Part 16

Az asztalszegleten végre, az ördög helyén, egy kis nyápicz férfi ült, a ki rettenetesen nyert és boszantott mindenkit.

– Ah servusz! – kiálta rám Laczi, a mint megsejtett. Te vagy az, a kit olyan nehezen eresztenek be? Foglalj helyet, ide mellém. Oszszatok neki is. Aztán ott a punch.

– Köszönöm, nem játszom, igen nagyba megy itt. – Láttam a sok aranyat és bankjegyeket heverni az asztalon egész garmadákban.

– Oh nem, – felelé Laczi, – mind a két lábát maga alá szedve. Egy arany a visi. Ez nem hazard. Nemde édes generálom?

Ez utóbbi szavak a magas athletai termetű férfiúhoz voltak intézve, ki példás phlegmával gusztálta a sántát. Kettős álla volt. Orra, ha jól emlékszem rá, csak egy.

– Nem mondhatnám, – felele gordon hangon. – Már a második itcze aranyat vesztem.

– Haha! – nevete föl a kis nyápicz emberke az asztalszegleten, a kiről soha sem birtam megtudni, hogy gyermek-e vagy vén ember? Annyi éretlenség és aggottság egyesült arczán. Ugy látszék, hogy ő nyert legtöbbet. Haha! nevete impertinens éles hangon, az én generálisom nem is marékkal, hanem itczével méri az aranyat! Mindezt oly élesen, hogy a fülem csengett bele.

Erre általános lett a nevetés, mintha valami rendkívüli jó ötlet hallatott volna, s valójában valakitől egy itcze aranyat elnyerni azon időben, mikor az országot papirosokkal láttuk beterítve, megérdemli: hogy az ember jókedvű legyen utána.

Nevetett maga a miniszter is. Majd kitörte a széke hátát, annyira nevetett s egyik lábát feltette az asztalra.

– No meggyülik ezért majd a bajod az öreg kóficzczal, hogy elkártyáztad a pénzt, a min kapszlikat kellett volna venned a felső hadsereg számára. Ezt a reflexiót elég geniálisan a miniszter úr tevé.

– Azt mondom, hogy elvesztettem a csatában.

– Abban, a melyikről így ír egy német bulletin: General **, der den Rückzug deckte, oder wenigstens decken sollte?

– De megmentettem én azért a zászlómat.

– Igen, mert elszaladtál vele az első ágyúszóra.

Erre ismét hangos hahota keletkezett. A haza atyjai rettentőképen mulatságosnak találták, hogy egy generálisuk az első ágyúszóra kezébe kapta a zászlót s elfutott vele.

Tán még most is nevetnének, ha a szomszéd asztalnál ezalatt csetepaté nem támad.

A zaj magára ragadta a figyelmet, a scena még inkább.

Két gentleman volt egymással épen hajban. Az egyik egy jó szál férfi, a másik egy még Laczinál is csekélyebb individuum, mely utóbbi, hogy társával egyenlő lehessen, egy székre hágott fel s onnan kiabálta csatahangon, «ez czudarság; ez lovagiatlanság, ez illoyalitás!» és tudja a jó ég, még mi minden iszonyúságot nem.

– Mi baja annak a fiúnak? Mi lelt fiam Hetveni? Dugjátok be a száját, ne sikoltson olyan nagyon! Hetveni mit ordítasz!

– Ide nézzetek! Legyetek biráim, declamált a czinegének született férfi s hatás végett most már az asztalra lépett, ez a longurió la aranyakban veszt s most bankókban akarja kifizetni per hat forint darabját.

Az egész társaságban egy közös elszörnyedést jelentő «ah» hallatott. «Szörnyűség!»

– Az a kérdés, szólt a miniszter úr suprematiáját éreztető hangon, – hogy minő bankjegyekben? Osztrák bankjegyekben, igenis hat forint mostani kelete az aranynak.

– Dehogy! – ordítá az emberaprólék türelmetlenül, – magyarokban.

– Ah, ah! – szörnyűködék az egész cœtus, – maga a miniszter úr is úgy rázta a fejét, mint szokta országgyüléseken, midőn a karzatnak tudtára akarja adni, hogy valamire piszegni kell s egy földresujtó tekintetet vetve a vádlott egyénre, szárazon kimondá rá az itéletet.

