Part 1

JÓKAI MÓR

HÁTRAHAGYOTT MŰVEI

A JÓKAI MÓR ÖTVENÉVES IRÓI JUBILEUMA ALKALMÁBÓL KÖZREBOCSÁTOTT NEMZETI DÍSZKIADÁS KIEGÉSZÍTŐ SOROZATA

VI. KÖTET

FORRADALOM ALATT IRT MŰVEK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1912

FORRADALOM ALATT IRT MŰVEK

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

1912

FORRADALOM ALATT.

ELŐSZÓ.[1]

Két esztendő ki volt szakítva eddigelé írói életemből. A két legsúlyosabb, legnevezetesebb év: 1848 és 1849.

A mit ez idő alatt írtam, három olyan lapban jelent meg, melyeknek példányai ma már csak mint unicumok léteznek s megjelenésük idején is nagyon kevéssé voltak elterjedve.

E műveimet, melyek részint szépirodalmi és történelmi munkálatok, részint a napi kérdésekkel foglalkozó humoristicumok, részint politikai irányeszmék, most összegyűjtve, rendezve és megrostálva adom által a nyilvánosságnak.

Erre több indok buzdított.

Legfőbb az, hogy e műveimet nem tartom elveszendőnek. E művekben látom írói kedélyem ifjúságát, átmelegítve a legmerészebb reményektől; a követelő fantáziát, mely a sorstul ábrándjai megvalósítását várja, mely kéjeleg a csodálatos napok sugárözönében s dühöng a réméjszakák vérvilágításában s túlzó csapongásaival egy nemzet hangulatát követi csupán. – Soha úgy írni, miként akkor, nem tudnék többé; – soha úgy érezni a leirottat, úgy visszaadni a szív igaz keservét és örömét, és soha oly bátran kimondani azt, a mit kigondoltam.

Másik ok, a mi e műveim sajtó alá rendezésére indított, az, hogy e két év alatt írott munkálataim között sok van olyan is, melynek műveim gyűjteményébe fölvételét nem óhajtom. Vannak hangok, a miknek kisérteties skáláját ha a rendkívüli napok szenvedélye érthetővé teszi is; ha a történelem azokat a rémkorszak vészkiáltásai viszhangjainak vallja is; de a kőltészet, a szépműtan, a jó ízlés nem igazolja soha. A viszhangnak nincs joga szólítatlanul újra feltámadni. Mind azt, a mi jelen könyvemben e két év alatt írt műveimből benn nem foglaltatik, megsemmisítettnek nyilvánítok: a mihez joga egyedül a szerzőnek van, ki a midőn ezen jogát használja, az által felmenti műveinek halála utáni összegyüjtőjét attól a kényszerű választástól, hogy vagy censora legyen az írónak, vagy mindent kiadjon tőle válogatatlanul, a mit elől-utól talál.

De a mit a költészet és szépműtan itélete alá merek bocsátani, bárha merész hangja a mai korra nézve szokatlan is, azt mind fölvettem e könyvbe. Egy korszakot festenek azok. E korszak elmult, el van temetve. Ég őrizze hazánkat attól, hogy az eltemetett halott még valaha feltámadjon! De a síroknak emlék is kell. S az elhantolt kor irodalma a legelevenebb emlék.

Az olvasó nyomrul nyomra fogja kisérhetni magát a korszak jellemét műveimnél, s annak behatását emezekre. A sajtó felszabadulása, a vér nélkül kivívottnak vélt nagy társadalmi forradalom legelső hatása a szépirodalmi és történelmi munkálatokon látszik meg; majd később az irányeszméken is, a mikben a mindenkitől osztott rajongás hangja uralkodik. A szabadság kéjérzete párosul a bocsánattal a multak keserveiért s a bizalommal a jelen iránt. A hit és testvérszeretet illuminál s tüzijátékot rendez. Később a tűz nem játék már, hanem vész. A sorokat a boszú, az elkeseredés, a hon élete fölötti kétségbeesés mondatolja. Átvonaglik rajtok egy-egy keserű kaczaj. A kínra csiklándottnak ádáz nevetése. Az országos jajszót sokszorozni, a segélykiáltást siettetni, az alvókat fölrázni törekesznek e hangok. – S mikor a paroxismust felváltja a megtérő egészség, hideg vérrel, tisztán látva, ugyanazon haza életének féltése, ugyanazon szabadságnak megőrizése: nem a szenvedély szilajságával többé; de a megyőződés elszántságával s a veszély nagyságának s az önfeláldozás bizonyosságának komoly tudatával. – Ez – nem műveimnek, de azon korszak hangulatának jellemzése.

