Part 2

A lélek szabad, a gondolat kimenekült föld alatti börtönéből, melyben a hazugság tisztelői fogva tarták, s most röpülni fog szabad ég alatt, szabad szárnyaival, s hirdetni fogja az igazságot.

Legyen világosság.

Jaj azoknak, kik most uralkodni akarnak, kik fejüket fölemelik, hogy mást lenézzenek, kik az Isten arczát viselő lények között különbséget akarnak tenni, kik az ártatlant üldözik!

A szellem fegyvere égő pallos, mely védelmére kell az üldözöttnek, pártfogása alá veszi a gyöngét s sujtani fogja az üldözőt, a bitort. A mindenható szellem!

Jaj azoknak, kik ellene fegyveröket fölemelik.

De áldás azoknak, kik szent zászlója alá esküsznek, s föllelkesülnek arcza tündökléseitől.

Hazám hölgyei, polgártársnőim!

Új időket érünk. Martius tizenötödikén mindnyájan másodszor születtünk a világra. Ébredjetek fel a szabadság hajnalára ti is. Mikor martius 15-kén, a szabadság első reggelén, a küzdők melleire lelkesült nők tűzdelték fel az első cocárdát, mikor a szabadság első jelszavát nők szegezték ki ablakaikban, s lobogóikon mutatták fel a szent nevet, melyért a nép küzdött, mikor a nép közé egy nő hozta a legelső fehér zászlót, melyért az élni és halni esküdött; mikor Petőfi, a forradalom költőjének ifjú neje ezt mondá, a megfordító percz előtt férjének: «ha halni kell, ez a legszebb halál, légy erős»! akkor mutatták meg hölgyeink, hogy mi a nő hivatása? Ha nő kezében a zászló, férfi kezében a kard, ott a győzelem bizonyos.

A nőkre ezentúl nagy, fönséges hivatás vár.

Minden férfinak van egy védangyala, kinek nevétől föllelkesül, kinek emléke az élet útján vezeti, ki élete és halála fölött határoz, ki őt jóvá vagy roszszá teheti.

E védangyal a nő, a gyermeknek anyja, az ifjúnak kedvese, a férfinak neje.

Ha az anya azt mondaná fiának: légy becsületes ember, csak a becsületes független: lelked erejét senkinek el ne add! érezz nemesen, s ha lesz, a ki megérti érzelmeidet, azt szeresd, légy hozzá hű, érzelmed szentségét semmiért el ne add! nem lenne a becsületes ember ritka, mint a fehér holló.

Ha az anya azt mondaná fiának: tanulj nélkülözni; ki senkire sem szorul, annak mindene van; hajolj le ahhoz, a ki alattad van, de ne az előtt, a ki fölötted áll! nem támadnának légiói a gyáva ördögöknek.

A spártai anya, midőn fölköté fia baljára a paizst, e szókkal bocsátá a csatába: ezzel vagy ezen. Ki elesett, azt paizson kisérék a sírba társai, ki elfutott, az elveté magától a vértet; a spártai nő inkább akarta fiát halva, mint meggyalázva látni!

Itt az idő, melyben a nők kötelessége a szellem lángjait szítani.

Együtt meghalni dicsően inkább, mint együtt élni gyalázatosan. Föl a tett mezejére, polgártársnőim!

A hazának minden erejére szüksége van, hogy az Isten áldása foganatos legyen rajta.

Vétkezik a haza oltára ellen, ki most visszavonulni akar.

Ha vannak fiaitok, kik lelkeitek büszkesége, tűzzétek föl kebleikre a szabadság háromszinő rózsáit.

Ha van, kinek nevére ifjú szivetek föndobog, kinek nemes tetteire arczotok szinte lángtól pirul el, ha van kedvestek, tűzzétek föl keblére a nemzeti cocárdát. Istenemre, míg ott leszen az, nem fog kezeikből a kard kihullani.

A ti szavaitok fogják őket csodadolgok kivitelére lelkesíteni, mint a kereszténység első hirdetőit a szentlélek szavai. Szégyen a gyávára, ki hazája védelmére föl nem ébred!

Ne legyen nő, ki őt szeretni tudja.

