Part 19

Hanem büszke emberek voltunk! Mikor márczius 15-én a pestvárosi tanácsterem zöld asztalán álltunk; azt izente Nyáry, hogy menjünk oda hozzá; mi azt izentük neki vissza: «Mahomed jön a hegyhez: mi vagyunk a hegy!» És csakugyan Nyáry jött oda hozzánk a zöld asztalra. Hanem később sokszor elvitte Mahomed a hegyet magával.

Még egy igen fényes tervünk volt, a mi csak embryoban maradt. A pesti forradalommal még nem volt eldöntve a nagy társadalmi reformügy: hátra volt a pozsonyi országgyűlés, melynek azt törvény-alakban kellett elfogadnia s erősen nagy kérdés volt, hogy vajjon elfogadja-e? A forradalmi klub elhatározá egy küldöttség Brennus kardját vetni az ingadozó mérlegbe: nem kisebb feladattal, mint hogy a küldöttség szóljon a karok és rendekhez a nép nevében. Úgy volt kicsinálva, hogy ha az alsóház nagy ellenállást fejt ki, egyszerre feltárul az ajtó, s belép a terembe a küldöttség, s annak a szónoka Vasváry Pál, nem várva a jegyző felhivását, nem törődve az elnök csengetyűjével, eldörgi hatalmas hangjával a nép követelő óhajtásait. Azonban a Kk és Rk egy szó ellenmondás nélkül elfogadták a törvényjavaslatot s Vasváry megjelenésére az országteremben nem került a sor: a mit mi akkor nagyon sajnáltunk.]

[Footnote 3: Megjegyzem, hogy ez utóbbi czikk akkor is szatira volt, a mikor iratott, huszonöt év alatt pedig tökéletes komikummá érett meg.

_J. M._]

[Footnote 4: Megjelent az Életképekben a forradalmi fiatalság klubbjának megbizásából.]

[Footnote 5: Csengery Antal és Kemény Zsigmond báró a Pesti Hirlap szerkesztéséről lemondván, a lapot kiadó czég (Landerer és Heckenast) Jókait szerződtette a Pesti Hirlap szerkesztőjének 1849 jan. 1-től kezdve; Jókai szerkesztői programmját az «Életképek»-ben tette közzé.]

[Footnote 6: Deczember 30-ikán meglátogattam Nyáryt azért, hogy megmutassam neki azokat a vezérczikkeimet, a mikkel a Pesti Hirlap új szerkesztőségét be akarom vezetni.

A Pesti Hirlap akkori tulajdonosai, miután Csengery Antal kormányhivatalba lépett, engem szólítottak fel a lap szerkesztésére. Január 1-én, tehát holnapután, kellett volna már azt kezdenem.

Nyáry nyugalommal olvasta el azokat a czikkeket, s véleményt mondott róluk.

Csak azután mondta el szokott kedélyesen, hogy mi ujság? «_Perczel Mór barátunkat a druszájánál, Mórnál, tökéletesen megverték._»

Ismétlem, hogy mikor azt az első czikket irtam, még ezt nem tudtam.

Mi lesz most?

Nyáry annyit mondott nekem, hogy a honvédelmi bizottmány Vettert hívta fel a hadviselés jövendő tervének megalkotására, s hogy Vetter azt mondta: «_von einer unbedingten Unterwerfung ist aber keine Rede_».

Tehát harczolni fogunk. – Minden lap, kormányi proclamatió, napiparancs azt hirdette, hogy Budapest alatt fogjuk megvívni a döntő ütközetet.

Ez a gondolat, mint a legvégső, megnyugtatott; s volt benne hadászati szempontból is valami előny. Budavár bástyái, lövegei, a budai hegyek erdősége jó védelmi állást nyujtanak s aztán Budapestnek volt tizenöt ezer jól fegyverzett nemzetőrsége, a mely sánczok mögé elhelyezve egy egész hadtest; míg ha a főváros elhagyatik, ez egész erő megsemmisül.

