Part 17
– Ugy-e néznek utánam a dámák? – kérdi a miniszter úr pecsétőrét, mert maga nem mert hátranézni, félt, hogy leesik.
– Az egész világ enchantirozva van általad, csak ne csinálj púpos hátat.
– Brrrr! Hogy tele fecskendett sárral ez a griff! Hohó ne, hohó ne! ki hitte volna, hogy még sarat is lássunk Debreczenben? Nem azért, mintha ritkaság volna, hanem azért, hogy mi itt értük a sáros hónapokat.
– Az igaz. És milyen jó volt, hogy akkor el nem mentünk. Rögtön utána másnap jöttek a győzelmi hirek. S mi néhány rongyos százezerért szinte itt hagytuk pompás, gyönyörű állásunkat.
– Az igaz. Nagyon belevesztettünk volna. Azóta két milliónál több fordult meg a kezemen.
– Mennyi van mindössze kiadva?
– Harminczkét millió hat hónap alatt. Az előbbi hat hónap alatt csak hat millióra volt szükség.
– Hát számadás mennyiről van?
– Egy batkáról sincs.
– Nem is fognak követelni?
– Kicsoda? Ez a soklábú országgyülés! Mernek is ezek ellenem szólni! A minap plena sessione mondtam meg nekik: hogy mindnyáját le fogom guillotinoztatni, egy ugyan azt kérdezte tőlem gúnyosan, hogy kiket? Mindazokat, a kik félnek tőlem. Az ember elnevette magát, de én bizonyos vagyok róla, hogy azóta nem tud nyugodtan aludni.
– Csak az a baj, hogy Debreczenben vagyunk.
– Az bizonyos, hogy nagy baj. Ez a nép oly phlegmaticus, oly rettenetes józan, hogy épen semmi crawalt sem lehetne vele indítani. De jussunk csak vissza Pestre! Megvannak még ott az én embereim, kiket két forint diurnumért láthattál a redout előtt órákig ordítozni az októberi napokban. Jussunk csak Pestre.
– De hátha elébb belénk kötnének, mint oda jutnánk?
– Gondoltam rá. Az egyenlőségi clubbnak meg van hagyva, hogy dolgozzék erősen. Nyárynak legközelebb macskazenét adatok, az ilyesmin leghamarabb megizelíti a pórnép a crawallokat; Kovácsot elfogatom, mint titkos összeesküvőt, vele az egész békepártot. Kazinczyt, a Zeykeket, Pálfit, Farkast, azt a rongyos ujságirót kiutasítom a városból. Ha ez sem segít, beredelem Hetvenit az ő guerilláival s szétveretem az egész parlamentet.
– Parbleu, ez nem ér semmit, mert meglehet, hogy Hetvenit és a macskazenéző companiát ez a tréfát nem értő publicum meg találná botozni s ez csak azon esetre lehetne elővehető, ha valami eclatans brutaliter támadnának rajtad a gyülésben. De mit teendnél akkor, ha szép lassan, körülkerülgetve, egész szelidséggel oly téren támadnak meg, hol nem csata, hanem egy egyszerű dialog, egy nyugodt pertractatio által érheted el megbukásodat?
– Azt nem merik tenni.
– Lehet, hogy nem merik, de akarják. Ezek a súgó-búgó emberek főznek valamit s csak az alkalmat lesik, hogy elejthessenek. Félnek tőled és ez rossz biztosság rád nézve. Sohasem szerettem ezeket az embereket. Különös ellenszenvem volt mindig a becsületes emberek ellen. Ezek nem valók politikusoknak. Ezek sohasem azt nézik, hogy mi hasznos, hanem azt, hogy mi illendő? Jó professorok váltak volna belőlük.
– Pah, pah! Félnek és van okuk rá.
– De mégis, ha valamit kitudhatnának rád. Teszem föl azt a ládahistóriát.
– Csitt! Lassabban. Nem tudhatnak ki semmit. Különben gondolkoztam felőle.
– Simont megint itt láttam.
– Visszahozta az ördög. Ma megint elküldtem, meg sem hagytam pihenni. Ez, ugy hiszem, utolsó utja lesz. Egyébiránt te mindenesetre küldd el a feleségedet a lengyelhez. Ijesszen rá erősen, most tudom, hogy egy fillérje sincs. Sikerülni fog.
