Part 3

E nyár folytán a legmagasabb látogatás szerencséjében is részesültünk – ha jól emlékszem julius hóban az uralkodó I. Ferencz József császár – körutját Maros-Vásárhelyen keresztül tevén – két napot mulatott; a katonák bizonyosnak mondák, hogy szabadon fognak bocsátani, a látogatást megelőző napon a várparancsnok hozzánk jöve hivatalosan adta értésünkre, hogy a császár meglátogat, de aztán hozzá tette – s meg kell vallanom szomoruképpel – _hogy csak a kérdésekre feleljünk, és valami kéréssel alkalmatlankodni nem szabad_. Én a parancsnok roszkedvéből, s ez utasitásból azonnal beláttam, hogy ezuttal nem kell várni semmit. Szobánkat azonban kicsiszolták, mi mind hárman csinosan felöltöztünk, a r. kath. lelkész reverendáját vette föl, asztalunkra és ablakunkra két nagy bokréta virágot tettünk, szóval szobánknak egész lakadalmi külseje volt! Szomoru ellentétben a valósággal, s három szomorulelkü fogoly kedélyállapotával. Délután két, és három óra közt vettük észre, hogy a császár a várba jött, alig egy negyed óra mulva előszobánkban sok kardcsörgést hallottunk; a káplár felnyitá az ajtót, s nehány tiszt jött a szobába két sort képezve, s köztük egy auditor, gróf Hunyadi és a várparancsnok kiséretében, előnkbe lépett az akkor 22 éves delitermetü ifju fejedelem. Legelőször a kath. pappal beszélt. Hogy miért van itt? Van-e valami panasza? Aztán az oláh pappal – kinek ügyét az auditor adta elő mondván: Er hat ein Excess gemacht Sturmglocken geläutet etc. Végre reám kerülvén a sor, igy szólt a császár: Und dieser Junge…? Az auditor erre valamit halkan mondott, melyből csak azt hallám: _Hermanstädter Process_… A fejdelem szánakozva nézett rám, s fejét lógatva mondá: Der Arme!… arcza annyi jóságot mutatott, hogy pillanatig hajlamot éreztem lábaihoz borulni, s visszakérni tőle szabadságomat, de aztán hirtelen megfordult, s visszanézőleg mind hármunknak egy fejbillentéssel köszönve a szobából gyorsan eltávozott. Ez időben sok vidéki ember volt a városban, és sok látogatónk volt, és holmi ajándékokat küldözgettek.

S voltak olyanok is, kik a káplárokat megajándékozva egy-egy félórára hozzánk jöhettek – s ez nap a fejdelem ottjárása után épen többen voltak. Őreink valami jólelkü stiriai katonák voltak, s kápláraik vitték körültünk a profószi tisztet – midőn késő este mindenki elment, s a káplár utoljára jött hozzánk, igy szólt: „A császárnak, s ennek a sok uri embernek jól van dolga, ők könnyen élnek, eljőnek és elmennek; de mi, mi szegények csak itt maradunk!“

Nov. 11-én Szent-Márton napján este 8 órakor jött hozzám a várparancsnok, s tudtomra adá, hogy hajnal előtt Szebenbe fogok indittatni; s remélli, hogy ügyem végéhez közelg; a parancsnok kezet adva bucsuzott el, s kivánt erőt és türelmet, mindig jó volt hozzám, neje olykor még ennem is küldött, s ünnepnapokon rendesen egy s más csemegét mindig küldött.

Ott előttem kiadta az engedélyt a káplárnak, hogy szüleimet értesitse. Szüleim aztán el is jöttek, s 10 óra körül mentek ki a várból – elhozva nekem a szükséges utiruhát és fehérnemüt, s pénzt az utra. Éjfélután 3 órakor egy szekérbe ültettek _Albert Mártonnal_, és a Sáros-utczán felhajtottunk a székház elébe. A várparancsnok elkisért odáig, velünk a szekérben két zsandár ült. Szegény jó szülőim már ott voltak, s nehány korán ébredő polgár. Megengedték, hogy még egyszer a szekérből leszállva édes anyámtól és édes apámtól elbucsuzzam.