Mily ellentétek a márcziusi irányeszmék s a «szegény király!» között! De a napok, melyeken megirattak, ép oly ellentétei voltak egymásnak. Ott a napfényes bizalom, itt a pokoli kétségbeesés. Ott a trón a nép minden óhajtását teljesíti; ád szabadságot, emberjogokat, feloldja a szellemet és a földet hosszú szolgasága alul; emitt visszavesz mindent. Amott azt hiszszük, hogy diadalunk csak játékba kerül: emitt átlátjuk, hogy az eredmény volt a játék. Elvesztve mindent, kigunyolva, megalázva, leggyűlöltebb ellenfeleinknek kiszolgáltatva, vertük vissza e hangokat az égre s azokra, kik az eget e földön képviselik.

Erre az időszakra esnek (csaknem egy rövid hó időközére) életem legválságosabb időpontjai. Események egy huszonhárom éves életben.

Pétőfivel, kivel lélekben egygyé voltunk forrva eddig, kétszeresen meghasonlottam. Először, mint társszerkesztő, a Vörösmartyhoz írt s általam nem helyeselt költeménye miatt; másodszor, mint férfi, oly családi ügyeimbe avatkozás miatt, a mik a legbensőbb barátra nézve is szentélyt képeznek.

Azon napokban nősültem meg.

Azon napokban égett le szülötte házam Komáromban: otthonom rommá lett.

Azon napokban vettem vállamra a fegyvert s követtem vezéremet a honszabadítás halálos munkájába.

A hon veszedelme fölötti elkeseredésen kívül önlelkem büszkesége is sarkantyúzott. Be akartam bizonyítani, hogy nem egy az enyimnél forróbb lélek lángja gyújtott fel eddig: tőle elszakadva is tudok égni! Petőfivel nem érintkezve többé, iparkodtam őt túlszárnyalni a szabadság bálványozásában.

A nagy események nagy kiábrándulásokat hoztak magukkal.

A schwechati napoktul a debreczeni idény kezdetéig csupa üres lapok vannak előttem.

Meggyőződtem róla, hogy mint harczos, kevesebbet; mint író, többet teljesítek a szükségesnél.

A magyar kormány új székhelyén válságszerűen léptem összeköttetésbe a haza sorsát intéző legkiválóbb kormányférfiakkal. Látköröm egyszerre kiszélesedett. Nagy embereket tanultam igen közelről megismerni, nagy események előkészítő gépezetébe beletekinteni.

Azt hittem, nekem is kötelességem a gép valami alkatrészének beállani. Kiadtam és szerkesztettem egy napilapot Esti Lapok czíme alatt.

A közvélemény mind e mai napig azt hiszi, hogy e lap egy «békepárt» közlönye volt. (Hiszen csak egyetlen egy példány maradt fenn belőle; de az sem könnyen hozzájárulható helyen.) Olvassa el a közönség a bennefoglaltakat, mik e jelen könyv III-ik részét képezik és itéljen felőle.

Ma nincs Magyarországon ellenzéki párt, mely nézeteivel oly messze menne s én nem írnám most azokat alá.

Akkor a helyzet kényszerűségének szüleményei voltak azok.

Több czikkét e korszakbeli működésemnek jegyzeteim kisérik, felvilágosítva a helyzetet, mely azokat előidézte. A mi bennük magánügy s egyes emberekre, vagy egymagamra vonatkozik; azt mind eltemettem. – A napnak is vannak foltjai; de a napfoltok elmulnak: – s hazánk szabadságharcza volt a «nap.»