– Magyar bankjegyekben 8 forint ára az aranynak s azzal noble nonchalenceal vette fel ismét kártyáit és kérdezé, mi a visi?

A pecsétőr dupla visit tett.

– Nem hiába magad is dupla vagy, – tréfálódzék a miniszter úr, – s a többiek kötelésségöknek érzék a tréfát megkaczagni, csupán a generális nem kaczagott, az egész társaság közbotrányára.

– Bizonyosan nem érti a viczczet.

– Mit tudhatom én, hogy mi történik itt közöttetek? – míg én a hazáért a csatatéren –

– Szaladok. Egészíté ki a miniszter. – Mondd el neki Móricz magad a tréfát, hadd mosolyogjon ő is.

– A vicz jó, csak az rossz benne, hogy velem történt, – kezdé a pecsétőr mondását. – Jól tudod: hogy én két hivatalt viselek, mint komám Laczi is, és te édes generálom és valamennyi okos ember, a ki teheti. Egyfelől pecsétőr vagyok, másfelől őrnagy. A legközelebbi fizetésfelvevés napján felveszem az én ezüstös attilámat, tetejébe öltöm ezt a zsemlyeszín kaputot s megyek a pénzügyminiszterhez tisztelkedni. Kérem tőle a pecsétőri fizetésemet, azt előmbe számlálja, én beseprem s akkor újra meghajtom magamat s bemutatom előtte mint ez s ez őrnagy urat, ki a fizetését jött felvenni. Az ember nem confundálódott, megczirógatta két kézzel a képemet s rettenetes nyájasan kért engedelmet, hogy most nincs nála pénz, hanem egy óra mulva lesz, ne is fáradjak oda érte magam, csak egy káplárt küldjek el a zászlóaljamból, csak egy akkora kis káplárkát, mint a kis ujjam abból a zászlóaljból, a melynek őrnagya vagyok.

De már erre méltán kerekedett fel az universalis röhej, mert olyan zászlóalj nem existált sehol.

– Valami szamár ujság aztán felkapta ezt a viczczet s bemutatott a közönségnek, mint azt az embert, a ki nem egy ember, hanem két ember, s szépen rajtam száradt a «dupla» epithéton.

– Nagyon jó, – mondá rá jó kedvvel véleményét a generalis úr, kivált miután akkor ő húzta be a nyápicz embert mintegy száz aranyig, a ki ellenben igen silánynak találta az egész bonmot históriáját.

– Az a furcsa, hogy diákkoromban a professorom mindig azért szidott: hogy simplex vagyok, most meg azzal vexálnak: hogy dupla vagyok.

A játék ezalatt tovább folyt, a miniszter úr vesztett s mentül jobban vesztett, annál jobban kezdte szídni azokat a gyáva képviselőket, kik minden perczben készek az alkudozásra, kik egy girondeot akarnak Magyarországon megalapítani, és a kiket ő le fog goullotinoztatni, a debreczeni piacz közepén, egytül egyig, mint a legyeket, s a többi s a többi – mérgesen lehányt magáról minden öltözetet, azután megint mind felszedte magára, szidta az egész országot, egész Európát, mind az öt világrészt összevéve, az egész systema copernikianum valamennyi csillagait s utoljára az egész lump compániát: hogy minek jöttek ide az ő idejét és pénzét lopni?

A compánia szokva volt a miniszter úr kedélyváltozásaihoz s sans gene koppasztotta egymást, míg a miniszter úr egyre-másra vesztve és vetkőzve, mikor már csak az volt hátra, hogy a csizmáit is lehúzza, felugrott, hátrarúgva a székét s ment az író-szekrényéhez, új pénzerővel jelenendő meg a csatatéren.

A ki látott már békességesen mulató társaságot, melynek közepébe hirtelen egy százötven fontos bomba esik be a stuckaturon keresztül, annak lehet fogalma a következő jelenetről, senkinek másnak nem.

A miniszter beletekinte a fiókjába, s azzal felordíta oly hangon, mintha harmincz cserépkorsót csaptak volna egyszerre a falhoz.

– Ki járt itt?

Mind oda néztek. Legalább is azt hitték, hogy valaki egy puskaporos masinát rejtett el a miniszter úr iróasztalába.