Szegény szüleim végtelen fájdalmat állottak ki atyám vigasztalt és bátoritott – mindketten sirtak – _én nem_. Ott volt Gáspárovics is, s még nehány más polgár, és könnyes szemekkel bucsuztak tőlem. Előttünk egy más szekér állt, abba ült, _Muzsnai_ s egy harmadik szekérbe _Horváth Gáspár_ és _Nagy Dani_. Végre a szekérbe kelle ülnünk, s egyik zsandár a várparancsnok kérése daczára, az én jobb kezemet az Albert balkezével egy kettős vaskapocsba szoritá. A zsandár azt felelte a parancsnoknak: „tudom – én kötelességem s látom, a nép mind szaporodik, ha nem lesz ok reá majd leveszem!“ Erre a parancsnok még egyszer bucsut mondva eltávozott.

Én csak arra ügyeltem, hogy szüleim észre ne vegyék a vaskapcsokat. Végre megtörtént a hivatalos átadás a zsandár-őrmester _induljt_ kommandirozott, az ostor pattogott, s a három szekér a hajnali szürkületben megindult, hátrahagyva annyi bánatos szivet, melynek láttára még azok a vakeszköz-féle emberek is elkomolyodva állták körül a kis tért, visszanézve láttam, hogy édesanyámat apám s még egy más ember vezeti, a hajduk és katonák pedig szétoszolva kioltogatták lámpáikat.

A szebeni ut három napig tartott, s meglehetős vigan töltöttük. A mint a városból kiértünk, a vaskapcsot levették rólunk a zsandárok, és a szekerekről egymásnak köszöngetni kezdtünk. A zsandárok is mind fiatal emberek voltak! Szivarral kináltuk meg, és elfogadták, sőt beszélgetni is kezdtünk – az őrmester egy komoly, s ekkor beteges, de jó indulatu szilágysági magyar fiu volt; délre Besenyőbe mentünk, s az ottani zsandárfőnök (őrmester) ezen szókkal fogadott: „_Ugyan kérem, hát maradt-e még vagy egy becsületes ember Vásárhelyt!?_“ Ez persze jól hangolt minket; oda jött a helybeli pap, s nehány birtokos, hoztak jó ebédet s jó ráczürmös-bort, s a zsandárokkal együtt kedélyesen ebédeltünk – nem is számitva, hogy mi mennyire örültünk, hogy öt hónapi szigoru fogság után ujra láthatjuk egymást, s ugyszólva szabadon társaloghattunk, s elbeszéljük ez idők élményeit és szenvedéseit. Estére _Déésfalvára_ mentünk, s mindenütt a zsandár-kaszárnyába szálltunk; ezek is jól fogadtak; Pataky bátyám két veder aszuszőllő-bort küldött, s az összes zsandárság ugy leitta magát, hogy mindenik, a jöttek, ugy mint a dézsfalviak, pokoli mély álomba sülyedtek, csak mi öten valánk ébren, és teljes kedvünkre kibeszélgethettük magunkat, sőt kimentem a kertbe, és majd egy óráig ott sétálgattam, gondolkozva szomoru sorsunkról – elszökhettünk volna bátran, az udvaron volt szekér, ló – de még ugyszólva eszünkbe se jutott; és ki hinné egész éjen irodalmi, és politikai elméleti vitatkozásokat folytattunk. Horváth és N. Dani ez idő alatt olvasták Schiller és Göthe müveit, én pedig a communismus és socialismus tanairól olvastam ez idő alatt – melyek előttünk merőben ujak voltak, elmondtuk egymásnak mind a mi szépet és ujat olvastunk, és igy a képzeleti, és eszményi világ magasabb regióiba himbálózva önkéntelenül is elfeledtük, hogy egy osztrák zsandár-kaszárnyában friss szénán töltjük az éjt, s körültünk a boldog zsandárok oly nagy bizalommal, s oly mélyen szenderegnek! Másnap egy nagy szász faluban háltunk, én a templom keritésében az egyházfinál; harmadik nap délután érkeztünk Szebenbe nov. 14-én, hol a francziskánusok zárdájába szállitottak mind az ötünket egy nagy, de alacsony és bolthajtásai miatt komortekintetü szobába.

