Part 5

Ezek esküdtek össze a népérdekek ellen, kimondatták a királylyal, hogy nem volt joga aláírni azon törvényeket, melyek a nép jogait szentesítik, kényszeríték koronájáról lemondani, impossibilissé tették az uralkodó család többi tagjait. Egyiket elküldték alkotmányos szemfényvesztést játszani, másikkal eljátszatták egy egész ország bizalmát, a királyt tehetetlennek hagyták kikiáltani, a királynét visszaküldték rokonaihoz, Zsófia herczegasszonyt, miután minden gyalázást el hagytak rajta követni, szinte elküldték rokonaihoz, s akkor kezükbe vették az elejtett királyi pálczát.

Ezek a háború geniusai.

Mit bánják ezek: ha az országok depopulálva lesznek, ha a monarchia szétbomlik, ha a status megbukik s utána esik a dynastia; – az ő érdekeik sértetlen maradnak, – az aristocratia hatalma annál nagyobb lesz. A pénzaristokratia mennél kisebb, a születési aristocratia annál nagyobb. S mikor az ipar és kereskedelem forrásai kiszáradtak, a családfák és czimerek akkor vannak legszebb virágukban. Az oligarchák hatalma akkor legnagyobb, mikor a nép és fejedelem egymással háborút viselnek.

Itt van a kigyónak a feje.

Nem az a mi vétkünk, hogy önálló kormányt követelünk, nem az, hogy a király szemébe kemény szavakat mondtunk, nem az, hogy magyarok vagyunk, nem az, hogy a statusadósságokat el nem vállaltuk; hanem az: hogy a mit tettünk, mindazt a nép nevében, a nép érdekében tettük.

Ez szerzett mi nekünk ellenségeket, kik midőn engesztelő jobbunkat nyujtottuk, azt felelték: «föltétlen megadást!»

E szórul ismertünk rájok. Jaj a dynastiának, ha ők fognak győzni!

Jaj neki, mert barátai helyett ellenségeire bízta jövendőjét…

E reactió vezére herczeg Windischgrätz. Ő az, ki legerősebben kovácsol Magyarország leigázásán s a népérdekek felforgatásán; nem azért, mintha mindannyi között ő volna a legjobb hadvezér, vagy legerősebb gyülölője a magyar nemzetnek, hanem azért, mert iránta a dynastia némi pénzbeli tartozással van lekötelezve, melyet azon esetre vél megnyerhetőnek, ha egyszer valahára az uralkodócsaládot adóssából hitelezőjévé teheti. Mint tudjuk, a habsburgi család nem a leghíresebb adósságfizető s egy legázolt nép a legjobb fundus egyes olygarchák meggazdagodására.

Jaj nekünk, jaj az igazságnak, ha bennünket ily érdekek emberei le tudnak igázni. De jaj a dynastiának is, mely birodalma jövőjét olygarchák kezeire bízta.

VIII.

Fel munkára!

Nem összetett kezekkel, hanem dolgozókkal kell imádni az Istent. Ne méregesse senki erejét, ne számítsa azokat, kik még háta megett vannak, hanem tegyen úgy és annyit, mintha senkitől sem várhatna segélyt. Nincs oly kicsiny embere a hazának, kire szüksége ne volna. Nincs férfi, nincs nő, kinek tennivalója ne lenne, kinek segélyét a hon nélkülözni tudja. Mindenkinek annyi a kötelessége, mennyit elbír. S mindenki elbír annyit, a mennyit komolyan es elszántan föltesz magában. Nem a tömeg nagysága, hanem az erő nagysága teszi óriássá a nemzetet.

Fel munkára! a halál a küszöbön van. Kik az életnek hasznát nem veszik, megszünnek élni. Tegyen mindenki annyit, a mennyit elbír. A férfiak legyenek ébren, vigyázzanak minden bejövőre és kimenőre, keressék fel az árulókat és kémeket, és tegyék őket ártalmatlanokká. Ássák el vermekbe az eleséget, hogy hadseregünk ne legyen azt kénytelen az ellenség előtt felégetni.

Árkoljanak körül minden falut, hogy egyes portyázók be ne járhassanak zsákmányolni. Készítsen mindenki magának fegyvert, olyat, a milyet tud.