Átok az árulóra, kinek önérdeke előbb jut eszébe, mint a haza boldogsága! Ne legyen nő, ki őt szeretni tudja.

De legyen áldás azon, ki a hon boldogításában elfáradt, női kezek törüljék le homloka izzadságát.

Legyen áldás a férfin, ki sebét a hon védelmében nyerte.

Női kezek kössék be sebeit.

Legyen áldva a sír, hová a szabadság bajnokait temetik, női kezek ültessenek rá virágokat, nők könyei legyenek az édes harmat e virágokon. Adjátok kezeiteket… Mondjatok áldást fegyvereinkre, kössétek föl a szalagot kalpagjainkra. Könyet, de örömkönyet lássunk szemeitekben. Halljuk a jelszót édes ajkaitokról! Szabadság! Dicsőség! Honszerelem! S aztán Isten velünk! Éljen a haza!

A NAPOK HANGULATA.

(1848 april 2.)

Az ingerültség folyvást növekszik. Bennünket csalnak! A miniszterium még mindig nincs megerősítve. A király 12 nap alatt nem írta alá, a mit megigért. Mit tesz ez? Lehet-e a királyról föltenni, hogy arról gondolkodjék, hogy adott királyi szavát megtartsa-e vagy nem? Ki merné ezt koronás fejedelmünkre ráfogni? Az egész ország talpon van, az egész nemzet fegyverben áll. Debreczen, Kecskemét, Vácz, Esztergom, Szarvas, az egész Jász-Kunság, Szeged, Czegléd, Szentes, Győr, Pancsova, s majd minden nevezetesebb város és helység, a megyék nagyobb része a forradalom elveihez csatlakozott. A határszélek kiverték a katonai hatóságot, a főparancsnok asszonyruhában akart megszökni, a nők észrevették és kikorbácsolták, Radeczkyt kiverték Olaszországból, a magyar katonaság a fölkelőket segítette. Marinovics admirált lefejezték, fejét karóra húzták; az egész világ vérben úszik, a forradalom egének futó csillagai, futó királyok, futó miniszterek szerteszét hullva, mondanak iszonyú példát a szomszédoknak, s ki gondolná, hogy ilyenkor a király ráérjen 12 napig azon gondolkozni, hogy beváltsa-e nyilt adott szavát vagy se? Ha a király személye szent, akkor adott szava is szent legyen. A nép felnyitotta szemeit, s nem fél többé azon kisértetektől, miknek ismeretébe bele nevelték. A király számára népének szeretete maradt hátra; s a király ezt nem az által fogja megtartani, ha a nép gyülöletének kijelöltjei tanácsára hallgat. Kiben lehet saját népén kívül bíznia? Minisztereiben? Azok fantomok, a napvilág elveri őket. Katonáiban? Azok is megszüntek automatok, zsoldosok lenni, s tudnak érezni a hazáért, s hogy tudnak érezni a szabadságért is, megmutatták magyar seregeink Olaszországban. Szövetségeseiben? Föl akarja-e forgatni az egész Európát, hogy egy pár bukott miniszter életét pár perczczel meghosszabbítsa s koczkára tegyen mindent – semmiért? S ilyenkor a király 12 napig gondolkozik! Tizenkét napig kormány nélkül van az ország. Isten irgalma őrzi, hogy fenekestül fel nem fordul.

Az országgyűlés, a municipiumok nem kormány többé, mert nem képviselik a népet, a ministerium nem kormány, mert nincs megerősítve, a nép maga kormányozza magát; ki áll itt jót a holnapi napért?

