Part 1

Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái

Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái

EDDIG MEGJELENT KÖTETEK

1. A VÖRÖS POSTAKOCSI

2. A FRANCIA KASTÉLY

3. SZINDBAD UTAZÁSAI

4. PALOTAI ÁLMOK

5. PUDER

6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE

7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI

8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ

FRANCIA KASTÉLY

REGÉNY

IRTA

KRÚDY GYULA

BUDAPEST, 1914 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jogot fenntartunk._

ELSŐ FEJEZET, _amelyben álarcosok táncolnak._

Azon estén álarcos-bál volt a Francia kastélyban.

Szindbád, aki a régi, ábrándos és regényeskedő felvidéki városba gyakran elutazgatott régi házakhoz, régi barátokhoz és régi órákhoz, az álarcos-bálon fekete selyem papi öltönyben jelent meg, mert ebben az öltözetben még jobban tetszelgett magának, mint a középkori zsoldos-vezér pazar bivalybőreiben. Fehér keztyűt húzott és lángpiros selyemmel fedte be az arcát, csattos abbé-cipőit már a tánchoz nyújtogatta, amikor egy szevillai asszony marabú-legyezőjével megérintette a vállát.

– Szeretnék önnel beszélni, Szindbád.

Szindbád végignézett a szevillai menyecskén. Nem ismerte meg, tehát még inkább csodálkozott, hogy amaz teljes biztossággal fölismerte. A hang kellemesen csendült a fekete álarc alól, az áll gömbölyü volt, szép szavakra és hosszu csókokra való gördülékenység látszott a szájról és a csipkekendő romantikus hanyagsággal volt a vállakra vetve.

– Mit parancsol? – kérdezte Szindbád az oszlopok mögött. – Miben lehetek szolgálatára, asszonyom?

A szevillai asszony nemes, kicsi füle mellé nyúlt és meglazította a selyemálarc egyik oldalát. Az álarcot félrevonta és Szindbádra egy komoly, harmatos, elszánt arcocska nézett gyermekes bizalmassággal. Az arcocska olyan üde és kellemetes volt, mint a mult századbeli hercegek vagy lordok feleségeinek arcképei az aranyozott bőrtokban, amelyet az urak a szívükre tettek, midőn a császárral vagy ellene hadba mentek. A régi, arisztokratikus városkában, a divatját mult, ódon hangulatu álarcos-bálon mást is megigézett volna e kedves arc, nem csupán Szindbádot, aki fiatalabb éveiben nagyon szerette magát megigéztetni. A zene nyomban finoman és messziről zengett és tompán hangzott az ablakok mögött látható folyó jégzajlása. Szindbád közelebb hajolt az asszonyhoz, mint egy illatos ritka virághoz.

– Rendelkezzen velem, asszonyom, – ismételte és mélyen meghajtotta a fejét.

– Ön még mindig nem ismer engem, mert hiszen nem ismerhet, – felelt halkan az asszony és az álarcot visszaigazította arcára. – Én gyakran láttam önt házunk ablakából, amint ebben a városban barátaival vagy barátnőivel sétált. A város kicsiny, a korzón nyomban észreveszik az idegent. Bár mi sehová sem járunk, de mindent tudunk odahaza. Így például azt is megtudtuk, hogy ön ismét e városkában van, ahol előkelő és kevésbé előkelő barátaival mulatozni fog a mai álarcos-bálon. Öltönye…

– Rendben van, asszonyom, ha szabad így neveznem?

– Igen, asszony vagyok, habár férjem elhagyott.

– Azt hiszem a nevét is megmondhatja, hisz holnapra úgy is megtudnám.

– Megmondom. Pálházi Ferencné vagyok. A keresztnevem Georgina.

– A Pálházi nevet ismerem. Előkelő úr, régebben gárdatiszt e névnek viselője. Hires párbajok és kaszinói mulatságok jutnak eszembe…

– Valóban, a férjem tetőtől-talpig gavallér, ugyanaz, akire ön gondol. És a mai éjszakán mégis oly merényletre gondol, amelynek megakadályozásához az ön segítségére van szükségem, Szindbád úr.

– Asszonyom, velem rendelkezhet.