Uj lovagok jöttek szembe. A beszéd megszakadt, s nemsokára a nagy erdő szépei egy csapat gavalléron legeltetheték szemeiket, kik közül egy ugy ült a lovon, mintha penitencziából tenné.
*
Még az nap este a pecsétőr felesége, – egy kis ravasz furfangos nő, – fölkereste a lengyelt, kivel ama mulatságos konferenczián találkozánk, s ki ott oly igénytelen szerepet viselt.
A lengyelnek igen sok gyermeke volt és kevés pénze.
Becsületes ember volt és szegény.
Az asszonyság ezt jól tudta s épen erre a körülményre volt szüksége.
– Édes barátom, – szólt a lengyelhez, – helyet sem foglalva nála, ön emlékezni fog azon estélyre, mikor Laczi véletlenül fölfedezte, hogy valaki a szekrényéből pénzt lopott el.
– Emlékezem.
– A pénz kétszáz pengő volt.
– Ugy mondta.
– Laczi azt hiszi, hogy ezt a pénzt ön vitte el.
– Asszonyom!
– Nekem azt mondta, hogy ön vitte el.
– Asszonyom, ön és mindenki, a ki valaha ismert, tudhatja: hogy én szerencsétlen vagyok, de becsületes ember. Senki egy megalázó tettet nem vethet szememre, Sokszor éheztem, de nem loptam soha. Esküszöm az Istenre, hogy nem láttam a miniszter pénzét.
– Én elhiszem barátom, de Laczi gyanakszik, és Laczinak ez elég arra, hogy önt befogassa.
– Engemet? Minden alapos ok nélkül? S ki adott neki erre hatalmat? Ez nem történik sehol.
– Hjah barátom, itt nem ugy megy, mint másutt. A minap, azaz, hogy jó minap, ezelőtt hat héttel Laczi Szemerének egy biztosát csukatta be, csak azért, hogy őtet miniszternek nem titulálta, most is ott ül és hihetőleg ott fog ülni, mig Szemere érte nem jön. Tegnapelőtt pedig a tulajdon titoknokát csukatta be, a miért az Esti Lapokba mert irni.
– De hiszen ez szörnyűség!
– Nem tagadom, hogy az. Én önt sajnálom, önnek gyermekei vannak és ön nem tudná őket hova tenni, ha fogságra jutna.
A lengyel szemeibe könyek gyülekeztek.
– Minő méltatlanság – minő gyalázat!
– Egy esetben ki tudnám önt menteni, ha tudniillik azt a szint adnók a dolognak, hogy ön csak tréfás bizalomból vette el azt a pénzt Laczi fiókjából s később visszaadná.
– De nekem asszonyom nincs, nem is volt annyi pénzem régtől fogva.
– Arról lehetne tenni. Ön irást adhatna magáról, hogy a pénzt Laczi fiókjából elvéve, azt, mihelyt lehet, neki visszafizetendi.
– Azt, asszonyom, nem fogom tenni.
– Akkor a pénzt lesz ön kénytelen előteremteni.
– De hol vegyem azt asszonyom?
– Azt én nem tudom. Hanem arról biztosíthatom önt, hogy ha holnap reggelig vagy a pénzt, vagy az irást nem fogja kézbesíteni Laczinak s az egészet bizalmas tréfára nem igyekszik fordítani, délre a börtönbe kerül.
– Rajta leszek, asszonyom.
– Isten önnel.
Az asszonyság eltávozott, a lengyelt egyedül hagyva síró gyermekeivel.
*
Másnap reggel a miniszternél látjuk az asszonyságot. A miniszter még negligéeben volt.
– Voltam a lengyelnél – mondá, – az ember sírt, megijedt nagyon. Igen fél az elfogatástól. Egy óra mulva itt lesz. Pénze nincs, kénytelen lesz irást adni magáról, hogy az ön pénzét elvitte.
– Igen jól van. S azzal rögtön küldöm őt Galiczia szélére oly megbizással, mely miatt kénytelen lesz magát rejtve tartani. Mihelyt távol lesz, előlépek az irattal, nagy zajt ütök, hogy az én emberem megszökött és engem meglopott. Az a bizalmasság, melylyel házamhoz ki- és bejárt, valamint saját elismerése tökéletesen valószinűvé teendik a mesét. A ki nem hiszi, azt hazaárulónak kiáltjuk s veszve van. A feltörött ládák neki fognak beszámíttatni.