Szavaink jól tudjuk: hogy nem jutnak el a király elé, s ez baj, melyen segítenünk kell. Szivünk fáj, hogy a magyar korona a ködös távolban fényét veszti s a király környezőihez bizalmunk nem lehet. A magyar királynak Budán kellene lakni, ez régen meg volt érezve, meg volt mondva; ily fejevett nemzet tovább nem lehetünk, melynek királya az országon kívül él, s míg őt mézes-mázos környezői azzal áltatják, hogy a nép boldog, a nép dicső hymnusokat énekel, addig másfelől a népet rabolják, törpítik, vagy boszantják s azt mondják: _ezt a király akarja így_, s midőn eljön az adósságok fizetésének napja, megszöknek a király oldala mellől, mint hálátlan ebek, kiknek korpája kifogyott. Ez nem tarthat így soká. A királynak fel kell ébrednie. A távolból erjedező moraj kezd fel-felzúdulni. Még nem tudni, égből jön-e vagy föld alól? vihar-e vagy földindulás? Ha égből jön, villámok fognak hullani, sok nagy fa kidől, mi szirt ormába verte gyökerét, de a levegő megtisztul utána s annál ragyogóbban fog kisütni a nap! De ha föld alól jön, akkor hol az Isten ki bennünket megment? Ki tudja, hogy a megrázkódó föld nem úgy fogja-e ledönteni a templomokat és a hegyek koronáit, a várpalotákat, mint a polgár hajlékát, melynek gazdája vérével festette a küszöböt?

Csak egy szavatokba kerülne és e vihar elkerülné hazánkat. Mondjátok ki e szót, és a nép boldog lesz. Ne higyjétek, hogy a nép egyes emberek tömege. A nép elementum, olyan, mint a tűz, mint a vihar, mint a tenger, mely ha föltámad, emberi erő nem uralkodik rajta.

Melyitek érzi magát erősnek a földindulástól megrázkódó hegy alatt megállani, melyitek akarja tenyérrel elfödni a kitörő vulcánt, melyitek akarja a fölháborodó tengert vesszővel megfenyíteni?

Hijába bíztok villámhárítóitokban, azok csak vonják magokhoz a villámot, de el nem ijesztik.

Legyetek a népnek igazságos birái. Az Isten él s az itélet, mit ma kimondtatok, lehet hogy holnap ti rátok fog kimondatni.

Legyetek a népnek igazságos itélő birái.

Isten szent lelke legyen a királylyal!!!

SZOMORÚ IDŐK. ELŐSZÓ ILY CZÍMŰ REGÉNYHEZ.

(Életképek, 1848. április 30.)

Az ember jót, rosszat elfelejt.

A természet, az Isten ujja minden emberéletet mint egy tanúságokkal teljes könyvet mutat fel, melynek lapjai – a leélt eseményes évek – örök igazság tudományával vannak beírva. De e tudományt még senkinek sem jutott eszébe tanulni. Az ember meghal, sírján összenő a mezők füve, a könyv be van zárva, a sírkő a puszta czímlapot mutatja fölötte. Mennyit szenvedett életében s mennyit vétkezett, hogy e szenvedést megérdemelje, hányszor eltévedt élte útjain, míg sírjára talált, hány átkot, hány áldást vitt magával oda?… A sír néma, nem mondja senkinek. Az emberek elfeledték, nem okultak utána. Pedig minden halott egy-egy elveszett kézirat, melynek ismeretlen tartalma tán senkinek sem fog újra eszébe jutni s melyet ha végig tanulna, bölcs lenne az ember.

Néha a természet, az Isten irtó keze egész népeknek ad fenyítő tanítást, meglátogatja őket súlyos balkezével, hogy ébredjenek föl alvó nyugalmaikból s tanuljanak látni múltat és jövőt s élni a szerint a jelenben s hogy el ne felejtsék, vérökkel írja föl a tanítást oly könyvbe, melynek neve temető s melynek soraiban minden betű egy-egy sírhalom. Az ember sír a csapások alatt mint megfenyített gyermek s holnap elfelejti, hogy miért sírt. Emlékében marad ugyan a fájdalom, melynek tövise szívében benntörött, megtanul rettegni a polgárhadak vériszonyaitól, a ragálytól, elemek dühétől, a sápadt éhhalál kétségbeesésétől, de azt nem tanulja meg, hogy ezekben Isten keze nyilvánít nagyszerű titkokat, miket ha képes volna megérteni, a halál nem lenne halál és a fájdalom nem lenne fájdalom többé.

