Part 2

Én este későn kaptam kezembe ez irományokat, és a mint végig olvastam teljesen kiábrándultam, sőt az egész ügy alávaló törpeségben jelent meg előttem; a Sz.-Benedeken támadott illusioim merőben szétfoszlottak. Másnap az iratokat visszaadtam Muzsnainak s midőn négyen összejöttünk elhatároztuk, hogy az egész haszontalan törekvés, sőt még veszedelmes is, szóval, hogy mi nem adunk rá semmit, többé vele nem foglalkozunk – s folytatjuk tanulmányainkat.

Nem is emlékszem, hogy mi négyen beszéltünk volna többször erről a dologról egész jan. 24-ikéig. Csakis november hóban, egy alkalommal Horváth Gáspárral almát vásároltunk egy ügyes székely menyecskétől, ki a főiskola közelében gyümölcsöt árult, és mikor kifizettük az aszszony egyet kacsintva kérdé tőlem; „Igaz-e, hogy ismét jó világ lesz – s nehány hét mulva az urfiék elkergetik a németeket?“ Mi egymásra néztünk s fejünket bólingatva, mondám az asszonynak, hogy: ne beszéljen annyi semmiséget.

Egy deczemberi délután ugy hiszem éppen decz. 2-án volt Demjén Lajoshoz mentem, kivel nehány hét óta nem valék ép oly bizalmasan, mint azelőtt egész gyermekségünk idejében, mert tisztán láttam, hogy most titkolózó – persze ő hitt, és szabályszerüen járt el irányomban, mire valószinüleg kötelezte is volt magát. Elég az hozzá a nappali szobában csak nővére volt _Eliza_ (ki azóta férjhezment s még ifjan meg is halt szegény!) és a mint én beléptem, egy iratot akart hirtelen elrejteni, én a mint kezet fogtam vele, rápillantottam az iratra, s megismertem a „_Tervvázlatot_“.

– Ó ugyan kérem, hát ezt rejtegeti előttem, hiszen már rég olvastam – s az egészet haszontalan irka-firkának tartom.

– De hiszen ezt Kossuth küldötte – mondá _Eliza_.

– _Megbocsásson lelkem, de ezt nem hiszem_. E szavamra az oldalház ajtajában Lajos is megjelent, kezében toll volt, akkor hagyta el az irást? nagyon komolynak látszott, és ki volt pirulva. Megvallom én hangosan felkaczagtam; ő minden szavamat hallotta, s én némi sarcasmussal folytatám: „Ez hát az a nagy dolog a mi téged olyan fontoskodóvá tett egy idő óta, na barátom ennél jobb ha szivart csinálsz. Lajos eleinte nem hitte, hogy én az iratokat olvastam, de csakhamar meggyőződött s rosz neven vette, hogy oly kevés kegyelettel szólok a dologhoz. Elmondtam neki, hogy Muzsnai hozta Csapóról, s hogy a mely titkos társaságot a falun pipaszónál tárgyalnak, bizony bajosan buktatja meg az osztrák birodalmat. Ő azt mondá: _Meg nem foghatja, hogy kerültek az irományok Csapóra, és a csapói urak kezei közé mikor ott csak egyszerü postaállomása volt a kormánynak. (?)_

Néha megszoktam volt látogatni feledhetetlen emlékü kedves tanárunkat _Török Jánost_ is. Ugylátszott legközelebbi odamenetelemkor, hogy már értesitve volt arról, hogy én mennyit tudok; ott volt Horváth Károly is, s még egypár vendég ugy hiszem mind beavatottak voltak, mert habár példálózva mindig a tárgyról beszéltek, és különösen arról, hogy most csendesen kell magunkat viselni mig uj rendelet nem érkezik. Én el voltam bámulva, hogy oly komolyan veszik a dolgot, s más alkalommal ki is fejeztem nézetemet, habár Török előtt mint tanítványa, és még pelyhetlen fiatal ember nem bátorkodtam oly erősen szólani, mint D. Lajos előtt.