Délután ásót, kapát vettem a vállamra s nőmmel együtt kimentünk sánczot ásni a Gellérthegy alá. A főváros lakossága rangkülönbség nélkül dolgozott az új védműveken. A legelegánsabb úrhölgyek talicskázták a földet hozzá; mi pedig ástunk és és követ fejtettünk napestig. Holnap ugyan e gödrökben már tán harczolni fogunk, s holnapután talán el leszünk bennük temetve. Este kitisztítottam a puskámat s elkészítettem a töltényeimet.

Deczember 31-én reggel az utczán találkozom Pálffy Alberttel. Azt kérdi tőlem: «hát te nem futsz még?» – «Miért? Hiszen el van határozva, hogy Budapest alatt verekedünk.» – «Az éjjel a haditanács mást határozott, Budapestet feladják. Menekülj te is.» S tudva azt, hogy pénzem nincsen, ő adott kölcsön száz forintot.

Még nem hittem, hogy így lehet. Hogy minden nagyhangú felhivásunk csak a menekülés álczázása lett volna! Megvártam az estét.

Még erre a napra országgyűlés volt hirdetve. Este hat órakor ült össze. Hallottam beszélni Kossuthot, Batthyányit, Madarászt. A ki nem tudta még, hogy Budapest alatt nem fog eldöntő harcz vivatni, alig érthette meg, miért kel ki Madarász oly szenvedélyesen Batthyányinak azon indítványa ellen, hogy csak a kormány távozzék el Debreczenbe, de az országgyűlés maradjon Pesten. Madarász szerint most bátorság Debreczenbe futni, gyávaság Pesten maradni, végszavai ezek voltak: a ki elmarad közülünk, azt a hozzá legközelebb eső lője agyon! – Én már értettem a vitát. Itt nem lesz ütközet, Windischgrätz csata nélkül jön be, s ha itt találja az országgyűlést, megteheti, hogy új kormányt alakíttat vele s a Debreczenbe távozottat megtagadtatja. Tehát a futás most hazafiui kötelesség. Azalatt, míg az országgyűlés karzatán voltam, zászlóalj-parancsnokom odaküldött hozzám, s elvitette fegyveremet (sajátom volt) és lőszereimet: a budapesti nemzetőrség lefegyverezteték. Ez aztán meggyőzött.

Nemcsak karom, hanem a lelkem is le volt fegyverezve.

Egyedül álltam az utczán; egyedül a világban. Nem voltam semmi. Egy közkatona, a kit lefegyvereztek, egy lapszerkesztő, a kinek a lapja holnap nem jelenik meg.

Márcziusi bajtársaim mindegyike volt már valami. Petőfi Bem hadsegéde, Pálffy tanácsos, Irinyi képviselő, Egressy kormánybiztos, Oroszhegyi csapatvezér, Vasváry szintén, Csernátony kormányelnöki titkár, Vajda János főhadnagy, Degre százados, Farkas János tanácsos, Vidacs hadbiró, Lisznyay kormányi historiograph, Szegfy titkár, Királyi Pál százados, maga a jó Táncsics is Siklós képviselője. Mind valami! Egyedül én maradtam meg semminek: írónak.

S már most hová futni, a kinek sehol sincs otthona, a ki senkihez sem tartozik, a kire sehol sincsen szükség? Debreczen hat napi járó föld most! Legszigorúbb tél kezdete van. A szolnoki vasuton befagynak a mozdony csövei a hidegtől s én egy szellős carbonári köpönyegben megyek neki a hófedte Hortobágynak, családommal s a velünk együtt futó Szigligetivel. Én egy kis vánkost gomboltam a kabátom alá, hogy meg ne fagyjak, családomat paplanokba burkoltam; s a derék Szigligeti egy tarka virágu hálókabátot huzott felső öltönye fölé téli ruhának. Mennyit nevettünk egymáson s együtt a délczeg Pompéryn, ki a szibériai expeditióhoz egy hölgymuffot szerzett valahonnan. – Még most is lehet ezen nevetni.

A nagy dicsőségre következett egyszerre a nagy nyomorúság.

Nem a magánéletről beszélek. Annak csak a gyönyörűségére emlékezem. Mikor magam hordtam haza a debreczeni piaczról a köpönyegem alatt a libamájat, meg a disznóhust s a feleségem maga főzött egész télen át a nyitott konyhán: mikor egy szobánk volt: akkor voltunk leggazdagabbak: aranybányánk volt a kedélyünkben: kifogyhatatlan. Magánéletemnek legboldogabb korszaka volt a debreczeni inség idénye.

