Part 4

El vagyunk készülve másfelől mindenre, mit az Istenség keze számunkra kedvezőt fog hozni; a nélkül, hogy túlbizakodottság mámorában oly lépésre hagynók magunkat csábíttatni, mely a győzelem eredményét ránk nézve paralyzálná.

Ezért előre határozottan kimondjuk: hogy bárminő áldozattal küzdendjük is le a terroristicus absolutista pártot, új terrorismust nem fogunk tanácsolni soha, mely később, vagy korább megboszulja önmagát.

Ellenfeleink a felizgatott nemzetiségek természetelleni harczából szívják kölcsönzött erejöket. Nekünk azon kell lennünk, hogy e kútforrás mentől hamarább kiapadjon.

Békét, rendet szerezni saját földünkön, áldozattal s ha úgy nem lehet, fegyveres erélylyel, de békét és nem terrorismust, mint amazok ott Bécsben s Lembergben és mindenütt: hol lábaiknak véres nyoma látszik.

Oly hatalom, mely anarchián alapul, sokáig nem tarthat. Igen jól látják ezt elleneink magok is, mert már is oly elemeket támasztottak fel védelmükre, melyek nemsokára tulajdon urokat fogják eltemetni: a népek szabadságérzetét. Ez lesz a kétélü fegyver, mely nemsokára annak fejére fog visszacsapni, ki azt kiköszörülte. De ők csak percznyi életre számítottak, – ők a kétségbeesés jelenjét élék.

Látszik, hogy semmit sem akarnak unokáiknak hátrahagyni, mint a népek átkát s a trónok romjait.

Jövője csak a mi ügyünknek van, azért úgy kell intéznünk jelenünk minden mozzanatát, mint ki örök életet készít elő magának s a halált lahetetlennek tartja.

S ez, mit a nemzet előtt ki kell mutatnunk: hogy ügyünk győzelme nem kétséges kimenetelü ábránd, mely alatt mindenki saját önérdekeit hiszi rejleni, hanem egy határozott elengedhetlen eszme: Magyarhon független _egysége_.

Ezt nekünk tudnunk kellett, mielőtt a szabadság-harczot megkezdők s ki kell mondanunk, mielőtt az be lenne végezve.

Lehetnek szomorú catastrophok e harcz alatt, de végeredmény nemzetiségünk győzelme leend.

Ügyünk igazságát látja az isten, de arra: hogy azt Európa népei is meglássák, győzelem kell, azt csak győzelmünk bizonyítandja be.

S ez – hiszszük istenünk – nem soká fog késni.

Eszméink nyilvánítására e lapok fognak organumul szolgálni. A sajtó a leghatályosabb szövetség, mely kapocsban tartja a rokonelvüek szétszórt seregét s melynek nyilatkozatai, mint villanyütés, egy perczben hatják keresztül az egész nemzetet; s míg irányának becsületessége s üdvös volta belátható, míg nem ámít és nem szenvedélyeskedik, a sajtó az őskori próféták és apostolok személyét képviseli.

Ha isten úgy akarja: hogy e nagy és szent törekvést egykor teljesülve lássuk, övé legyen és hazánké a dicsőség. Ellenkező esetet soha hinni nem fogunk, megérni nem akarunk.

A mit mi el nem érünk, el fogják érni utódaink, a mit mi nem élvezénk, élvezni fogják ők, nekünk így kell vetnünk örök nyugalmaink ágyát: hogy onnan unokák átka fel ne zavarjon.

Sokat kell tennünk, minek nem a mostani nemzedék fogja hasznát venni, melynek magasztos hivatása bünhődni a multakért és fáradni a jövőért és nem élvezni a jelent.

Adja ég, hogy e szent hivatását betöltse.

Lapunk részletes szerkezetéről még újév előtt bővebben fogjuk értesíteni elv- és hontársainkat.

Pest, nov. 30-án 1848.

_Jókai Mór,_ a Pesti Hirlap leendő szerkesztője.

A KÖZLÖNYBŐL.

1849.

Magyarhon népei![6]

I.

Úgy legyen rajtunk Isten áldása, a mint tinektek igazat fogunk mondani s legnagyobb áldása legyen az: hogy ti elhigyjetek szavainkat.

