Forradalom alatt irt művek

Part 3

Chapter 33,515 wordsPublic domain

A forradalmi fiatalság azonban ezeknek egyikéhez sem tartozik. Elve: mindent áldozni, a hol mindent nyerni lehet; semmit sem áldozni, hol a látható végeredmény semmi. Nem indítani meg mozgalmakat, mik a közrendet gátolják: a nélkül, hogy a közüdvöt előre vinnék; de nem látni a magánérdeket ott, hol a haza ügye forog kérdésben. Nem függeni senkitől, mint saját becsületszavától. Ez az egyetlen korlátlan hatalom, melynek zsarnokságát tisztelni tudja.

Keresni az egyetértést, de a háborútól sem félni.

Tenni nyiltan, szólni nyiltan, szem-szembe, nem orozva, nem sötétben, nem más háta mögött.

Ez a forradalmi fiatalság. Ez a márcziusi clubb.

Sok, mi legujabb időkben a fiatalság nevében történik, bitorolja e nevet.

Mindazon apró, kiskörű lázítások, ingerlő fenyegető zések, politikai színt nélkülöző demonstrátiók, mik e firma alatt történnek, meghamisított pecsét alatt jutnak a közönség elé. Ki a zsidó-bujtogatásnál verekedett, ki imitt-amott éjjelenként macskazenézett, ki a háziurakat késsel vagy kanóczczal fenyegette, az nem a forradalmi fiatalság volt.

Mert ha ez okot talál, eléggé méltót, hogy a síkra kilépjen s megmondja sérelmeit annak, a kit nem szeret, azt teszi nyiltan, fényes nappal, s arról fogjátok őt megismerhetni, hogy ha megtámadtatik, nem fut el; hanem azonnal helyt áll és győz vagy elhull az utolsóig.

Azok, kik a budai macskazenén voltak, nem lehettek közüle valók, mert futottak.

Azok, kik Lederert in effigie fel akarták akasztani, nem lehettek közülök valók, mert ők nem mennek százan egy ellen, kivált ha az az egy is tehetetlen szalmakép.

A forradalmi fiatalság nem húzza ki kardját igaz ok nélkül, s nem dugja vissza becsület nélkül.

Erről fogjátok őket megismerni.

II. _Pesti polgárság._

A pesti polgárság, mint a kerek világon minden polgárság, szereti a békét.

Mert az ipar csak a béke alatt virágzik. S a ki a mindennapi keze munkája után él, megunja a nyolczhéti munka-feltartóztatást; a jövendő reménye nem kenyér, mivel családját tarthassa.

Ezért a pesti polgárság unja a zavart.

S azt hiszi, hogy ennek a pesti fiatalság az oka.

Ha ezt kivernék a városból, minden rendben lenne.

Nem sejti, hogy az egész világ forr; s minket csak a habok ragadnak, miket e nagy tenger zajgása vet.

S e tengert kanállal kimerni nem lehet.

Jobb volna, ha a helyett: hogy száz oldalról bontjuk a hajót, mely édes mindnyájunkat visz magával, iparkodnánk azt összetartani, mert ha elmerül az, vagy szirthez ütődik, együtt szenvedjük a hajótörést.

A polgárság vétke az, hogy a nemességet szereti előjogaitól megfosztva látni, de saját előjogait a néppel megosztani nem. Örül az aristocratia megbukásán s azt hiszi, hogy ez örökségben reá marad.

Nem, uraim, az aristocratia nem azért rakta le koronáit, hogy azok mentül többeké, hanem azért, hogy senkié se legyenek.

Azért e megszólító szó helyett «polgártárs»; más nevet kell kitalálnunk, mert attól tartok: hogy ide s tova czím lesz belőle.

III. _Nép._

Mi magunkat igen hosszú ideig csaltuk. Azt hittük, hogy népünk van; pedig nincs.

Mig volt, nemességünk volt az. A földmívelő nagy tömeg előtt ismeretlen fogalom volt e szó: «haza».

Még most is az; szabadságaért akárki más iránt háladatos, csak hazája iránt nem.

Ha azt mondjátok neki, hogy keljen fel honát védelmezni a muszka ellen, sírva fakad s azt mondja: hogy inkább robotol és éhezik.