Gyakorolja magát annak forgatásában, az ügyes férfi kezében a bot is különb fegyver, mint ügyetlenében a kard.

Tulajdon hadseregünk számára gyűjtsenek élelmiszereket, tűzelőfát, és vigyék helyébe, az állam kárpótlást nyújtand értök. Hol a folyóvizek be vannak fagyva, vagdalják be a jeget, hol erdőkön megy keresztül az út, vágják le a fákat, s rakják keresztül az utakon. A dombokra építsenek őrgunyhókat, a hol egymást felváltva, éjjel és nappal vigyázzanak arra, a mi körülöttük történik. Gyanús embereket fogjanak el. Az ellenség közeledtét vagy távoztát adják hirül, verjék félre a harangokat.

Hol ellentállani nem tanácsos, vonuljanak félre, ne hagyjanak a helységben semmit, s mihelyt az ellen távozott, térjenek újra vissza s rakjanak gátakat a visszavonulásra. A holtakat és sebesülteket, kiket vagy magunk, vagy elleneink kénytelenítettek hátrahagyni, szedjék össze: a holtakat temessék el rögtön, a sebesülteket ápolják. Tulajdon sebesülteinket testvéri kötelessségből, az ellenét pedig azért, hogy értök majd azon honfitársainkat, kik hasonlónl estek az ellen kezébe, visszaválthassuk.

Kiket a nép vezetőül választ, érdemeljék meg a bizalmat. Buzdítsák, világosítsák fel társaikat, beszéljenek velök a közügyekről, tudósítsák őket a nemzet helyzetéről, a főcsaták kimeneteléről, öntsék beléjök a hon szeretetét, menjenek elő példával, hol áldozatra vagy bátorságra van szükség.

Legyenek mindig a nép között, ne kiméljék a fáradságot.

Ha minden egyes embert külön kell is megnyerniök az igaz ügynek, dicső fáradság az.

Előbb férfiakat nyerünk, aztán csatákat. Jó vezér csinálja a jó hadsereget, jó tanácsadó a jó népet. Tekintse magát mindenki a szabadság apostolának s érezni fogja magában a szent lelket, mely a némát szólani tanítja, mely az érzéketlent föllelkesíti, és a gyávát hőssé szenteli, mely tömegeket térít meg és tart meg. Hangoztatni kell az igazságot, hogy azt mindenki hallja és mindig hallja. Tartani kell népgyüléseket: ki magában legtöbb lelket érez, lépjen fel, szóljon egyszerűen, mondjon igazat, híja segítségül az Istent, híja segítségül a népet, és ők meg fognak jelenni, és segélyük naponként közelebb, és naponként erősebb leend. Ki magában legtöbb bátorságot érez, álljon elő, esküdjék meg, hogy házát és hazáját minden módon és mindenki ellen védelmezni fogja, és a nép együtt fog vele esküdni s megtartja esküjét.

A nők legyenek mindenttevők családi körükben. Csaták idejében ápoló kezekre van szükség.

Ha valaha, most kell takarékosnak lenni. Semmit se venni, a mire mulhatatlanul szükség nincsen s mindent megszerezni, a mi szükséges, lelkesíteni a kételkedőket, ápolni a szenvedőket, és a bátrakat buzdítani, ez a nők szent kötelessége. Ne legyen egy nő, ki miatt egy férfi kötelességét elfelejtse.

A gyermekek, kiket még nem illet meg a fegyverviselés, készüljenek oly életmódhoz, mely kenyeret ád, mely mellett az ember már ifjú korában önmagáé lehet.

Ezentúl nem a henyélőké leend a szép haza, s azok, kiknek munkás kezeitől fel fog virágozni, nem leendnek többé mostoha fiai. Kik a munkát, a szorgalmat nem szégyenlik azoké leend a boldogság és a nemzet tisztelete.

Föl a munkára! Mindenki! Mindenütt! Munkás kezek imáját hallgatja meg az Isten. Munkás kezek szabadítják meg a hazát.

IX.