IV. A szebeni fogság.

Nyomor teljes fogsági életünk legszomorúbb időszakához érkeztem. Eddigi fogságom csak letartóztatás volt – Szebenben tökéletes _rab_ lettem. Este, hogy szobánkban maradtunk, ismét kedvünkre kibeszélgettük magunkat, de mind az öten (Muzsnai, Horváth, Nagy, Albert és én) kedvetlenek voltunk, rosz sejtelmeink voltak – de ha bár fogságunk hatodik hónapját kezdtük, annyira biztunk ártatlanságunkban és jelentéktelenségünkben, hogy egyetlen szóval se beszéltünk össze, ezután következő vallomásainkra nézve.

Másnap 11 órakor a haditörvényszék elnöke, s a foglyok főfelügyelője, ezredes _Bartels_ látogatott meg – kicsitermetü, félszemü, száraz sovány ember volt, s lehetett 60–65 éves; müveletlen, rövideszü, s ép ezért ravasz ember volt, e mellett a foglyok pénzeiről sem vitt _tiszta és pontos_ számadást. Szerette játszani a hatalmas nagy embert, a nagy katonát – pedig a forradalom alatt szörnyü gyenge katonának bizonyitotta magát; aztán rettenetesen igyekezett bebizonyitani, hogy mennyire gyülöl bennünket, mint forradalmárokat, de miután semmi nagyobb fajta szenvedélyre sem volt képes, szerepéből sokszor kiesett, főként ha ittas volt – a mi pedig sokszor megtörtént. – A vén ember kis szürke bajszát mozgatva igyekezett atyáskodó lenni, s ilyen módon egy intő beszédet tartott hozzánk, éretlen ifjakhoz, hogy most itt az idő mindent bevallani – s megmutatni, hogy hiv alattvalói voltunk, és vagyunk a császár ő felségének. Mi értettük a német szót, de a beszédben gyengék valánk, talán legtöbb gyakorlatom volt nekem, minthogy Vásárhelyt a várban, a katonákkal mindig németül kelle beszélnem; tehát én feleltem: „Nagyságos ezredes ur, mi már mindent megmondottunk, semmi mondanivalónk sincs több, s kérjük nagyságtokat, hogy elégeljék meg letartóztatásunkat, és ereszszenek haza“. Ezen szavaimra kiesett az öreg ember atyáskodó modorából, s keményen összeszidott haszontalan ifjonczoknak, kiket majd rendbe szed ő! Meg kell vallanom, hogy e pillanatban tekintélye örökre tönkre volt téve előttünk, mert oknélküli kakaspulyka mérgelődése – nagyon is comikus hatást gyakorolt, s mi inkább mosolyogtunk dühösségén. Elvégezve csattogó-pattogó beszédjét, feleletet nem várva, kimasirozott szobánkból. Mi aztán birálgattuk a nagy férfiut, s találgattuk a jövendőt – egy óra mulva elvitték tőlünk Muzsnait, aztán délután Albert Marczit, később Horváthot s este Nagy Danit is; _éjszakára egyedül maradtam_.

Sok mindent összegondoltam, érzém, hogy el-elcsüggedek – de ujra erőt vettem magamon, s elkészültem a legnagyobb szerencsétlenségre – még a halálra is. Társaimra, s künnlevő _ismerősimre_ gondolva mondám magamban: „_Ne féljetek barátim, becsületemre, és nemes sziveitek rokonszenvére méltó leendek, s befogom bizonyitani, hogy az idő és helyzet bennem emberére talált_“.

De az idő oly hosszu magános ember börtönében, nincs egy pillanat, mely észrevétlen suhanjon el, s a gondolkozás, mely máshelyt szórakoztat, börtönben csak arra szolgál, hogy a fogoly az idő kérlelhetlen lassuságát annak legapróbb részeig elfordithatlan merevséggel szemlélje. Ezer tárgyat vesz elő, szegény, s mi őt máskor mulattatá, most csak felületes, vagy unalmas hatást gyakorol, s a háttérben az öntudatosság meredt szeme, mind csak az időt nézi, s a fövényóra hulló szemeit számlálja. A sziv minden ütése az elvesztett szabadságra emlékeztet, s az emlékezet minden mozzanata a régi szép időket, az eltünt boldogságot, a jóbarátokat, az elhagyott kedveseket idézi előnkbe, s hiába mélyed szemünk a komor falakra, lelkünk szüntelen a szép világba kóborol, s a könyörtelen való, mindcsak azt susogja: azok siratnak téged, azok busulnak érted – de azért te mégis itt maradsz, itt-itt végtelen hosszu időkig!