– Ki járt itten? – Kérdé újra stentorral s öklével a fiókra mutatott.

A társaság kővé válva nézett rá s a generalis úr épen úgy kezdé magát érezni, mint mikor Zólyomban először meghallotta az ágyúzást.

– Akarom tudni, hogy ki járt itt?

– Megvesztél czimborám? Mit kiabálsz, ki bántott? – szólala fel végre a pecsétőr. – Én is jártam ott, és más is, oda tetted a szivarokat.

– Engem megloptak.

– Lehetetlen.

– Két százas volt itt fölül, most nincs.

– Valamikor pipára gyujthattál vele. – Ez a magas satyricus ifjú észrevétele volt, első és utolsó ez estén.

– De nem vicz ez, hallja az úr, mert ez komoly dolog!

– De ugyan Laczi legyen eszed, ne csinálj belőle scandalumot. Azért a rongyos kétszáz forintért.

– De én akarom tudni, hogy engemet ki lopott meg? Az én házamnál tolvaj van. Az én házamnál az ország kincsei vannak. Én semmiért sem vagyok felelős.

– De hát mi szükséged van erre a lármára?

– Nekem szükségem van erre a lármára. Az én házamnál az országnak több milliót érő kincsei vannak. Én akarom tudni, hogy kitől őrizkedjem?

De már ennyi scandalum mégis több volt, mint a mennyit egy táblabiróból csinált generális gyomra elbir.

– Enyje, ilyen adta vette, – káromkodék mindig magasodó hangon, míg végre oly dörgéssé vált irtózatos szava, mintha tízezer ember beszélt volna egy gégéből. – Hát kinek néz az úr minket? Tolvajok vagyunk mi? Erre amarra, szedte vette! Köszönje meg az úr, hogy lealázzuk magunkat a társaságába, nem hogy még itt bennünket dehonestáljon, mert ha itt volna a kardom, mindjárt karmonádlinak aprítanám, a ki czigánypecsenyéje van! Azért hogy én a statuspénzét elkártyázom, nem loptam én még senki fiától egy garast sem, hallja az úr! Ha a policzájminiszter úr meglopatja magát, van kopója elég, szagláltassa ki a tolvajt, de becsületes embereket ugyan ne derogáljon, mert ha azt nem nézném, hogy Debreczenben vagyunk, a helyett, hogy mi megyünk el innét, az úr menne most ki az ablakon, veszedelem teringette!

Szólt és két széket két csapással összetörött, egy ökölütéssel a kártyaasztalt kettéhasította, a bundáját felvette, annak egy legyintésével az egész punch-servicet leverte az asztalról! a kettős ajtónak egyik szárnyát kivette sarkából, egy irnokot ledobott a lépcsőn s eként szörnyű erejének tanujeleit hagyva mindenütt, hangos káromkodással eltávozott s hazáig valamennyi civist felmorgott az álmából.

A többi assessorok meghunyászkodva előkeresék télikabátjaikat s egyenként elosongatának. Legutoljára előbujt az ágy alól Hetveni úr is, hová a csata folyama alatt egy eléggé bölcs rückgängige Bewegungot csinált s megilletődve nyujtá kezét a háborgó miniszternek, mondván.

– Miniszter úr! – Én rám csak nem gyanakszik ön. Hisz arról meg lehet győződve: hogy én öntől nem lopok.

– Jól van jól, csak eredj.

– Hát kineveztet holnap őrnagynak?

– Hová a pokolba? nincs üres hely.

– Szabad csapathoz.

– Van mindenütt.

– A zarándi oláhok ellen még nincs.

– Hisz azok senkit sem bántanak.

– Majd bántanak, ha én oda megyek.

– Jól van no. Kineveztetlek, csak vigyen a ménkü!

Magam mindekkorig ott vártam egy pamlagra dülve a conferentia végét s mikor hozzá juthattam, én is belekötöttem a miniszterbe.

– Hát neked mi bajod? mond frissen. Három szóval elvégezd.

– Nem is lesz hosszabb. Kétszáz szekerest rendeltél ide a piaczra. Tegnap estétől itt állnak hóban, fagyban, mit akarsz velök?

