Part 1

FOGSÁGOM TÖRTÉNETE.

FOGSÁGOM TÖRTÉNETE.

IRTA

DEÁK FARKAS.

(Az utánközlés és forditás jogát szerző magának tartja fenn.)

PEST.

Kiadta Heckenast Gusztáv.

1869.

Bánatnak könyve kár, hogy nem regény, De nincsen benne egy szó költemény.

Pap Endre.

Pest 1869. Nyomatott Heckenast Gusztávnál.

I. Vázlatok az 1852-diki befogatások történetéhez.

Az 1852-ik év örökre szomoru emlékü lesz Erdély történelmében, mert az üldöző rendszer ekkor egész gyülölettel dühöngött s teljes erővel űzte korlátlan uralmát. Százanként fogdosták be a haza polgárait s vádolván őket hazaárulással és felségsértéssel, csapatonként itélték el 10–20 évre, sőt kötélre is.

E sorok irója is a vádlottak között volt, aztán az _elitéltek_ közé került 12 esztendővel. Telik az idő, múlik az élet; – s ezért mint érdekelt fél eljöttnek láttam az időt, hogy mig végső feledékenységbe mennének a történtek, saját részemről följegyezzem s közhasználatra adjam, a mit e szomoru, de érdekes és tanuságteljes korszak eseményeiből részint magam tudok, részint másoktól megtudtam, vagy a mi a vizsgálatok folyamából kiderült s némi alapossággal megállapitható.

1848–49 után, a forradalmak csak leverve, de elfojtva nem voltak, a fogékonyság talán még nevekedett a rájok nehezült erőszak által. A kormányok, nálunk s Európa több országában, magok is tápanyagot adtak a forradalmi szellemnek, részint túlszigoruk s kegyetlen itéleteik, részint indokolatlan gyanakodásuk által, mely a legártatlanabb mozdulatot is forradalmi szellemből eredettnek bélyegezte, s a bokor rezzenésétől is féltette az erőszakkal visszaszerzett hatalmat. A levegőben csakugyan még megvolt a forradalmi anyag. Rajongók, ábrándozók, végsőig elkeseredett kedélyek, az emigránsok visszatértét minden tavaszra biztosan váró, roszul számitó elmék, igenis hajlandók voltak a nyugtalanságot szítani magokban és másokban. Az emigrácziók is, fentartva a közlekedést a benmaradtakkal, élesztették a tüzet; némely részök őszinte rajongó hitből, némely részök pedig önzésből és számitásból.

Ily elemek: zsarnok üldöző kormány, nyugtalan emigráczió s rajongó ifjuság, és elkeseredett nemzetek – ki csodálná, hogy a természetes eredmény összeesküvések, lázadások, melyeket minden gyarlóságuk mellett is csak azért nem kísért diadal 1851-ben, mert a megfélemlett kormányok kezökben tarták a hatalmat s egymást minden mozzanatról pontosan értesitve, kölcsönös segélyére voltak egymásnak.

Bonaparte Lajos Napoleon, még akkor elnök, 1851 őszén, midőn a kamarákat megnyitotta, egész Európát bevádolta mint összeesküvések és titkos társaságok aláminázott barlangját; s ez alkalomból indokolta később hires _coup d’état_-ját, büszkén emlegetvén, hogy a forradalmak hydráját megtörte s ezáltal Európa békéjének megmentője lőn.

E tények történelmi becslése azonban jelenleg nem feladatom. Annyi bizonyos, hogy ez időben – az 1851-ik év végén – az osztrák kormány értesitést kapott, hogy Magyarországon s Erdélyben _nagy mérvü öszszeesküvés van elterjedve_, mely forradalommal fenyegeti az „osztrák birodalom“ lételét és Európa nyugalmát.

Ily titkos társaság csakugyan létezett, bár fontosságát és veszélyes voltát a félelem kétségkivül túl becsülte. De, hogy az összeesküvés terve mikép jött a kormány tudomására, azt biztosan ma sem tudhatjuk. Akkortájban különféle hirek szárnyaltak róla.

Egyik hir szerint Párisban fogtak el egy francziát, ki a magyar emigráczióval szoros összeköttetésben állott (és pedig, egy versio szerint, az emigráczió kebelében volt kémkedés és feladás folytán fogták volna el) s nála találták meg az erdélyi és magyarországi főbb összeesküvők névsorát. – Más hir szerint egy egészen biztosnak tartott emissárius árulta el a titkot, melybe teljesen be volt avatva, és pedig oly módon, hogy nehány ezer forintért magát elfogatni s a névsort és tervezetet magánál megtaláltatni engedte. A harmadik hir szerint bizonyos Molnár nevü volt honvéd adta volna föl Albrecht főherczegnek az egészet, – azután megőrült s öngyilkos lett. Ez utóbbi versióval kapcsolatban azt állitják, hogy a general-kormányzó környezetében, tán cselédsége között, viszont az összeesküvőknek volt oly kémjök, ki őket fölfedeztetésükről rögtön értesitette s vigyázatra intette.

De bármikép történt a feladás, annyi bizonyos, hogy a kormánynak már 1851 őszén tudomása volt a dologról s novemberben már szemmel tartották a gyanus embereket.