Nem csalódunk, ha azt hisszük, hogy nálunk van olyan párt, mely a koronát imádja, és van olyan, melyik gyülöli.

Imádói azt éneklik: hogy Magyarország egységét csak a korona tartja fenn, hogy Magyarországnak azért kell fenmaradnia, mert van egy szentséges koronája, melyet angyalok hoztak a mennyországból, ez szerzi neki a nemzetiségi autonomiát.

Ezek monarchisták, nem elvből, hanem félelemből.

Ha Magyarországnak egyéb oka nem volna arra, hogy legyen, mint az, hogy koronája van; már maga ez elég ok volna arra, hogy ne legyen.

Jövőjével, nem multjával kell bebizonyítani existentiája szükségességét. A második párt pedig nagyon haragszik a koronára, s azt hiszi, hogy ha ez megszünne lenni, mindjárt respublica lenne Magyarország. Ezek a republicanusok, nem elvből, hanem mulatságból.

Gyönyörű gazdálkodás lenne itt minálunk, ha a koronán kívül semmi egyéb nyomai a királyságnak el nem tünnének láb alól. Ha a trónt felrúgnók s monarchicus és aristocraticus institutióink tömkelegét meghagynók in statu quo.

Lenne akkor – minden faj – külön respublica. Minden kerület – külön respublica. Minden vármegye és nagy város – külön respublica. Minden hadvezér – külön kormányzó. Minden hadsereg – külön turma prætoriána.

Minden olygarcha – külön kis konzul.

Ez lenne aztán a – Musterrepublik. Már mi azt hisszük, hogy minden tornyot alulról kell kezdeni építeni s aztán tanakodni róla: hogy keresztet tegyünk-e tetejére vagy kakast? A kormányformákróli tanakodásra s alkotmány-ujrakészítésre békességes idők kellenek.

X.

Bár csak örökké béke volna a világon, sóhajt fennhangon ilyenkor a félvilág, mikor háború van. Azoknak a kedvéért, kik az örök békét valami igen szép állapotnak tartják, mi is leirjuk a magunk eszméjét, a milyennek mi képzeltük azt magunkban.

Chinában vagyunk. Nem, ott sem vagyunk. Eldorádóban vagyunk.

Az emberek egytől-egyig, mind becsületes emberek. Nincs senkinek semmi vágya, semmi bűne, semmi szenvedélye.

Áll a communismus.

Minden közös; a status tart minden embert, a status ad mindenkinek ebédet, minden városban egyszerre tizenkét órakor, egyenlő adagokban.

Mindenki minden hivatalt visel és nem kap érte fizetést. A miniszter maga varr magának csizmát és a varga manifestumokat s törvényjavaslatokat szab. Pénz nincsen, minden a statusé. Ingyen kapni mindent. Ur nincsen; mindenki egyenlő, nyáron szánt, vet minden ember, télen országgyűlést tart és phlilosophál.

Iskola nincsen. Minden ember professor és tanítja maga-magát. Templom nincsen. Minden ember prédikál maga-magának. Feleség nincsen. Az emberek mind testvérek. A gyermekeket nevelteti a status. Utak nincsenek, mert kereskedés nincsen, senkinek semmi dolga a szomszédban. Ujságok nincsenek. Mert a világon ugysem történik semmi. Nincs sem háború, sem kereskedés, sem diplomatia, sem tisztujítások, sem bálok, sem szinházak, sem posták, kik az előfizetést elfogadják. Nincs sehol semmi, mert mindenütt van minden. Az egész világ pedig egy akol, melynek pásztora nincsen. Örök békesség van a földön, az egész emberinem egy közös család, ki mind egyforma kaputban jár. Van egy közös nyelv, mely 3459 nyelvből van szerkesztve: azt beszéli minden ember. Nincsenek sem törökök, sem angolok többé. Van egy közös viselet, melyet egyenruhaképen hord minden ember, még azok a nemzetek is, melyek különben úgy szoktak járni, a mint őket az isten gondviselés a világra hozta.

Van egy közös szín, melyet minden ember fölvesz az arczára: fehérek, feketék, olajszínűek és rézpénzszínű ábrázatuak.

Van egy közös statuscassa, melyben semmi sincsen.