A mit tinektek mondunk, a mit számotokra leírunk, a mindenható ítélőszéke előtt legyen mondva és leírva.

Hallja meg az Isten, hallja meg a nemzet igazságunk szavát s legyen ég és föld bírája fölkarolt ügyünknek s hozza meg reánk itéletét, oly igazságosat, oly részrehajlatlant, minőt csak Isten és nemzet hozhat.

Országunk feje, a király, ki magát ellenségünkké tette, idézett bennünket e törvényszék elé, mindőn bennünket pártütőknek nevezett.

Mi megjelenénk e törvényszék előtt, s higgadtan, komolyan, mint illik férfiakhoz, kik egy nemzet nevében szólanak s kiknek szavait nemzetek hallgatják, felelünk e vádra.

Mi nem vagyunk, mi nem voltunk pártütők soha.

Nem egy párt, nem egy felekezet, nem egy nemzetiség érdeke az, melyet mi védünk; egy alkotmány az, mely mindenkié, ki ez ország földén lakik: magyar, szláv, vagy oláh; óhitü vagy protestáns; úr vagy szegény.

Ez alkotmányt mi nem kértük, nem kaptuk a királytól.

Miénk volt az, mióta e földet Magyarhonnak híják! azon frigyláda ez, melyre a királyok esküdtek, mely egy a nemzet életével, összetartó kapocs egy ország népei közt, egyesek jogainak biztosítéka, mely úr a király és a nemzet fölött.

Ki ez alkotmány ellen föltámad, az a pártütő.

Mi ez alkotmányt védni, a király megsemmisítni fogott fegyvert. S mégis a király minket nevez pártütöknek, s mi mégsem neveztük a királyt pártütőnek soha.

Midőn Isten kegyéből viruló hazánkat tulajdon jobbágya a polgárháborúval támadta meg, a király e lázadót nyiltan pártütőnek nevezte, s bennünket felhivott fegyveres önvédelemre a belháború támasztója ellen; s most a király ugyanezen pártütőnek megkezdett harczát folytatja ellenünk, ugyanazon seregeket küldi országunkra, melyeket saját királyi szavával pártütőkké bélyegzett.

S mégis a király minket nevez pártütőknek, s mi mégsem neveztük a királyt pártütőnek soha.

Országunk vérbe, lángba van borítva: a népfajok egymással írtó háborút viselnek, névtelen szörnytettek kiáltanak az égre. Ki idézte elő ez iszonyú harczot? Kinek szavára támadtak egymásra a századok óta nyugvó elemek? Nem királyi parancs gyújtá-e meg a lángokat, miket most emberi kéz eloltani nem bír, nem a királyi czímer volt-e a vérengzők megismertető jele? Nem segítette-e őket a király pénzzel és fegyverrel és tanácsadással emberiség-szennyező dulongásaikban? S nem nevezték-e a gyilkosokat a király személyének helyettesítői testvéreiknek, barátaiknak? S mégis a király minket nevez pártütőknek, és mi mégsem neveztük a királyt pártütőnek soha!

_Nem neveztük őtet annak, mert nem akartuk elzárni a kibékülés útját._

Egy nemzet nem másíthatja meg szavait, mint egyes emberek.

Kit a nemzet egyszer pártütőnek nevez, azt többé királyának nem nevezheti, az iránt többé más viszonya nem lehet egyéb, mint a birónak a vétkező iránt. És a magyar nemzet még nem nevezte királyát pártütőnek. Még akkor sem, midőn általa annak neveztetett, s midőn azt önmentségére kellett volna kimondania.

_Mert becses volt előtte a polgárvér; mert meg akarta óvni hazáját a háború pusztításaitól, s mert imádta hazáját jobban, mint a dicsőséget_ s inkább akart érte áldozni, mint neki sebeket szerezni.

Ime, mielőtt a harczot elfogadtuk volna, megkisértők a kibékülés útját. Nem kértünk semmit, a mi nem a mienk s igértünk áldozatot mindenből, kivéve alkotmányos jogainkat. Ajánlatainkat nem volt ki elfogadja.