Az élet gyötrelem, a gondolat kin, a mult és emlékezet fájdalom, a jelen szenvedés, a jövő sötét kétkedés.

_Ekkor még nem tudtam imádkozni_. Nem hivém az istent – különben arra kértem volna, hogy e nagykinok daczára csak eszemet tartsa meg, ne engedje, hogy megőrüljek, mert mig az eszmélet világa megvan, addig a sziv legtitkosabb rejtekében, még mindig él egy drága kincs – _a szabadság édes reménye!_…

Szörnyü állapot a magány-fogság – és semmi sem egyéb mint minősitett gyilkosság!

Midőn késő este szalmazsákomra dültem, s gondolkoztam néha szomoru sorsomról – néha semmiről vagy mindenről – mikor az elme, mint valami nehéz köd az egyén belső világára ereszkedik, de sehol sem talál nyugtot, vagy kellemes érintkezési pontot olyan terhes a létel – s oly kimondhatlan erős vágyat érzünk a feloszláshoz – a megsemmisüléshez! Vaságyam mellett egy nagy vakablak volt, s arról gondolkozám, hogy ott egykor valami szent kép, vagy tán kereszt állott – s előtte valami vén szerzetes, mily buzgón imádkozott – mert hitt, valjon van-e valami abban, hogy a hit fenn tart?

Néma csend volt körültem és sötét, s a mint igy elandalodva ott feküdtem – hirtelen éles kopogtatást hallék a falon, s egész idegzetemben megrázkódva, ijedten szöktem fel ágyamból, s a szoba közepére szaladtam; mi lehet – ez? gondolám magamban? de nem volt időm gondolkozni, mert a kopogtatás megujult – de már most sokkal halkabban, rögtön eszembe jutott, hogy ez bizonyosan valami fogoly-társ lehet, tehát én is nagyon halkan ugyan, de vissza kopogtattam egy kis fadarabbal. Erre ő valami rendszeres kopogást kezdett – időnként meg-meg szüntetve, én mindannyiszor visszakopogtam, utánozni igyekezvén, az ő ütemét, és szüneteit egyszer egy nagyot dönditett a falra, és többé nem kopogott. Én az egészet nem értettem.

A következő napon szép idő volt, s felállottam az ablak párkányára, hogy legalább egy kis szabad eget lássak, mert az ablak kivülről be volt deszkázva, s alig volt 2 □ láb nyilás fölfelé. A mint oda állok, észre veszem, hogy szomszédom is az ablaknál van; én nem mertem szólani csak köhécseltem, erre ő elkezdett halkan fütyölni egy régi dalt, mely ugy kezdődik: A. B. C. a dalt ismételve az első hangnál koppantott _egyet_, a másodiknál _kettőt_, a harmadiknál _hármat_… mire én egész önfeledve kiálték fel: _Értem már!_ Ablakunk alatt pedig az őr orditott fel: _Ruj!_ (Ruhe!)

Örömem határtalan volt – az asztalon mindjárt elkezdtem magam gyakorolni – hogy igy ha egyedül maradtam is, legalább szomszédommal némi közlekedést tartok fenn. Ennyit tehát tudtam, hogy _A_-ra _egyet_ kell koppantani; _B_-re kettőt – s ahányadik a betü, annyit kell koppantani. Előbb megakartam tanulni, hogy minden betü hányadik – de csak hamar rájöttem, hogy kopogtatva csak a betüket kell mondani magamban, s az illetőnél megállani, aztán ujra kezdeni, s igy kész a szó. Például: ezt a szót _Béla_, igy kell kikopogtatni: a _b_, azután: a, b, c, d, _é_; a, b, c, d, e, f, g, h, i, k, _l_; _a_; tehát, először koppantok 2-tőt, s ott megállok, aztán a betüket magamban mondva, az _é_-nél állok meg (ekkor koppantottam 5-töt), aztán megállok; a _b_-nél (11-et kopp.), s végre egyet koppantok: az, az _a_. E rendszer, első pillanatra nehézkesnek látszik; de Szebenben létem 11 hónapja alatt, ugy begyakoroltam fülemet a hallgatásában, és kezemet a kopogtatásban, hogy félóra alatt egy egész vezérczikket átadtam szomszédomnak, vagy átvettem Simon Elektől, vagy Árkosi Mózsitól.