Végtére van egy közös mennyország, a hova minden ember egyenlő fáradsággal bejut, minden orvosi és papi segedelem nelkül.

Ilyen lesz az örök béke.

Így élnek az emberek, mint a halak a vízben.

S ez valóban szép czéltérés, mikor az ember annyira qualificálta magát a tökéletesedésben, hogy a halakhoz is hasonlít.

Milyen szép lesz így az ember.

Minden tudomány nélkül; mert minek lenne akkor a tudomány? Házakat nem kell építeni, földeket nem kell fölmérni, várakat nem kell emelni, bányákat nem kell ásni, képeket nem kell festeni, törvényt nem kell alkotni, históriát nem kell irni, hadat nem kell viselni.

Minden szeretet nélkül.

Kit? Mit szeressen?

Apját, anyját nem fogja ismerni, nevelteti a status.

Ez lesz száraz dajkája.

Hazáját? Az egész világ lesz hazája. Családját? Senkinek sem lesz családja. Az emberiséget? Minek? Senki sem fog a másikra szorulni. A status gondoskodik mindenkiről.

Bátorság nélkül. Minek lenne ez? Háborút nem kell viselni, tengerre nem kell szállani, vad állatokat nem kell öldösni. A status mindenkinek ád hust, kenyeret és ruhát.

Szorgalom nélkül. Ki lenne szorgalmatos? Holtig fog élni mindenki, s ha összedugja a kezét és pipázik, vagy reggeltől estig fut, fárad: mindegy, nem veszthet semmít, nem nyerhet semmit.

Szeretet és gyülölet, erény és bűn, nagy és kicsiny, mind elmulik, a communismus, a világbéke mindent egyformává tesz.

Az emberek születnek hivatás nélkül, élnek baj és öröm nélkül, meghalnak remény és félelem nélkül. Ilyen szép eszme az örök béke eszméje.

Örök szélcsend nincsen a természetben, nem lehet a történetben.

A háború oly szükséges a világnak, mint a vihar a levegőnek.

Ujjá teremti azt.

Kell reá, hogy az emberi nemben minden nemesb érzés ujra feléledjen, miket a hosszas tespedés tőzsér szellemével lassankint kiöldös. Bátorság, jellemerő, honszeretet, becsületérzés; minden, a mi az emberi lélekben szép és dicső, a harczban fejlik ki.

A háborút csak emberi lélek találhatta fel; megmutatva, hogy nem fél játszani a halállal.

Si vis pacem, para bellum.

Ez régi közmondás.

Harcz után esik jól a béke.

Midőn egy nemzet új életet kezd, illő, hogy először törjön keresztül a halálon.

XI.

Debreczen, febr. 10.

Batthyányi Lajos a budai jogbitorló katonai törvényszék elé állíttatott.

«Én, úgy monda, azon tetteimért, miket mint miniszter tettem, egyedül a nemzetnek vagyok felelős. E törvényszéket jogtalannak nyilvánítom és biráimnak el nem ismerem. Bármit fognak önök tőlem kérdezni, egy szót sem felelek reá.»

Rövid; de minden.

E szókról ismerünk reá.

Azon hajthatatlan őserejű character, mely czímer nélkül is megmutatta, hogy ez is egyike azon igaz nemeseknek, kik megszokták egy egész ország lelkét viselni magokban.

Büszke; mert van oka reá.

Nem imád senkit, de senkitől sem is fél. Nem ismer hatalmat, mely előtt meghajolna, csak a nemzetet.

Büszkén emeli fel arczát a király előtt, büszkén a halál előtt. Életében és halálában örökké következetes.

Őt jelleme tette fogolylyá.

Büszke volt eljönni ellenségei elől, de még büszkébb megadni magát s bevárta sorsát, úgy a mint jött.

És ellenségeink úgy bántak vele, miként mi foglyaink legkisebbikével sem.

Mint mondják: egy hétig nem is fűtötték börtönét.