Dicsvágyó hadvezér, kinek eleme a háború, kihallgatta békeajánlatainkat, és visszavetette. Elutasított bennünket a harczok itélőszéke elé. Mi számot vetettünk magunkkal, megmértük erőnket s kiálltunk a síkra. Nekünk nem lehetett az elég: hogy _igazságunk_ van azt tenni, a mit teszünk, azt is kellett tudnunk, hogy _erőnk_ van hozzá. S e tudatunkban nem csalatkoztunk.

Erő, akarat, lelkesedés, maga a sors biztatólag jött elénk. De a mint a nehezebb napok elcsüggedésre, úgy a derültebbek elbizottságra nem ragadtak bennünket.

_Mi még most is azt mondjuk: mi nem akarjuk a királyt trónjától megfosztani, hanem azt akarjuk, hogy teljesítse kötelességét, a mi egy király kötelessége._

Ezt mondjuk mi az eldöntő csaták előtt. Még nem dült el a harczi koczka, még nem jött el a minden napok vége, még van idő megállni. De mi a harcz kezdetén lehetséges volt, az nem fog az lenni a harcz végén.

Mi ha vesztünk, mindent elvesztünk; de a király is mindent elveszthet, ha a sors számára vetett vakot. Néki a mi veszteségünkből semmi haszna, nekünk az övéből semmi sincs. És a harcz kimenetele kétséges.

Mi féltett kincsnek tartjuk alkotmányunkat ily kétséges kimenetelre koczkáztatni s óhajtjuk: hogy a király is tartsa ily féltett kincsnek koronáját. Mi a harczot nem kezdtük, mi a harczot nem dicsvágyból fogadtuk el, _mi megtámadott alkotmányos jogainkat védni fogtunk fegyvert, s mihelyt azok biztosítva leendnek, megszününk áldozni a nemzet vérével, s legyen bárki, ki Magyarországot hitünk és meggyőződésünk szerint boldogítni_ _bírja, helyt adunk neki az ország kormányán; más föltétel alatt soha és senkinek._[7]

II.

Debreczen, 1849. február 8.

E napokban egy oly tüneménynek voltunk szemlélői nemzetünk életében, mely lelkünket annyi sebhedés után a vigasztaló szó csodaerejével érinti újra.

Honunk azon vidékeiről, miket az ellenség megszállott, jöttek több rendbeli követségek a honvédelmi bizottmányhoz, hűségüket, ragaszkodásukat a nemzet ügyét képviselő kormányhoz nyilvánítandók.

Messze útról, számtalan veszélyen keresztül, eljöttek megmondani Magyarhon kormányának: hogy az a nép, mely őket diadalünnepeiken zászlókat lodogtatva fogadta, nem hagyta el őket a veszélyek próbaidején, hogy csak egy intést, csak egy buzdító szót vár tőlük, s mint egyetlen Isten-erejű kar fog seregestül föltámadni s követni a legelső zászlót, melyre szabadságának jelszava van írva, s ha mindenki elhagyná is e hazát, ők nem hagyják el azt soha, s ha mindenki eladná is szabadságát, tőlük csak az élettel együtt lehet azt elvenni.

Nem! Ilyen népet nem lehet meghódítani.

Elöntheti határainkat az ellenség tengerhatalmával, de nem öntheti el szíveinkben a honszeretet lángját, mely fiúról-fiúra marad s megőrzi a nemzetet a meghalástól. E nép élete és halála többé nincs emberi kezekben. Kik együtt tudnak tartani, midőn vezér nélkül maradnak, kik nem hagyják el a zászlót, midőn a szerencse elhagyta, kik bízni tudnak a kétségbeesés óráiban, kik a veszély közepett emelnek kardot, kiáltva: nemzet ne hagyd magad! megvédnek fiaid! azokkal Isten van, azokon ember nem vehet hatalmat.

Mi lelkünk belső nyugalmával merjük kimondani, hogy e nemzet élete többé nem függ emberek éltétől, nem a mi életünktől.

A mi éltünk lehet a nemzet javára, a nélkül, hogy halálunk kárára leendne.

