Part 18

Minden elkövettetett, hogy e botrány megszüntettessék.

Fenyegettetének a lap kihordói, hogy agyonköveztetnek, de e fenyegetés nem hozathatott teljesedésbe azon csekély okból, miszerint az ehez megkivántató köveket harmincz mérföldnyiről kellett volna oda szállítani.

Tartatának egyenlőségi gyülések, miknek resultatuma azon kegyes óhajtás lőn, hogy bárcsak itt folyna a Duna, hogy azon lap iróit bele lehetne hajigálni.

More patrio követeltetett a cautio, ugyanakkor, midőn maga a kormánylap sem tette azt le. Mind hiába, másnap a cautio is készpénzben le volt téve.

A lap ócsároltatott úton-útfélen sajtóhibái és vádjai miatt. Hasztalan, másnap még több sajtóhibát s még több vádat hozott a miniszter ellen.

Indíttattak meg ellene hasonló formatumban fogdmeg lapok, a miniszter úr saját vezetése mellett, hanem az előfizetők nemsokára instantiát adtak be hozzá, hogy fordíttassa le magyarra, a mit ír, mert persául nem értenek.

Utoljára nem volt mit tenni egyéb, mint az országgyülés elébe adni a dolgot s sajtópert kivánni a méltatlan rágalmak ellen.

A szerencsétlen ujság földig gázoltatott. A fekete földig!

És elrendeltetett ellene a szigorú törvényes vizsgálat.

A vizsgálat soká tartott, a sajtóhibás lapocska azzal vádolta a minisztert, hogy nem bánt tiszta kézzel az ország által reá bízott vagyonok körül.

A dologság borzasztó volt. A vizsgálat igen sokáig tartott.

A mely nap a vizsgáló bizottmány referálandó volt, már azt előre tudta mindenki. A karzatok tele voltak uri hölgyekkel, kik már reggel hat órakor beültek, hogy helyet kapjanak.

Künn a piaczon nézdelték a helyet, hogy hol fogják felállítani az akasztófát, hány foga lesz annak, hogy minden ujságiró rá férjen, a ki a minisztert bántotta?

Tulajdonképen csak az volt még a kérdés, hogy vajjon akasztatni fognak-e azok, vagy guillotinoztatni?

A várva-várt óra végre megérkezett, az ülés megnyittatott.

Jelen voltak a miniszter úr és párthivei, magasan ragyogó ábrázattal, fenhangon kaczagva, handabandázva és ingerkedve.

Jelen voltak a meggázolt férfiak is, kik mertek a miniszter úr ellen szólni, meghúzódva, lenézve mindenkitől érdemeik szerint. Hátraültek szegények és lehúzták fejüket, hogy szemeik ki ne égjenek a szégyen miatt.

Felállt végre a vizsgáló bizottmány elnöke. Alacsony ősz ember, becsületes magyar arczczal s elmondva vizsgálatai eredményét, feszült várakozás közben, előadását azzal rekeszté be: hogy a megvizsgált holmikon _kétségtelen eltulajdonítás nyomai látszanak_.

Az emberek egymásra néztek, össze-vissza hüledezve, hallgatás lőn, a szúnyogröpülést meg lehete hallani.

Az ősz férfiú azt hitte, hogy nem fejezte ki magát elég világosan s újólag ismétlé.

– Itt nem vétkes hanyagság, hanem _világos lopás_ kérdése forog fenn s kezével esetleg-e vagy készakarva? egyenesen a miniszter felé mutatott.

Az, mintha egy sulyokkal csaptak volna a feje lágyára, hanyatt esett székében és néhány perczig meg volt halva.

A mint föleszmélt azon vette észre magát, hogy egyszerre tizen beszélnek hozzá.

A ki csak szóhoz juthatott, válogatva, nem válogatva a szót, szidta, mocskolta, s legjobban szidták, mocskolták elvbarátai, kik mindent elkövettek, hogy e tett részeseinek ne látszassanak.

Végre a sok tépés, marczangolás és püfölés után szóhoz juthatott ő is, de ekkor meg oly furcsákat beszélt össze-vissza, hogy mindenki elkezdett rá fenhangon kaczagni.