Budapesten, 1874. október 15-én.

_Jókai Mór._

ÉLETKÉPEK.

1848.

Budapest.

_Forradalom vér nélkül._[2]

(Márczius 15-ike. 1848.)

A mennydörgés azt mondja: «le térdeidre, ember: az Isten beszél!» A nép szava is megdördült és mondá: «föl térdeidről, rabszolga: a nép beszél!» Tartsátok tiszteletben e napot, melyen a nép szava először megszólalt. Márczius 15-ike az, írjátok föl sziveitekbe és el ne felejtsétek.

A magyar nemzet szabadsága e naptól kezdődik.

A nemzet történetében ez volt az epochalis nap.

Ezentúl minden nap új dicsőséget fog számotokra hozni; a nép fölébredt, a nép követelte századok óta megtagadott jogait, a nép kivítta jogait, miknek lánczait legközelebb találta. Martius 15-dikén reggel a fővárosi fiatalság, mely a józanabb pártnak nevezett töredék által ajánlott türelmet és várakozást sérelmei gyógyszeréül nem tartotta elegendőnek, adandó reformlakomája fölött tanácskozni egybe gyülekezvén, ez alkalommal Jókai Mór következő proclamatiót kiáltott ki barátaihoz: «Testvéreim! A pillanat, melyet élünk, komolyabb teendőkre szólít fel bennünket. Európa minden népe halad és boldogul: haladnunk, boldogulnunk kell nekünk is. Legyen béke, szabadság és egyetértés! Követeljük jogainkat, melyeket eddig tőlünk elvontak s kivánjuk, hogy legyenek azok közösök mindenkivel. Kivánjuk a sajtószabadságot, censura rögtöni eltörlését; a felelős miniszteriumot Budapesten; évenkénti országgyűlést Pesten, és azt rögtön! Törvény előtti egyenlőséget, polgári és vallási tekintetben; kivánjuk, hogy a nemzeti őrsereg rögtön fölállíttassék, védje hazáját minden férfi; egyenruha ne legyen; közös teherviselést; az urbéri viszonyok megszüntetését; esküdtszéket képviselet alapján, magunk választjuk biráinkat magunk közül; nemzeti bankot; idegen bankjegyeket nem akarunk elfogadni. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk.

A politikai statusfoglyok bocsáttassanak szabadon.

Unio Erdély és Magyarország között! Ezen jogokat követelni tartozik a nemzet, bízni önerejében, s az igaz ügy Istenében! Egyenlőség, szabadság, testvériség!»

E proclamatio minden egyes pontjait mennydörgő helyesléssel fogadta a nép, s kinyilatkoztatá, hogy azt saját manifestumául fogadja el.

Ekkor Petőfi Sándor lépe fel, s ezen honfidalt szavalá el a nép között:

Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő: most vagy soha! Rabok legyünk vagy szabadok? Ez a kérdés: válaszszatok! A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk.

Rabok voltunk mostanáig, Kárhozottak ősapáink, Kik szabadon éltek, haltak, Szolgaföldben nem nyughatnak. A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk.

Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer, Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete. A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk.

Fényesebb a láncznál a kard: Jobban ékesíti a kart És mi mégis lánczot hordtunk! Ide veled régi kardunk! A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk.

A magyar nép megint szép lesz: Méltó régi nagy hiréhez; Mit rákentek a századok, Lemossuk a gyalázatot. A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk.

Hol sirjaink domborulnak, Unokáink leborulnak, És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket. A magyarok Istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk.