S ha napjaink számlálva vannak, akár milyen legyen is azoknak vége, dicső vagy dicstelen, e nemzet napja azért még fönmarad, s ha mi alászállunk, támadnak helyettünk jobbak és erősebbek, mint mi valánk, s ez, úgy hiszszük, magas vigasztalás a halál órájában. Veszthetünk csatákat, de a nemzetet nem. Elfoglalhatják várainkat, városainkat, de nem népünk szivét. Bátran nézhetünk sirunk fenekére, ott nem fogjuk a nemzet koporsóját látni.

III.

Debreczen, 1849. febr. 8.

A Wiener Zeitung nemrég egyik számában prostituálja a magyar kormányférfiakat, arra figyelmeztetve a közönséget, hogy e férfiak szökni készülnek Magyarországból, s e végett közli személyes leirásukat, hogy őket mindenki rögtön elfoghassa. Azt nem csodáljuk az érintett osztrák kormánylapban: hogy becsületes emberekről magának nem szerzett fogalmat, bennünket kalandoroknak fest maga előtt, kik szöknek, ha buktak, s nevet, nemzetet és jellemet tudnak változtatni, mint szinpadi ruhákat; miért hinne ő akárkit is jobbnak Metternichnél vagy Lajos Fülöpnél? Hanem azon jámbor gondolat érdemel itt figyelmet, miszerint elleneink Magyarország meghódítását, a szabadságharcz legyőzését oly véghezvitt dolognak tartják, mely után már nem következik egyéb, mint a vezérek megszökése?

Az ilyen hirek csak a börzepapirosok kedveért iratnak. Vagy tán volna, a ki azt hinné: hogy a vezérek el fogják hagyni a csatatért, midőn seregeik öt helyen állanak még zászlóik körül? Midőn a nép elkeseredése még a legyőzöttekbe is új lelket önt, midőn a nemzeti zászlók még meg sem rongyolva lobognak váraink ormán: midőn a harczi koczkán, mit a tegnap elveszt, azt a holnap visszanyeri, ilyenkor kecsegteti magát valaki azzal: hogy a vezérek el fognak szökni?

Nem vége ez még; csak kezdete a harcznak.

De ha vége volna is.

Ha mindaz teljesülne is, mire istenhivő lélek gondolni sem képes, ha szabad volna annak megtörténni, hogy a gonoszak a becsületeseken, a gyávák az erőseken diadalmaskodjanak, ha veszve volna minden, szabadság, s haza és a remény azokat valaha visszanyerhetni és ha volna akkor még egy másik Magyarország, mely azokat, kik itt élni nem akarnak, keblébe fogadja, ne várjátok: hogy e hon határait elhagyná egy is azok közül, kiknek szava a szabadság eszméit életre költé.

Nézzétek meg a népet, mikor bejött a császári hadsereg fehér szalagokkal fövegén, volt-e egy is, ki elébe ment kezet nyújtani, volt-e ki biztató szóval fogadta, volt-e ki megtagadta magyar lételét? Sehol, senki.

S ők, kik a népnek szakasztott közepéből nőttek a nemzet kormányára, ők ne hasonlítanának-e az anyához, ki őket felnevelte?

Nézzétek meg a hadsereget, midőn a császári kegyelem közéjök szóratott, volt-e egy is ki meghunyászkodva le tette volna fegyvereit, ki lábaihoz csúszott volna a hódítónak? Sehol senki. S ők, kik midőn egyedül fegyvertelenül állottak is fegyvertelen néptömeg élén, bátran léptek a trón zsámolyára, hogy az lépésüktől megingadozott, számot kérni a nemzet életéről, ők sápadnának el akkor, midőn mindenki arczát a harczvágy pirítja?

Ne vigasztaljátok magatokat azzal.

Irtózatos erő van a becsületességben.

A becsületérzés több embert itélt halálra, mint a törvényszékek.

Mi készek vagyunk itéletére.

Azt nem tudjuk, hogy halálunk hol és mikor leend, betegágyban-e, vagy csatamezőn, vagy a vérpadon? De hogy becsületes leend, arra esküszünk.

A haza nálunk nélkül meg fog élni, de mi a haza nélkül soha.

Nekünk csak e földön van jövendőnk, vagy e föld alatt.