De a közügyekben volt a nyomor.

Naponkint eljártam Nyáryhoz. Két kormánytag lakott egy kettős szobában: Nyáry és Patay József. Mindennap első kézből kaptam meg a Hiób-hireket. Minden csatatéren vesztettünk. A főhadseregnek Görgey alatt hirét sem hallottuk. Ellenben megkaptuk Görgey váczi kiáltványát. Erdélyből népirtás hirei jöttek. Árulás, hűtlenség, gyáva megadás napirenden. A tábornokok nem engedelmeskednek; egy közülök P. épen fenyegető levelet ir a kormánynak, melyben azzal biztatja őket, hogy nem az ellenségre fog menni, hanem Debreczenre s szétveri a kormányt és országgyűlést, a mért Pestet odahagyta! A külvilágról nem tudunk semmit. Az hermetice el volt zárva; rendőrségünk tehetetlen, mindenki lehangolva. A forrói csatavesztés után a jó öreg Mészáros e szavakkal kezdé beszédét az országgyűlésen: «_szeretnék pinczéből felbeszélni, hogy ne látszanék arczom pirulása_» Csak Nyáry tartotta meg szokott humorát; de az is olyan éles volt már, mint a választóvíz.

Február elején azt kérdezte tőlem Nyáry, megvannak-e még azok a czikkeim, a miket a Pesti Hirlap számára írtam? Elhoztam azokat. Egyéb drágaságaim sem voltak. Nyáry azt mondta, hogy adjam át neki, ő kiadja azokat a Közlönyben, s ezentúl, mint rendes munkatárs írjak czikkeket hasonló irányban a kormány hivatalos lapjába.

Most, mielőtt feljegyzéseimet folytatnám, kérem a tisztelt olvasót, hogy mondjon véleményt az itt következő első czikkemről.]

[Footnote 7: Ezen czikk megjelenése egy hétig folyó országgyűlési vitára adott alkalmat. Ez volt az a czikk, a miért engem a «békepárt» – a kiegyenlítésre hajló párt szóvivőjének kiáltottak ki, s megtámadtak hirlapban és országgyűlésben. Azaz, hogy az utóbbi helyen nem engemet, hanem a kormányt, követelve tőle, hogy nyilatkozzék: a kormány nézete-e az, a mit én ott kifejeztem?

Nyárynak nem volt szabad igent mondani, noha valóban az ő nézetével találkozott az mind, s kivüle még több kormánytagéval is. Azt felelte, hogy a Közlöny felügyelete Jósikára tartozik. Erre Jósika nyilatkozott hirlapilag, hogy ő nem szokta a Közlöny czikkeit censurázni, csak általános utasításokat szokott az íróknak adni. Most újra heves támadás következett Nyáry ellen az országgyűlésen; melynek folytán elhagyta őt a phlegmája, tudta, hogy nem engemet, hanem őtet akarják megbuktatni, tűzbejött, lemennydörögte megtámadóit; de a kormány politikájáról megint nem nyilatkozott. Ezzel a válaszszal a ház nem volt megelégedve.

Ekkor én elmentem Jósikához (ez egyetlen egyszer találkoztam vele életemben) s felkértem, hogy ámbár én ő tőle soha semmi utasítást nem kaptam, mégis vegye elő azt az én vitatárgyává lett czikkemet, s mondja meg nekem: mi van abban, a mi az ő utasításával valamiben ellenkezik?

Jósika őszintén megmondta, hogy ő neki a czikk ellen semmi kifogása; – de maga Kossuth az, a kinek az nem tetszik.

Erre egyenesen mentem Kossuthhoz. Ő is igen egyszerű életmódot vitt, az elfogadáshoz könnyű volt hozzájutni nála.

Hidegen fogadott, de megbecsült vele, hogy hosszas bírálatot tartott czikkem tartalma felett, kifejezve kedvencz maximáját, hogy «_a politika az exigentiák tudománya_». Az volt a kifogása, hogy miért mondtam én ki, hogy a magyar nemzet csupán alkotmánya helyreállításáért küzd s nem a dynastia elüzéseért?»