A kabátos embert gyülöli; nem hisz neki. A nemzeti szineket nem érti; neki addig a törvény sem törvény, míg a császár pecsétje alatta nincs nagy kétfejű sassal.

Értünk fegyvert nem fog, szavainkban nem bizik, terveinkben nem segít; bünteti bennünk Isten apáink vétkeit.

De mi föltettük magunkban, hogy a népet szabad úrrá teszszük, mert kell, hogy legyen magyar nép: szabad és úr, mint volt hajdan.

Semmi sem valószinübb, mint hogy e közben magunk veszünk el, minket kövez meg, minket feszít meg a nép.

Gúny és átok fog sírunkhoz kisérni.

De az mindegy. Sírunk fölött boldog leend az utánunk következő nemzedék, és mi nyugodni fogunk.

Neveinket nem fogja tudni senki, nem a sírt, hol alszunk; de ott nyugodtan fogunk alunni. S Magyarország boldog lesz és élvezni fogja a szabadság édes gyümölcsét, melynek keserű magvait a mi szivünk vére öntözte.

Czélunk el lesz érve, nem fogjuk látni, de nyugodni fogunk. Azért, még azon perczben is, midőn keresztre feszít bennünket a nép, éljen a nép!

IV. _Nemesség és táblabirák._

Minek bántjuk mi annyira a táblabirákat, a volt nemességet?

Ha a nemesi előjogok meghaltak, illik-e gúnyolni a halottakat?

Ha nevetségesek, ha rosszak voltak, miért ne?

De hát azok voltak-e? Ez a kérdés…

Nekünk népünk nem volt, az alkotmányon kívül eső osztály nem ismer hazát, neki semmije sem volt a hazában.

Az ábrándos hazaszeretet s honfenntartás előjogai a nemesé voltak. Ezeket a nemesség nem veszté el, csak megosztá a néppel. Neki eddig sem volt az vétke, hogy ezekkel bírt. Mert ezek minden embert illetnek. A korszellem vétke volt, mely nekik megadta csak a mivel tartozott s a népnek nem.

Most minden megváltozott.

A nemesség megosztá mindenét a mije volt, vagyonát és jogait. S ezt egy percz alatt téve minden vonakodás nélkül.

De az ábrándos honszerelem még mindig él szivében, ezt fájdalom! hogy nem oszthatá fel egy percz alatt a nép között; arra évtized kell. S ezért gúnyolni kell-e őt?

Gúnyolni kell-e azon osztályt, mely hazánk törvényeit kiszolgáltatá, népe fölött virrasztott, alkotmányát védte, igazságát kezelé, nyelvét föntartá, mely biró, építész, mérnök, diplomata, kereskedő, tudós, egy szóval minden volt a világon, oly csekély jutalomért, minő egy táblabírói czím?

S most mi e jutalmat akarjuk a pelengérre tűzni?

Ne legyünk hálátlanok önvérünk iránt.

Ezen czímnek nincs jövője többé, de van multja.

Ha e czímet egy szembehunyással örökre elfeledtté tudnók is tenni, megmaradnának az egyesek, kik a mozdulatlanságot képviselik, nemcsak a nemesség között, megmaradnának a nép minden osztályaiban, fönt és alant, meg magában a fiatalságban is, melynek tűzvérű a neve. Küzdjünk valahára elvek, ne firmák ellen.

Nemességünk el van keserülve.

Mindenét odaadta. Mivel apái bírtak, ő nem bír azzal többé. Mindent elvesztett, mivel az előtte való generatió bírt. El czímerét, el választási előjogát, földeit, keresetmódját, értéke nagyobb részét, hivatalait, s mindezt nyugodtan, önkényt veszté el, nem erőszak kényszeríté rá. Odaadta ingyen.

E veszteségnek áldozat a neve.

S mi ez áldozatért gúnyolni fogjuk-e őt? Akkor fogjuk-e arczul verni, midőn koszorút érdemel?

Én magam is lemondtam nemesi előjogaimról. De ha elhagytam nevemből a nemesi czímet, meg akarom azt lelkem számára tartani s nem szeretném, ha oda jutna a világ, hogy ki nemesen tenni, nemesen érzeni tud, az legyen a köznevetség tárgya.