Mit fog vele ezentúl cselekedni? Azt nem tudjuk. Ő bizonyára nem fog okot arra adni, hogy szépen bánjanak vele. Mi csak azt tudjuk, hogy a mi kezeinkben is vannak fogoly-tábornokok, kik bárha hárman sem érnek fel egy Batthyányi Lajossal, de kik ellenségeinknek szintoly becsesek lehetnek, minő becses minekünk Batthyányi, s kikről nagyon rosszul volna azon esetben gondoskodva elleneink által, ha ők Batthyányival oly tényt találnának elkövetni, melyet helyrehozni nem lehet.

XII.

Debreczen, febr. 9.

Ellenfeleink kezdenek humorisálni. Olvastuk a nagyméltóságú bécsi miniszterium egy rendeletét, mely szóról-szóra ekképen hangzik: «A hochlöbl. etc. etc. miniszterium, szem előtt tartva a nemzetiségi egyenjogokat (gleiche Berechtigung der Nationalitäten), ennek elveinél fogva rendeli, miszerint mindazon ruthen községekben, melyeknek közép- és elemi iskoláik vannak, a tanítási nyelv ezentúl a német leend, a ruthen nyelv, mint «obligater Gegenstand» taníttatván.» Még ilyen szépen értelmezve nem láttuk a «gleiche Berechtigung der Nationalitäten» annyiszor vesszőparipázott eszméjét. Mi sohasem tudtuk megfejteni, hogy lehessen annyi különböző nemzetiségnek egyenlő mekkoraságú és minőségű joga egy birodalomban?

Ausztria megfejtette.

Ekkor mindnyájan egyenlők lesznek. S nehogy egyik vagy másik nemzetiség protegáltatni láttassék s ezáltal a többit irigységre gerjeszsze, legyen egyenlően elnyomva mind, még anyanyelvétől is megfosztva, annak használatától még elemi tanodáiban is eltiltva. Ekkor mindnyájan tökéletesen egyenjogúak lesznek.

Mit mondanak a gordiusi csomónak ilyszerű megfejtéséhez szláv testvéreink? Ez igazán karddal van ketté vágva. Át fogják-e látni valahára, hogy nemzeteknek soha sincs okuk egymással harczot vívni. Jobb lenne minekünk jó szomszédoknak maradnunk magunk jóléteért, mint czivakodást folytatnunk mások örömére.

XIII.

Debreczen, február 9, 1849.

E háború sokáig nem fog tarthatni.

Még pedig azon egyszerű okból nem, mert Ausztria részéről idestova elfogy a nervus belli, a pénz. Soha Ausztria financialis tekintetben rosszabb lábon nem állott, mint most.

Tetemes mennyiségű status-adóssággal terhelve, melynek nem akar gazdája akadni. E mellett két leggazdagabb országában minden jövedelemforrás egy év óta végképen elzárva.

A kremziri országgyűlés ugyan elhatározta a nyolczvan millió kölcsönt, de nem mondta meg, hogy honnan.

Külső pénzhatalmasságoktól?

A Rothschild-család elkezdte liquidatióit és nem kölcsönöz senkinek.

Angliának ott vannak éhen haldokló népei.

Az orosz kincstömegei csak a mesevilágban léteznek. Gazdaggá vagy kereskedelem, vagy ipar, vagy termesztés tehet egy birodalmat. Oroszország ezeknek egyikéről sem híres s azért ha dobra nem üti is családi dolgait, van neki mit dolgozni tulajdon határain belül. Különben is dynastiáknál a perfidia nem lélekben járó dolog s Ausztria jól érzi azt, hogy Oroszország egy nyügös vetélytársától szabadul meg a monarchia felbomlása esetén.

Nem marad hátra egyéb, mint tulajdon népeire vetni ki a kölcsönt.

Itt ismét az a kérdés áll elő: hova és mire?

Csehországra? Ennek minden gazdagsága az aristokratáknál van, azokra adót vetni nem lehet, a szegény cseh földműves keskeny telkén pedig eddig is annyi adóteher fekszik, hogy azon egy fillérrel több el nem fér. Galicziában sem teremnek a fenyőfák aranyat, Olaszország, Magyarország csatamezőre van téve, kereskedés nincs, útak, vámok, pósták jövedelem nélkül maradtak, az ipar hanyatló félben. Egyszóval sehol kilátás alapot nyerhetni csak egy milliónyi új adóra.