– Mert igaz; csak alkotmányunkért küzdünk s azzal beérjük.

Kossuthnak nem tetszett ez a határozott hang. Visszautasítólag felelt.

– Ha azt akarjuk is, nem helyes azt kimondanunk. Ha ellenfelünk tudja azt előre, hogy győzelmünk esetére sem veszti el trónját, miért ne folytatná végig a harczot? Akkor csak mi veszthetünk, ő soha sem. Miért mondjuk mi ezt neki?

– Azért, mert már kimondta más: s arra igent, vagy nemet kell mondanunk.

– Kicsoda?

– Görgey.

– Görgey áruló! – mondá ekkor Kossuth indulatosan s okait is előadta, a mik e megyőződésben megerősíték. (Azokat nem mondhatom el.)

Szavai lesújtólag hatottak rám. Mindig meg volt az a gyöngeségem, hogy mikor hazám nagy emberei egymást sújtották: az nekem jobban fájt, mint nekik. – Általában az egész vita hasonlított egy athléta és egy gyermek közötti harczhoz.

Mégis volt bátorságom azt tovább folytatni.

– De én ismerek egy még nagyobb embert, a ki kétségtelen jó hazafi s mégis tett már lépéseket a mostani harcznak békés úton megszüntetésére.

– Ki az?

– Ön maga, kormányelnök úr.

Kossuth erre elnevette magát. Kedélye hirtelen át tudott csapni a haragból a derültségbe.

– Igaz, hisz az nem titok; de nem is igen komoly dolog. F..cs Leó gróf, mikor Bécsbe felutazott, oda jött hozzám s felajánlá, hogy a dynastia tagjaival beszélni fog a békés kiegyenlítésről. Én azt mondtam neki: nem bánom. Nem fog az azokkal beszélni. Ezt hallhatta ön.

– Ezt én nem hallottam: de tudok egy annál komolyabb kisérletet. _Csányi László_, a magyar kormány biztosa felhatalmaztatott rá, hogy tegye magát a kremsieri országgyűléssel érintkezésbe a végett, hogy háború helyett alkotmányos úton oldassék meg a két ország közötti viszály.

Kossuth hangulata ekkor egészen megváltozott irányomban. Látta, hogy én e kisérlet titkát birom, és azt a legkeserűbb megtámadások ellenében is védelmemre fel nem használom; egyenesen Nyáritól tudom, s az ő meghatalmazásából hivatkozom most erre ő előtte. Akkor aztán igen sokat és igen szépeket beszélt; de a miket nem való már meghallani az újabb nemzedéknek; csak beszéde végszavait jegyzem fel: szórul-szóra, a hogy akkor rögtön leírtam.

– A mi engemet illet, szólt Kossuth; én borzadok attól a gondolattól, hogy mi lesz _velem_, ha e nemzet győzni fog? Ez a nép képes lesz lelkesedésből, hálából engemet koronájával megkinálni; mitől Isten őrizze meg az én fejemet! Ön lát szívembe, hogy erre nem vágytam soha. Ha győz e nemzet, én visszavonulok. Akkor szükség lesz egy higgadt államférfira, minő Deák, egy organizáló főre, minő Szemere, egy administráló tehetségre, minő Nyáry; rám: a nép szószólójára többé semmi! Én, hogy népszerűségem útjában ne legyen az újjáalkotásnak; még csak polgára sem maradhatok ennek az országnak, ha fegyvereink győztek.

Meg voltam hatva a hazafiúi nagyság e fényes nyilatkozványa által. Meghajtám magam s azt mondám, hogy több czikket nem irok a kormány lapjába a mai napon túl.

– Várjon ön holnapig a lemondással, mondá Kossuth s elbocsátott.

Ekkor írtam a XVI-ik számu utolsó czikkemet.

És másnap Kossuth válaszolt az országgyűlésen a czikkem miatt történt interpellatióra; ragyogóan és nemesen. Mindenki meg volt vele elégedve. Én leginkább. Ott kimondá Kossuth, hogy nézeteihez szilárdul ragaszkodik, de azokét is becsületes törekvésnek nyilvánítja, kik más úton is lehetőnek tartják a hazát megmenteni; az utat nem akarja elzárni s e nézeteknek jogot adott a kormány lapjában kifejezésre jutni. E nyilatkozat nagy jellemet, nemes lelket mutat be. Itt közlöm azt egész terjedelmében. (Én azonban csak egy czikket írtam még azontúl a Közlönybe.)