A kőfal erős hangvezető, a legkisebb tárgygyal is kényelmesen, s hallhatólag lehet kopolni, néha 3–5-ik szobában is átkopoltunk. Ebédután tehát, mikor beállott a néma csend, én kezdtem _kopolni_ (ez volt a műszó, melylyel e közlekedést neveztük), persze hogy eleinte nehezen ment, de azután csak megértettük egymást; szomszédom egy udvarhelyi ügyvéd volt _Bányai Antal_, kit az este ugyancsak megijeszték, mert rendetlen kopolásomból legjobb barátai neveit olvasta ki, s egész éjen át nem tudott alunni – (azután is Fehérvárt, és Józsefstadtban sokszor emlegette, hogy mennyire megijesztettem volt Szebenben; jókedvü, tréfás ember volt, pedig sokat betegeskedett, s Józsefstadban meg is halt, ugy hiszen 1855-ben). Ez alkalommal azonban elkopolta, hogy van három fogda, hol társaink vannak – ez a _zárda_, melyben vagyunk; a a Bruckenthal ház a József-külvárosban; és az egyik katonai őrtanya. Ott a zárdában voltak akkor: _Török, Gálffi, Rafi, Horváth Károly_, az erőslelkü, szép _Czirjákné Kolozsvárról_, pater _Veress, Demjén, Bereczky Sándor_, Topler Simon, szegény a becsületes jellemü ember, s Vásárhely egyik legnépszerűbb embere már meghalt volt a nyár folytán _Boer Nina Kenderessiné_, mind egyenként külön szobában. Párnap mulva egymás kis szobába vittek, hol egyik felől szomszédom _Horváth Károly_ volt egy vagy két nap; ekkor beszéltünk együtt utoljára kopolás utján; én az nap nagyon rosszúl éreztem magam, erős lázam volt, mely kisebb-nagyobb mértékben egész télen és tavaszon tartott. Mondtam Horváthnak, hogy nagyon beteg vagyok: _„Titkold el a mennyire lehet, különben most visznek rostára“!_ (rostának neveztük a Verhörözést). Este még beszélgettünk, s én egy kissé nyugodtabbnak érezvén magam, elbeszéltem elfogatásunkat, melyen Horváth nagyon csodálkozott s kérdé, hogy valljon ki adott fel, én közlém gyanumat, s ő azt felelte „_Lehet_“ aztán összeegyeztünk, hogy holnap séta után beszélünk – s jó éjt kivánva elváltunk, – de őt jó reggel más szobába vitték, s a mellékszoba üresen maradt – a másik oldalon talán pater _Veress_ volt, és ő, vagy épen nem, vagy nagyon ritkán kopolt.

Deczember közepe felé _rostára_ (a részletes kikérdezésre) hordoztak négy vagy öt nap egymásután. Ez ugy szokott történni, hogy esteli látogatáskor a profosz udvariasan jelenté: „Kérem uram legyen készen, korareggel a törvényszékre megyünk!“ A fogoly ilyenkor aztán keveset aludt s jó reggel jött a profósz parádéban, s két katonával a a törvényszék helyiségeibe vitték a foglyot, t. i. a zárda hátsó részének második emeletébe; ott aztán egy kis nyomoru szobába dugták az embert, s várni kellett mig a törvényszék összeült.

Most egy _Wottava Ferencz_ nevü dragonyos-kapitány auditor kérdezett ki; cseh ember volt; kevés eszü, mérges, dühös, ambitiosus, de kitartó makacs ember, sáppadt, sárga arcz, éles szegletes homlok, gyér bajusz, szürke szemek, rekedt rikácsoló hang, finom szép fehér kezek, s a gentlemanság bizonyos affectatiója, de minden pillanatban feledése – ennyi az mit ezen emberről mondhatok. Százszor tett fel egy kérdést, majd ugyanazon szavakkal, s képes volt a vádlottat reggel 9 órától délután 2–3 óráig zaklatni a nélkül, hogy valami eredményt tudott volna felmutatni – őt teljesen kielégitette azon tudat, hogy ezt a veszedelmes magyart keményen elgyötörte. Különben _ártatlan_ ember volt, nem hallottam hogy egyetlen egy embert is zavarba hozott volna.