– Nos, uram, arról van szó, hogy férjem, akitől már régebben törvényesen elváltam, ma éjszaka akarja elrabolni nálam lévő ötesztendős fiacskánkat. Egy börtönviselt, mindenre elszánt ember, bizonyos Sármai társaságában itt van az álarcos-bálon. Ha jelentéseink nem csalnak, Sármai a nagy francia király lovagjának van öltözve, míg Pálházi remekbe öntött alakját bő bohóc-jelmez födi el. Mi a Francia kastély szomszédságában lakunk. Az utca, a környék ez éjjelen az álarcos-bál vigalmától hangzik. Éjfélkor Sármai föllép az erkélyre, az ajtóhoz már megvan a kulcsa, a hálószobában egyedül alszik a fiacskám, mert én a bálon vagyok, a német nevelőnő a házmesternél farsangi fánkot eszik…

Szindbád meglepett mozdulatot tett.

– A rendőrségre óhajtja figyelmemet fölhívni? Nem tehetem férjem és gyermekem neve miatt. Barátaim? Nem igen vannak barátaim, öreg háziorvosunkon és Klein bácsin, a bérlőmön kivül, nem érintkezem az emberekkel. Sem én, sem Mariett, férjem első felesége, aki mostanában szintén velünk lakik anyám házában.

– És pontos értesülései? – kérdé Szindbád. – Például rólam vagy Pálházi szándékáról?

– Igaz, hogy emberi kéz útján jut hozzám, de azt a kezet nem használhatom. Mielőtt eltökéltem volna magam arra, hogy Sármait az erkélyemen lepuffantom, önnel óhajtottam beszélni, akit már régen ismerek, amint furcsa barátaival a Francia kastélyban iddogál.

Szindbád jó darabig nézett gondolatokba merülve a szevillai asszonyra. Maga sem tudta, hogy min csodálkozik jobban. Az asszony nyugodt, finom szépségén, vagy az előadott dolgok rendkívüliségén. Egy regényes helyzet kellős közepén találta magát, amilyen helyzetek után gyakorta vágyakozott, amint kényelmes karosszékében szivarját szívta vagy a kora tavaszi délutánt szemlélte a téliesen elzárt erkély ablakai mögül. A fantáziabeli vitorlás, amelyen annyi nagy vizet és szép kikötőt behajózott idáig, mindig csak arra vette útját, amerre Szindbád keze a kormányrudat fordította. Nőkhöz és férfiakhoz utazott, akiket szeretett; tájakon szállott végig, ahol a régi fogadók mintha egytől-egyig a Györgyhöz volnának címezve, mint az angol regényben és a hófödte mezőn még a nyulak és rókák nyomai is jól ismertek voltak Szindbád úr előtt. Az ablakok, amelyek alatt elsétálgatott, már régen kinyiltak, midőn halkan megkopogtatta őket és az öreg szolgálóasszony köténye alá rejtett lámpással kisérte be ismeretlen udvarokon végig, ismeretlen házba. Így élt Szindbád regényeiben. És most egyszerre egy kalandos, furcsa helyzet teremtődött előtte, anélkül, hogy egyetlenegyszer elsétált volna az ablak alatt…

A szevillai asszony türelmetlen mozdulatot tett.

– Igaz, hogy még messze van éjfél, ám előre akarom elhatározni magam, nem az utolsó percben.

A zene most élénkebben hangzott és karzatán a karnagy lebegve vezényelte a lágy mazurt. Az oszlopok között, a homályos nagy csillár antik fénye alatt az álarcos párok tarka lepkék módjára szökdécseltek. Mint vadrózsabokor a szélben repkedett halovány ruhája egy rövidszoknyás, finomlábu nőcskének lakkcsizmájában a gárdista, hajporos parókája alatt izzadva tartotta magát a tánczene ütemeihez, míg egy fehérruhás, pirosgombos bohóc nagy rivalgással kergetett végig aranyabroncsot a báli termen.

Az ablakokra az éjjeli havazás fehér prémje rakódott és nem messzire innen a folyó, amely most tartja csatáját a régi híd álmos oszlopaival.