Vagy tán érczjegyeket fog kibocsátani, mint eddig? Status-papirosokat, újabb felelevenítésére a börze-játéknak?

Ez ugyan immorális dolog, de egy statusnak minden szabad, a mi lehet.

Mi nem hisszük, hogy lehető legyen.

Kinek lenne kedve egy játékasztalhoz ülni, hol bizonyosan tudja még az összeget is, a mennyit a bankárnak nyernie kell? Nem, annyira nem haragusznak az emberek egymásra, hogy egy harmadik kedveért akarnák egymást kirabolni.

Vagy tán tontinákat, életbiztosító intézeteket fog alakítani? Ily időben, mikor az emberek nem számítnak a megöregedésre, a tontinák élete sincsen biztosítva.

Vagy sorsjátékot hirdetend egy-egy galicziai uradalomra, melynek földesurát a parasztokkal agyonverették, hogy legyen a dynastiának mit ellutrizni, sőt tán éppen egy-egy magyar rebellis jószága jut ily koczkajátékra, ki alázatosan visszament hódolni Windischgrätzhez s ki nagyon fog örülni, hogy tulajdon jószágára sorsjegyeket vehet? Még ez legnépszerűbb eszme. Az emberek szeretnek a hirtelen meggazdagodásról gondolkozni s így rendesen az olyan realitás, mely becsűár szerint megér kétszázezer forintot, be szokott hozni a lutrizónak rendesen másfél milliót. Ha simplex ember tenné, azt mondanók rá, hogy csal. Azonban a dynastiának minden szabad, – a mi lehet.

Hátra van végre a bibliai kifogyhatatlan olajos korsó, a papiros pénz. Ez legrövidebb útja a kölcsönfelvételnek. Annyi száz millió bevallott és kétannyi be nem vallott forgásban levő papirpénz mellett még lehet akármennyit utána erőltetni, csakhogy háború idején ezzel hamar megcsalja magát a kibocsátó, mert mentől többet ad ki, annál inkább emeli a reálértéket, annál többe kerül magamagának az élelmi szerek s háborúi készletek beszerzése, magamagára árverez a papirosok által. Ha pedig árszabályt hoz be, akkor éppen semmit sem kap. Példa rá II. József császár a török háborúban.

Egyszóval Ausztriának nagyon nagy kilátásai vannak a küszöbön álló egyiptomi hét-sovány esztendőkre.

Ezért mondjuk mi, hogy e háború nem fog sokáig tartani.

XIV.

Debreczen, február 9.

Lassankint kitanulgatjuk ellenfeleink politikáját, melyet irányunkban követnek.

Ennek egyik sarkalatos elve: véghetetlen ellenszenv az igazmondás ellen, melyből azután következnek a többi árnyéklatok.

Mikor ők az országot haddal támadják meg, mikor ők két kézzel intézik a belháborút, akkor ők mondják azt, hogy mi forgatjuk fel a népek nyugodalmát, kik azt védeni fogtunk fegyvert.

Mikor ők törvényeinket, alkotmányunkat semmivé teszik s mi vérünket áldozzuk azoknak megtartásáért, akkor azt mondják, hogy mi vagyunk pártütők és ők a törvényes hatalom.

Mikor ők elnyomják a szólásszabadságot, sőt még a tollak viselésében is betiltanak mindennemű véleménynyilatkozatot, mikor ők még a neutrálisnak maradókat is bebörtönözik, akasztják, lövetik, akkor ők neveznek minket terroristáknak, kik, Isten látja, még az evidens árulást sem büntetjük érdeme szerint. Mikor ők a mi hadi foglyainkat embertelenül kínozzák, megölik, akkor ők neveznek bennünket rablóknak, kik az ő foglyaikkal úgy bánunk, mint vendégeinkkel.

Ilyenforma sophismákat is vesznek praxisba.