A miniszter úr tovább is igen kedélyesen mulatott a fentisztelt hölgygyel, de a mi inkább tartozván a romantica, mint a historia köréhez, hallgatunk róla, mig egy férfias koczogtatás az ajtón ismét historicummá teszi az elbeszélést.
A lengyel volt, a ki belépett.
A miniszter úr nem tudta milyen arczot csináljon egyhirtelen, bár azt már hetek óta betanulá, de a lengyel komoly arcza kissé zavarba találta hozni.
– Uram, – szólt a lengyel hidegen, – ön rám gyanakszik, hogy kétszáz forintját elvivém s fenyeget, hogy megbecstelenít, ha vissza nem adom.
– Nem, nem öcsém – vága közbe confidens hangon a miniszter, – látod, nem értesz, az a pénz nem volt az enyém, nekem arról számolnom kell. Én tudom, hogy te azt most vissza nem adhatod…
– Kérem, – vágott közbe a lengyel, az asszonyságot észrevéve, – e párbeszéd nem igényel tanukat.
A miniszter intett az asszonyságnak s az félre vonult az előszobába, az ajtót félig nyitva hagyva. Ez szokás volt e háznál.
A lengyel hideg vérrel becsukta az ajtót s közellépett a miniszterhez.
– Uram. Ön igen jól látszik tudni, hogy a szegényt mindenkinek és a hatalmasnak mindenkit szabad bántani.
– Ne tüzelj öcsém, ne tüzelj! Hisz nem akarlak én megenni. Elhiheted, hogy iratoddal én vissza nem élek, csupán a magam igazolására akarom azt felhozni, a legbizalmasabb privát conferentiában. Csak néhány sor elismerés, azontul ne legyen semmi gondod. Már el is van készítve, csak alá kell irnod.
A lengyel, a nélkül, hogy a miniszter szavait feleletre méltatná, elővette tárczáját s belenyult.
– Ah vagy már el is készítetted? Annál szebb, nem tesz semmit. Azért jó barátok maradunk.
A lengyel büszke megvetéssel számlált le tárczájából kétszáz pengőt az asztalra.
– Itt van a pénz.
A miniszter elhült, elsápadt. Nem tudott mit szólani.
– Itt van, számlálja meg. Nem csaltam-e meg?
– Hogy jutottál hozzá? – dadogá csalatkoztában az ember.
– Nem volna ugyan senkinek gondja rá, de elmondhatom. Eladtam gyermekeimnek minden ruháját, el megholt nőm jegygyűrűjét; a mi ki nem telt, azt Dembinszkytől kértem fel kölcsön becsületszóra, s ő adott, mert tudta, hogy lengyel vagyok, s a lengyel becsület tiszta. Most tegye el ön e pénzt.
– De én nem igy akartam ezt. Nekem soha sem kellett volna e pént megadnod, csupán elismerned, hogy elvivéd.
– De nem vittem el! – kiálta a lengyel és szemei szikráztak, – én hazudni nem fogok. E pénzt nem az adós fizeti hitelezőjének, hanem a megtámadott utas fizeti az utonállónak váltságul életéért. Tegye ön el.
– Takarodj! vidd pénzedet, – hadará a miniszter, – kinek jó vastag bőre volt sértések elszivelésére, s a pénzt a lengyel markába nyomta vissza. Elmehetsz!
– El fogja ön venni? Vagy azt várja, hogy az arczához vágjam? – ordítá az dühtől elsápadtan.
– Mit jelent ez! – szólt a miniszter visszahökkenve.
– Ez azt jelenti, hogy ilyenkor becsületes ember kardjához nyúl és megverekszik.
– Ah, barátom, nekem nem elvem a párbaj, ezt már kimondtam az országgyülésen. A párbaj aristocraticus institutió, és én testestül-lelkestül democrata vagyok.
A lengyel fogait csikorgatta, minden izmai reszkettek a boszútól.
– Ön egy – – gyáva!
Magát e kifejezést négyszem közt bizton eltürte volna a miniszter, de a lengyel oly előkészületeket kezdett tenni ökleivel, hogy Laczi jónak látta a csengetyű felé retirálni.