Ha Francziaország üldözte a nemességet, jól tette, mert ott ellensége volt az a népnek, s a nép vérrel vette el tőle emberi jogait. De minálunk a nemesség, hogy a népnek, mely jogait követelni nem tudta, azokat megadhassa, vérén kívül minden egyebet föláldozott, s ha kell, ezt is fel fogja áldozni tudni s még nem tudjuk, hogy nem lesz-e e vérre szükség?

A haza üdvére népet kell teremteni.

Hogy e nép teremtve legyen, a nemesség mindent föláldoz, mindent elkövet.

Ha ezt nem teszi, akkor irtsátok ki és sirassátok meg! de ha kötelességét teljesíté, nem mondom, hogy dicsőítsétek érte, mert hiszen csak kötelességét teljesíté, de legalább ne nevessétek ki.

SZEGÉNY KIRÁLY.

(1848 oct. 22.)

Midőn a királyok a népek fejére ültek s Isten nevében nyomorú életet és nyomorú halált osztogattak édes fiaiknak, midőn a királyok kivették a nép szájából a kenyeret, szivéből a vért s adtak nekik helyette rabszolgaságot és koldusbotot, midőn a királyok játszottak a nemzetek fejével, adták, vették, osztották az országokat; – a jó királyok akkor sem feledkeztek el keresztyén voltukról s kiket nyomorékká tevének, megsiratták és mondák: szegény nép!

A nép éhezett, a nép sírt, a nép elvérzett.

Szegény nép! azt mondá a király.

A nép viselte lánczait, viselte koldusbotját, gályát húzott vagy földönfutó lett.

Szegény nép! azt mondá a király…

Fordult a koczka.

Jön az idő! Jön megállíthatlanul, midőn a bálványimádásoknak vége szakad, a nép nem fog aranyos fejű halandók előtt térdelni többé, nem csókolandja a tigris körmöket, miken önvérének szagát érzi, hanem ledobja nyakáról álszenteit.

Semmik vagytok!

Dicsőségtek álom. Volt és nincs és nem lehet többé.

Ez az idő nem messze van, talán már benne is vagyunk,

Illő, hogy a népnek is jusson eszébe keresztyén volta.

Legyünk emberek; s midőn e fölkent szerencsétleneket bujdosni eresztjük, ne mulaszszuk el őket megsiratni: szegény király, szegény koronás király!

Milyen magasról estél alá és milyen mélyen.

Mikor mindenki szomorú volt, te voltál egyedül a kéjelgő, most, midőn mindenki örül, te magad vagy, a ki sírsz.

Mikor mindenki rabszolga volt, te voltál egyedül, kinek minden szabad volt: – most, midőn mindenki szabad, te magad vagy a számüzött.

Süket voltál, mikor a nép fájdalmai szaván beszélt hozzád, most néma vagy, midőn neked fáj és nem mered kimondani, hogy mi?…

Szegény király, szegény koronás király.

Mindenkinek van hazája; neked nincs. Mindenkinek van öröme, reménye; neked nincs.

Szegény király.

Szegény megbukott fél-isten. Sem Isten, sem ördög nem lehet belőled, mert ember vagy: s ember nem lehetsz többé, mert király voltál.

Midőn fejedre hagytad tenni az aranyszarvakat, beírtad nevedet azon boldogtalanok sorába, kik milliók közül kiválva erőszakot tesznek a természeten, hogy számukra külön teremtsen minden örömöt.

Kiknek ülő-széke a népek sírja, kiknek itala vér, kiknek a nemzetek nyögése dajka-ének, kiknek nyugalma a rablánczok zörgése, játéka háború.

Hová fogsz menni? Étlen, szomjan, álmatlanul, örömtelenül.

Mert a te életed nem emberi élet, álmod nem emberi álom, örömöd nem emberi öröm.

Ez a világ nem a te világod. Az emberiség nem fogad fiává.

A menyország nem a te hazád. Áldozataid képe visszarettent onnan.

A pokolban sincs helyed. Az kikaczagja halvány arczodat.

Hová fogsz menni? Testvértelenül fogod társaiddal bejárni a világot s ha találkozol magadhoz hasonlóval, vissza fogsz rettenni tőle, s ha forrásból inni akarsz, vissza fogsz rettenni saját arczulatodtól…

Szegény király, szegény koronás király.