– Parancsolja, hogy velem találkozzék Sármai úr az ön hálószobájában? – kérdezte Szindbád megfontoltan, nyugodtan.

Georgina heves mozdulatot tett.

– Uram, azt kezdem hinni, hogy tévedtem önben!

– Önnek nem kell ott lennie, maradjon a bálban.

– Ez nem lehetséges. Öreg házmesterünkön kívül csupa nők lakjuk anyám házát. Ön nem léphet be éjszaka abba a házba.

– Ha csak nem az erkély ajtaján át, mint később Sármai, a betörő, – mondta csendesen Szindbád. – A különbség csak az lenne, hogy kegyed maga nyitna ajtót, nem kellene álkulcsot használni.

Georgina lehajtotta a fejét és finom, félkeztyűs kezével csipkekendőjét morzsolta.

– Az nem lehet, hogy önt nálam találja valaki. Férjem megtudná a dolgot és én nagyon röstelném előtte. Habár bizonyos vagyok, hogy Pálházi nem merészelne rosszat gondolni.

– Hiszen már régen elváltak egymástól.

– Az mindegy! – felelte határozottan Georgina. – Annyira sohasem válhatunk el egymástól, hogy éjnek idején más férfiút fogadjak a lakásomon, mikor őt magát sem fogadom.

Szindbádnak megvillant a szeme.

– Már többször megkisérlette a bejutást önhöz? – kérdezte hirtelen.

Georgina elmélázott.

– Azt hiszem, többször. De mióta Mariett nálunk lakik, azóta jól viseli magát és többé nem hordja a cigánybandát sem az ablakaim alá. Mariett sokkal szigorúbb nő, mint én. Neveletlenséget nem tud megbocsátani. Nem is mertem Mariettnek Pálházi mai tervét elmondani. Gondoltam, csendben megakadályozom gyermekem elrablását és Mariett soha sem lesz kénytelen megtudni, hogy mi történt éjszaka a ház másik részében.

Szindbád érdeklődéssel figyelte az asszonyt. Előkelősége, finomsága, gyermekes naivsága már az első percekben megindította. És a kaland mindamellett elég veszedelmesnek is látszott, hogy az ember komolyan meggondolja a dolgot.

– Az idő múlik, – szólt csendesen, gyöngéden Szindbád az asszonyhoz, – el kell tökélnie, hogyan fogadja a betörőt házában.

– Lelövöm. És ha nem találom?… Vagy ha eltalálom? Botrány, lárma, rendőrség, ujságírók Pestről és egész nyugodalmas életünknek egyszerre vége van, – mondta szinte kétségbeesve az asszony.

– Talán figyelmeztetni kellene férjét, hogy terve nincsen már titokban, tehát magától elállana szándékától?

– Az sem tehető. Pálházinak nem szabad megtudnia azt soha, hogy egy bizonyos kéz útján nekünk tudomásunk van minden lépéséről.

– Nehéz dolog.

– A gyermek is maholnap felnő, férfias nevelésre leend szüksége; lehet, hogy igaza van Pálházinak, midőn hatalmába akarja keríteni Gyurkát, – mormogta töprengve az álarcos asszony. – Talán a gyermek érdekei ellen vétek, midőn elrablását megakadályozom.

– Merész lépés Pálházitól…

– Nagyon szereti a fiát és félti Mariett gyülöletétől, holott Mariett valóban szereti a mi gyermekünket.

– Tehát? Az erkélyen várjam talán be Sármait? – kérdezte Szindbád.

– Az sem lehetséges… Hogyan kerülhet ön az én erkélyemre tudtom és beleegyezésem nélkül. Pálházi joggal lehetne féltékeny és bánkódna miattam.

– Hisz már régen elváltak!

– Az mindegy, – ismételte erélyesen az asszony. – Mariettől is elvált és soha sem felejtették el egymást. Mariett büszke arra, hogy az én uram felesége volt.

Szindbád a kezébe vette az asszony kis kezét, amely olyan gyöngéd és finom volt, mint a messzi délről vattában megérkezett virág.

– Mindent megteszek önért, asszonyom. Ne féljen, nem fogom kompromittálni.

A Georgina hangja megremegett a nyájas szavakra.