A publicumnak mindegy volt, akárkin történt a scandalum. Látvány volt elég. A scena váratlanul ugyan, de azért drolatique végződött.

A miniszter e felvonás alatt tökéletesen pulverizáltatott.

Midőn a teremből eltávozott, az ugyane nap kinevezett főápolónő nyujtá neki karját támaszul, mire a debreczeni civis azt jegyezte meg, hogy a főápolónő a legelső massacrirozott sebesültet hivatalos gondviselés alá veszi.

Látszott tagadhatlanul, hogy e jelenés után az országgyülés nyakára ült a miniszter úrnak.

Estig tartott a privát konferenczia a rendőri szálláson ez eset után s még azon éjjel gyors futár küldetett titkos missióval Hetveni úrnak utána.

*

Meredek havasok állják körül Abrudbánya városát. Hegy hátán hegy, mint megőszült óriások, emelkednek szerte hóval fedett ormok, miknek szakadékain feketésen zöldel a hóban lakó fenyő.

A sziklákon járatlan ösvények vezetnek keresztül-kasul, néhol a hegyek éles gerinczein futva végig, honnét a ködös mélység fenekét nem látni, másutt meredeken alig tartó lépcsők viszik tovább a veszélyes útat mélybe és magasba, a tajtékot verő hegyi patak mély örvénye fölött egy-egy keresztül döntött fa rávetődő törzse az átvezető híd. S lenn, lenn a visszhangzó mélységben egy egyenes út visz két magas sziklafal között, keskenyen, rögösen a bányavárosig.

Ez úton látjuk haladni Hetveni urat az ő csapatja élén.

A csapat rendetlen, útjában lármáz és verekszik, ruházata a hány, annyiféle, hanem a tiszt urak, kik világért sem elegyítik magukat a közkatonaság közé, annál ragyogóbbak, öltözetük piros prémes zöld dolmány ezüsttel és vörössel, a hol csak lehet, kihányva. Maga Hetveni úr aranygallért visel.

Csupán egy kis csapat tart szigorú rendet. Vezérük fiatal, komoly, lelkesült arczú ifjú, maguk a fiúk mind oly érettek, oly okosak. Tán mindnyájan egy tanoda egykori tanítványai. Sorakozva mennek, hangot csak lépéseik tactusa ad.

Utánuk ismét ágyúk és ágyúszekerek, mik körül sem tüzér, sem fedezet.

Hetveni úr meghallá, hogy a magyar kormány a békülni kész románok lefegyverezésével foglalkozik Abrudbányán, s rögtön sietett oda hivatlanul, kéretlenül, az alku pontjaiba beavatkozandó.

Még eddig a merre járt, a legjámborabb oláhok közt, kik soha a magyarra egy rossz tekintetet nem vetettek, mindenütt sarczot vetett a békés falvakra. Tudta, hogy az oláh pórnők arany és ezüst pénzeket viselnek felfűzve. És gyüjté az aranyat és ezüstöt.

Most úgy hivé, itt az idő Abrudbányára jönni, hol hite szerint sok aranynak kell lakni, miután az oláhok leteszik a fegyvert. Azelőtt nem igen volt passiója őket meglátogatni.

A románok nagy része e közben már megadta magát, s fegyvereit a békekövet kezeibe tevé, ki erős szavakkal igérte nekik a multak feledését és közbocsánatot, ha ezentúl békében maradnak.

A békülés legszebb folyamában érkezék meg Hetveni úr éhes csapatjával s saját kincsszomjával s megállítja az alkudozásokat.

Követelései botrányosak voltak.

Magyar vagyok, nem akarom azokat leirni.

Elég annyit mondanom, hogy azokat saját békekövetünk undorral utasítá vissza.

A guerillavezér azonban nem volt az az ember, ki szép szavakra hallgatni szokott.

Fegyvereseit azonnal csatarendbe állítá, bevezette a fegyverlerakás szinhelyére s a fegyvertelen oláhok közé lövetett vele.

Ha egy századdal később mondaná el valaki e tényt, azt felelnők rá, nem, az nem igaz, ily alávaló tett magyartól nem származhatott soha! De emlékezetünk még nagyon élénk s a mik ez után következtek, sokkal inkább el vannak terjedve, minthogy valamit el lehetne belőlük titkolni.