A fennebb emlitett látogatás alkalmával Török kikisért, és a tornáczon igy szólt: „_Csak azt akarom mondani Farkas, hogy az efféle dologról, és azokról az irásokról a kolegyomban az ifjuságnak semmit se kell szólani, – erre semmi szükség majd ha kell, beszélek – én velök_.

Azt hiszem szegény Töröknek ez volt legtapintatosabb eljárása. Én mondám, hogy e felől nyugodt lehet, mert mi hetek óta tudjuk, s az ifjuságnak semmit sem szóltunk, sőt négyünkön kivül mással még jó ismerősinkkel se közöltük. – Ugy-ugy édes Farkasom, felelé kezét nyujtva, és mi e tárgyról többé soha se beszéltünk.

A karácsont Koronkában töltöttem gr. Toldalagi Ferencz udvarában – ott azonban inkább társaséletet folytattunk s keveset politizáltunk, vagy legfellebb biráltuk a forradalmakat; aztán esténként kártyáztunk, s zene, és énekszóval kedélyesen telt az idő.

A városba visszatérve januárban már egy-egy házi bált is rendeztünk s valóban feledni kezdtem az egész szomoru historiát, midőn egy késő este a piaczon nehány embert megismertem, Török, Albert és Topler Simon volt, hozzájok csatlakozott Horváth Károly s mind a négyen a francziskánusok zárdájába mentek, ez lehetett este 9 óra tájt. Párnap mulva ebéden voltam egy uri háznál Horváth Károlylyal, és interpelláltam ugy négy szem közt, hogy mi az ördögöt kerestek a barátoknál? _Ha magadtól ki nem találod, ugy meg nem_ _mondhatom_. Mondá mosolyogva – - s aztán utánna tette: _ugy hiszem az egész dolognak vége lesz nem sokára, nem is volt soha életre való;_ nem tudhatom, ha valjon e véleménye a meggyőződés eredménye volt-e, vagy csak egy villanata volt-e sejtelmeinek; annyi igaz, hogy többé nem beszéltünk ketten, habár Töröknél még egypárszor találkoztunk.

Jan. 24-én reggel a szolgám beszaladva szobámba, sáppadtan állott előmbe s dadogva mondá, hogy _Török tanár_ házához valami 40 katona ment és elfogták.

Én azonnal az utczára siettem, a Sáros-utczán erős katonai őrjárat vonult fel. Az emberek rémülve tekintének egymásra, és suttogva beszélék, hogy az Albert János házát is meglepték a katonák – s ugy a Toplerét, Demjén Lajosét, a francziskánus gvardián _Rafiét_. A város rémülete leirhatatlan volt; én be akartam menni Alberthez a paphoz, Törökhez, Demjénhez, de nem bocsátottak be. Demjént a mint a katonák közt vitték pár lépésnyi távolban sokáig kisértem, de nem szólhattam hozzá, s a székház táján a katonák elkergettek tőle.

Csak midőn minnyájukat a várba vitték s Horváth Károlyt is elfogták, mint fennebb elmondám akkor tárult fel előttem az a szomoru és ijesztő gondolat, hogy a dolog nem tréfa, s az ostromállapottal összefüggő katonai törvénykezés komolyan veheti ez ügyet. Mi négyen az nap este beszélgettünk az iskola udvarán s meg kell vallanom teljesen tájékozatlanok voltunk a történtek s különösen a teendők körül. _Muzsnai_ nagyon zavart volt, ő volt köztünk a legidősebb – _Nagy Dani_ azt mondá, hogy ugyan miért ijednénk meg, hiszen semmit se tettünk a kormány ellen; _én_ is azt mondám, hogy: mi sokkal kisebb pontok vagyunk, hogysem az osztrák kormány velünk foglalkozzék – s valószinüleg létezésünkről sem fognak soha semmit tudni; _Horváth Gáspár_ azonban az akkori időkhöz nagyon is illő pessimismussával csak roszszat jövendölt – s figyelmeztetett, hogy mindenre késznek kell lennünk; mi s különösen én mindig ellene szoktam volt azon időben mondani a desperatióra vezető okoskodásoknak – ép ugy mint az észnélküli merészkedésnek, de mint sokszor ugy ez alkalommal is ellenem volt a _balsors_ és Horváth Gáspár jövendölése teljesült egész szigoruságában.