– Tehát, kérem, én azt gondolnám, hogy ön éjfélkor ott sétálgatna véletlenül az erkélyem alatt, a folyó mellett. A házunk előtt kert van és a vasrácsok elég magasak volnának másnak, de nem Sármainak. Kérem csak véletlenül… Megtalálja a házat?

– Amint én ezt a várost ismerem, a ház, amelyben kegyed lakik, hármasfödelü, sárga ház, amilyent a mult század elején építettek a franciák.

– A kapun címer van, három sassal és nyílvesszővel.

– Régi jegenyefák állnak az ablakok előtt.

– És samoá-függönyök az erkélyen. Tehát ott lesz, pontban éjfélkor. Lehet, hogy látni fog.

Szindbád megcsókolta a drága kezet.

– Kérem. Mindenesetre boldogabb leszek, ha jelt ád, hogy ébren van és esetleg reám is gondol.

– Én már akkor is gondoltam önre, midőn maga még azt sem tudta, hogy én a világon vagyok, – felelte csendesen, elkomolyodva a szevillai asszony, aztán könnyü kendőcskéjét összekapta és kisuhant a báli teremből.

Szindbád a mennyezetre bámult, ahol pufók reneszánsz angyalok kergetőztek a megbarnult falfestményen.

MÁSODIK FEJEZET, _amelyben egy szán jön._

– Az első igazi kaland, – dünnyögte Szindbád, a csodahajós, amint éjféltájban elhagyta a Francia kastélyt és farkasbundában az ismeretlen ház felé ballagott. – Éppen háromszáz esztendeig kellett várnom erre az órára.

Így dörmögött Szindbád a bundagallér mögött, mert az ismeretlen nő szépsége, bája, gyöngédsége (amelyet Szindbád már magában barackvirágszínűnek látott), határozottan fölizgatta. A csodahajós, – hiszen ismerjük, – végigkalandozott ezeregy éjszakát; utazott aranyozott gálya bibor vitorlái alatt, de mendegélt gyalog, porosan, esetleg éhesen az országúton; nőket hódított meg, kik nem akartak meghódolni; a torony ablakából az alant fekvő polgárházak titkait kémlelte és egy szoknyafodor után elment a hegyekbe. És bár ennyit tapasztalt, látott Szindbádunk, a farsangi éjszakán, komoly megilletődéssel szedte hosszú lábait a Francia kastély környékén, – egyetemi hallgató volt ismét Oxfordban, a Themzén evezett és egy londoni színésznőbe volt szerelmes, miss Toterhaybe. És hetenkint Londonba utazott!

A házat csakhamar megtalálta a Francia kastély háta mögött, a folyópart közelében. Régi urasági ház volt, amelyben bizonyosan volt valahol egy széles, aranyozott lábu ágy, amelyben a családi hagyományok szerint egyszer Mária Terézia aludt.

A ház most sötét volt és egyenletes, nyomtalan hóréteg borította a kertecskét a ház előtt. A három jegenyefa olyan szikáran állott helyén, mint sovány jezsuita páterek. A gömbölyü erkély samoá-függönyei habosan borították a jégvirágos ablakot.

Szindbád már jó darab idő óta sétált a ház körül, a merénylőknek nyomuk sem volt. Ha a folyó nem beszélgetett volna a háta mögött a befödött híd régen ismert pilléreivel, akkor valóban elunhatta volna Szindbád az éjszakai sétát. Ám a folyó fáradhatatlanul hozta hátán a jégtáblákat és olimpusi makacssággal csapkodta a híd lábaihoz.

A Francia kastély báli termének hátulsó ablakai idáig látszottak és néha elsuhantak a párok az ablakok mögött.

Egy-egy színfolt a jégvirágos üveg mögött, egy cseppnyi rózsaszín egy női arcról vagy nyakról, egy elsuhanó hajbodor, kipödrött bajusz és egy szegletes férfifej: ez volt a bál innen az utcáról, amely bál már hónapokkal előtt izgalomban tartotta Magyarországnak egy jó részét.

A régi vigadóház széles oszlopaival, lapos, messzeálló fedelével (hol a vásárt tartották esős időben), olyan közömbösen hunyorgatott kivilágított ablakaival, mint egy vén éjszakázó, aki vacsora után feketekávéját minden nap táncos helyen fogyasztja el.