E galád mogrohanásra, mintha a föld okádná ki a harczosokat, ezrei és ezrei támadtak elő a fegyveres románoknak a körülfekvő bérczeken, kik gyanusan várták a békülés kimenetelét s még nem tevék le a fegyvert, s most boszúra lobbanva fogták körül a guerilla-sereget, mint egyetlen jelszóra, kürtök rivalltak mindenfelé s vérengző ordítás.

A békekövet még csillapítani akarta őket, de azt mint árulót darabokra tépték s a guerillákat beűzték a városba.

Ha katona lett volna, ha magyar lett volna, utolsó csepp vérig védte volna a védetlen várost, melyre vészt, pusztulást idéze, de nyomorú korcs volt a silány s meg sem állapodva futott serege előtt, meg sem állapodva, hátra sem nézve, hanem karddal vagdalva azokat, kik előtte akartak szaladni.

Csak egy csapat nem futott el, csak egy csapat állt ki a fenyegetett város védelmére, a komor, hallgatag ifjú kis serege.

Kétszer nyomta vissza a százszor nagyobb túlerőt, míg végre az oláhok elfoglalták ágyúit.

– Ne hagyjuk ágyúinkat fiúk! – kiáltá megvillantva véres kardját az ifjú s elszántan a küzdő tömegbe rohant. Még egyszer elverte őket ágyúiról, tért hagytak körüle s csapatja körül a visszaszórt oláhok, s azután felülről a hegytetőről kövekkel hajigálták őket agyon.

Igy esett el korunk egyik legszebb tehetsége, kiben oly forró szív, oly magas észszel volt párosulva, hozzá és seregéhez nem méltó csatában, ágyúit és becsületét védve.

Ez ifjú hős – Vasvári Pál.

E rövid ellenállás után a felbőszült nép a martalékul vetett városra rohant.

Mi történt azután? Ne kérdjétek.

Azt tudni nem jó emberi léleknek.

Fátyolt reá, sűrű fátyolt. Beszélnek úgy is eleget a kihulló könnyek a kihullott vérről.

Hetveni úr 1600 főnyi csapatából – hatvanad magával menekült meg, a többi a szorosokban agyonköveztetett, anélkül, hogy csak egy puskalövéssel védhette volna magát.

Abrudbánya most leégetett lakatlan rom.

Nehány nap mulva felkötött karral részvétgerjesztőleg járt Debreczen utczáin Hetveni úr papagájszín uniformisában.

És a miniszter úrnak rettenetes rossz kedve volt.[32]

Ez utóbbi eset nagyon elevenig ható csapás volt a miniszterre.

Nem ilyen véget szánt ő a gonddal és előnyökkel szervezett guerilla-csapatnak.

Mint hajdan Napoleon, úgy akart ő megjelenni ezek szuronyai mögött az ellene támadt országgyülésen, de kegyencze elrontotta a tervet.

Még egy desperatus kisérletet próbált azután meg az országgyülés ellen, de az is siralmas eredménynyel végződött.

Lázító czikkeket iratott bérencz lapjaiban saját sanscrit nyelvén és még sajátabb sansesprit modorában az országgyülés tekintélye ellen, melyben annak feloszlatását sürgeté, még pedig rögtöni feloszlatását, nehogy ideje maradjon az ő fejére kimondani az itéletet.

De pórul járt czikkeivel, mert az országgyülésen megmosdatták értük és nem törülgették meg utána, a herculesi nemzetőr generalis pláne oly névvel nevezte őt minden circumscriptio nélkül egész pereputyjával együtt, hogy e kifejezést az elnök imparlamentárisnak nyilatkoztatta, de melyet a jelen volt publicum osztatlan applausussal fogadott.

A czikkiró, hogy mind ezek általi sértetlenségét s egyszersmind az egész gyülekezet iránti lenézését kitüntesse, a tartott szellemi püfölések közben felkapaszkodott a gyülterem contignácziós kathedrájába s onnan kaczagott alá, fejét mindenféle oldalra billegetve, mint egy gypszpagódli, mindaddig, míg a sértegetett rendek elkezdtek neki mogyorót hajigálni fel, mint szokás a menageriákban kalitkázott bohókás evetkéknek és tengeri macskáknak mogyorót hajigálni.