– Most elfogathat ön, de tudja meg, hogy Dembinszkynek elmondtam, mire kell nekem e pénz.
A miniszter mérgesen harapott ajkaiba, s ujjaival hosszú szakállát borzolá.
– Itt van, – szólt a lengyel, – a pénzt a törpe lábaihoz vetve. Szedje fel ön! S egy tekintetre sem méltatva többet a kormányférfiút, eltávozott, valamennyi szobaajtót úgy csapkodva be maga után, hogy a ház rengett bele.
– Tervünk füstbe ment, – szólt az asszonyság belépve a szobába, hol a miniszter lehető legnagyobb léptekkel nyargalt fel s alá.
– Beszélt tán kegyed vele?
– Megállítottam. Hallani sem akart engesztelődésről. Azt mondja, visszamegy Lengyelországba, ott legalább becsületes ellenség teszi fogságra politicai vétekért, mig itt hóhérszerepre jutott kalandorok üldözik oly vétekért, melynek gyanuja is megölő.
– Ki hinné, hogy ezek a lengyelek mind oly borzasztó dölyfösek. És épen ez? oly földhöz ragadtnak látszott. Semmit sem lehet velök ostoba kevélységök miatt kivinni.
– Más tervet kell kigondolnunk.
– Már készen vagyok vele.
– Halljuk.
– Az egész Zichy-féle ingóságokat elárvereltetem, így nem tudják meg, mi hiányzik belőle? és jogot nyerek a pecsétek feltörésére.
– De hátha a táblabirák beleszólnak?
– Letorkolom őket. Ich kenne meine Pappenheimer. A ládák uj felbontása saját hivatalnokaim előtt megy végbe, s azok, ha kell, olyan visum repertumot adnak róla, a milyet dictálok nekik.
– Ezt még sem tanácsolnám. Azok ott a szegletházban erősen fujják ön ellen a követ. Félő, hogy az árverés által gyanut kapnak. Hiba lesz, önnek fegyvert adni ellenei kezébe.
– A gyülésen letorkolom őket, ha pedig lapban támadnak meg, betiltom lapjukat.
– Én nem mernék hozzá fogni.
– Mert nem ismeri őket úgy mint én.
– Mert jobban ismerem őket, mint ön.
*
Másnap meglehetős kurta placatok hirdeték, hogy a rendőrség szállásán a Zichy-féle holmik árvereztetni fognak.
Az emberek a falra s onnan egymásra bámultak, mindenki kérdezett, senki sem felelt.
Várták az országgyülést, reménylve, hogy ott fel fog világosíttatni e váratlan dobraütés; melynek okát senki sem tudja.
Ugy történt.
A reggeli ülésben több képviselő fenkölt méltatlankodással szólalt fel, világosítást kérve ez ügyben a bizottmánytól.
Elmondák, hogy ez árverés törvénytelen. A megöltnek törvényes itélete nincs, vagyonait elfoglalni senkinek nem volt joga, mig rendes processusa le nem foly, akkor is gyermekei részét elébb el kell abból különözni, mielőtt valaki rá tehetné kezét.
Elmondák, hogy ez árverés oktalan. Aranyat és ezüstöt elprédálni ilyen időben kétséges papirosokért esztelenség, midőn ugyanolyan papirosokat harminczkét nyomda ingyen készít a kormánynak.
Elmondák, hogy ez árverés rendetlen. Ez nem tartozik a rendőrminiszterium köréhez, hanem a pénzügyminiszteriuméhoz.
Elmondák, hogy ez árverés nemtelen. Máskor az elitélt köntösein a hóhérlegények osztoztak s most egy országgyülés fogja-e azokat elkótyavetyélni?
A szónokok határozottan, becsületesen beszéltek, látszott rajtuk, hogy érzik, miként fejükkel játszanak, de azért is, hogy végtére le akarják rázni onnan az oda ült hydrát.
A miniszter valamennyi beszéd alatt folyvást mosolygott, és billegette a fejét, mint egy gypsz pagódli s minden nyomósabb kifakadásra egy-egy «hm, hm, – ej, ej, – lám, lám» interjectióval válaszolt.
Végre fölkelt ülőhelyéből s miután magáról először egy piros gallérú szürke köpönyeget, azután egy felső s végre egy alsó kabátot levetett, elkezde dictiózni.