Távolabb régi házak, ódon kertek füleltek a folyó hátán történő eseményekre, egy udvari épületen hangos csendüléssel ütött az óra tizenkettőt. Szindbádnak olyant dobbant a szíve, mint bármely regényhősé.

Messziről halk csilingeléssel szán közelgett. Ernyős szán volt, ruganyos talppal, amilyenen falusi uraságok egymás látogatására szoktak járni, vagy hetivásárkor a városba, amikor a Francia kastély előtt egész éjszaka vár a szán és benne búskomor lovak.

A szán hirtelen megállott és az ernyő alól magas, megtermett férfiú lépett ki. Hosszú bundája alól kinyúlott vékony kardjának vége, valamint harisnyás lába, csattos félcipője. A fején tollas barett és a kezében kis táska. A szánból valaki megszólalt, a házra mutatott, amely csöndesen látszott aludni a samoá-függönyök mögött, holott bizonyára halálos aggodalom némítja ott a szíveket.

A nagytermetü férfiu ügyet sem vetett Szindbádra, aki pedig a félhomályból az út közepéig lépett előre. Mintha a világ legtermészetesebb dolgát cselekedné, átvetette magát a kerítésen, amelynek hegyein most kis hósüvegek helyettesítették nyári napok aranyozását. A látogató nemcsak tornászi ügyességét bizonyította be, hanem csakhamar mint mehanikus is vizsgát tett. A kis táskából előszedett szerszámokkal úgy kezdett dolgozni az erkélyajtón, amint a harkály kopog az erdő mélyén. Az erkélyajtó föltárult.

Szindbád akkor háromszor a levegőbe lőtt.

A lövöldözés láthatólag nem tetszett az erkély körül szorgalmaskodó férfiúnak, mert abbahagyta munkáját, a kerítéshez visszatért. A szánban a horihorgas lovak nyugtalankodva kapkodták hegyes fejüket és a szánban ülő férfiú keményen meghúzta a gyeplőt, mialatt halkan egy bizonyos szentet emlegetett.

– Valami baj van? – kérdezte a kerítés mögüli férfiu a szánkást.

– Úgy látom, valaki megzavarja a dolgot, Benedek. Hagyjuk máskorra. A szomszédban most világosság támadt, hangokat hallok.

– Kár, mert már a nehezebb részén túl vagyok, furfangos angol lakat volt az ajtóra erősítve.

– Most már a fogadó felől is jönnek. Jőjjön, Benedek, mert itt hagyom.

Az emígy biztatott férfiu egyetlen ugrással átvetette magát a kerítésen, majd a szánban termett és a pompás lovak állóhelyükből hosszu ügetésbe ugrottak. A szán kisérteties gyorsasággal tünt el a folyópart kanyarulatánál.

Amint a szán elsuhant, a néma és alvó házban is gyönge világosság támadt. A félig nyitott erkélyajtót egy fehér kéz bezárta csöndesen, a függöny egy kissé félrehúzódott. Szindbád mozdulatlanul állott a havas országút közepén.

Aztán csakhamar elaludt a gyönge fény a függönyök mögött. Ismét csendesség lett.

A folyó konok hűséggel csapkodta a jégfejszékkel a régi híd lábait.

Szindbád egy másodpercig arra gondolt, hogy hivatásának immár rendes ember módjára eleget tett, akár el is utazhatik a hajnalban átjáró expresszvonattal a városból, midőn húzni-vonni kezdte valamely benső érzés a ház felé. Már ölnyi mélységben is feküdt a befagyott folyó vizében, elsüvöltött füle mellett a pisztolygolyó és két szeme közé, szinte tudományos biztonsággal furódott egy alkalommal a francia úr tőre, tehát nem tudta ott hagyni a lakatnélküli erkélyajtót, sem a kertet, amelynek haván mély nyomait már úgy is ott hagyta imént a derék Benedek úr. Mert a táj elcsendesedett, a szánkó messze járt és a világosság is elaludt a finom régi házban.