Erre megszégyenlette magát és lekotródott.

Ez történt ápril 12-én.

Másnap ki kelle mondatni az itéletnek a hűtlen miniszter fejére, kinek letüntetével, a kormányon elhatározó majoritásban maradandott a békepárt; de másnap és harmadnap egészen más dolgok történtek Debreczenben, miknek auspiciuma alatt a miniszter gyönyörűen menekült.

Volt-e e másnapi eseményeknek összeköttetése az előbbiekkel vagy sem? Miért kellett azoknak közvetlenül másnap bekövetkezniök? Azt mi nem akarjuk feszegetni, annyi bizonyos, hogy azok megtörténte után a minisztert a gyémántokért senki kérdőre nem vette.

*

Hová levétek ti napjai a ragyogó dicsőségnek, hová lettél te hőstettekben gazdag időszak, te hír mámorával ittas év?

Elmultatok, elenyésztetek.

Hová levétek ti hősei az új históriának, kinek neveit két világrész tanulta kimondani?

Elvesztetek, gyászos, nyomorú halállal, nem a harczmezőnek dicső halálával.

Hová levétek ti szellemóriások, kik újjá akartátok alkotni a világot?

Nyögtök lánczok között, vagy futva bujdostok, elhagyva nőt, gyermekeket, hazát, elhagyva az ősi hajlékot, s elhagyatva örömtől, reménytől!

Hol vagytok ti thermopilæi hősök, fiai az ifjú hadseregnek!

Idegen tartományokban érdemjel-fosztottan bünhődtök nem önbünötökért.

És ti, kik sohasem szerettétek, csak szoptátok a hazát, kik játszottatok mindennel, a mi szent; ti a szabadság hamis prófétái, hol vagytok, mint folynak napjaitok?

Farsang van. Mulattok ugy-e bár!

_Sajó._

UTÓHANG.

(1875.)

Eddig terjednek forradalom alatti irataim, a mik azon években mind nyomtatásban megjelentek.

Most már csak historiai adalékok számába mennek azok: értelmük, a korszakkal együtt, mely őket szülte, elenyészett.

A jelen kor a nyugodt alkotás, a békés kifejlődés ærája. A jelen nemzedék feladata csendes munkával építeni a multak romjai helyébe; se társadalmi, se politikai forradalom nem létezik ránk nézve.

Ma az ország és a trón érdekei egygyé vannak forrva s egymástól se külön nem választhatók, se szembe nem állíthatók.

A két birodalom s annak uralkodója egyedüli jó barátjaikat és biztos szövetségeseiket egymásban ismerték fel. Oktatójuk a történelem s a tandíj drága volt. Nem fogják azt elfelejteni.

Azon a hangon, melyen 1848/9-ben irtam, nem fog Magyarországon többé irni senki. Ez meggyőződésem – és imádságom.

«Hang» az már csupán; nem «érzelem» többé. – Akkor az volt.

Még egy történelmi adat feljegyzésével tartozom az olvasónak, ki e műveimet kegyes volt végig lapozni?

Hogyan lehetett az, hogy a rémuralom, mely a forradalomban részvételért oly szigorúan osztotta büntetéseit; a sajtó kezelőit nem üldözte soha? Ha igy irt a «békepárt» egyik szóvivője, hogyan irhattak még azok, a kiknek ez «béke-zsolozsma» volt, s vele szembe álltak?

Elmondom.

A forradalom bevégezte után egyik közvádló igen is állított fel saját kategoriát az irók számára is; s harmincznégy magyar irót jelölt ki, mint a kivégeztetésre érdemeseket; köztük e czikkek iróját is. Ekkor egy másik közvádló (Kossalkó János) egy terjedelmes emlékiratot nyujtott be az akkori kormánynak, melyben történethiven kifejté, hogy a magyar forradalmi irodalom semmi egyebet nem tett, mint visszhangját adta az akkori közérzületnek: nem volt az vezetője, csak tolmácsa a forradalomnak.