A vers utósorait dörögve esküdte utána a nép, s innét ment egyenesen az egyetemi fiatalsággal egyesülni, először az orvosi kar csatlakozott hozzá, azután a mérnöki, legvégül a jogászi, egyedül ezen kar tanára szegült ellen a nemzet akaratának; senki sem hallgatott rá. Vasvári Pál hitta fel közgyűlésre a tanuló ifjúságot, s az egyakarattal követte a vezéreket; künn az egyetemi piacz közepén, már ekkor túláradt néptömeg közepette adá elő Vidats Pál, mikép gátoltatott az egyetemi fiatalság e mozgalmakbani részvételtől? tanáraik mily kicsinyes fenyegetődzésekkel akarták a meggyúladt lángot eloltogatni? Mondá, hogy megötödöltetéssel fenyegettetének (kaczaj és zúgás). Ekkor a nép szónokai közül Jókai harmadszor is nyilt piaczon felolvasá a proclamatiót s Petőfi elszavalá fentebbi dalát, melynek végeztével rögtön elhatároztatott, hogy a nép a proclamatió első pontját, a sajtószabadságot, saját önhatalmánál fogva teljesülésbe veendi, mit meg is tett, innét tömegestül Landerer és Heckenast nyomdájára menvén, hová a rend és béke föntartása tekintetéből, választmányi tagokul Petőfi, Vasvári, Vidats és Jókai küldetének be, a nyomdatulajdonost felszólítandók, hogy kivánja-e az el nem kerülhető kényszerítés be nem vártával, a kikiáltott tizenkét pontu programmot, s Petőfi felolvasott költeményét censura nélkül kinyomatni? A nyomdatulajdonos engedett, s a kivánt iratok rögtön németre is lefordítva, nehány pillanat mulva a gyorssajtó alól ezerével kerültek elő, melynek példányai egész délig osztattak ki, a szakadó eső daczára szüntelen gyülekező közönségnek. E közben többen kezdtek szónokolni a néphez. Szólt Irányi József, Vasvári, Bulyovszki, Egressi Gábor, Irányi, Vidats, Jókai s néhány németül is, mi annak manifestuma, hogy ez ügyet idegen ajkú polgártársaink is fölkarolták. A déli harangszó egy óráig félbe szakasztotta a mozgalmakat, s ekkor gyülekezethelyül a nemzeti múzeum tere tüzetett ki.

Az eső szüntelen esett! Jó jel, mondá a nép, Párisban, Palermóban és Bécsben, mikor a nép jogait követelte, szintén esett. Délután a múzeum terén összegyűlt nép elhatározá a városházra menni, ott a polgári kart és a városi tanácsot ez egyesülésre s kivánatai aláírására felszólítani. A tanács-terem megnyittatott s tartott a nyilvános ülés, a piaczra összegyülekezett nép szabadság mennydörgései között. A tanácsnak benyújtattak a programm pontjai, s a tanácsjegyző mondá: hogy azok el vannak fogadva; utána Holovics tanácsnok kivánt gondolkozási időt, melyben a pontok tanácskozás alá vetethessenek. Megczáfolta őtet Rottenbiller alpolgármester, kimondva: hogy már egész délelőtt tanácskoztak e fölött; azután szónokolt Nyáry Pál, pestmegyei alispán, s a pontokat pártolta, utána Klauzál Gábor, ki az első és 11-ik pontok rögtöni életbe léptetését is kivánta, a pontok a tanács által aláirattak, s az ablakon át a népnek felmutattatának. E pontokat azóta minden utczaszegleten olvashatták. A nép ideiglenes választmányát a tanács és polgárság választmányával egyesítendő kimondani kivánta: hogy Stancsics Mihály, ki sajtói állítólagos vétség miatt fogva van, Budán, miután kimondotta, hogy censurai törvény nálunk nincs, nem is volt soha, szabadon bocsáttassék, s a censurale collegium rögtön mentessék fel hivatalától, e kivánata teljesítésére átment Budára, s a hatósági épület udvarán, zászlója körül gyülve állhatatosan állt jogai kivánata mellett, s míg válaszmánya által kijelenteték, hogy a helytartó tanács e három pontba egyezett bele, Stancsics kiadatása, censura eltörlése, sajtó-biróságnak a nép közüli választtatása, egyúttal kimondá, hogy a katonaságot csak azon esetben fogja kirendelni, ha azzal maga a nép, saját czéljai rendes kivitelére, kivánna rendelkezni.