Ifju korában ügyesen mozgott a kötélhintán a magasban, egy hajporos, nefelejts-kékszemü lovarművésznő kedvéért félesztendeig utazott együtt a Variante-cirkusszal. A kerítésen átkelni könnyü föladat volt számára és ujjnyomásra az erkélyajtó is csendben kitárult. Egy másodperc mulva délinövényekkel megrakott erkélyen találta magát, azután finom lakószobákban szokásos könnyü illat lengett arca körül. A kályhából a hamvadó parázs olyanformán világított, mint egy vadállat szeme.

Midőn a szoba közepére ért volna, mialatt a bútorokat tapogatta, hirtelen fölgyulladt a mennyezeten egy antik csillár villámos-lámpája. A megvilágosodott szobában az ajtó mellett Georgina állott, a kezében lövésre emelt fényes kis pisztoly, a szevillai nő ruhája helyett immár puha, halavány-rózsaszínü pongyola fedte a közepesnél valamivel kisebb termetét. A szívalaku arcocska fehéren tündökölt, a harmatos szempár elszánt komolysággal szegeződött a pisztoly csövével együtt Szindbádra.

– Távozzon!

– Szeretem, Georgina, – felelte egyszerűen Szindbád és nyugodtan a pisztolycsőbe nézett.

– Ezt máskor is megmondhatta volna, – felelte az asszony. – Valóban nem tételeztem föl önről ezt az elbizakodottságot. Lármát csapok és elfogatom önt, mint betörőt.

– Megteheti, – felelt Szindbád igen nyugodtan, mert az asszony hangjában megcsendült a félelem, a megindultság, finoman, mint régi aranypénzek hangjában a hamiskás velencei arany pengése. – Látni akartam magát még ma, a kezét megcsókolni, aztán tovább utazni, hogy többé soha se lásson.

– Ezért tette kockára az életét? – kérdezte kissé megkönnyebbülve a szorongó asszony és kezében remegni kezdett a pisztoly.

– Mit ér az egész élet, ha egyszerre céltalannak és üresnek kezdjük látni? – mondá halkan, ábrándosan Szindbád. – Az én életem már elvégeztetett ma este, midőn magát megláttam, Georgina és hangja szívemre szállott, mint rózsaszínü felleg. Vonatra ülök, messzire utazom, de magát többé már úgy sem felejthetem el. Élni fogok talán, de örökös vágyakozásban, álmodozásban és minden gondolatom ezután csak maga körül borong, mint a szent dervisé Mekka mecsetje körül. Kegyed szerelmes, boldog-boldogtalan férfiúvá tett egyszerre, holott azt hittem, hogy szívem már halott, mint a tél fagyában megdermedt madár az erdő havában. Szeretem magát, csupán ennyit akartam megmondani. És most már el is megyek.

Szindbád mélyen meghajolva hátrált.

Midőn az erkélyig ért, fölemelte a tekintetét.

– Haragszik rám?

Az asszony mozdulatlanul, elfehéredve állott helyén.

– Nyújtsa a kezét és mondja, hogy nem haragszik, – szólott esdeklő hangon Szindbád. – Adjon egy virágot a hajából, egy mosolyt és én eltünök nyomtalanul, hogy soha többé alkalmatlanságára ne legyek.

Az asszony erre lágy, de vonakodó lépésekkel közeledett. A pisztolyt leeresztette és balkezét, amelyen a karikagyűrü mellett egy régi, zöldszínü ékkő ragyogott, csendesen Szindbádnak nyújtotta.

– Nem haragszom, – mondta halkan.

Szindbád megcsókolta a kis kezet, amelynél drágább most nem volt semmi előtte a földön.

– Isten önnel, Szindbád, – szólott Georgina. – Ha a véletlen is úgy akarja, akkor még látni fog.

Szindbád szótlanul meghajolt és aztán gyorsan lekúszott az erkélyről.

Később visszanézett az elsötétedett régi urasági házra és feje körül, mint a zajló Dunán a jégsirályok, úgy röpködtek az ábrándos gondolatok.