– Mond meg nekik: hogy ha eluntak állni, hát leülhetnek! – Ezzel az instructióval kitolt az ajtón s a szegény szekeresek másik éjjel is ott háltak a havon, hozzájok sem szólt senki.

A miniszter pedig egyedül maradt az ő pecsétőrével.

– Te Laczi, – szólítá ez meg a minisztert, ki hallgatva és sebesen járt alá s fel, mint szokott, ha összeszidták. – Igazán ellopták a pénzedet?

– Dehogy lopták.

– Hát miért csináltál olyan nagy zajt semmiért? még az a drumo levág, hire lesz a városban.

– Azt te nem érted. Nekem kellett ez a zaj. Mentül nagyobb hire lesz, annál jobb; magam is úgy akarom. De te nem értesz hozzá.

S ezzel kiszólt az ajtón:

– Simon!

Egy még minden eddig előfordultaknál apróbb egyén lépett be e hivásra. Úgy látszik, mintha a miniszter szemenszedte volna a magánál kisebb embereket.

– Ismersz itt valami ügyes lakatost? – Szokása volt a miniszternek mindenkit tegezni.

– Akárhányat.

– Ne beszélj, szamár! Nekem nem akárhány kell, hanem egy bizonyos. Ha lehet néma, de mindenesetre olyan, a kinek senki sem hisz és a kit kevesen ismerjenek. Eredj, mindjárt visszajöjj.

A küldött igen alázatosan betette az ajtót s eltávozott.

Az előszoba is megüresült. A miniszter bezárta az ajtókat s egyedül maradtak.

A miniszter úr sebesen járt alá s fel, mintha a világon minden attól függne, hogy ő meg ne állapodjék, a pecsétőr pedig végigfeküdt a pamlagon és ásítozott.

– Öcsém – szólala fel hirtelen megfordulva a sarkán a miniszter s a homlokát összeránczolva. – Öcsém, igen rosszul állunk.

– Tudom, – sóhajta fel a pecsétőr.

– Seregeinkről azt sem tudjuk, hogy hol vannak? Az osztrák hadcsapatok körös-körül álltak bennünket, a messzebb távolság tizenkettő, a legközelebb hat mérföld. A magunk katonái szidnak bennünket, az ellenéi fenyegetnek. Elől tűz, hátul víz. Huszonnégy óránál tovább itt nem maradhatunk.

– Rettenetes! – és nem lehet valamerre menekülni?

– Tán nem azon gondolkodozom éjjel-nappal?

– Tán álruhában. Én mint hentes, te mint puskamüves?

– Nem ér semmit, hiszen nem értek a puskához.

– De hát nem gondoltál valamit?

– Azt hiszed? Nézz ide. Mindenféle útlevelek, csak be kell tölteni.

– Ah! ez pompás, ez nagyon derék, mit kellene bele irni?

– Ne törd rajta a fejedet. Magam ékszerárus leszek, te pedig a segédem.

– Ahoz ékszerek kellenének, gyémántok s több aféle.

– Bizony simplex ember vagy te édes öcsém, nem látod itt ezeket a ládákat?

Az alcovenben három különböző nagyságú láda volt egymás mellé elhelyezve. Iszonyú vaspántos és rézczirádás ládák. Két-három nehéz lakat lógott rajtok elől, fölül mindenféle czifraság alá rejtett vexir-zárak és mind hatrendbeli pecséttel biztosítva.

– Most értelek, – szólt felszökve fektéből a pecsétőr, – hisz ezek úgy is res nullius.

– Törődöm is én azzal! most nálam vannak, s ha holnapután Törökországba találok velök menni, szeretném tudni, hogy ki kéri tőlem számon?

– De hisz e végett kár volt lakatosért küldeni, vannak nekem ditricheim, értek is egy kicsinyt az ilyesmihez.

– S tüstént előkeresett nehány girbe-gurba eszközt, s a pecséteket pietástalanul letépve, sok ügygyel-bajjal és nyögéssel valamennyi zárát és lakatját felnyitotta a a kérdéses ládáknak, melyeket azután a miniszter úrral két fülénél fogva megragadva per Pausch und Bogen kitálaltak a legszélesebb asztalra. Sok egy és más szétgurult az ágyak és szekrények alá, miket másnap a szobaseprő megtalált és megtakarított.