Az elfogott hazafiakat pár nap alatt Szebenbe szálliták; mi pedig folytattuk tanulmányainkat, a téli czenzurákat letettük s lassanként feledve a „_Tervvázlat_“ bohóságait, és az első elfogatások által okozott rémülésünket – ifjuságunk egész nagyravágyásával folytattuk tanulásainkat s azon csalálmok közt ábrándoztunk, hogy a fenyegető vihar végkép elvonult fejünk fölött.

Áprilishó utolsó napjaiban találkoztam egy ismerősömmel, ki peres ügyeiben Szebenben volt, s ez azt mondá, midőn kérdém, hogy mi ujság? _hogy a szebeni foglyok egy része vallani kezdett s ujabb befogatásoktól lehet tartani_. E hir is csak nehány napig zavart meg csak Horváth Gáspár lógatta fejét, s általában ő volt köztünk a ki legnehezebben derült fel buskomor sejtelmeiből.

A pünkösti ünnepeket Pokában töltöttem, s másod napon Toldalagon voltunk ebéden Nyárádi Gáboréknál; itt láttam meg egy szőkefürtü, kékszemü szép leánykát, kinek emléke börtönöm sötét éjjelét is anynyiszor felvidámitá. Junius hóban már erősen készültünk a nyári vizsgálatokra, – két tárgy foglalkoztatott erősen: a _tanulás_ és _szerelem_. Tudja isten kétszer, vagy háromszor voltam szerelmes és reám soha se volt az a hatása, hogy ellankaszszon, megbénitson, sőt mindannyiszor ujra ébredt bennem a vágy, hogy kitünő jeles legyek – méltó ahhoz, kit eszményül választék. A kurszusokat Horváth Gáspárral ketten tanultuk s kicseréltük olvasmányainkat is. Többnyire korán reggel és délután szoktunk készülni.

_Junius 13-án országos vásár ideje volt_, reggel 4 óra előtt hozzám jött Horváth Gáspár, s engem felköltve elmentünk az ev. ref. temetőbe tanulni, s ott egy sirra ülve olvasgatni kezdtük a keresztyén erkölcstan §§-ait. Sokszor történt, hogy tanulásközben én elkezdtem beszélni valami regényről, versről, vagy irodalmi dologról, máskor a szinészetről, a kékszemü lányokról stb.; de Horváth barátom mindig szigoruan viszszaterelt a tantárgyakra, s aztán elvégeztük a szakmányt.

Ez alkalommal azonban másként történt – alig tudtunk egy órát tanulni – én mindig Zsófiról beszéltem; s Gáspár is rám sem hallgatva el-elgondolkodott. Gyönyörü szép vasárnapi nyári reggel volt egész 7 óra feléig – akkor valami könnyü felhő szaladott végig az égen, s esőcseppek kezdtek hullani – uj kalapjaink voltak s nem akartuk eláztatni.

– Menjünk haza – mondám – ugy se tudunk tanulni.

– De ma okvetlen folytatjuk, különben el nem tudjuk végezni, tervelé Horváth s a sirról fölkelve haza indultunk.

A fazekas-utczán egy ismerős arczu székelygyereket találtunk, ki sirva jött velünk szembe: „_Miért sirsz?_“ kérdém a kis fiutól – „jaj instálom katonák mentek a kolégyomba s minket nem akarnak beereszteni.“

Egymásra néztünk. – Az én komoly és tisztalelkü _mentorom_ el volt sáppadva – kétségkivül én még inkább.

Szótalanul léptünk a Sz.-Miklós-utczába, s jobbra tekintve láttuk, hogy a kolégyom előtt egy csapat zsandár áll. Az egész épületet katonai őrlánczolat veszi körül; a rémült polgárok pedig ablakaikat felnyitva, vagy a kapuk előtt félig öltözötten áldogálva, suttogva kérdik egymástól, hogy: mi történhetik a főiskolában, hol a legidősebb ember alig 24 éves s hol a vidéknek, és a városnak közel 500 gyermeke lakik és növekedik.