Elmondá, hogy ő a kormányzónak legbenső barátja és hogy ő a respublicát a legtökéletesebb alkotmányformának tartja, s hogy ő mennyit küzdött már a szabadságért, s mennyit fog még érte küzdeni, hogy ő Debreczen várost mennyire tiszteli, azt milyen strategice nevezetes pontnak tartja, mint fogja egykor körülsánczoltatni. Hogy ő a fiatalságnak mekkora barátja, hogy a haza üdvét egyedül azoktól várja. Hogy a ráczok milyen kegyetlen ellenségei a magyarnak, és hogy Perczel hogy fogja őket megenni. Hogy ő az országgyülésnek milyen imádója in solidum, néhányak kivételével, mely néhányak szüntelen azon törekednek, hogy a hazát elárulják, hogy bármi áron kibéküljenek, hogy a hadsereget eladják, hogy Debreczenből elszökjenek, hogy Olmüczbe levelezzenek és a kormányzót kisebbítsék, a ki ő neki legbenső barátja elannyira, hogy a ki őt megbántja, az a kormányzót bántja és így az egész hazát bántja, a miből természetesen következik: hogy a kik az ő ellenségei, azok ellenségei a hazának, azok hazaárulók, azokat le kell nyakazni. A mi végre a kérdéses tárgyat illeti, tudatja az országgyüléssel azon jogkifejezést, miszerint a «res servando non servabiles» (tartva nem tartható dolgok) azoknak gondviselője által bármikor eladathatók.
«Éljen! éljen. Vivat!» hangzott mindenfelől; ordított mindenki mindenféle tónusból és nyelvből, tán koszorút is hánytak a szónokra, ki most egyenként ismét felszedé leszórt öltönyeit s fejével billegett, mint egy gypszpagódli.
Az interpellans képviselők ugyancsak szerencséseknek tarthaták magukat, hogy a második emeletről az ablakon fejtetőre le nem hajigáltattak.
Mi pedig ezuttal megtanulhattuk, hogy az arany és ezüst bizonyos fajta emberek kezeiben el nem tartható portéka.
«Res servando non servabiles.» Mint a miniszter úr bevallá.
*
Utban voltam. Karczagon, míg lovakat váltottak, betértem a vendéglőbe, midőn unatkozásaimból szörnyű zaj riaszta fel. Kocsizörgés, kardzörgés, ajtózörgés, káromkodás és tudja a jó ég mi mindenféle emberhalált jelentő hangok nem.
Már resignálva voltam arra a gondolatra, hogy vasasnémetek rohanták meg a várost, midőn felpattan az ajtó s belép rajta egy rettenetes apró ember, egy rettenetes nagy szál karddal az oldalán s világverő lármával szidja a kellnereket, marqueureket, vendégfogadósokat és mindenféle szolgálattevő lelkeket Karczag városában, a miért őt kész ebédre nem várták reggeli tiz órakor.
– Én futár vagyok! Egy futárral így bánni hazaárulás. Én önöket feljelentem, én önöket leguillotinoztatom. A haza megszabadítóival így bánni!
A korcsmáros végre nagy alázatosan jelenté a haragos úrnak, hogy egyszeriben készen lesz egy egész pulyka.
– Meg két font rostélyos! – vága közbe a haza egyik megszabadítója.
– Igenis és egy fél kuglihupf.
– Ha egész volna, jobb volna.
– Lehetne tán addig valami omelettet készíteni.
– Három adagot. Bátran.
A korcsmáros nézte: hogy maga van-e ez az ember, vagy még vár valakit?
– Most kaptunk friss kecsegéket a Tiszából – szólt kétkedve a korcsmáros.
– Igen? Abból is öt fontot halászlével. S kerítsen egyúttal valami finom konfectet. Nini, – kiálta a távozó korcsmáros után, – ott künn egy nyúlat láttam lógni, azt pörkölje meg.
– De könyörgöm, az sokáig fog tartani s a lovak már itt vannak.
– Én parancsolok, ön engedelmeskedik! Addig is hozzon ide két palaczk Madeirát. Sietve!
A korcsmáros szaladt, az apró férfi pedig hátra tett két kézzel büszkén sétált fel s alá a hosszú szobában véghetetlen sokat tartva arra, hogy kardjával mentül nagyobb zajt csináljon.