És ha meghalsz?

Ha Isten megengedi, hogy olyan halálod legyen, minő embernek szokott lenni, ha a föld beveszi csontjaidat, azon a helyen nem fog megteremni Istennek semmi virága, puszta lesz az; megátkozott porod miatt messze téren kivesz minden, a mi zöld, s századok mulva a késő nemzedék, hol kopár fűtelen tért talál, arról fogja tudni, hogy oda egy király van temetve.

A népek pedig boldogok leendnek, s örömeik zaja nem hagyand aludni mély sírod fenekén.

A templomokban sokáig fogják nevedet az imádságban emlegetni: ott hol az árvízről, döghalálról s az Isten egyéb csapásairól van szó.

És senki, senki nem fog megsiratní téged.

A gyávák megszünnek félni, a bátrak gyülölni tégedet; rokonaid megszünnek szeretni és megtagadnak.

Elfeled mindenki, elmúlsz, elenyészel…

Szegény király, szegény koronás király!

NEM SZERETEM A SÁPADT ARCZOKAT.

(1848. okt. 9.)

Túl vagyunk a Rubiconon. Felszedtük magunk után a hidat, hogy vissza ne mehessünk.

Válaszfal van multunk és jelenünk között; az egyik álom, a másik ébrenlét. Történeteik nincsenek egymáshoz kötve; az egyik végződött, a másik kezdődik és nem folyik egymásból.

Túl vagyunk azon, hogy még valaha alázatos, hűséges, királyokban hivő nép legyünk.

Számunkra csak kétféle jövendő lehet hátra.

Ha vesztünk, sorsunk két szóban le van írva, e két szó: halál és rabszolgaság.

Akkor sem lesz királyotok többé; a szívtelen önkény fog ülni a vérrel festett széken, s azt a koronát, mit eddig szentelt fej viselt, zsámolyul fogja tenni jogtapadó sarkai alá.

Ki egymásra uszítja a népeket: hogy hosszú tusák után egymás vérét vesztve erőtlenül hulljanak zsámolyához, könyörögve, mint összemart ebek, hogy adjon nekik békét és kölcsönös lánczot.

Ez sorsa azoknak, a kik életben maradnak, ha veszténk.

De ha nyertünk… akkor…

Akkor eljönnek a számolás napjai.

A büntetés nem érheti azon népeket, kik ellenünk támadtak; hanem azokat, kik őket ellenünk vezették.

… Jaj nekünk, ha azt hiszszük, hogy van még egy harmadik jövendő szép csendes megnyugtató eszmékkel tele, mely nekünk is boldogságot adjon, ellenségeinket is kielégítse.

Jaj nekünk, ha azt hiszszük, hogy minket zsarnokaink még szeretni fognak.

Szeretni akkor, ha megalázzuk őket; holott akkor sem szerettek, mikor felmagasztalók.

Vagy szeretni akkor, ha ők törnek le minket: holott akkor sem szerettek, midön féltek tőlünk.

Jaj nektek, kik még most is bízni tudtok: elsők lesztek, kik kétségbe fogtok esni.

Jaj nektek sápadt arczok emberei, kik azt mondjátok: még nincs ideje… még tíz év kell rá, még várni fogunk…!

E tíz évet nem fogjátok megérni.

Ellenségtek nem mondja: hogy még tíz év kell rá, hogy titeket kiírtson.

Holnap, vagy ma, vagy egy óra múlva, mihelyt úr lehet, ismét fejetek fölött a pálcza. Ti meg nem csaljátok őt, mint ő megcsalt titeket. Ti hiába mondjátok neki: hogy őt teljes életetekben szerettétek, nem fogja elhinni, mint ti elhittétek neki. Olvassátok meg a történetet, akadtok vérrel írt sorokra, mikből megtanulhatjátok: hogy midőn a királyok legyőzték alattvalóikat, kik szabadságukért küzdöttek, azoknak még a tejszopó gyermekeit is legyilkolák. Vagy azt hiszitek, hogy azóta a királyok jobb erkölcsöket tanultak? Kárhozott, a ki emberben hiszen!

Napok, órák és perczek vannak számotokra hátra.