Kossuth Lajos honv. biz. elnöke válaszol:

A tisztelt ház parancsa következtében a mult napokban történt interpellatióra kötelességemben áll a honvédelmi bizottmány nevében feleletet adni, azon interpellatióra, mely a Közlönyben megjelent némely czikkekre nézve közbejött, s a melyre a honvédbizottmány egyes tagja által adott felelettel a ház nem elégedvén meg, azt méltóztatott határozni, hogy magától a honvédelmi bizottmánytól kiván e részben nyilatkozatot. Legelőször is annyit kénytelen vagyok kijelenteni, miként sajnálom, hogy az interpellatió hirlapi czikk körül forog. (Helyes!) Én sokkal komolyabbnak tartom ezen időt, mintsem, hogy ilyessel foglalkozzunk, s hogy erre nézve a kormánynak kelljen nyilatkozni. Ezt előre bocsátom. Azonban a képviselőház parancsolt, s nekem nyilatkoznom kell. A honvédelmi bizottmány érezte annak szükségét, tisztelt ház, hogy a sajtónak hatalmas eszköze a közvélemény tájékozásában annál kevésbé hanyagoltassék el, minthogy az ellenség a rágalmakkal, mindenféle gyanusításokkal, és fonák előterjesztésekkel iparkodik megmérgezni és félrevezetni. Pesten a sajtó szabadon működött, mert hiszen a magyar országgyűlésnek, és ennek kifolyását képző honv. bizottmánynak terrorismust vetni szemére csakugyan nem lehet; igazán mondom, sok vád van a világon, a mi alapos, és sok a mi nem alapos, hanem ezen vád már legyen érdem, vagy legyen hiba, igazán nevetséges, ha terrorismus vettetik szemére akár a képviselőháznak, akár a honvédelmi bizottmánynak. De az ellenség részéről azt mondják Pesten, a Figyelmezőben lehet olvasni, hogy nálunk nem lehet szabadon szólani, nem lehet szabadon írni; én pedig a mennyire tudom, elitélés csak egyetlen egyszer, vagy egyszer sem történt; sajtónak szabad tér engedtetett azon reményben, hogy a sajtó olyan, mint Achilles lándzsája, mely ha sebet ver, maga legjobban gyógyítja meg. E részben nem is kellett volna annyit engedni, a mennyit engedett, s ha hiba történt, az abban állott, hogy egy kissé nem voltunk kemények. A pesti catastropha után nagy változás történt a sajtóra nézve, a nyilvánosság organumai megkevesedtek és úgyszólván az Alföldi hirlapot kivéve a magyar journalistika a Közlönyre volt redukálva. Ezen lap rendeletésénél fogva egyáltalán nem volt más, mint hivatalos értesítés, tényekről; és rendeletekről; de teljességgel nem az, a mi az időszaki sajtó többi organumainak rendeltetése: hogy véleményt képviseljen; és mivel más organum nem volt, más részről pedig a népben csaknem általánosan elharapódzott azon gondolat, hogy a mi a Közlönyben van, azt a kormány mondja, habár az a nem-hivatalos részben álljon is, arról gondolkoztunk, _hogy meglévén ezen vélemény és nem lévén más organuma a sajtónak vélemények szabad surlódás általi tisztázására, valjon nem lehetne-e részben_ intézkednünk? hogy mi a Közlönynek nem-hivatalos részében mint vélemény, okoskodás, raisonnement jelenik meg, a kormány gondolkozásának lehessen mondani. Gondolkoztunk tehát, hogy lehetne ezt elérni? de nehézséget találtunk; s őszintén megvallom: sok journalisticai talentumot ismerek, de senkit kivéve, s alkalmasint a ház tagjai is így vélekednek, senkiről el nem ismerem, miként valakinek véleményét úgy tudja képviselni, hogy csak valaki is általánosságban rá mondhassa: ez épen úgy van írva, mintha magam mondanám. Azt gondoltuk tehát, hogy miután ezen lapnak a tulajdonosa, úgy kellene eljárni mint egy laptulajdonos szokott, ki maga, vagy szerkesztője által minden czikket megnézhet előre s azt mondja, hogy: ezt felveszem, ezt nem veszem fel; s így a Közlönyben is, a mennyiben a kormány véleményt képviselt, _megnézettek a czikkek, hogy nem ment-e az belé, mi az országgyűlésnek, s ennek kifolyásának a honv. bizottmánynak gondolkozásával ellenkezik?_ De ebből még nem következik, hogy mind magáénak vallja a kormány azt, a mi belemegy, hanem csak azt, hogy _ne menjen bele az ő nézeteivel ellenkező_. Erre nézve nem tudtunk mást tenni, mint felkérni a képviselőházat, hogy a bizottmány részéről kiküldött egy tag mellé, egy pár tagot rendeljen a felügyeletre. A ház ezt nem találta jónak, mert, mint hallám, a censuráról tétetett említés, pedig nem az volt nézete a kormánynak, csak azon viszonyban vélte magát lelni, a mily viszonyban áll, egy lapnak szerkesztése irányában a tulajdonos, ki azt veheti fel lapjába, mi neki tetszik. Így lévén a dolog, a honv. bizottmány egyik tagját, Jósikát kérte meg, miként vállalná magára a Közlöny felügyeletét, hogy ne menjen bele olyan, mi a kormány nézetével és irányával ellenkezik, s ennek következtében azt adta utasításul Jósikának, hogy előlegesen