A bor megjött, a kis bőrben lakó nagy férfi csaknem az orrom alá tette a czifra palaczkokat, s mikor töltött belőle, rám nézett, mintha mondta volna: láttál-e már olyan embert, a ki Madeirát iszik? Pedig jobb lett volna, ha a korcsmárosra nézett volna ilyenforma kérdéssel: láttál-e már olyan embert, a ki megiszsza a czukorral és spiritussal kófernyált kerti vinkót, Madeira képében?
Az ember oly impertinens volt, hogy lehetetlen volt bele nem kötnöm.
Pro primo a kalapjáról akkora vörös toll lógott le, hogy az ajtót sohasem csukhatta be maga után, a nélkül, hogy azt oda ne csukta volna. A kardját valaha akkor csinálták, mikor két kézre szokták fogni a pallost, akkor sem az ő számára. Csizmái hónaljig értek, miket sarkantyúk diszesítének, minőket a hochselige Ritter Fridolin viselhetett. Tulipiros bársony mellényének mindenik zsebéből egy-egy nehéz aranyláncz csüngött ki s humoristice kötött shawlja csokrából nagy patheticus vatermörderek meredtek elő, különösen kedves ellentétben a rendkívül czirmos ritka szakállu mongol ábrázathoz.
Mondom, hogy bele kellett kötnöm.
– Ugyan kérem, – szólítám meg, – hová tetszik utazni?
Az ember felém fordítá arczát, végig nézett, lábát előre veté és szólt kemény, szétmorzsoló hangon.
– Azt ne merje ön kérdeni, tudja ön, mert az statustitok s ezzel kardja markolatára csapott merészen, mintha azt akarta volna tudtomra adni, hogy e titkot fegyveres kézzel is kész megőrzeni.
Azután felemelé poharát és magas leereszkedéssel kihörpenté.
A kerti vinkónak az a jó tulajdonsága van, hogy az ember nem részegszik meg tőle, hanem megbolondul; kivált ha czukor és spiritus van közé főzve, tökéletesen; de legkivált akkor, ha az ember különben is meglehetősen bolond.
Az én futárom is majd így járt.
Az első pohár után mindjárt keresztbe álltak szemei, odajött hozzám és barátjának nevezett, megszorított a kezemet s kérdezé: hogy tudom-e, hogy ő miért megy most Pestre?
– Hát Pestre tetszik? Nem tudom miért? Nem is találgatom.
– Tud ön titkot tartani?
– Nem próbáltam. Meglehet.
– Tehát tudja meg, hogy én fontos irományokat viszek itt a zsebemben. Látja?
– Látom, vigyázzon ön, hogy el ne veszítse.
– Oh attól nem tartok, mert Szolnokon mind valamennyit bevetem a kályhába, hogy ha elfognak nálam ne kapják. Nem nagy tüzet ad ugyan ki, de az én hátamat meglehetős borsódzásoktól menti meg. – Szólott a nagy férfiú tréfásan és ivott.
– De hát ez esetben kár is kegyednek Pestre befáradni, a depescheit már Szolnokon útbaigazítja.
– Hm. Nem csupán ez irományokkal vagyok küldve. Látja ön a többi közt ezt a rózsa-szinű levélkét, ez bizonyosan nem statustitok, ugy-e bár?
– Ugy gondolom.
– Találja ki, ki küldi e levelet?
– Kis Péter? – nem az. – Nagy Pál? – az sem. – No úgy nem találom ki, hogy kicsoda?
– Haha! Hát nem ismeri az irást? Hisz ez a miniszter úr irása.
– Valóban az övé.
– Igen ám, ő ezt egy szép hölgynek küldi. Hanem ez titok.
– Tudom. Bizonyosan valami finom összeesküvés.
– Dehogy az. A miniszter szerelmes. Egy hajfürtét küldi e levélben ama szép hölgynek. Ezzel kell Pestre bemennem minden héten egyszer.
– Tehát azért van ő olyan kopaszra lenyírva?
– Azért ám, az a szép hölgy pedig rendesen a kandallóba veti a levelet olvasatlanul, egyszer már le is dobatott a garádicson, azóta csak a portásnak kézbesítem, – szólt a nagy férfiú ama kis compediumban őszintén és ivott.