A csodálat «ah»-ja röppent el a pecsétőr ajkairól e kincsek látásán.

Nehéz massiv aranyláncok, ragyogó drágakövekkel rakva, nehéz arany serlegek, ritka antik ékszerek, pompás szelenczék egyetlen darab drágakőből faragva, remek faragványú szoborművek, mind mind tömör aranyból és ezüstből, nagybecsü órák, fölséges boglárok, annyira rakottak drágakövekkel, hogy izzani látszának a gyertyák világában, és a töméntelen gyürük, mellkövek, az izlés minden választásainak eleget tevők. Minden, mit egy aristocratikus fényvágyó olygarcha család kincsben és pompában századokon át passionate összeszerze.

– Ah! mi kár, hogy mindezt el nem vihetjük!

– Mind semmi ez. Ez mind itt marad. Csak terhünkre volna. Én csupán egy kis fekete bársony aranynyomatú futrált keresek, te választhatsz belőle magadnak, a mi tetszik.

Dúltak a kincsek között.

Millió szikrát hányva hevertek azok előttük az asztalon szétszórva, mintha ugyanannyi szem nézett volna rájok szótlan szemrehányással.

– Itt egy chrysopras ékszer. – Igen nehéz. – Legalább a köveket szedjük ki belőle. – Emitt nehány nagybecsü gyűrű. – Hát ez micsoda? – «Fövény a Saharából.» – Szórd a szemétre. – Itt ismét egy gyönyörü numismaticus gyüjtemény. – Tedd félre. Holnap kifizetjük vele a bureauszemélyzetet. – Hát ez? «Nevezetes férfiak kézvonásai», vesd a kandallóba. – Hát ez a gyémántos kard? – Ki vinne kardot magával. A gyémántok eljöhetnek belőle. – És így tovább. Minden darabból volt valami elszakasztható, elvihető. Az arany lánczokról letépettek a boglárok, az ékszerekről a gyöngyök, a gyűrűkből a pompás faragványú camaéák, a boglárokból a ritka nagyságú turquisek, minden, a mi csak kis helyet és nagy értéket igényelt.

De a fekete bársony, aranynyomatú tok nem akart előjönni.

A miniszter arcza elsötétült.

– Megjárnám, ha valaki megelőzött volna.

Elővették a másik ládát. Az elébbibe visszaseperték a megvámolt tartalmat s amazt szinte kiüríték az asztalra.

– Jól van! – kiálta lázas örömmel a miniszter, egy tekintettel kiismerve a sok kincs közül az igénytelen külsejü skatulyát. – Ez az, – szólt remegő kezeibe véve a tokot. – Ez az. Látod?!

A pecsétőr kiváncsian hajlott oda, megtudni az annyira óhajtott tok tartalmát.

Külön le volt pecsételve egyetlen pecséttel, melyet a kormányelnök sajátkezüleg nyomott rá.

A miniszter egy perczig tétovázni látszék, valjon fölmerje-e szakitani azon pecsétet is? s remegve nézett maga elé.

– Nos, nyisd fel hát, mi van benne?

– Nézd, a kormányelnök pecsétje van rajta.

– Törd fel, holnap nem leszünk itt.

S a következő perczben nyitva volt az etuis.

Mintha a szivárvány szállna le kristályalakban!

Nyolcz solitair gyémántgomb. Akkorák, mint egy mogyoró, mikből millió sugara lövelt szét a prismaticus szineknek. Vakító, kábító kincsek, miknek mindegyike egy-egy uradalommal fölér. Mikről azoknak egykori viselője minden diszmenetek alkalmával oly kitünő, oly nevezetes volt.

Némán, elvarázsolva bámult a két férfi a kincsre, midőn a külső szobában léptek hallatszának s mintha nyitná valaki kívülről a zárt ajtót.

– Ki az! – kiáltá mindkettő ijedten, halálra sápadva. Az irnok volt, kit lakatosért küldtek.

– Mit akarsz?

– A lakatost hoztam. Engedelmet kérek.

– Ugy! – S ekkor nagy hirtelenséggel összetakarítottak mindent a ládákba, azokat helyökre tették. Az érkezett lakatosnak nem volt egyéb dolga, mint a ládákat ujra bezárni, mely után azokat a miniszter ad terrorem populi a rendőrség hivatalos pecsétjével ujra biztosította.