Ellenem ilyen vádakkal élt: Ön a vásárhelyi főiskolát az összeesküvés számára rendezte be; az ifjuság vezére volt; és veszedelmes elvek terjesztője; az összeesküvés felesketett rendes tagja; vádolt, hogy óra, hogy _nap_ voltam, (végre a _percz_ lég is kétség alá jött). És ez igy ment mondom 4–5 napig; szidott _Spitzbub_-nak, _Halunke_-nak, _miserable Kerl_-nek, fenyegetett éhséggel, vasraveréssel, vesszőztetéssel – ha nem volnék oly ifju – mondá – s nem szégyelne velem kikötni, majd megtanitana.

A tolmács _Herszényi_ (a nagy bajuszu) néha megsokalva a dolgot, közbe szólt elkatonásodott magyar kiejtésével: „_Édes borátom voallyon voalamit!_“ A törvényszék többi tagjai főként az elnök, s egy pár tiszt, és a közlegények többnyire aludtak ülőhelyeiken, és csak olykor riadoztak fel, mikor az auditor nagyot kiáltott. Az altisztek figyeltek.

Végre is maradtam az, és annyi mellett a mennyit a sima Tapfernek Vásárhelyt mondtam, volt, de a gyötörtetés és folytonosantartó lázam, mit titkoltam, meg az egyedüliség annyira elkinzott, hogy néha csak szédültem, könnyeim szaporán hulltak, és szavam elakadt, véghetetlen vágy szállott meg, hogy megsemmisüljek; ugy gondolám, hogy nekem senki hasznomat ugy se veheti, az élet rám nézve is már megszünt érdekes lenni, és jó szüleimre nézve is jobb lesz egyszeri nagy rázkódás és bánat, mint a folytonos busulás. Félig-meddig az öngyilkosság rémei kezdtek rajtam uralkodni, és a halál oly békés, enyhet adó alakban jelent meg, hogy gondolkoztam annak siettetéséről – azonban ez nem volt _elhatározás_, csak is olyan _beleegyezés_ forma. Nem ettem negyvennyolcz óráig semmit – ételemet elöntöttem, hogy ne használhassam, de harmadik napra ugy elgyengültem, hogy ágyamról nem tudtam fölkelni, és csak suttogva mondám a profósznak, hogy kávémat tegye a kemencze párkányára – mikor 12 óra után ebédemet hozta, ott látta a kávét is, de én álomban látszottam lenni, s igy ő nem ébreszte fel, ételemet is a kávé mellé tette, sejtve betegségem, délután 4 órakor rendkivüli időben jött hozzám, ételem érintetlen volt; rögtön gyanakodni kezdett a valóra, és hozzám jött s beszélt _gyöngéden, szépen_, én egy szót se tudtam felelni; egyik ordinanczot leküldte felesége után, az is feljött jólláttam őket – de szólni nem szóltam – meg voltak ijedve; félóra mulva valami borlevest hoztak, a profósz fölemelt, az asszony nehány kalán levest adott, s mikor lenyeltem, örömében sirt és megcsókolgatott – mondhatom, hogy e rokonszenv ez idegen vénaszszonytól nagyon jól esett; késő este orvos is volt nálam – s ujra adtak valami meleg italt; én reggelre _kigyógyultam_ kedély bajomból, s már délkor önként ettem valami becsináltat. Az nap azonban még nem tudtam fölkelni.