Ezen emlékirat meggyőző indokolásai folytán lett mellőzve az egész kategoria az irók részére s a forradalom alatt irt műveiért még idézve sem lett a kijelölt harmincznégy legemlegetettebb magyar iró.

Már az 1850-diki vésztörvényszék előtt, alig fél évvel a forradalom befejezése után; jogelvet képezett az a felfogás, hogy az 1848/9-diki irodalmi művek csak történelmi adalékoknak tekintendők.

Nagy része azoknak még abban az évben egy gyüjteményben reprodukálva is lett s az akkori kormány engedte azt megjelenni, mint történelmi adathalmazt.

Többre ma sem tartanak jelen műveim igényt: – ennyire ma is.

*

Helyén találom itt még nehány szóval rövid vázlatát adni a forradalom második éve alatti viszontagságaimnak.

A néphit azt tartja, hogy a mit az ember új év első napján tesz, azt fogja aztán tenni az egész esztendőben. Ez rajtam beteljesült. 1849. jan. 1-én elkezdtem futni. Ez volt aztán az egész év rende rám nézve.

Debreczenből, a mint a magyar seregek Pestre bevonulását megtudtam, siettem ide haza, s azonnal megkezdtem a Pesti Hirlapot szerkeszteni; s azonkívül a Debreczenben hagyott Esti Lapoknak levelezni. Nehány nap mulva családom is követett; de nem soká volt helybenmaradásunk. Buda ostroma s Pest bombáztatása utolsó napjain nőm Nyáregyházára küldtem Nyáry Pál rokonomhoz, s nehány nap mulva magam is utána mentem. Buda bevétele után az Esti Lapok is Pestre kerültek s akkor aztán két lapot szerkesztettem. Ludassy Mór volt a segédszerkesztőm. E lapokat nem találom már sehol: azt tudom, hogy keresztes-háborút hirdettünk az oroszok ellen. Egy este, mikor az oroszok már Hatvanban voltak, L. M. barátom azzal a hirrel örvendeztet meg, hogy Ledru Rollin (!) háromszázezer francziával kötött ki Triestben. – No ha Ledru Rollin még csak Triestben van a maga háromszázezer francziájával, akkor nekem jó lesz Pestről odább mennem. Vettem a puskámat, búcsút vettem a családomtul s mentem – nem tudom hová. Az úton összekerültem Nyáry Pállal. Elfogott s arra a kérdésemre, hogy mit tegyünk most? megtanított egy tréfás népdalra, mely így kezdődik: «Szalad a kutya Szeged felé!» Ezentul Pestmegye tisztikarával utaztam együtt. Kecskeméten közgyülést tartottunk s megtettük Kecskemétet Pestmegye középpontjának. Három nap mulva kerestünk neki más középpontot: Vadkertet. És így tovább: egész Szegedig.

Szegeden a legnagyobb elbúsulás közepett feltaláltam nőmet. Egy kedves iskolatársam Zabolay István, utánam hozta őt Pestről, messze kerülve az ellenséges táborok elől. Az újabb vesztett harczok után ismét futnunk kellett egész Aradig, négyen voltunk együtt: Kőrösy Sándor hadbiró barátom (most jogtanár Pápán) és feleségeink.

Aradról elindultunk Nyáryval Görgeit keresni. Őt feltalálva, nőm Schodelnéval együtt Gyulára ment Erkel Ferencz orvostudor testvéréhez, mi vissza a magyar sereggel Aradra. A temesvári veztett csata után még jelen voltam az ujaradi rövid ütközetben s aztán mikor mindennek vége volt, ismét egyedül álltam az utczán.