tekintse meg a Közlönybe iktatandó czikkeket. Jósika azonban ezt inpracticus dolognak tartotta s az interpellatió következtében tanácskozván a bizottmány, Jósika azt jelentette, hogy ezen megbizásnak azáltal vélt eleget tenni, ha azoknak, kik fel voltak ssólítva, hogy írjanak a Közlönybe, néhány átalános utasítást ad, miszerint tájékoztassák magokat, hogy olyasmit írjanak, mi az országgyűlés többségének politikájával nem ellenkezik, s adta neki következő utasítást: 1-ör _Hogy a kormánynak politikája legyőzni az ellenséget, s megmenteni a hazát;_ 2-or _az 1848-iki törvények által biztosított országos jogoknak hatást, elfogadást és tiszteletet szerezni;_ 3-or _kikerülni mindent, mi szakadást okozna;_ 4-er _ellenünk szórt rágalmakat megczáfolni; s_ 5-ör _a Közlöny számára írt czikkek stylusában azon decorumot tartani meg, mely egy hivatalos lap fontosságával s komolyságával megegyező._ (Helyes.) Ezen utasítást adta Jósika azon íróknak, kik a Közlöny számára czikkek írásávaf foglalatoskodnak, s előlegesen nem nézte meg a beiktatott czikkeket. Egyik feleletem tehát az, hogy a kérdéses czikkekről a honv. bizottmánynak semmi előleges tudomása nincs s nem volt; hanem ha azt kérdi a ház utólagosan, hogy hát magáénak ismeri-e a kormány azt, a mi a Közlönyben írva van, erre nézve, átalánosságban, a nélkül, hogy megmondatnék, mit kiván különösen, a ház, nem lehet felelni: mert nincs a föld kerekségén egy czikk is, akárki írja, melyet részemről aláírnék, mert lehetnek benne olyan dolgok, miről tán egyik ember azt mondja: ez igaz, másik azt mondja: ez igaz ugyan, de nem kellett volna kimondani, a harmadiknak pedig a stylus és az összeállítás nem tetszik. Én tehát a hirlapi czikkeket egészen magaménak ismerni nem fogom, valamint arra sem lehet senkit is felszólítani, hogy mondja meg, miszerint magáénak egészen nem ismeri, mert vannak olyan dolgok a czikkben, melyeket az ember elismer, s vannak olyanok, melyeket el nem ismer. Alázatos kérésem tehát az volna, hogy arra nézve, vajjon a kérdéses hirlapi czikkeket a honvédelmi bizottmány magáénak ismeri-e vagy sem, ne kivánjon a ház feleletet. (Helyes.) Hanem, ha a ház valamely czikkben kijelentett elvre nézve szólítja fel a kormányt, tartózhatik felelettel, s én ismervén a háznak bölcseségét, az interpellátiót nem is értettem másképen, minthogy a ház a kormány politikáját akarná tudni. Ha ezt méltóztattak alatta érteni: van egy rövid, de igen rövid feleletem, s az egyértelmű azzal, mit sok izben volt szerencsém a ház előtt nyilatkoztatni, egyértelmű azzal, mi eddig a ház határozatait nagy körülményekben és kérdésekben vezette. Én t. i. a politikát úgy definiálom magamnak, hogy a politika az exigentiák tudománya. Ha tehát azt kérdi valaki a honv. bizottmánytól, minő politikát fog követni mához három hónapra, arra nem tudok felelni, mert a politika az exigentiák tudománya. Ha azt kérdik tőlem, mikép akarom vagy pedig miként akarná a honvédelmi bizottmány Magyarország dolgait bevégezni? Erre nézve mint politikai kérdésre nem tudok felelni, mert a politika az exigentiák tudománya, mert nem ismerem a körülményeket, melyek közt Magyarország állapotát bevégezni kell, tehát nem tudom, miképen lehet bevégezni. Nekünk, kik a haza védelmi terén állunk, csak kettő lehet feladatunk, t. i. _óvakodni attól, hogy jelen körülmények vontató kötelére akarjuk vonni a jövőt, melyet nem ismerünk, hanem védelmezni a hazát akképen, hogy Magyarország dolgai becsületes kiegyenlítésének semmiféle útja bevágva ne legyen._ (Helyes!) Hogy a nemzet bölcsesége és a körülmények szerint akként intézhesse el dolgait, mint legjobb és legtanácsosabb. (Helyes!) Ha tehát a ház tőlem, Kossuth Lajostól azt kérdi: republikánus vagyok-e vagy monarchista, erre nem felelek, hanem ha azt kérdi: mit akar a kormány s micsoda politikát követ? Azt mondom: _követi azt a politikát, hogy védeni kivánja a hazát igazságtalan megtámadások ellen, s e védelem közben semmi utat nem akar elzárni, hogy Magyarország ügyei, a nemzet jogai, becsülete és szabadsága alapján úgy egyenlíttethessenek ki, mint a körülmények szerint kiegyenlíteni legtanácsosabban lehet._ (Helyes, éljen.) Több politikát nem vallok be e perczben, s többet bevallani nem lehet. Ehhez még azt adom, hogy jövőre nézve, mi a politikát illeti, ismerem a kormány kötelességét, hogy bármi is történjék velünk, soha semmi esetben nem engedi Magyarország ügyeit oly irányban sodortatni, akárki által is, hogy akárminő egyének akár egyénisége, akár politikája decidáljon a nemzet sorsa fölött, hanem hogy mindenkor _a nemzet maga decidáljon_. (Helyes, éljenzés.)]