Pillanatra megálltunk a fapiaczon, a rémület első perczében nem tudtuk mit tegyünk, aztán besétáltunk a régi baromvásár utczán egy darabig, s itt rövid szóval elhatároztuk, hogy mi magunkat ártatlanoknak érezve legjobb lesz, ha bemegyünk az iskolába.

Bennem teljes volt a meggyőződés, hogy minket keresnek. Professor Hegedüs János ablaka alatt hagytam, tehát Horváthot s kérve, hogy várjon meg, elszaladtam szülőim házáhóz; édes anyám még aludt, néhai felejthetlen emlékü édes atyám már szépen fel volt öltözve s a széles tornáczon ült és olvasta a Szilágyi Sándor műveit. – Kértem, hogy legyen készen arra, hogy engem ma elfognak. Csak nem követtél el valami gyalázatos dolgot? kérdé. Nem édes apám, efelől nyugodt lehet; mondám és egymást megcsókoltuk, midőn bucsuztam könnyezni kezdett.

– Hát ha nem igaz? mondá ismét, elmegyek a székház felé tudakozódni – jó lesz – mondám – menjen édes apám! Az alatt kis hugaimtól bucsuztam el, kik semmit se értettek a dologból, édes anyámat felkölteni nem volt bátorságom.

Csak hamar én is édes apám után indultam, már jött visszafelé és mondá, hogy a székháznál csakugyan rendelet van kiadva, hogy 5–6 fogoly számára helyet készítsenek. Ezalatt azonban már helyre állt édes atyám kedélynyugalma, és atyai szavaival bátoritott.

Én haza küldtem őt, s professor Szász István és Hegedüs János uraktól, s a körülálló polgároktól hangosan elbucsuzva az iskola kapujához mentem. Eleinte a zsandárok _nem akartak_ beereszteni; de mondám, hogy benn lakom, s akkor bebocsátottak. Horváth Gáspár is bement. Én szobámba érkezve laktársaimat ijedt képpel az ágyban találtam, iróasztalom körül 7–8 katonatiszt ült, és állott – mikor leléptem, mind Stellungba tették magokat s előmbe lépett _Bilz_ rendőrségi kapitány, és nevemet kérdé, megmondám; _épen önt vártuk;_ mivel lehetek szolgálatjukra, kérem kulcsait megakarjuk vizsgálni irományait. Kulcsaimat át adtam s mindent pedáns részletességgel megvizsgáltak. Elvették ezalkalommal _Kossuth Lajosnak_ egy hiven talált arczképét, mit 1849-ben Pesten szereztem volt. Továbbá egy gyönyörü tricolor kokárdát, és vadász készleteimet, por- és seréttartóimat. Ekkor szobámból mind elmentek, csak egy polyák katonát hagytak; délután 4 órakor nehány tiszt ujra szobámba lépett, s azt mondák: készüljön ön és jöjjön velünk! Hová? – kérdém én. – A tábornok urhoz?

– _Nem;_ felelt hivatalos tempóval Bilz kapitány – _ön a törvény nevében fogoly!_

Az iskolából kilépve, a szemben fekvő székház-épületbe vezettek, sürüen álló két sor zsandár között. Csodálatos, hogy a rémület, és zsarnokság e rettentő óráiban is találkozott egy pár ember, kik hangosan üdvözöltek, mint Lőcsei Sándor és Ugrai s egy fiatal ember áttörve a zsandárok sorain, s nem ügyelve a puskatusokra addig közeledett mig kezet szorithattunk.

Én nyugalommal és bátran mentem a börtönbe, – s valami csodálatos erő szállott meg, mely egyszeregyszer csak akkor hagyott el, ha testem kezdett töredezni a fogság terhe alatt, ha beteg nem voltam – ugy éreztem magam, mint a zsarnokságnak minden ártatlan áldozata.