A gondviselés ismét egy politikai antagonistámat küldte segélyemre. Kossuthnak egy közeli rokona s titkára Rákóczy, arra az ötletre jött, hogy ő se ki nem szökik az országból, se meg nem adja magát; hanem félre teszi magát okosabb időkre; vett szekeret, lovat, maga felöltözött kocsisnak, engem felvett utasnak, keresztülhajtott vakmerően az egész szemközt jövő orosz táboron. Az oroszok meg sem szólítottak bennünket. Igy jutottunk el Gyulára. Ott nőm egyedül volt, már Schodelné eltávozott. Vele együtt menekültünk egész a borsodi Bükk rengetegéig; hol egy ismeretlen völgy rejtett falujában Tardonán Telepi sógora, a derék becsületes hazafi, Csányi Béni birtokos vendégszerető hajléka fogadott be. Itt éltem öt hónapig és festegettem. A külvilágról nem tudtam semmit. Nagy jótétemény volt ez. Csak nőm tudta hollétemet s többször meglátogatott itt, a rossz hírt elhallgatva előttem. A komáromi kapitulácziókor Szigligeti testvére honvédőrnagy az én nevemet is beiratta a kapituláló őrsereg közvitézei közé s nevemre szóló Geleitscheint hozott nőmnek, ki azt maga hozta el nekem.

A halálbüntetés alól tehát már ki voltam szabadítva. De Pestre csak később volt tanácsos visszatérnem; akkor is álnév alatt, álöltözetben, idegen utlevéllel, s hónapokig nem hagyhattam el a szobát. És így beteljesült rajtam a közmondás, hogy a mit az új évben tettem, az esztendő utolsó napján végeztem el.

Egyáltalán ez évben annyi gondviselésszerű eset történt velem, hogy lehetelen theosophistának nem lennem.

Már a 48-iki őszi hónapokban azt izente nekem Pázmándy, hogy engem bizonyosan fel fognak akasztani, ha a magyar kormány nem; hát az osztrák. S csaknem beteljesült a jóslat – ő rajta magán, kit háromszor állítottak a bitó alá: kétszer az egyik, egyszer a másik kormány. S ez rajtam is megtörténhetett volna.

Noha a hőstettek mezejét nem kerestem, mégis minden veszély utólért, lecsapott mellém és sértetlen hagyott. Pest bombáztatásakor a lakásom melletti földszinti házat szétvetette a bomba, hogy két fala kidült; s a Landerer nyomda előtt szerkesztőségem ablakait zúzták be egy másik darabjai. Az első halottja a várostromnak mellettem esett el a Dunaparton, ágyúgolyótól találva, s Szegeden épen akkor, midőn a városházára mentem útlevelem láttamoztatásáért, repült a légbe a lőporraktár s az egész tér terítve lett szétszórt tégladarabokkal, míg a légben ezernyi bomba pattogott szét egyszerre. Engem egy sem talált.

S mikor mindnyájan elbuktunk, mikor jó barátaim nem segíthettek rajtam többé; akkor védelmemre keltek az ellenségeim, s megszabadítottak azok.

Ez érthetővé teszi, miért nem tudok többé s miért nem tudnék többé «úgy» irni, a hogy e kötetben foglaltak vannak irva?

Csöndes ember lett belőlem.

_Jókai Mór._

A KIADÓ MEGJEGYZÉSE.

E kötet _bővített_ lenyomata «Forradalom alatt írt művek» 1875-iki kiadásának. Ahhoz az anyaghoz, melyet Jókai 1875-ben e gyüjteménybe fölvett, hozzátettük 1848–49-ben irott műveiből a következőket:

A «Szomorú idők» cz. töredéket, az _Életképek_ 1848. ápr. 30. számából;

a Pesti Hirlap programmját;

a _Közlönyből_ a XIII., XIV., XVI., XVIII. és XIX. sz. czikket;

a debreczeni _Esti Lapokból_ a «Politikai schiboleth», «Mikor megyünk vissza Pestre», «Windischgrætz dühödik» cz. czikkeket; ugyane lapból a «Politikai Horoszkop» cz. gyüjteményből az «Április 14-ike» és «Windischgrætz» cz. czikkeket, a «Levelek Debreczenbe» cz. gyüjteményből a II., III., IV. és VII. levelet és a

«Charivari» cz. alatt összefoglalt apróságokból a 4, 5, 6, 7, 10, 11, 13, 18, 21, 22, 23, 24, 28, 32, 39, 40, 45, 48, 49, 61, 62, 63, 64, 101, 102, 103, 104, 105, 113, 114, 115, 116, 117, 118. számút.