IV.

Debreczen, 1849. február 8.

Ellenségeink azzal vélik a magyar népet magokhoz édesgetni, hogy hadseregeikben szigorú hadi-fenyítéket tartanak.

Az igaz, hogy a mi seregeinkben ez nem történik mindenütt oly szigorúsággal.

S mégis a nép derült, vidám arczot mutat, ha honvédeinket látja közelítni, eltűri a hadfi csintalanságát: de sötéten marad és elzárkózik, ha amazok jönnek, s kárba vész rajta a kényszerű hizelgés.

Imádjátok a népet! Isten fönséges arczát nem egyes emberek, hanem népek hordják.

Látjátok: e népnek nem fáj az, hogy kenyerét elveszik, nem bánja, hogy fut, fárad, adózik, még véréből is tizedet fizet: Isten neki, a hazáért teszi, éhezik, nélkülöz, sebeit kötözi és büszke reá. De fáj neki az: hogy elveszik szabadságát! Nincs kárpótlás, nincs kérlelés, melyért azt elfeledje. Nem bánja, ha vagyona elpusztul, nem bánja ha szegény emberré lesz, de a hazáért, láthatlan szentségért tud érezni, de rabszolga lenni nem tud, nem akar.

Az ilyen népet nem azzal kell az ellenség elé vinni, hogy az majd falvait égetendi föl s gyermekeit gyilkolja le; hazáról kell beszélni ennek és a szabadságról. E szókra fel fog dobogni kebele, mert ott nemes szív lakik s oda nem hatnak földhöz ragadt eszmék.

V.

Windischgrätz több proclamatiói egyikében azzal vádol bennünket, hogy kormánybiztosaink által meg akartuk mérgeztetni a győri élelmiszereket.

Ha volna kormányunk vezetői közt valaki, kiről ily intézkedést feltehetnénk: ha elhihetnők, hogy ilyesmi csakugyan kisérletbe vétetett, bizonyára e szándék védelmét nem vállalnánk magunkra.

Az immoralitást nincs mivel menteni. De mi ezt rágalomnak nyilvánítjuk.

Kormányunk ilyesmit nem parancsolhatott!

Ha tette valaki, a kormány helybenhagyása nélkül tette.

Mi oka lett volna a kormánynak ilyesmit parancsolni?

Mikor hadseregei állanak az ellenséggel szemközt, mi oka lett volna orgyilkosságra?

Lehetett volna-e ilyen parancsot kivinni? lehetett volna-e eredményt várni tőle? És ha lehetett volna, minő eredmény leendett volna az?!

A népjogok lábbal tapodása, szentségtörés az emberiség törvényeiben, fölhivás minden bűnre, minden alacsonyságra.

A lelkesedés harczában a szent ügyről ily alacsonyság minden zománczot letörölne.

Jaj volna nekünk, ha elleneink becsületesebbek tudnának lenni, mint mi. És ha nem akarnának azok lenni, nem állana-e ugyan azon fegyver hatalmunkban, melyet mi vettünk kezünkbe s kinek volna akkor kedve egy harczot fölidézni, melyben azé a győzelem, ki legtöbb alacsonyságot tud elkövetni?

Átkozott volna, ki a magyar nemzetet ily gyalázattal akarná megbélyegezni.

E vád ellen a nemzet és minden becsületes ember nevében tiltakozunk.

Ha akarta ezt valaki tenni, az nem lehetett magyar, nem lehetett mi közülünk való.

És ha közülünk való volt, akkor komolyan igényeljük a kormánytól, hogy ez ügyünket és nemzetiségünket megbecstelenítő vádat szigorú vizsgálat alá vegye.

VI.

Debreczen, február 8.

Pest elfoglalása mindenesetre próbaköve volt sok embernek. Még pedig nem csupán a becsületesség próbaköve, hanem egyúttal az okosságé is.

Azok, kik tőlünk átmentek az ellenséghez, csak két egyenlő nagyságú rossz között választottak.

Megmutatta a következés.

Windischgrätz meghagyta nekik a meztelen életet, és jószágaikat minden hódolatnyilvánítás daczára elfoglalta. És az természetes.