Hét hónapot elpazarolt az új életből emberben-hivéstek. Megalkudtatok-e a sorssal, hogy még új hét napot adjon a sárbavetett időhöz?

Szabadság Istene! Ha egy Martinovicsnak, ha egy Szentmarjainak hét hónapot adott volna a sors, hogy cselekedjék az alatt, a mit e honra üdvösnek, jónak talál, kezébe adta volna az ország kormányzatát, a nemzet bizalmát, milliók egyetértését, magyar pénzt, magyar hadseregeket, szabadsajtót, szabad szólásjogot, s a mi legfőbb: ellenségeink széttört, megalázott erejét; mit tett volna az ennyi drága idő alatt!

Midőn bátor lelke volt tenni, szólani, izgatni, ezreket egyesíteni egy közös czél kivitelére akkor is, mikor azt tette egy elnyomott országban, titokban, minden perczben fejét koczkáztatva, nem tudva: hogy kit barátjának hisz, nem lesz-e árulója? nem bírva sem pénzt, sem fegyvert, csak szabadulni vágyása kétségbeesett érzetét, mikor minden kimondott szónak, minden leírt betűnek bírája volt és bakója: s még sem sápadott el azt leírni, azt kimondani…!

S ti, kiket most a szerencse tenyerére vett, még mindig féltek, még mindig kétkedtek kimondani a szót, melyet megvédeni fegyver van kezeitekben, midőn a szabad szó kimondásával nem a gyalázatos vérpad, nem a vérvörös bakó, hanem a dicsőséges nyilt harczmező s a sápadt ellenség áll szemben? Midőn szólani lehet az egybegyült néphez, ki _halál_ helyett _életet_ dörg vissza szavaitokra! Midőn írni lehet s bátran alá tenni neveiteket? Ti hazám fiatal költői, kik míg apró csecsebecsékről kellett szólani, ezerenként álltatok elő s most midőn itt volna az ideje, hogy azok, kiknek lelkében Isten ihletésének szikrája ég, menjenek azzal világot és lángot gyújtani a népek lelkében, most hallgattok, mint viharban az erdei madarak?

Nem szállt-e reátok az Isten szent lelke?

Hajdan tizenkét egyszerű ember képes volt a világ minden hamis isteneit legyőzni a kettős tüzes nyelvnek erejével. Most nem akadna-e tizenkét apostol, ki az újabbkor álisteneit leverje trónusaikból?

Nem jött-e el hazátok Messiása? Nem láttátok-e csodatételeit, nem láttátok-e mint aludt szavaira a bálványok oltárain az áldozat tüze? s mint gyuladt örökké égő láng a nép szívében a szabadság istenének tiszteletére?

A szabadság megváltója megkezdte újvilágteremtő bucsújárását: föl, ki magában a tűzlelket érzi! nem eljövendő többé: jelen van az idő, mely Isten országát meghozza a földre: menjetek szét és tanítsátok meg a népeket: _hogy Isten minden emberek fölött van és ember nincsen emberek fölött!_

KESERŰ HANGOK.

(1848. nov. 12.)

Annyi ember lesz földönfutóvá!

Annyi becsületes férfi, ki honát és a szabadságot imádta, veszté el hazáját, de nem a szabadságot.

Kizavarta őket anyai fészkükből a koronázott bűn, a hű polgárok vándor madarakká lettek. De jön még tavasz, melyben a vándor madarak fészkeikbe ismét visszatérnek s futni fog a zsarnok s nem fogja követni senki, csak gyilkos tetteinek kisértő emléke.

És azok, kiket a szolgák királya hontalanokká tett, találni fognak egy közös hazát, hol tán inséggel fognak küzdeni, de nem rabszolgasággal.

A szabadság vándorai mindenütt feltalálják egymást Legyen e hon Francziaország vagy Magyarország, az olaszföld vagy a Kaukasus, ott találkozni fognak azoknak arczai, kiknek lelkei együtt jártak a szabad eszmék szellemországában, s azon föld, mely őket befogadja, szent lesz az emberek és az Isten előtt, határait sem zsarnok, sem szolga át nem fogja lépni. Ott lesz a szabadság Jeruzsáleme, melyhez a tiszta lelküek messz e földről vándorolni fognak, ott fogják őrizni a legyilkolt népszeretet örök frigyládáját, onnét fognak szétmenni hirdetni a népeknek, hogy a szabadság Jézusa nem halt meg, hanem föltámadott!