Ez nap délutánján, a nép kivánta a szinházi aligazgató Bajza Józseftől, hogy a szinházban e nap ünnepélyére teljes kivilágítás mellett «Bánk bán» adassék elő. Bajza mondá, hogy szívesen teszi; a szinház oltár volt ma, a közönség szine volt most jelen ünnepi arczokkal, ünnepi ruháiban, a nemzeti cocarda volt minden férfi, minden nő keblére föltűzve. Középen a nemzeti zászló. Ezalatt a nép a megszabadított Stancsics kocsiját önkezeivel vonva át Budáról a szinháztérig, bevonult a szinházba, mely mindenki számára ingyen megnyittatott. A páholy-birtokosok is megnyiták páholyaikat a nép számára, ki még e közforradalom perczében is oly tiszteletben tartá a gyöngédebb érzelmeket, hogy egy páholyt sem foglalt el, melyben hölgyek ültek. A zenekar fölváltva a Rákóczi-indulót, Marseillaiset és Hunyadi László szebb helyeit hangoztatá. Később Egressi Gábor szavalá el Petőfinek fenn kitett költeményét, a nép ezreinek harsogó esküvése mellett. Ugyanazt rögtön Szerdahelyi által zenére téve, a szinházi polgártársak kara éneklé el, a közönség ismételteté a szavalmányt és dalt.

A közönség nagy része óhajtá Stancsicsot a szinpadon megjelenve látni, azonban értesülve a tisztelt polgártárs gyengélkedő állapotáról, kivánatával felhagyott, s a legnagyobb csend és béke között eltávozék. Az állandó választmány azonban reggelig együtt ült. Másnap legelső teendője volt a népnek, a nemzetőrség tettleges életbeléptetését követelni, s e végre aláirások nyittattak meg azok számára, kik a nemzetőrséget alkotni kivánják; néhány óra alatt több ezerre ment az aláirás, a nép követelte a fegyvereket. A katonai hatóság jelenté, hogy csak 500 fegyvert adhat, mert a többi Komáromba vitetett. Ezt Lederer tábornagy katonai becsületszavára állítá. S az arsenált fölnyitni nem akará. Lenn pedig a nép, mely már ekkor 20–25 ezerre ment, követelte a fegyvereket s fenyegetődzék, hogy az arsenált feltöri, ha fegyvert nem kap. Ekkor alválasztmány neveztetett ki a fegyverek kiosztása tárgyában, s egy órai tanácskozmány után, Rottenbiller alpolgármester a teremben, Jókai pedig a városháztéren összegyűlt népet nyugtatá meg, azon tervezet közzétételével, hogy az illető tömeg, városnegyedenként, külön oszolván, száz-száz férfit választana ki maga közül, kik óránkint felváltva, mint nemzetőrök, az éjjel diadalfényben kivilágított város nyugalma fölött őrködjenek, a többi fegyverek kiadása a következő napon fog sürgettetni. Este a két testvérváros ki volt világítva, az utczákon lelkesült néptömeg forrongott, harsogtatva: éljen a szabadság! az ablakokon nemzeti lobogók függtek alá a szabadság nevével beírva. Egész éjjel rend és nyugalom őrködött a város fölött, a portyázó nemzetőrök több helyeken bujkáló csavargókat fogtak el, s hivatásuknak minden tekintetben megfeleltek. Martius 17-kén az ideiglenes kormányzó választmány által (mely állt a nép-tanács, megyei polgárság és egyetemi fiatalság küldötteiből, közte három héber) elhatároztatott, hogy a mostani napok örök emlékére az egyetemi tér, hol a forradalom legelőször kikiáltatott «martius 15-kei térnek», a hatvani-utcza, hol a sajtó elfoglaltatott, «szabadsajtó-utczának», a városház-tér pedig «szabadsajtó-térnek» fog ezentúl elneveztetni, mely határozatot a tanács azonnal foganatba is vette, s Landerer rögtön nagy betűkkel nyomatta az utczák eddigi nevei helyébe a megörökítendő dicsőség szavait. Ugyanekkor kimondatott, hogy minden czímek eltöröltessenek, semmi tekintetes és nagyságos többé. A kivánalom, a mit a Bécsbe induló küldöttség, a király elé terjeszt, így kezdődik: «Felséges haza!» Egy küldöttség átment Budára fegyvereket követelni, miknek nyombani kiszolgáltatását a helytartó-tanács egész örömmel igérte, s jelenleg a nemzetőrség óráról-órára szaporodik. A kétfejü sasok minden királyi hivatal homlokáról levétettek, helyökbe a nemzeti czímer tétetett.