Kísértsünk meg egyet e történeti sírhalmok közül fölbontani. Még friss e sír, a koporsó, mely benne rejtve van, még el sem porhadt; – ne féljetek azt fölnyitva látni! Sötét események, a balsors útmutatásai vannak abba bezárva, miket ismerni és el nem feledni üdvös. Tán nem egy szív leend, mely fájni fog, ha a hangját vesztett húrt, melynek szava egykor kétségbeejté, újra megpendítjük, tán nem egy leend, ki megdöbbenve fog ráeszmélni egyes epizódok végig olvastánál: «Ez velem, ez az enyéimmel történt!» – «Én ott voltam, én borzadva emlékezem reá. Én láttam ezt.» – Annál jobb, az élő emlékezet fog tenni tanúbizonyságot szavaink igazsága felől s az előidézett megdöbbenés, a megújult fájdalom üdvös leend.

«1831» van azon év sírkövére írva, melynek eseményeit rajzolni készülünk.

Sötét emlékű, fekete ünnepekkel teljes év; ha egy sírkertet végig tekintünk, a fejfákon az év száma van legsűrűbben. – Azóta messze haladt az a távol ködeibe, honnét mint bús felleg, mely a napot lenyugtában a láthatárra kísérte, alaktalan homályként gyászlik felénk, minden új év új ködöt hagy előtte, míg ez is a többivel a feledség éjszakájában összefoly.

A világesemények minden nagyobbszerű catasrophjait meg szokta előre jóslani a természet rendhagyott folyása. Titokteljes jelenetek, félig mysticus babona, félig természetkihágás symbolumai, mikből az úgy hítt «köznép» ösztönszerű hitgerjedelme vészeket sejt s azáltal, hogy előre gyanítja a fátumot, elkerülhetlenné teszi annak rettegett beteljesültét. Fényes üstökös csillagok járnak át az égen, mintha egyenes égő kardok kerülgetnék egymást odafenn. Csöndes éjszakákon fegyvercsattogás hallatik a felhőtelen tejút körül, csillagok hullanak sűrűen, sziporkázva; néhol véres eső esik s égő vasdarabok hullanak alá a légből: a föld növényei elfajulnak, a tiszta búza rozszsá változik, négylábú madarak s fejeiket fonákul elcserélt házi állatok jőnek a világra, természet csodái: kosfejű lovak, a vízekből emberarczú halakat húznak ki, a vándormadarak nyár derekán elhagyják a tájat, fényes délben be lehet a napba nézni, esténként nagy fekete pillangók jőnek elő ismeretlen rejtekeikből, miknek hátára halálfej van festve, nyáron derek járnak és nehéz kék ködök, télen a nap éget. A házi ebek mély gödröket kaparnak az udvaron s naplemente után a föld szokatlanul világít s madarak jelennek meg távol tartományokból, minőket addig senki sem látott.

És a nép ajkain élő hagyomány megjövendöli, hogy mi fog ezekre következni. Éhség, döghalál, vérengző háborúk, vízáradások, lázadó népek, nagy földindulás, múlt időkről hozva következést, melyekben hasonló jelek mutatták magukat hasonló esetek előtt.

Ilyenkor a nép mindentől fél s ezért mindent elhisz. Izgatható s kétségbeejtett föllobbanásokra kész, menekülni vágyik félelmei börtönéből s ha akad coriphäusa, ki vakhitből vagy rosszakaratból téveszmék magvait hinti el közötte, azokat tettei evangeliomául fogadja el s irtózatos leend, ha a kétségbeesés vérszemével útat tör magának, messze az ámítók pokolfáklyája vezeti.

*

Ilyszerű nyugtalanító előjelenségek közt kezdődött az 1831-ik év tavasza.

Mindenfelől nyomor és éhinségről beszéltek a terjengő hírek, falvak égtek porrá, apró folyamok áradtak pusztító özönné, egész vidékek lakói jutottak koldúsbotra. Fiatal gyermekek kezdtek öngyilkosok lenni, tél végén szokatlan villámcsapások ütöttek le több helyütt, mik magas templomokról verték le a keresztet. Hegyek szakadtak alá az alattok századok óta fekvő falvakra. Éjenként vízbefúlók sírását hallották a tavak és folyamok partjain. A városokban őrült féleszűek jártak az utczákon, vad jóslatokat kiabálva a nép közé. A magasabb körökben, a salonok és casinók gyűlhelyein rejtett, titkolt hírekről kezdtek suttogni, mikről úgy látszék, mintha rejtekben akarták volna tartani a köznép előtt: a köznép is suttogott piaczokon, utczák szögletein s titokban terjedő idegeskedés kezde támadni urak és szegények között.