A lakatosnak meg kellett vallani becsületes nevét s az irnoknak bizonyítványt adni róla, miszerint nemes Kánya Antal lakatos majszter uram ez s ez napon az éjnek ezen s ezen órájában a rendőrminiszternél három ládát bezárolt. Mely teketóriák Kánya Antal uramat ugy megijesztették, miszerint az egész eseményről még a feleségének sem mert egy szót is szólni.

– Hát ezzel a fiuval mit tegyünk? – kérdé suttogva a pecsétőr az irnokra czélozva.

– Ne törődj vele. Elküldöm Pestre iratokkal, mikért bizonyosan főbelövik. Jojczakát.

A pecsétőr eltávozott.

– Simon! – szólítá a fiút a miniszter. – Végy egy szekeret magadnak. Még ez órában Pestre fogsz indulni. Ezen iratokat viszed oda, a hová czímezve vannak. Egy perczet se késsél. Minden minuta egy század a nemzet életére nézve. Itt ezer pengő utiköltségül: siess…

A fiu elment. A miniszter lefeküdt. Késő éj volt az idő.

A toronyőrök rekedten kiabálták a három órát éjfél után.

Minden jó lélek dicséri az urat.

És másnap az országgyülésen kemény perempterius törvény hozatott azon képviselők ellen, kik a forradalom ügyében nem bízva, eltávoztak, vagy meg sem jelentek.

A törvényjavaslat a rendőrminiszter úrtól jött.

És tartatott nagy dictió azon gyávák ellen, kik minden leverő hirre a megbékűlésről, vagy megfutamodásról gondolkodnak.

A dictiót a rendőrminiszter úr tartotta.

És adatott ki veresbetüs placat, melyben azok, kik a magyar bankjegyet az osztráknál alább becsülik, bitófával fenyegettetnek.

E placatot a rendőrminiszter úr adta ki.

És végre iratott egy catói vezérczikk egy olvasatlan hirlapba azon alávaló könnyelmű emberekről, kik a haza ily szomoru napjaiban nem átallanak a kártyaasztal mellett éjeket tölteni.

A czikket a rendőrminiszter úr irta.

El e rút képektől! Keressünk szebbeket. Menjünk a csatamezőre.

Emelkedjél föl lélek, rázd le az undort magadról, mit az önzés, a lelketlenség, az álarczos bűn látása gerjeszte benned, jer, láss vért, láss halált, láss könnyeket és vigasztalódjál.

Nézd amott tul a Királyhágón azt a kis, ifju, hős sereget.

Ruhája nincs, de van dicsősége. Hazája alig ad neki mindennapi kenyeret s ő mégis mindennap vért ad hazájának s véren vett diadalt.

Nézd azt a kis őszhaju, őszszakállu embert, mint áll ott a golyózápor közepett, mint ragyog arcza, ha kis seregét éljenezni hallja a golyók süvöltéseire.

Csak egy szót tud magyarul. E szó «előre.» Serege mindig megérti őt.

Három sebhely van most is rajta, de a halál kerülni látszik őt, vagy nem tudja megtalálni.

Nézd azt a fiatal hőst. Kiáll serege elé. Buzdítva szól hozzá. A legelső golyó őt éri, leesik lováról, vére festi a földet. Özvegye szép és fiatal szive megszakad, de nem siratja a hőst, nem siratja, hisz halála dicső volt.

Nézz amoda. Ott is egy hős esik el. Nem egy seb, tiz érte egyszerre. Ellene is becsüli a hőst. Bekötik sebeit, ápolják, mondják neki: hogy a csata elveszett s ő letépi sebei kötelékeit és hagyja folyni vérét, hagyja jönni halálát, mert a csata elveszett.

Láss ott egy hidat. Két ezer ember áll előtte és védi, tul rajta iszonyú erővel egy ostromló sereg. Nézz oda ismét. Már alig vannak ezeren. Ugy-e nem futott el egy is! Elestek. Mire az éjszaka eljön, ezernek csak fele marad ott, de helyéről meg nem mozdul egy sem.