Megszállanak egy várost vagy vármegyét. Onnan a jóravaló tisztviselőket szétkergetik. Beraknak helyettük egy csoport lelketlen creaturát, a milyenek minden földben megteremnek, ezekkel aláiratnak egy alázatos hódolat-nyilatkozatot, azt közzé teszik valamennyi organumokban s akkor azt mondják, hogy ez és ez a város és megye _meghódolt_. Az a város vagy megye ugyan azért felküldi Debreczenbe a maga ujonczilletőségét, tényleg és népe szellemében mindenestől a mienk, hanem ők azért számítják azt a meghódítottak közé és örülnek rajta. Hadd legyen örömük _nagy_, úgyis _rövid_ lesz.

Vagy: beállanak egy pár divisio vasas némettel Kecskemétre, ott dictiókat tartanak, mikben megmagyaráztatik, hogy ők a népnek barátai, hogy ők a népet _bántani_ nem akarják. Nem bizony, feleli a kecskeméti ember, mert féltek, hogy mi fogunk titeket _bántani_.

Az a szerencse, hogy a magyar nép gondolkozni szeret. Ha megcsalják is, tudja ő azt jól, csak restel utálkodni érte.

Ha valahol ütközet volt, természetesen övék a győzelem, a mieink soha nem vesztenek kevesebbet, mint kétezer embert, számtalan ágyút és egész szekereket, tele aranynyal. Kossuth mindenik ütközetben elesik egy párszor s a huszárok mindannyiszor tömegestől hozzájuk állanak.

Sőt már annyira vitték, hogy ugyanazon szégyenletes, árulási tényeket, mik Schlick csatáiban ellenünk intézve voltak, mint a fehér kendőkkeli csalogatás, a csókolózások, az álkapitulatiók, szépen, úgy mint történtek, lefordítják németre s trávesztálják szóról szóra mi ránk, mintha azokat a mi seregeink tették volna s e közben tulajdon népeink előtt széltére «der Feind»-nak czímezik seregeinket.

Az olyan apró eltéréseket az igazságtól, mint minőkben Pest négy órai bombáztatása hirdettetik, minők a császári seregek diadalmas bevonulása Debreczenbe s a képviselőház Váradra menekülése, Vasvári Pál elfogatása, Komárom bevétele s több eféle csekély tévedések, minők a Figyelmezőben, a catholico-politicus Magyarőrben, a Pesther és Wiener Zeitungban naponkint előfordulnak, számba sem vesszük.

Ez tehát egyik maximája ellenfeleinknek: semmit sem mondani úgy, a mint van és semmit sem tenni úgy, a mint mondva van. S ez tagadhatatlanul igen jó maxima annak, a ki hasznát tudja venni, csak az a két hibája van, hogy hamar kiismerik s akkor ha igazat mondanak sem hisznek nekik és aztán az ilyen országlási tanok mellett gyakran a tanítványok csalják meg a mestert.

XV.

Debreczen, február 11.

A reactiónak két erős positiója van, melyből azt ki kell zavarnunk. Egy az: hogy Windischgrätz és társai azt állítják magukról, hogy ők a király nevében teszik operatióikat.

Másik az: hogy minket és mindazokat, kik a nemzet érdekeiért, kik alkotmányos jogainkért küzdünk, Kossuth pártjának neveznek. Az első állítást, úgy hiszszük, nagyon rövid szavakkal meg lehet czáfolnunk. Egy előre bocsátott czikkünkben törekedtünk azt kimutatni, kiknek áll érdekében a király nevét szentségtelen czélokra bitorlani; azt azonban kénytelenek vagyunk nyiltan kimondani: hogy mi Windischgrätz és hódító társai személyében nem akarjuk föltalálni egy király személyét, ki magát népeinél instelláltatja. Windischgrätz a király nimbusát használja paizsul, már ha ezt a király oda engedte is neki, mi nem tartjuk eszélyes dolognak a paizst ütni, hanem magát annak viselőjét.

Ellenségeink mindenütt felhasználják a népben és a katonaságban még töredékül megmaradt pietást a király neve iránt: saját átkozott czéljaik elérésére, s ezt nekünk nem szabad ignorálnunk. A katona a király parancsára esküdött meg az alkotmányt védeni, a katona az eskűhöz hű maradt, s most, ha az a kérdés: hivek maradtak-e azok is, kik most ellenünk küzdenek, bizonyára a pártütő név nem mi reánk fog szállani.