A feketesárga szinek helyébe a nemzeti háromszinű festetett, mult éjjel még a nádori palota is ki volt világítva, mi ez életben először történik, sok más, soha nem történtekkel együtt. Tegnap a fehér zászlót egy hölgy (Szatmáriné) vitte a nép előtt, a nép választottai ezért nemzeti czimerrel tisztelték meg. Az egyetem is beadta reformkérdése pontjait: szabad tanulás, szabad oktatás, a pénzügynek a nemzet általi kezeltetése, ezeknek főpontjai maguk a tanárok és az összes fiatalság által aláírva. A csend és béke e forradalom mellett oly jó lábon állnak, mint még soha.

A boltok kirakatai nyitvák, a vásár rendben foly, a nemzetőrök minden utczában portyáznak. Éljen a magyar szabadság! E három szót hallani minden ajkról, minden utczán, minden zászlón ez van kifestve.

Dicsőség a népnek, mely jogait egy csepp vér elfolyása nélkül ki tudta vívni, mely önmagát saját becsérzete által hagyja kormányozni! Kik a lelkesülés szent perczében sem feledkeztek meg a kötelességről, mivel magányosak személyi és vagyonbátorságának tartoztak. Kiket hon- és emberszeretet gyulasztott lángra, s kik közül egyetlen egynek tette sem piszkolá be önérdekü kihágással a nemzet nagy ünnepét.

Mit más népek karddal vívtak ki maguknak, azt e nép puszta kézzel, csupán szent lelkesülésének tüze által egyetértve, elleneit nem legyőzve, de megtérítve, tette magáévá.

NYILT SZAVAK HONUNK FIATALSÁGÁHOZ.

(1848 martius 15. Életképek.)

Itt az idő, testvéreim, hogy elveinket kimondjuk. Első volt szavunk a forradalom piaczán, elsők voltunk kimondani a jelszót: legyen szabadság! És lőn szabadság. Most midőn önerőnket ismerjük, és benne bizhatunk, tegyük, hogy ez egyesült fiatal erő honunknak mindig jobb keze legyen: áldásthozó az igaz ügynek, romlást az ellennek. Két fegyver van kezünkben, a sajtó és a kard. Az igaz honfitűz, mely e kettőt kezünkbe adá, egyszer meggyujtva, nem fog kialudni többé, hanem napként fog égni a haza egén, hogy világot és meleget áraszszon széjjel. A holtak föltámadásának napja eljött. A századoktól eltemetett nemzeti dicsőség, a börtönben tartott szabadságérzet voltak e halottak. Most ne keressük őket e sírokban: ők feltámadának, a magyar nemzet ismét dicső és szabad! Magyar hang, magyar nemzeti szín, magyar érzelem minden ajkon, minden lobogón, minden kebelben.