Nézz végig a Tisza mentén. Látod ama piros kis vonalt. Mily sebesen halad előre. Egy csapat ifju az, kik piros föveget viselnek fejükön. Micsoda tűz az, melynek szembe mennek? Ágyúk azok. Hallod ropogásaikat. Látod mennyien hullanak el belőle. De látsz-e elfutni csak egyet is? Most oda értek. Az ágyúdörgés elhal.

Menj tovább. Láss ott a Duna közepén egy várost. Le van égve a porig. Lakói a föld alá, a kriptákba rejtőztek. Ezerei a tűzgolyóknak repülnek bele minden oldalról földrengető dörgéssel ijesztgetve a levegőket. A városban éhség, nyomor, fagy dühöng. Nem tudja senki, a halállal hol találkozik? De látsz e egyet is, ki megszöknék onnan? Tűrnek, szenvednek és nem panaszkodnak.

Látod amott azt a vezért. Csákójához emelt kézzel seregét megesketi, hogy nem fog elfutni a csatatérről, s midőn a halál zápora ömlik, egy kiáltás, mely túldörgi az ágyuvihart, egy kiáltás, mely azt mondja: «Emlékezzél esküdre!» megfordítja a csata sorsát. Fele elhull a seregnek, de a másik fele győz.

És mindenütt, merre nézesz, nehéz csatákat látsz. Csatát a Tisza jegén, véres harczot a folyam pánczélozott hátán, csatát a sziklás hegytetőkön, csatát sánczok, várfalak közt, városok utczáiban, vértől vörösre festett vizek partjainál, égő falvak éji lángja mellett…

Az áldozat panasztalan. A dicsőség nem kérkedik. De panaszszal van tele szája a gyávaságnak s fizetést kér a tolvaj.

A katonák rongyosak, véresek és lelkesültek…

A diplomata jól érzi magát. Neki nincs lelke…

A katonának egy gondolatja van, a dicsőség! ha meghal, végsohaja a haza…

A diplomata azt nézi, merre szökjünk?…

*

Debreczenben ezalatt szépen kigömbölyödtek az ábrázatok.

Kik néhány hét előtt futásról, menekülésről elmélkedtek, most egyébről sem akartak hallani, mint háboruról, melynek sohasem lesz vége.

Az apró emberek egy-egy roppant vörös tollal toldták ki fejüket, hogy kilátszassanak a tömeg közül, a miniszternek és öcscsének még ez sem volt elég. Nekik egészen vörös kalapot kellett hordani, hogy tudhassa mindenki, miként ők nem félnek a vértől.

Meg lehete tudni, hogy mikor lesz a csata? Aznap rendesen teli volt aranyos tiszt urakkal a város, kik jól megőrzék a haza számára becses életüket, mig a honvéd olcsó életével adózott a síkon.

Ah! Az mennyei élet volt.

Az ember kilencz óráig igen, igen nyugodtan aludt.

Az ember, ha hadi futár volt, vagy ministerialis hivatalnok, tartott igen csinos társalkodónőket, kik a státus költségén utaztak vele mindenüvé.

Tiz órakor elment az ember a collegiumba, ott hallott iszonyú szép dictiókat, ordithatott a montagnardoknak, a mennyit tetszett, lepisszeghette, leröföghette az aggodalmaikat kifejezni merész táblabirákat, és coquettirozhatott a város karzati szépeivel.

Azután elmehetett az ember a nagy erdőre, járhatott térdig a sárban és találkozhatott mindenféle ismerősökkel, kik mindig tele voltak szebbnél-szebb ujságokkal.

Délután leülhetett az ember kártyázni, elveszthette az utolsó garasát, másnap elküldette magát futárnak és harmadnap ismét úr volt.

Elmehetett az ember az egyenlőségi clubba, ott halálra nevethette magát, melyért aztán másnap kárpótlásul a Közlönyből halálra unhatta magát.

S ha néha napfényes idő volt, láthatta az ember ama minden gyönyörüséget felülmuló látványt, mint lovagol a miniszter egy babos lovon, az ő pecsétőre kiséretében.

Oly kecsesen, oly possierlich vette ki magát azon a roppant tátoson, hogy az ember semmit sem kivánt egyszerre egyebet, mint hogy bárcsak tevén látná őt eképen ülni.