Talán a te földed lesz az én hazám! mely hivatva van arra, hogy vérrel kereszteltessék meg s jövendő neve _minden szabad népek hona_ legyen.

Forr, gyűlöng határaidon belül a népség, minden ajku nemzet, melynek szabadsága össze van tiporva, siet szent földekre: kezében fegyvert hoz, szívében lázas keserű érzeményt: a boszú reményét.

Országod szívében, fővárosod utczáin naponta harczi zene mellett idegen férfiak fegyveres csoporti vonulnak, fiaid táborába sietve.

Lengyelek, olaszok, tyrolok, francziák, németek esküsznek szent zászlóid háromszíne alá.

Kiket kiűzött minden országból a koronás önkény, itt jönnek össze, ide vonja őket szabadságuk közös veszedelme, a közös elkeseredés.

Tehát itt jönnek össze a vándormadarak…

Tehát itt lesz a véres oltár, melyen vagy a szabadság hősei, vagy annak zsarnokai fognak megáldoztatni…

… Óh kedves szép hazám! Kedves – édes – hazám!…

A FORRADALMAK METEMPSYCHOSISA.

A franczia forradalom okai voltak: az aristocratia romlott erkölcsisége, az udvar zsarnoksága, több mint egy milliard status-adósság. Nem így van-e most? Ugyanazon okok: ugyanazok a következmények.

Mi volt akkor XVI. Lajos? Egy trónba festett király – király, mert korona alá született, különben gyönge fejű ingatag ember, környezetének bábja, gyermek, kinek kezébe kést adtak: – ugyanaz, a mi ötödik Ferdinánd. – Ugyanazon koronás személyek.

Az 1789-iki országgyűlési küldöttek nagyobbára a szegényebb rendből származtak, az 1848-dikiak szintén.

A harmadik néposztály képviselői akkor is egy bálteremben tartották az országgyűlést, mint most.

Ezen gyűlést parancs által akarta a király feloszlatni, melyre Mirabeau azt felelte: hogy őket csak szuronyok fogják elűzhetni. Emlékezzetek Lamberg gróf esetére.

Lajos király, mikor a nemzetőrség felett szemlét tartott, e szókat hallá kiáltatni: «vive la nation!» Ferdinánd királynak épen ily alkalommal a nép Fuchsliedet énekelte.

Amott Foulont, itt Latourt akasztotta fel a nép a forradalom előtt, mindkettőt lámpásfára, mindkettőt a városház előtt. XVI. Lajos Versaillesban, V. Ferdinánd Insbruckban zárta el magát népeitől, mindkettőt kényszeríteni kellett: hogy fővárosába visszatérjen.

Október hatodika volt 1789-ben midőn a párisi nép reggeli 5 órától déli 12-ig XVI. Lajos testőrségét felkonczolta. Október hatodika volt 1848-ban, midőn a bécsi nép reggeli 5 órától déli 12-ig ugyanazt tette Ferdinánd zsoldosaival. Akkor Orleans herczeg, most István herczeg volt, kit a forradalom trónussal kinált, mindkettőt megfosztá e kilátástól a király futása.

XVI. Lajos úgy futott, mint V-ik Ferdinánd.

E percztől fogva respublica volt mind a két ország.

Ötszázhetvenhét nap múlva XVI. Lajos a guillotin alatt elvérzett…

Királyok! koronás emberek! Miért nem olvassátok a történeteket, miért nem olvassátok azon rémséges sorokat, mik egy koronás király vérével vannak írva?

Hajh e sorok után hány vörös lap van még! A vörös sorokban mennyi polgári vér! a fehér sorokban mennyi keserű köny!

DIPLOMATICUS BAROMETRUMOK.

Az ember akár keresi, akár nem, minden nyomon talál olyan embereket, a kinek a képéről menten leolvashatja: hogy mi történt a világban, jó-e, vagy gonosz.

Ezek: ha valahol ütközetet nyertünk, ha valami jó hírt hallani, mindjárt a fellegekre kapaszkodnak s oly képet csinálnak hozzá, mint mikor az új prókátor az első forumon kedvező itéletet kap. Nem lehet szóhoz jutni tőlük.