Ez alkalommal a hadbiróság azt hivé, hogy nálunk az ekkor még mindig nem valló Török ellen erős bizonyitékokat s bennünk hatalmas bizonyságokat talál, de nagyon csalódott, mert mi iskolai növendékek soha egy árva szót se vallottunk Törökről; tehát mondom e hitben volt rendezve, ez az elrémitő iskolai dráma, melyhez 4 század gyalog katonát, egy század zsandárt, 1 escadron lovasságot, alkalmaztak, s az egész garnisont talpra állitották; s igy lett ez a vasárnap 1852. junius 13-ka örökké emlékezetes nap a m.-vásárhelyi ev. ref. főiskola történeteiben. A kolegygmból ez nap fogták el: _Muzsnai Pált_ (contrascriba) _Nagy Danit, Horváth Gáspárt, Koos Ferenczet, Albert Mártont, Szász Károlyt_ (most kebelei pap) _Bodor Józsefet, László Ignáczot, engemet_ s még nehány más ifjut kiknek neveit elfeledtem, mindnyájunkat a székházhoz vittek, azonban a praetendált felségsértési perbe csak négyünket kevertek bele, a többi nehány hónapi fogság után elszabadult.

Ugyancsak ez időtájban fogták be kisgőrgényi Nagy Lajost, Orbán Józsefet, a csávási papot, Molnár Józsefet, Földvári Károlyt a hires ezredest, s Filep Albertet, ki jelenleg az urb. törv. elnök. Ugyancsak ez időben Udvarhelyszéken is sürűen fogdosták az embereket, egész nyár- és őszfolytán, ezekről azonban majd a szebeni fogság elbeszélésével fogok megemlékezni.

III. Fogságunk első öt hónapja Maros-Vásárhelyt és Szebenbe hurczoltatásunk.

A székházánál a közönséges gonosztevők közé zártak s mindenikünket más szobába; az őrszobában még egyszer láttuk egymást egy-kettő közülünk meg volt szeppenve, a mint óráinkat, tárczáinkat és zsebkéseinket elvették s kimotoztak, én biztató szót intéztem hozzájok aztán börtöneikben vezettek. A szoba, melybe engem vittek, három öl (18 láb) hosszu és 14 láb széles, és 15 láb magas lehetett; volt egy magasanfekvő kis ablaka, kemény vasrácsozattal és kivülről bedeszkázva alig 3 □ lábnyi nyilással fölfelé; volt egyik oldalon a szoba hoszszában egy pricscs s ennek egyik szélén 8 szalmazsák; volt egy vizes cseber s egy kimondhatlan czélu vasas cseber. Volt e szobában 3 czigány, 3 oláh, 2 székely – nagyobb rész lólopással vádolva; egy oláh és egyik székely gyilkossági vád alatt – a másik székely verekedésért – én voltam a kilenczedik egyén. A hajdu, ki bevezetett, szomoruan távozott (a még most is hajduskodó Ferencz bátya volt, ki az atyám házánál sokszor megfordult a forradalom előtti időkben, s a régi reverentiát nem tudta levetkőzni), társaim körül vettek s mindazon hitben voltak, hogy valami vásári tolvaj vagyok és adták a tanácsot, hogy miként viseljem magam a kihallgatásoknál. Én a prics szélére ülve egy szót se feleltem nekik, szörnyü zavart gondolatim voltak különösen bünösségem tudatának hiánya s jelen borzasztó helyzetem összeférhetlenek voltak előttem. Végre magamra hagytak nyomorult társaim. Estére ágynemüt hoztak számomra, aztán vacsorát s egyik hajdu 15 szivart csusztatott kezembe. Vacsorámat átadtam társaimnak, s mindeniknek egy-egy szivart adtam, – erre aztán némileg respectálni kezdtek, nem kérdezősködtek, és nem tanácsolgattak, hanem egymásnak a magok ügyeit referálgatták. Én szivarra gyujtva egész éjen át őket hallgattam mohó kiváncsisággal figyelve, hamis filozofiájokra, és általam eddig nem is sejtett raffineriáikra. Az egyik ifju székelyt s egy ifju oláhlegényt kivéve a többi tökéletesen kitanult gonosztevőnek látszott – kik lopást, rablást, s ha kell az ölést is nem bünnek, hanem csak a más keresetekhez hasonló életmódnak tekintették; az államot, a társadalmat s ezek organumait pedig az ő jogos? keresetük s életmódjuk ellenségeinek, kiket rászedni, kijátszani nemcsak szükséges, de kötelesség, és minél ügyesebben tehetik, annál nagyobb dicsőség.