A tél vége derült volt. Januárban az ibolya nyílt, a hó elolvadt, a mezők, a vetések zöldülni kezdtek. Februárban a fák rügyei kezdtek fakadni, a pacsirtát lehetett hallani a falvak végein. A nap meleg mosolyára lefoszlott a természet álma. Vidám, derült lett a környék, mint szokott tavasz elején lenni: az a friss, zsenge zöldszín, azok az egynapos életű virágok, a vidám, szökdelő tarka bogarak számtalanjai, az a hízelgő melegű ég fehér fellegeivel s a fehér virágokkal rakott gyümölcsfák, minőknek csak hónapok múlva lett volna itt az ideje.

De a vándormadarak nem jöttek el s mintha titkos ösztön sugallta volna az embereknek is, hogy e kora tavaszlásnak nincsen mit örülni, hogy ez csak egy közelgő rendkívüli vész előkészülete, melytől visszaborzadtában fölébred téli álma közepén a természet s megváltoztatja rendes folyását.

Én emlékezem ez időkre, emlékezem a sújtó aggodalomra, mely az arczokról leolvasható volt. Mindenki leverten várta, hogy mi lesz ezeknek a vége.

Soha a templomok látogatottabbak, a köz-mulatóhelyek üresebbek nem voltak, mint akkor.

Márczius elején virradóra, derült éjszaka után váratlanul sűrű vastag köd ereszkedett a földre, mely csak délutánra szakadozott fel, végtelen felleg alakjában terülve szét az égen. Estefelé minden madár elhallgatott, a virágok becsukták kelyheiket, a fák levelei lelankadtak. A künn járók fulasztó köhögésről kezdtek panaszkodni s ez időtől kezdve vetve volt minden természetelleni betegség magva minden fűbe, minden gyömölcsbe, meg volt vesztegetve a folyamok víze, az emberi forró vér, beteg volt maga a levegő is s az ég elveszté kék zománczát, mintha valami lázas sápadtság terült volna szét rajta s míg olykor legderültebb ég mellett orkáni viharok zaklatták a vidéket, másszor napokig elállt egy és ugyazon felhőtömeg egyes városok fölött, ott függött feketén, mozdulatlanul s egy csepp víz nem hullott belőle és az álló tavak fenékig kiszikkadtak.

DÉLIBÁB.

(1848 május 7.)

Én nem tagadlak meg, költészet istene!

Elpártolt mindenki tőled, főként kiknek fejére magad tevéd föl a koszorút, ki hagyták aludni oltárodon a vesztalángot, elszórták lantjaikat és kardot ragadtak s arczodat – elfeledék.

De én nem tagadlak meg soha!

Legkisebb vagyok azok közt, kik templomod küszöbén beléptek, de legutolsó, a ki azt elhagyom.

Imádtalak a nyugalom óráiban, s te velem leendsz, ha küzdeni fogok, velem, ha meghalok.

Te fogsz kisérni engemet, ha vándorúton járok, keresve számkiűzött feleimmel boldogabb hont, dicsőségesebb sírt. S én elmondandom nekik, nézzétek ezt a fehér hattyút, mely a szabad égben, oly szabadon röpül, melegebb táj felé! nem a szülőföld! a szabadság a haza. A hol szabadság van, ott van a mi hazánk. A börtön nem haza, ha aranyrostély van is ablakán.

Jertek el innét, hadd omoljon össze az apai ház, hadd teremjen küszöbén vad virág, hadd legeljenek utczáinkon nyájak, ne nézzetek vissza, töröljétek ki a könyet szemeitekből.

Nagy a világ.

A sír még nagyobb.

Egyik vagy másik majd csak ád hazát!

Nézzétek, mint repül az a fehér hattyú!… Fel fogsz keresni engem, hol csaták viharai közt vértől pirult arczczal, vértől pirult földön, isten és ördögök, ember és rabszolgák, küzdenek életre-halálra, örök életre vagy örök halálra. S ha olykor a szél elkapja a fegyvercsattogást, ha a küzdők lankadtan elpihennek, hallatni fog a Bard vad éneke.