Pedig ám még hátra van a sok apellata, az oppositio és a novum.

Ha pedig valahol a szokottnál erősebben megraknak bennünket, olyan hosszú képeket vágnak hozzá, mintha már itt volna a világ vége, lamentálnak úton-útfélen, búsulnak, hogy az embernek szinte megesik a szíve rajtuk s ijesztgetik azokat is, a kik nem akarnak félni.

Pedig, édes hazámfiai, ehhez hozzá kell szoknunk.

A háború olyan dolog, a hol egyszer minket ütnek, egyszer mi ütünk mást.

Egyszer-másszor ütközetet vesztünk, de még azért nincs ott a minden napok vége.

Veszthetünk eldöntő csatákat, de még azért nem veszett el Magyarország.

A szerencse fordul, kik ma alul vagyunk, holnap lehetünk felül és ha sem ma, sem holnap nem lenne szerencsénk, egyszer csakugyan mink fogunk győzni.

Nem férfi, nem becsületes ember, ki e reményt eldobja magától.

Elfoglalhatnak tőlünk nyomról-nyomra minden talpalattnyi földet a magyar határból, de azért Magyarország nem lesz meghódítva. Bevehetik országunk fővárosát, de még azért ott nem lesz vége Magyarország históriájának. Mentül összébb szorítanak bennünket, annál bizonyosabbak leszünk: hogy _szét_ nem vernek bennünket.

A PESTI HIRLAP PROGRAMMJA.[5]

_A Pesti Hirlap leendő szerkesztőségének nyilatkozata._

(Életképek, 1848 decz. 3.)

Itt az ideje: hogy hazánk ügyeinek vezérletét emancipáljuk a véletlen és vakesetek befolyása alól.

Eddigelé a körülmények jó vagy rossz fordulatai tanítottak bennünket elhatározottaknak vagy óvatosaknak lenni. Minden új nap új arczot adott politikai mozgalmainknak s legnevesebb organumaink egyedül a napi politika változékony jellemét iparkodtak visszaadni.

Ez másként mindekkorig nem is lehetett. Saját jövőnk tervezetéről oly kevéssé tudtunk valamit, mint ellenfeleinkéről.

Most, miután ellenfeleink végczélja előttünk ismeretes, nagy ideje, hogy magunkat sorsunk urává tegyük s törekvéseink központját kijelölve, mindent, mi a körülmények szerint mellettünk, vagy ellenünk történik, a végeredménynek alárendelve, terveinkben az által sem siettetve, sem gátolva ne legyünk.

A mit ezentúl teendünk, úgy kell tennünk, hogy annak necsak a pillanatra, de örök-mindenkorra hatása legyen.

Rendeznünk kell ügyeinket előre, nyugodtan, hogy mindenki láthassa: mikép nem egy kalandos episodot, hanem egy új életre hivó epochát akarunk előkészíteni nemzetünk számára.

A _szabadság_ és _nemzetiség_ neveit vettük zászlóinkra; számukra bizonyossá kell tennünk a győzelmet, nehogy valaha megátkozzák e két szent nevet azok, a kik bennök hittek.

Terveink alapokra vannak építve, miket az események, bárminők legyenek is, csak szilárdítani fognak.

Ellenfeleink megtanítottak bennünket, mint lehet felhasználni a nép lelkületét, fogékonyságát, a sajtó erejét, a katonaság szellemét, hely- és nemzetiségi érdeket, külesemények szövetségét; – mi eltanuljuk tőlük e fegyverekkel bánást, s azokkal fogjuk őket leküzdeni; mi ismerni fogjuk azon mérgek antidotumait, miket halálunkra főztek.

El vagyunk készülve minden balesetre: vesztett csatákra, – elleneink ravaszságára, – saját jószívü ügyetlenségeinkre, megbizottaink hitszegésére, mindenre, a mi leverő, de soha sem fogjuk a pillanat veszteségét évek kárával pótolni vissza, soha alkudni, soha feladni elkezdett harczunkat, soha az elcsüggedésnek egy hangját le nem írni.

Ellenségünk megverhet, de zavarba nem hozhat soha.