Bár a szerző az 1875-iki kiadásnak e kötetben is változatlanul közölt Előszavában kijelentette, hogy «mindazt a mi jelen könyvében az 1848–49-ben irt műveiből benn nem foglaltatik, megsemmisítettnek nyilvánít» – az itt felsorolt uj anyagnak átolvasása bárkit azonnal meggyőz arról, hogy úgy históriai, mint irodalmi szempontból igen nagy kár lett volna ezt az anyagot porladni hagyni még tudományos kutatókra nézve is nehezen hozzáférhető régi ujságokban, Jókai 1849-iki lapjainak abban az egy példányában, melyet gondosan őriz a Magyar Nemzeti Muzeum könyvtára. Maga ez a körülmény azonban még nem bírt volna rá bennünket arra, hogy a szerzőnek egy emberöltővel ezelőtt határozottan kinyilvánított akaratával – ha csak látszólag is – szembehelyezkedjünk.

De Jókainak 1903. május 31-ikén hozzánk intézett levele, mely munkáinak dolgában a szerzőnek minden tekintetben végérvényes rendelkezéseit tartalmazza, egyenesen kötelességünkké teszi a föntebb felsorolt munkáknak a «Forradalom alatt irt művek» cz. gyüjteménybe való felvételét. Az 1875-iki kiadásból kihagyott részek különben 1875-ben nem is állottak a szerzőnek rendelkezésére; 1875-ben még a Magyar Nemzeti Muzeumban sem volt meg a debreczeni Esti Lapok teljes példánya, a pesti Esti Lapok teljes példánya pedig még ma sincs meg egyetlen köz-gyüjteményünkben se.

Megemlítjük még, hogy a «Forradalom alatt irt művek» 1875-iki kiadásából kihagytuk e helyütt «Az utolsó fejedelem» czímű elbeszélést, mert ezt Jókai a Nemzeti kiadásnak már a XCIV. kötetébe fölvette.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A «Forradalom alatt írt művek» 1875-iki kiadásához.]

[Footnote 2: Mindenekelőtt egész általánosságban megjegyzem, miszerint távol van tőlem az az igyekezet, hogy magamat valami nagy embernek mutassam be, vagy hogy a martyrok sorában magamnak helyet akarjak szorítani. Semmi nagy tettet nem követtem el: mentem, a merre az események vittek, mondtam és irtam azt, a mit a _velem érintkező_ közvélemény sugallt, jelen voltam igen nagy eseményeknél, hevültem, a hol mindenki hevült, s aggódtam, a hol mindenki aggódott, védtem magamat, ha megtámadtak, fiatal voltam, nem tanultam még félni önmagamért; nagy embereket mertem megtámadni, de azok engem viszont nem üldöztek úgy, a hogy tehették volna; sőt gyakran igen nagy válságokban épen ellenfeleimnek irántam való kimélete szabadított meg. Tűrtem a mozgalmas idők nyomorát, a mennyi minden egyes emberre esett belőle, s voltam közkatona, a hogy légio számra mások, tehát e darab önéletirással se bámulatot, se sajnálatot magam iránt támasztani nem akarok.

A márcziusi napok eseményei elég fényesek voltak és maradnak, de mind e fénynek annyi osztályosa van, hogy rám igen kevés jut belőle. A pesti tizenkét pont szerkesztése eredetileg a nemzeti kör érdeme, az első gyujtó szikra Petőfié, a fiatalság fellelkesítésében Vidats volt a főtényező, Vasváry a népszónok, a szabadsajtó tettleg életbeléptetését Irinyi kezdeményezte; én épen csak felolvastam a nép előtt a tizenkét pontot; s a mi a következő napok rendén levő népszónoki diadalokat illeti, azokban annyian részesültünk, hogy már harmadnap nehéz volt valami ujat mondani, s negyednap már túl voltunk szárnyalva s azon vettük észre, hogy a conservativ Bánffy Pál báró kilép a casino erkélyére s a «papi jószágok elvételét» indítványozza 13-ik pontnak, a hű katholikus Török János a «forradalmi klub»-ban a respublika mellett agitál; s a jámbor helytartósági titkár Vanczák a múzeum lépcsőkorlátjáról a communismusra haranguiroz. Az egyiket belöktük, a másikat kilöktük, a harmadikat lelöktük; ez volt a legnagyobb érdemünk.