Windischgrätznek emberekre nincs szüksége, hanem jószágaikra igen. Embereket kap ő szilárdabbakat, okosabbakat, becsületesebbeket tulajdon felei közt, mint kik mitőlünk, gyáván, bűnbánó képpel vándorolnak hozzá. Ezeket egyszerűen kifosztja s hagyja futni.

Ennél rosszabb azon esetre sem történhetett volna velök, ha a mi seregeinkből, mint hadifoglyok estek volna, az ellenség kezébe. Ha tökéletesen legyőzettünk volna akkor is csak azon nyomorú sors várt reájok, a mit igy nyertek. És ha győzni fogunk, mi vár reájok akkor?

Nem halál, mert hiszen _mi nem szennyezzük be polgárvérrel ügyünket_. Ők élni fognak. De hát élet-e az, mely legdrágább kincsét, a becsületet elvesztette? Nem nézhetni szemébe a legkisebb embernek, ki becsületességében állhatatos maradt. Gyávának, hazaárulónak neveztetni ismerőseitől. Kit rokonai kerülnek, barátai nem ismernek, kire semmi nemesebb öröm nem vár a világon többé. Az ilyen életnél jobb a halál. És ezt magok szerezték maguknak. Fölfedték jellemök gyöngeségét a világ alatt.

Elvesztették a fejöket, és épen akkor, mikor legjobban féltették.[8]

VII.

Debreczen, február 8.

Mentül beljebb megyünk a harczi mozgalmakba, annál több adatunk van arról meggyőződni: _hogy sem a császár, sem a praetendens, sem tán maga az egész császári család nem factor a mostani eseményekben._

Hogy a császári család személyileg nem vesz részt nagyobbszerű politikai combinátiókban, az régi dolog, és mindég úgy volt. Vagy capacitás hiánya, vagy testi gyöngesége, vagy hajlamok gátolták ebben. Egyszóval ők mindég inkább hagyták magukat jó embereknek, mint eszes embereknek nevezni s ez dicséretökre válik. Jelenleg is a császár Prágában, a prætendens és István herczeg a Hradsinban, mind a hárman hihetőleg orvosi felügyelés alatt vannak, Zsófia herczegasszony az alatt Münchenben, János herczeg pedig Frankfurtban mulat.

Mindannyian távol e mozgalmak színhelyétől, még tán hirétől is. Azonban itt nem a dynastiát képviselő személyekről, hanem azoknak érdekeiről van szó. Épen ezen érdekek nincsenek e háború factoraiban képviselve.

Windischgrätz által ugyan sehogy sem. A dynastia érdekei:

1. Osztatlan ausztriai monarchia.

2. Statusadósságok letisztázása.

Lássuk; minő haladást tettek a császári vezérek ezen érdekek elérése vegett?

Ausztria egysége meg van ingatva, annál jobban, mennél tovább tart a háború.

Kik magukról azt mondják, hogy a dynastia érdekeit képviselik, csak bontottak, a helyett: hogy egyesítettek volna.

Oly népségeket izgattak föl territorialis önállóság követelésére, miknek historiai léte nem volt soha, oly kapcsokat szakgattak széllyel, miket összeforrasztani többé nem birnak.

Eltépték Magyarországtól Horvátországot s igértek neki független nemzeti lételt. Föllázították egy önálló Illyria követelésére. Amott a szerbeknek veték oda a Banatust s adtak nekik zászlókat egy támadandó új Szerbia kivivására. Erdélyt elszakították természetes testvérétől, s lángba boríták, hogy egy soha nem létezett Dacorománia égjen ki belőle. Erőszakos kényszerrel lázíták föl az egymást soha nem gyűlölt nemzetiségeket, gyalázatos, természetelleni, történetszennyező harczra. Ezek mind a bomlás eszméi, nem az egyesülésé.

Jaj azon birodalomnak, mely maga magának belháborút készít, azt táplálja, terjeszti, mint a bukást érző adós, akkor pazarol legjobban, mikor már semmije sincs. Ha azok, kik a dynastia nevét viselik szájukban, Ausztria egységére gondoltak volna, lehetetlen hogy Magyarországot ily körülményekbe hozzák.