HARMADIK FEJEZET, _amelyben a szinészet is fölbukkan._

A Francia kastély piac felőli oldalán volt a színház bejárata. Egy bőkezü, régen meghalt gróf alapítványából tartották itt a szinészetet, mert a színház alig jövedelmezett valamit. Magyarországon, a vasúti fővonalak mentén, az emberek bizonyos távirati stilusban élnek. A „gyorssal“ estére Pestre vagy Bécsbe „szaladnak“, – a szegény szinészek még nem tudtak a legújabb darabok felől, midőn azt már csaknem az egész város megnézte Pesten. A nemes gróf, akinek címere sok mindenfelé volt látható a Francia-kastélyban, a kettősfarku oroszlán a vörös medvével, amint kőbevésetten a színház előcsarnokában álldogált, szomorúan tapasztalhatta, hogy a látogatók száma évről-évre megfogyatkozik. Az igazgató mélabúsan sétálgatott a hátulsó bejárat körül, ahol a régi színlapok csaknem falvastagnyira fedték a tölgyfakaput. Narancshéj, hervadt virág, cifra cukorkás dobozok hevertek itt a földön, a szinésznők vígan szaladgáltak föl a kopott grádicson öltözőikbe, míg Rápolti, a színházi szolga sört hordott a folyóparti Vörös békából, ahol tudvalevőleg többször csapolnak naponkint. Az őszfejü igazgató lelkes Shakespeare-imádó volt és szerette Hamletet, Leart, Coriolánt, de miután a drámai előadásokra még a rendes bérlők sem váltották meg jegyeiket, kénytelen volt elvei és meggyőződése ellenére az operette múzsájának áldozni. Miközben kedvetlenül fordított hátat a színlapnak, Szirovka, a karmester, esténkint elfoglalta helyét a zenekarban, amelyet a katonabanda néhány tagja egészített ki, míg Szentlőrinczi, a drámai hős, hétszámra nem mozdult ki a Vörös békából. Az igazgató neje, – egykor hírneves csillag a vidéki drámában, – elhízott és befőttes-üvegeket kötözgetett, míg Szalánczi kisasszony napról-napra énekelt az operettekben és némi tiszteletnek örvendett a városban.

Szindbád természetesen jóbarátságban volt a színészekkel, mert mindig szerette a vidéken csavargó múzsát és Szentlőrinczivel a régi szép klasszikus darabok fölött együtt búslakodott a Békában, de estére megjelent Szalánczi kisasszony öltözőjében is, ahol mindig volt egy bókja, egy szál virágja a kisasszony számára, aki a színpadról kellemetes jelenség volt. Közelről kissé himlőhelyes volt az arca és szép szeme körül hajszálait már elhelyezte a hervadás. De finom, jóízlésü teremtés volt, aki soha sem vattázta túlságosan a trikót, bár ezt az első sorban ülő látogatók a helybeli szinésznőktől megkövetelték. Edit, – mert hiszen így hívták, – otthon főzött és az utcákon alázatosan, fekete kalapkájában csöndesen bólintgatva ismerőseinek, sietett végig a városon és sohasem hordott föltünőbb ruhát, mint bármely úriasszony a városban. Barna haja soha sem volt boglyas, de a nagyszabásu frizurát sem kedvelte. Könnyü kis fátyolt kötött arca elé, amelyet azonban olyan bájosan helyezett el, hogy a városi nők ezt mondták: „Edit mégis csak szinésznő!“ Editnek tudniillik sok barátja és még több barátnője volt a városban, mert hirneve kifogástalan volt. Az őszfejü direktor azon furcsa, régi-módi emberek közé tartozott, aki ezredes módjára őrködött tisztjei hírnevére. Adósságot, botrányt és egyéb könnyelműségeket nem követhettek el nála a tagok. A szinészek az úri kaszinóba jártak billiárdozni és néha párbajoztak. A nők otthon ültek vagy látogatóba jártak az úri házakhoz, amelyek egytől-egyig nyitva voltak számukra.

Egy este azt kérdezte Szindbád az öltözőben Szalánczi kisasszonytól:

– Edit, maga jár biztosan Pálháziékhoz is, abba a folyóparton levő ócska házba?

– Igen, barátnőim a hölgyek. Néhanapján a hatos számu páholyban szoktak ülni, de előbb információt kérnek a darabról.

Szindbád nevetett.