Csatára, csatára!

Dalt, dalt! a szabadság istenének.

Aczélok énekét, halálhörgést, lovak nyerítését. Csatára!

A keleti párducz küzd az északi sassal, vérük festi a földet, karmaikat egymás csontjaiba vágják.

Ne hagyd magad, te keleti oroszlán, leharaptad egyik fejét a sasnak, harapd le a másikat is, hadd folyjon el a vére, a mi még el nem folyt. Csatára!

Reggeltől estig víttatok, piros volt a nap, mikor fölkelt, most a föld piros, a nap sápadtan megy nyugodni, ki tudja feljön-e számunkra többé?

Ha lemegy a nap, majd feljön a hold, holdvilágnál fogunk tovább vívni. Csatára, csatára!…

Fel fogsz keresni engem, ha szemem elborul, ha a zászló kiesik a kezemből s a szivemből kiömlő vér halványan hagyja arczomat. Lefekszem földedre, mit a te kezed virágokkal ültetett be; kérni fogom e virágokat, hogy véremtől ne száradjanak el, ha jön egy új tavasz, szép zöld fű alatt legyen álmom.

Megcsókolom a földet, mely megiszsza véremet és el fog felejteni.

Csatára, csatára!

Ha futni akartok, hagyjátok mellettem kardomat és ezt a zászlót.

Ha győzni akartok, vegyétek föl mellőlem: az én kezeim nem emelik meg többé őket.

S majd eljőnek az erdők madarai s eltemetnek szépen.

Eljőnek a hegyek viharai és megsiratnak.

Eljön éjenkint a holdvilág s elbeszéli, mi történik naponta idefent?

Te pedig örökre velem maradsz, s nem hagyod virágtalan síromat.

Ha valaki sírom fölé egykor házat épít, meg lesz átkozva küszöbe és a virág, mely szivemből szítta életét, kisarjadzik háza küszöbén és túléli a ház urát.

Költészet Istene, nem tagadlak meg tégedet soha.

*

Ha az unio Erdélylyel megtörténik, mi lesz nemzeti szineinkből s e két ország czímeréből?

A magyar czímer szinei vörös, fehér, zöld.

Az erdélyi czímeréi kék, arany, vörös.

Ha egyesülünk, mind ez ötféle színt fogjuk-e viselni? Ez maga egy szivárvány lenne, mely hazánk egére ugyan igen illenék, de zászlónak igen tarka.

Vagy pedig egyikünk szineit sem viseljük, hanem csinálunk a kettőből egyet.

Magyar honunk czímeréből úgyis megeshető, hogy a négy ezüst folyó közül elvesztünk kettőt (Dráva, Száva), el a hármas halmot (Tátra, Fátra, Mátra). A kettős keresztet eddig is kihagyhatjuk, miután vallásegyenlőséget mondtunk ki a hazában.

Nem marad számunkra hátra más, mint a vörös mező.

Ha a régiekre akarnánk visszatérni, elfogadhatnók az egyfejű sast, mely Árpád zászlaján lobogott, hazát kereső ősapáink előtt e czímer alatt volt egy a magyar nemzet ezelőtt kilenczszáz ötven évvel. Bár e czímerrel mindazokat föltámaszthatnók, kik akkor ennek hűséget esküvének.

Ha pedig el akarjuk felejteni a multat, újat akarunk teremteni, akkor:

Legyen czímerünk: vörös mezőben fehér kard: vagy pedig fehér mezőben vörös kard.[3]

A FORRADALOM KÖLTÉSZETE.

(1848 május 18.)

Ne ijedjetek meg e szótól: forradalom.

Nem villám ez: csak napsugár, mely szemeitekbe süt.

Minden, mi szép, minden, mi fönséges, e szóban benne van.

Isten-irgalom, emberszeretet, férfi-erény, nőszerelem, néphatalom és világszabadság, minden, minden e szóban: forradalom.