_Ausztriának csak ott lehet középpontja, hol legtöbb ereje van. Mutatják a tények, hogy a középpont Magyarország._

Elfoglalva minden oldalról nemtelen belháborúval, mégis annyi erőkifejtéssel tudott fellépni az összes monarchia reá nehezülő hatalma ellen: hogyha azt első találkozásra le nem győzte is, de mindenesetre félelmes vetélytársul mutatta be magát.

Ha az ausztriai monarchia egy akart maradni, azon perczben, midőn Magyarország alkuval kinálta; ennek pártfogását, nem meghódítását kellett volna keresnie.

Hogy ez nem történt, azt igen jól tudjuk. Ausztria háborút csinált békés tartományainak: hogy azokat szövetségeseiből meghódítottaivá tegye. Itt világosan látható, hogy nem a dynastia: hanem egyesek érdeke dolgozik.

Hódítással egyesített birodalom soha sem élt soká. Azon fejedelem, ki midőn a szeretetet választhatná, a félelmet választja kormánybotul, rosszul gondoskodik az utódjairól.

Pedig a habsburgi fejedelmi család mindég jól tudott gondoskodni unokái jövendőjéről. E harcz fordulhat jóra, fordulhat rosszra, a dynastiának csak kára van belőle.

Birodalma foltokra van tépve, tekintélye megingatva, székhelye elpusztítva. Hogy ebből nem következik a birodalom egysége, azt látja mindenki, beszél róla és cselekszik ellene.

De senki sem tesz ellene annyit, mint maguk a császári hadvezérek.

Ausztriának statusadósságai vannak.

Ha ezeknek letisztázása a hadvezérekre van bízva, akkor ezek ismét rosszul képviselik a dynastia érdekeit, ha egy beláthatlan végü háborút kezdenek a tartományokkal. A háború költségbe kerül, szaporítja az adósságot. A háborúi költségeket a legyőzött fél viseli. De itt a legyőzött fél magának a monarchiának egy része; a mit attól elvesz, magától veszi el, a mit azon pusztít, önmagán pusztítja.

A tartományok inségre jutnak.

A harcz elfogja a munkáskezeket a földtől. A hadjáratok fölemésztik az élelemfölösleget. Ipar és kereskedés pang és a capitálisták kiköltöznek.

Az érczpénz lassankint eltünik.

A hadvezérek sarczolják a gazdagabb városokat.

Összelövették Milánót, össze Bécset, Prágát, Lemberget. Maga Milanó százezer lakossal kevesebbet számlál, mint egy év előtt. Olaszország pompás vízvezetői semmivé téve, kereskedése pusztulásban. Galicziában éhinség, a Banátus depopulálva, falvai leégetve, hidak, utak, folyók elrontva, – elzárva.

A népek minden oldalróli zaklatások által megfosztva a munkavágytól. Mindenütt előkészületek egy általános elszegényüléshez, mely, ha az osztrák generálisok terveikhez hívek maradnak s azokat keresztül vihetik, okvetlenül be fog következni. Ily tönkretevési procedura nem állhat érdekében egy oly dynastiának, mely népei segítségével küladósságaitól akar menekülni. _Mert egy belháború költségeit győztes, legyőzött egyformán viseli._ Belháborút egy uralkodó család nem folytathat, mihelyt azt haszonnal bevégezheti. Belháború nem ad dicsőséget, sem hasznot az uralkodónak, még teljes győzelem esetére sem. Az pedig, hogy valaki csupa vérengzési vágyból, tulajdon haszna ellen tartományokat depopuláljon, ha emberi szenvedély volna is, de bizonyára nem a habsburgi család szenvedélye. Itt egyesek érdekei dolgoznak. Főszerepet visznek mindenesetre a cseh aristocratia követelései. Még a mult nyáron tervben voltak ezen fellépések a birodalom minden részeiben felmerülő democrat tendentiák ellen, mint erről akkori kormányférfiaink egyike körülményesen értesítve is lőn, s adja Isten, hogy csalódjunk, de mi azt hiszszük, hogy e tervezetben az egész birodalmi aristocratia kisebb-nagyobb részben be van avatva.