– De hát visszatérőben nem veszik öntől számon hivatalos eljárását? – kérdém.
– A status dolgaiban tetteket senki sem, hanem a miniszter úr a maga levelére annál inkább sürgeti a választ. Én azonban megveszek Pesten a fodrásztól egy csinos hajfürtöt s válaszul azt hozom neki vissza, a mit ő rendesen arany medaillonba zárva az inge alatt visel.
A testileg kicsiny férfiú rettenetesen kezdett ez ötleten nevetni, jó kedve csupán az által zavartatván meg, hogy a korcsmáros és pinczérei eljöttek teríteni, mire ő ismét előkelő minákba kezdte szedni arczát, szidta a pinczéreket, hogy miért olyan lusták, már egy órája, hogy itt van, még sincs semmi. E philippica csak azért volt megkezdve, hogy legyen oka a testileg kicsiny férfiúnak egyik óráját a másik után kihúzni zsebéből, azokat füléhez tartani, felhuzni, s más egyéb módon fitogtatni.
– Szép órák, – mondám.
– Hehö. Elhiszem azt. Egyik nyolcz kőre, másik tizenhatra. Minő emaille! Zichy-féle mindakettő.
– Igen? Res servando non servabilis?
– Harmincz forintért vettem mind a kettőt, testvérek közt is megér egy háromszázat. Nem tubákol ön?
E kérdés csak azért vott hozzám intézve, hogy legyen miért egy gyönyörű burnótszelenczét előhúzni zsebéből, mely egyetlen achatból faragva, s aranynyal gazdagon befoglalva, egyike lehetett a muzeumi ritkaságoknak.
– Ez is res servando non servabilis?
– Igen, hat forinton vevém, már igértek értük hatvan aranyat. Ez a gyűrű is onnan való, de ezt nem vettem. Valóságos opál, ritka nagyságú, ezt Laczi adta, mikor lakatost hoztam neki, hanem ez statustitok, ezt, megbocsát ön, de el nem mondhatom.
Hozták az ebédet. A kis férfiú neki ült, magam pedig elmentem egy helybeli ismerősömet felkeresni. Egy óra mulva vetődtem haza. A kis férfiú akkor is ott ült, előtte üres tálak és üres poharak. Már ekkor annyira volt, hogy nem ismert rám.
A korcsmáros számolta az étkek árát, én pedig azt vetettem fel magamban, hogyha a nagy férfiú ilymódon látna hozzá, mennyi idő alatt enne meg egy nyolczvan ezer főből álló ellenséges hadsereget munitio és patrontás nélkül?
Végre kitámolygott a haza egyik megmentője várakozó furmányosához, köpenyét, kardját, táskáját odabenn felejtve s azokért egyenként küldözve be a fogadói szolgákat. Mikor elvégre már fenn ült, még egyszer leizent, hogy hívják ki már azt a részeg gazember futárt onnan belülről, mert ő nem vár egy perczig sem reá tovább, s csak miután esküvel bizonyíták neki, hogy a futár ő maga, resignálta magát jelt adni a kocsisnak az indulhatásra.
Percz mulva elnyelte a porfelleg rohanó szekerét. Az ajtóban álló nénémasszonyok ezer áldást sóhajtának a haza egyik megmentője után, ki oly sietve rohan és a haza üdvét viszi magával. Isten veled hőkeblű utazó.
Sit tibi terra levis. Azaz, hogy a szekerednek.
*
Ezenben furcsa dolgok kezdtek történni Debreczennek városában.
Esténként egy piaczi boltban transparent felirat előtt lehete látni egy sereg minden szőrű szinű embert, a holott is egy kis fél ives lapocskát árult egy kis kerekhasú könyvárus jó három krajczárért igazi pénzben.
E három krajczárért csodadolgokat olvashatott az ember.
Nem volt az előtt semmi szent, még a miniszter úr maga sem. Ki előtt félelmesen hajolt meg az egész országgyülés, ki imponált a kormányon, ki parancsolt egész Magyarországnak, azzal egy kis, tenyérnyi, sajtóhibákkal teljes ujságocska szembe mert állani, hogy egyet-mást számon kérjen tőle.
Az eset oly hallatlan volt, mint csudálatos.
Hogy egy kis, sajtóhibákkal teljes garasos lap a korlátlan hatalmú miniszter hajába merjen kapni.