Éj után hajnal jön. Az álmok elfutnak. A sötétség visszatér kriptáiba, a hegyek aranynyal festik ormaikat, a nap sugarait szétlöveli. Minden, mi sötét és sötétség lakója, visszafut odvába, de fölébred minden, a mi szép és az Istené. Millió csillag, az ég millió gyémántos királya tünik el egy sugarától a napnak. Nem látja senki, hogy hova lettek, nem tudja senki, hogy vannak-e? Életök csak a ragyogásban látszik, s a ragyogás elmulik, mihelyt az ég megszünik sötét lenni.

Helyettök ott fenn a pacsirta zengi énekét.

Lássátok: ez a forradalom.

A hajnal nem gyilkol meg senkit, hogy az éjt nappallá változtassa. Az éj mindenkit elaltat, hogy uralkodhassék.

A hajnal pirulása nem az a pir, a mi a szívből kiömlik, hanem a mely a hős arczán pirul, midőn sisakját fölteszi.

Az éj halált oszt mindenkinek. Még az élő is elalszik, s a virág becsukja kelyhét.

A hajnal életet oszt szét, még a sír is kivirágzik, s a tengerfenék növény-erdőt nevel, hová szeme elhat, s kicsalja a börtönnyiláson át az eltemetett halovány virágot.

Lássátok: ez a forradalom.

Változik minden. Ég és föld más alakot ölt.

De életre változik minden. Világ és szabadság terjed szét mindenütt.

Ki boldogtalan volt, a forradalom szivét meggyógyítja, ki fél, bátorrá teszi, a vak szeméről a hályogot letépi, mindent ád mindenkinek s még sem vesz el semmit. Igazságot tesz mindenkinek s még sem áll boszút senkin.

Mindenkit megvéd, s még sem üldöz senkit.

Mert fegyvere nem halált, hanem életet oszt.

Lássátok: ez a forradalom.

*

Vannak, kik azt hiszik, hogy a forradalom eszméje egy a zsarnok-gyilkolással.

Ez lehetett akkor, mikor a zsarnokok a népet üldözték, mikor a nép szabadság után sóvárgott, s ezért egy Brutusnak kelle születni minden Cæsar mellé, hogy a nép szabadsága biztosítva legyen.

Ujabb időkben a zsarnokok találtak módot, hogy a népet magokba szerelmessé tegyék, s ha ledül egy, a nép másikat emel helyébe.

Ilyenkor nem a zsarnokokat: a rabszolgákat kell kiirtani.

Mihelyt nem lesznek rabszolgák, nem lesznek zsarnokok.

S ide nem kell kard, nem kell guillotin, ezt tenni fogja a szabadság szelleme.

A keresztyén vallást nem fegyver terjeszté el a világon.

Forradalom volt az is, mit a földön, az égben és a föld alatt előidézett, csatát vívott emberekkel, ördögökkel és hamis istenekkel, csatát magával a halállal és győzött, mert fegyvere a szent igazság volt.

A hamis istenek oltárán kihamvadt a tűz, az ördögöket nem hitte többé senki, s a halál fejéről leesett a korona.

A halál megszünt öldöklő angyal lenni, új élet angyala lett belőle. Mert úgy akarta az örök hatalom szelleme.

E szent lélek újra eljöend!

Nem hoz magával semmi fegyvert, mint igazsága szavát.

Nem öl meg senkit, de mindenkit újra teremt.

A félistenekből egész emberek lesznek, s a késő utókor bámulni fogja azon csecsebecséket, babonás népfetisheket, miket egykor a nép térdre omolva imádott.

Ha a nép ember előtt hajtja porba arczát, nem azt kell porba sújtani, kit bálványul körülvesz, hanem őt kell kiemelni a porból s tudtára adni: hogy ki asszonytól született, az nem isten, de nem is igavonó barom.

S ezt fogja tenni a forradalom.

CONGRÉV-RAKÉTÁK PILLANATNYI FÉNYÜL, NÉMELY SÖTÉTEBB HELYEKRE.[4]

(1848 május 21.)

I. _Fiatalság._

A fiatalságnál három osztályt kell megkülönböztetni.

A nyugalom, forradalom és a zavargások embereit.

Az elsőbbek, kik minden áron békét: az utóbbiak, kik minden áron zavart akarnának.

Amazokat hivataluk, emezeket hivataltalanságuk szólítja fel az ellenkező elvre.