Másnap sétálni is kivitt a profósz, az orvos a folyosón beszélt velem, s kissé megszidott, de gyöngéden, harmadik nap a zárdából kivittek, Bruckenthal házba (József-külvárosba). És betettek egy szobába, hol már két fogoly volt: _Beregszászi Imre_ (Küküllőmegyéből) és _Dósa Sándor_. (Udvarhelyszékről). Ezen tisztelt urambátyáim látása végtelen örömemre volt, mert már 5 hete mult volt, hogy egyedül voltam; a szomszéd szobában volt: _Filep Albert_, _Nagy Lajos_ és _Elekes József_, kikkel kopoltunk is; arczukat is láthattuk a kürtőn át, ha egy székre állottunk; s a közajtókat éjjel fölfeszitve, s a közbeeső téglafalat egy □ lábnyira kiszedve, későestéken theáztunk is velök. Egész boldogság volt, hogy a karácsoni, és ujévi ünnepeket igy tölthettük. Ebben a fogdában voltak akkor az emlitetteken kivül _Minorics Károly, Simon Elek, Árkosi Mózsi, Varga Zsigmond, Marosi János, Bedő Sándor, Pap János, Palkó György, Gál Antal, Makkai András, Cseh Sándor, Földvári Károly, Lengyel Ádám_, – később aztán _Mészáros Károly_, _Könynye Alajos_ (kegyesrendi pap), _Száva Farkas, Boncza Imre, Tarsaly Gábor_ és több székely ember. _Beke Dénes, Solymosi István ref. papok_.

Földvárival leveleztünk, s kérte az ezredest, hogy engem tegyenek hozzá, de soha se tettek; „_kardjának_“ nevezett Földvári. És csodálatos, de igaz, hogy ez 1853-ik év folytán kevés kivétellel oly nyugodt s mondhatni vidám voltam, hogy társaimat gyakran deritettem fel buskomorságukból – s rosz kedvemet ha volt is, soha se mutattam mikor mással voltam; főként ha tudtam, hogy annak még több oka volt a bánatra.

A mészáros-utczai fogság szelidebb volt mint a zárdai. A profósz is ifjabb és sympathikusabb volt, és volt egy igazán szép, ifju felesége, ki mint ifju nő sokszor szánakozott rajtunk – egy-egy könyvet lopot be nekünk, s néha egy-egy „_Siebenbürger Botet_“ is. Nekem összesen három könyvet adott – egy utazást Oroszországban, és két regényt – s mondhatom örök hálára kötelezett, mit itt örömmel jegyzek fel – annyival inkább, hogy egy kis selyemkendőn kivül soha semmi ajándékot sem fogadott el tőlem. _Simon Elek_ rendesen ujságot olvasott, s igy tudtuk a nagyvilág állását.

Februárban megint egyedül voltam, aztán összetettek _Mészáros Károlylyal_, ki emissariusi gyanu alatt álló csikszéki fiatal ember volt; _Árkosi Mózessel_ egy tanult emberrel – unitarius lelkész, jókedvü, béketürő fogoly volt; végre ismét hetekig hagytak egyedül, aztán társam volt nehány napig _Száva Farkas_, maig se tudom miért volt fogva; megint nehány hétig társam volt _Könynye Alajos_ piárista, nagy tudományu ember volt, kitől ez időben sokat tanultam, kiről szintén nem tudom miért volt fogva.

Ez idő alatt ujra voltam _rostán_, s ha bár szüleimről egy év óta nem tudtam semmit, levelet mutatott Wottawa, de tartalmáról azt mondá, hogy csak akkor közli, _ha vallok_; végre mérgesen kergetett el.

1853. augusztus 2-án adott a törvényszék egy könyvet a Burmeister „_Geschichte der Schöpfung_“-ját. Addig semmi szórakozás sem volt megengedve; leölték pókjaimat, elrontották a nyulászó figurámat, (a világ legegyszerübb időtöltése), sőt az udvaron összeszedtem 80 darab borsó nagyságu kövecskét, s ezeket egy kis zacskóba tartottam; s mikor magamra voltam különféle alakokat raktam belőle, aztán ásványtanilag külön csoportokba raktam, összekevertem, ujra kiraktam s mikor észrevették valami katona adott fel, jól összeszidtak, legazembereztek, hogy a szabályokat kijátszom, és mulatságot szerzek magamnak; bedeszkázott ablakainkra s ajtóinkra piczinke lyukakat furtunk, faragtunk s szemünket rányomva néztünk utczára kivált vasár- és ünnepnapokon. Egyszer egyik ablakon nézdeltem (egy vasárnap délután) a lyuk már nagyocska volt, egy szem szilva kifért volna rajta, és két vén szebeni asszony észre vette szememet, s azonnal jelentést tett az őrtanyán, de a katonaság káplárja gorombán elkergette őket.