Választottaink a belrend, dandáraink a külnyugalom fölött őrködnek, mi pedig lépjünk föl a szabadsajtó terére, vegyük őrködésünk alá a szellemet. A szerkesztőség ezennel tért nyit minden a szabadság, emberiség és a haza ügyeit érdeklő nyilatkozatnak, melyek a fiatalság kimondott elveivel megegyeznek, bárkitől jőjjenek is azok. Legelsőbben felszólítunk minden hazafit, hogy a nemzetőrség zászlói alá gyülekezni siessen. Mert minden eddigi győzelmeink biztosítása egyedül csak a fegyveres önerő, s nem tudjuk, melyik perczben lesz rá szükség? A nép legyen bizalommal választottai iránt, ezek pedig tartsák e bizodalmat minden egyéb megtiszteltetésnél becsesebbnek, s a nép érdekeit soha és sehol el ne felejtsék; igyekezzünk honunk idegen ajkú fiatalságát magunkhoz testvéri kapcsokkal csatolni; rontsuk le a századok óta keblünkben megkövesült válaszfalat, mely bennünket rokonainktól eddig elkülönzött, s fogjunk kezet mindenkivel, a kinek jelszava a szabadság. Irtó háború minden hiuságnak! az embert nem a ruha teszi többé, hanem a mi keblén belül van; szoktassuk hozzá a népet, hogy az egyszerűséget kezdje el szeretni. A nemzetőrség öltözete legyen egyszerű, és viseljük azt büszkeséggel mindenkor és mindenütt, az arszlán szó ne legyen ismert fogalom többé. Legyen mindenki annyi, a mennyit a haza előtt ér. Magánkötelességeinket a forradalom alatt ne feledjük el: mihelyt a kardot letettük, térjünk napi munkáinkhoz, adjunk példát a népnek, mint tettük a forradalom kikiáltásakor. A sajtószabadságot ne használjuk személyeskedési czélokra, legyen előttünk szent és isteni minden, minek neve szabadság. Ezért komolyan megrójuk mindazokat, kik jelen időben, midőn az izgatott kedélyeket rend és béke eszméire kellene téríteni, a vak lázadás üszkét szórják a nép közé, kik a népet a fegyveres katonaság ellen bujtogatják, kik a kasztokat egymás elleni irigységre költik, s kinyilatkoztatjuk, hogy mi egyéb ellenséget nem ismerünk, mint kik kitűzött jelszavainkat tiszteletben nem tartják.

Ezen jelszavak «béke, egyenlőség és szabadság!»

Ellenségeink tehát, kik a véres lázadásra izgatnak, kik a helyett, hogy a nép választmánya által adja tudtára akaratát az igazgató választmánynak, tömegestül – via facta – akarják azt a síkra vezetni. Kik a hon lakosai bármely osztályának a nemzetőrségből leendő kirekesztésére munkálódnak. Kik a zsidók ellen, mely osztály a forradalom leghevesebb perczében erősen részt vett a tett mezején, a polgárok között izgatnak és viszont; kimondtuk az egyenlőség elvét, különbséget ember és ember között csak a becsület és jellem tisztasága tesz: ezek fölött határozni ott van az osztályozó bizottmány, mely mind azoknak, kik a nemzetőrségnek becsületére nem lennének, fegyvert adni nem fog; a szabadság jótékonysága alól kizárni senkit sem szabad: ezen idő az, mikor egymásnak minden ellenszenvet, minden sérelmet meg kell bocsátanunk, ezen idő az, melyben a régi fogalmak mind halomba vannak döntve s új évszak kezdődik, mely a mult vétkeinek sírja fölött emeli az emberiség nevében oltárát. Vége a kaszt-gyűlöletnek: kiket a régi fogalom korhadt omladékainak pártolói maguktól elűznek, azokat mi fogadjuk védelmünk alá, és esküdjünk pártfogást mindennek, a mi elnyomott, üldözött és méltatlanul bántott: az üldözöttek asyluma a mi körünk legyen. S legszebb diadalunk legyen az, hogy mindenki, ki méltatlanul nyomva érzi magát, hozzánk jő, bántalmai orvoslása végett. Az elmultakért semmi szemrehányás!

Martius 15-én az egész haza újjá született, vele együtt minden egyes hazafi. Legyen gondunk a jövőre, nem a multra.

Egyenlőség, szabadság, testvériség. Éljen a haza!

NŐSZABADSÁG.

(1848 mart. 23.)

A szabadság órája ütött. A világ megváltozott!

Verjétek le a bilincseket, nyissátok meg a börtönöket mondjátok meg a rabszolgának, hogy a szabadság órája ütött!

A világ uralkodó bálványainak oltárán kialudt a tűz.

Áldozzon mindenki saját keble Istenének.