Nem szándékom e helyen elmondani több részletet, sajátságos észjárásukról, és tolvajnyelvükről stb. csak azt említem, hogy 48 óráig voltam köztük s kedden reggel 10 órakor, 5 darab katona a hadparancsnokság szállására vezetett. Hol egy kis haditörvényszék volt alakulva. Elnök: _Brunner_ alezredes és várparancsnok, _Tapferner_ őrnagy auditor, s még egy pár tiszt _Herszényi_ százados tolmács. _Tapferner_ volt az egész ügy vezetője Szebenben, s most azért jött mint fennebb is érintém, hogy Törökék ellen docekat szerezzen. Középtermetünél kevéssel magasabb, sáppadt arczu, karcsu ember volt az időben 40 és 50 év közt lehetett, bajuszt és oldalszakált viselt, magas értelmes homloka volt; szemeit élesen szegezte tárgyára, és szemöldei meg szája körül gonoszságra, alattomosságra és vérengzésre hajlandó sötét vonások valának láthatók. Hangja, mikor halkan beszélt megnyerő nyájas tudott lenni, de ha hangosan szólt kiállhatatlan anthipathikus volt, szemüveget is tett fel gyakran. Egyébiránt határtalan nagyravágyó, ravasz és tökéletes jezsuita volt a mennyiben czéljára minden eszközt üdvösnek tartott, kitünő eszes és nagy olvasottságu ember volt, de szolgalelkü és ármányos; szakmájának mindent alárendelt, becsület, ész, tudomány, az érzelmek öszszes világa mind játékszerré, eszközzé aljasult ügyes kezei közt; lehetett igen jeles auditor, vizsgáló, kutató, vallató, gyóntató és véreb – s ezért a Bachrendszer előtt lehetett valóságos drágagyöngy; lehet, hogy vádlott és auditor egymással szembe az ő szemei előtt nem ugyanazon mértékkel mérendő erkölcsi és politikai egyéniségek – de én ezen urat isten és ember előtt örökre bevádolom a becsület nevében!

Fájdalommal kell megjegyeznem, hogy ez az ur a magyarhaza területén született, ugy tudom éppen Budán. És még beszélte is édes anyanyelvünket – mi lett belőle, hol van most, azt nem tudom – kisérje emlékét örök feledékenység.

A mint a kis törvényszék elébe vezettek, egy székre ültettek _Tapferner_ urral szembe. A szokott kérdések után, hogy hivnak, hány esztendős stb. kérdeztek egy csomó nevet, hogy ismerem-e s különösen a januariusi foglyokat, ezekután pedig _Rózsafit, Makkot_ s még nehány emigrans, vagy emissarius nevét.

Én mindenikre teljes tárgyilagossággal mondám az igent vagy nemet, ugy a mint igazán tudtam. Végre azt kérdezte, hogy _tudom-e miért vagyok itt?_ Nemmel feleltem. Tovább félóránál kényszergetett, hogy hát nem is _gyanitom-e_. E közben az „_Évszaki-rendszer_“ és „_Tervvázlat_“ egy-egy példányát forgatta száraz fehér ujjai között s emlékeztetett a dolog egy s más részleteire. Erre én igy szóltam: _Ha csak nem ezekért, az irományokért!_ Ugy-ugy épen ezekért – kedves barátom susogá nyájosan, és székéről fölkelve egy jobbra álló pamlagra ült és kért, hogy én is üljek melléje; én vonakodva ugyan, de oda ültem. Ő arczomat simogatá, átölelt – több izben kedves barátjának czimezett – s körülbelől ezen szavakat mondta: „Én ugy is tudok mindent, az egész nagyon egyszerü dolog, önöknek semmi bántódásuk nem lesz, már egy pár nap mulva szabadon fognak bocsáttatni, hogy tanulmányaikat folytassák, és csak legföllebb azért kérdezem ki, hogy ezt a formalitások igénylik, – mondja el nekem tehát, hogy hol, és mikor olvasta ez iratokat ki adta önnek, és ön kikkel közölte?“ Ezen szavai a legaljasabb hazugságot, és a behizelgő kétszinkedő, aljasság legutálatosabb tényálladékát képezik.