[Footnote 8: Hogy miért nem jött el több nevezetes képviselő Debreczenbe? Annak az indokául a képviselőház volt elnökétől, Pázmándy Dénestől, a következő eseményt hallottam elmondatni.

A schwechati ütközetet megelőző napokban, mielőtt a magyar hadsereg a Lajthán átkelt volna, a Bécsben székelő angol nagykövet meghatalmazottja lejött Pozsonyba Kossuthtal értekezni, czélja volt az angol kormány jó szolgálatait felajánlani, a két ország közötti viszály békés kiegyenlítésére.

Az értekezleten csak ők ketten voltak jelen; de a mellékszobában több képviselő várta az eredményt, azok között Pázmándy is.

Mikor vége volt a tárgyalásnak, Kossuth kikisérte az angol követ megbizottját s a mellékszobában levőknek azt mondá: «nem lett belőle semmi».

Mikor Kossuth kiment a szobából, a jelen volt képviselők közül Pázmándy összeszedte azokat az apróra széttépett papirrongyokat, a mik a padlón szétszórva hevertek s a kalapjába téve, hazavitte szállására. Ott több képviselővel együtt a papirdarabokat nagy fáradsággal összeillesztették, míg azokat egy egészszé képezték, s azon a rajta levő irás elolvasható lett.