondják, hogy… Hogy a levegőből él.

– A szinészek szeretnek rosszat mondani barátjukról. Vidám, könnyűszívü emberek ők és csupán egymásnak a gázsiját ismerik mértékadónak a világban. Kénytelen vagyok önnek megvallani, hogy nekem még a derék helybeli szinészeknél is előkelőbb barátaim vannak. Főuraink közel nem eggyel volt szerencsém találkozhatni és herceg F. a mult évben megengedte, hogy vele utazzam Angliába, midőn telivér lovakat ment venni Newmarketbe.

Georgina kissé elcsodálkozott ezeken a szavakon és bizonyos meglepetéssel ismételte:

– Tehát ön nem kalandor? Kár, határozottan sajnálom, hogy egy percig meggyanusítottam. Valaki, – sajnálom, hogy nem mondhatom meg, hogy ki, – a helybeli színház részéről némi csekélységet kért tőlünk ma kölcsön az előadáshoz. Ez a bizonyos tegnap páholyunkban látta és ezen módfölött elcsodálkozott.

– Természetesen, hölgy volt az illető, – felelt jókedvü nevetéssel Szindbád és elhatározta, hogy estére kis virágcsokrot küld Szalánczi kisasszonynak.

– Engedje meg, hogy némi alapos aggodalmaim lehettek ön felől, midőn… De erről ne beszéljünk. Remélem, kigyógyult már oktalan szenvedélyéből, Szindbád úr? – kérdezte halk, barátságos hangon az asszony.

– Korántsem, asszonyom és azóta ezerféle kötelék támadt, amely mindjobban megláncol állhatatosságomban. Kegyes meghivatásomat korántsem merészelem bátorításnak venni, de mégis csak arra szolgált, hogy kegyedet közelről láthassam és elveszendő szívemet még jobban elveszítsem.

– Majd megtalálja, – mondta Georgina és félrefordította a fejét. – Igya meg teáját.

Szindbád természetesen az öreg asszonyság asztalkájánál kérte a tea fölszolgálását a nagybajuszu őrmestertől, míg doktor Corvinusz a fiatal nők társaságában maradt.

– Ismerte ön Wesselényit? – kérdezte az öreg asszonyság rendületlen nyugalommal. – Az este, midőn a színházban elváltunk, kénytelen voltam többször önre gondolni, mert a régi Redout-bálokat oly nagyszerűen tudta elmondani.

– Igen, ismertem, – mondta tökéletes bátorsággal Szindbád, miután az öreg hölgyön már tegnap is észlelt némi idegességet.

Az öreg asszony arca boldogan elmosolyodott, a megfakult szemek tündököltek, mint havas hegyhát mögött bujdosó csillagocskák.

– Én többször táncoltam vele, – mondta és teáját örömteli vígsággal kavargatta.

Mariett, aki mindenre figyelt, hirtelen átszólt a szomszéd asztalkától:

– Mama, még forró a tea!

Az öreg asszonyság bólintott.

– Köszönöm, lányom, – felelt gyöngéden.

Mariett később néhány teasüteménnyel jött az asztalhoz.

– Mama, ezeket szereti, – mondta a Georgina anyjának.

Valamint nemsokára így szólott doktor Corvinuszhoz:

– Megnézem Gyurkát, legalább most kéznél van a doktor!

És hosszu lágy léptekkel kiment a szalonból, hogy a Georgina gyermekét megnézze.