Én azonban nem tudva még akkor egy szemtelen auditor s egy becsületes ember közt oly különbséget képzelni, mint a milyen volt, hiven előadtam a dolgot ugy, a mint itt is fennebb elmondám. Szavaim végeztével valami keserü mosolyt láttam a Tapferner arczán s szemeiből sujtó villám lövelt felém, de csak egyetlen egy pillanatig – tán nem is akarva tette ezt – _de nekem elég volt_, én félni kezdtem ez ember nyájaskodásától. Ő ismét édesen folytatá. – „Ez mind szép, de ez még mind nem elég, – Törökről semmit se szóltam, – kérem beszéljen részletesebben, Törökről s a velevaló viszonyáról?“ Én erre a pamlagról felállottam s egész hidegséggel mondám: _én nagyságodnak mindent hiven elmondottam, többet nem mondhatok, egyebekről semmit se tudok_. Erre a szomszéd szobába küldöttek, és ott maradtam nehány peczig. Midőn visszatértem valami jegyzőkönyvet tartottak előmbe, aláirtam – s akkor visszaküldöttek; én azonban mondám, hogy ha lehet tegyenek külön, vagy barátaimmal együvé – de ne azon gonosztevők közé.

Az elnök és várparancsnok _Brunner_ talpig becsületes ember, kinek emlékét egész életemben illendő tiszteletben fogom tartani. (Ugyhiszem székes-fehérvári születés volt) közbe szólt, hogy neki van egy _biztos_ alkalmas szobája. Tapferner kevés gondolkozás után elfogadta, s engem többé nem a székházba, hanem a várba vittek vissza, és ott a parancsnoki lakban földszint jobbra egy két ablakos szobába tettek – itt voltam tovább egy hónapnál.

Társaimat is kikérdezték, mint később hallám, de a várba közülünk csak Orbán Józsefet hozták, és Albert Mártont – e kettőről maig se tudom, hogy mért fogattak el, és miért bocsáttattak el; ugy hiszem, hogy az iskolai meglepetés alkalmával nevök valahogy előfordult, s aztán semmi se derült ki rájok. A várban még két fogoly volt: a medgyesfalvi oláhpap valami csendzavarásért, és egy Markus nevü csikszéki r. kath. pap, ki valami felségsértő predikátiót tartott s aztán két évig ült Komárom várában.

Gyönyörü nyári idő volt, s én a napokat a szobámban örökké olvasva töltöttem – elfogatásunk idejében, a nagy Szász Károly is tanárunk volt s engem szeretett, sokszor olvastam fel neki a lapokat, és irtam neki dictando; fiai Domokos és Béla még akkor gyermekek voltak; Gyula jóbarátom. A derék várparancsnok engedelmével, tehát ő küldött mindenféle olvasmányt számomra, s én egész mohósággal üztem el olvasással a börtön unalmait – mintegy három hét mulva estefelé egy-egy órára sétálni bocsátottak a várudvarán egy katona kiséretében, ismerősim néha ablakom alatt jártak el, s egy-egy vigasztaló szót intéztek hozzám. Nehányszor láttam szüleimet is, de őket féltettem, s nem ohajtám, hogy valami közkatona durvaságának legyenek kitéve. Eszter hugom legtöbbször jött hozzám. Egy hónap után összetettek a két pappal, és ugy hárman négy hónapot töltöttünk. A két öreg különben tisztességes ember volt, de régi emberek a r. kath. pap sokat imádkozott, s olvasta a szentek életét, az oláh pap jól tudott magyarúl, mindig engem kért, hogy neki fennhangon olvassak, sokat pálinkázott, magyar és oláh nép dalokat énekelt, s érdekes népmeséket mondott esténként, a legjobb hármoniában éltünk hárman.