Ők azonban, akár az előbb érintett uton, akár máskép, elég jókor figyelmeztetve, hogy „árulás történvén, egy ideig nyugodni kell“ – oly ügyesen el tudtak titkolni mindent s oly csöndesen tartották magokat, hogy a felsőbb helyről az erdélyi katonai parancsnoksághoz jött több izbeni sürgetésekre és utmutatásokra, sőt a teljes névsor közlésére is, mindig csak azon választ tudták adni, hogy az országban csönd és béke uralkodik.

A kormány látva, hogy a katonai és polgári parancsnokság utján semminek nyomába nem bir jőni: báró Heydtét, ki a forradalomban a székelyek s jelesen Háromszék ellen harczolt, s azóta is folyvást Erdélyben lakott, és régóta már ismeretes volt az ottani körökkel, vette föl eszközeül, a titkos rendőrséget is keze alá adván. Heydtéval az összeesküdtek névsora közöltetett s ő felhatalmazást nyert a kutatások vezetésére.

A titkos rendőrség sem birván czélt érni, mert az összeesküvés működése fölfüggesztetvén, semmi mozgalom nem jelentkezett, s egyetlen jelenség sem árulta el annak létezését: báró Heydte más utat kisértett meg, hogy bizonyitékokhoz juthasson. Sok embert, ki vagy részvétellel volt vádolva, vagy azzal, hogy legalább tudója a dolognak, s kikről föltette, hogy igéretek vagy fenyegetések által vallomásra lesznek birhatók, titokban, éjjeli órákon, bizonyos megjelölt helyekre magához hivatott s mindent elkövetett, hogy belőlök szép szerével valamit kivegyen. E titokteljes összejövetelek egyik helye a fehéregyházi grófi kastély volt, mely akkor tulajdonosaitól, a gróf Haller testvérektől el volt kobozva s a b. Heydte rendelkezésére bocsáttatott. Kik voltak a meghivott és kihallgatott egyének, kikre hatottak a fenyegetések vagy igéretek annyira, hogy valót vagy valótlant valljanak, – nehéz, tán lehetetlen volna megmondani. S egyesek megnevezésétől annyival inkább tartózkodnom kell, mert a kósza hir olyanok nevét is összeköttetésbe hozta e titkos kihallgatások- és vallomásokkal, kik azokból egészen tiszták voltak; s félnem kell, nem ismételném-e a hir szájának épen alaptalan gyanusitásait s nem bélyegeznék e ártatlanokat meg ezáltal.

Ezalatt bekövetkezett a deczember 2-ki államcsiny. Az osztrák kormány, az európai forradalmi szellem ellenében szilárdabbnak érezvén lába alatt a földet, eljöttnek látta az időt a határozottabb föllépésre – s elrendelte a gyanusokul jelölt egyének befogatását.

Egy körülményt lehetetlen itt elmellőznöm. Bár a gyanus egyének közt a magas aristokraczia tagjai közül is megvoltak jegyezve nehányan: ezekre nézve nem adatott elfogatási parancs. A kormány úgy akarta feltüntetni a dolgot a világ előtt, mintha az egész összeesküvés csak holmi tanárok, prokátorok s más kabátos proletárok müve volna, és a birtokos s főnemes osztály abban semmi részt nem venne. Ez is a politika akkori áramlatához tartozott.

Az elfogatásokat nagy elővigyázattal ugy intézték, hogy a birodalom legkülönbözőbb pontjain egyszerre, egy napon vagy inkább éjen s lehetőleg egy órában történjenek.

1852. január 24-ike éjjelén, éjféltől reggelig fogattak el a következő egyének: _Török_ János ref. kollegiumi tanár, _Topler_ Simon és _Dobolyi_ Sándor volt képviselők, _Andrássy_ Rafael ferenczrendi guardián, _Albert_ János ref. lelkész és _Demjén_ Lajos Maros-Vásárhelyt; kebelei _Nagy_ Sámuel és _Bereczky_ László Maros-Széken: _Gálfi_ Mihály (Török sógora) Martonoson, Udvarhelyszéken; Csernátoni _Cseh_ Sándor Háromszéken; _Veres_, a csik-somlyói zárda főnöke Csikban; _Bányai_ Antal ügyvéd, _Dáné_ Károly és _Bereczki_ Sándor Udvarhelyszéken; _Beregszászi_ Imre Küküllőmegyében, Gálfalván; _Minorich_ Károly és _Lugossy_ József Kolozsvártt; _Magos_ Ernő Pesten; _Simon_ Elek Bécsben; _Smaglovszky_ gróf Lembergben; _Jubál_, kitünő műveltségü fiatal lelkész, s tán Kossuth fiainak tanitója, Pesten vagy Pozsonyban, stb. stb.

Az elfogatások napján, január 24-én délután, az első megdöbbenés és rémület benyomása alatt, a fiatal, hőslelkü Horváth Károly, Maros-Vásárhelytt, ki épen Török tanár házánál volt szállva s az ügybe maga is beavatva, saját veszélyével mitsem gondolva ment föl Schobel tábornok- s m.-vásárhelyi parancsnokhoz, megkérdeni: miért fogták el kedves tanárát. E sorok irója a tábornok ajtajáig kisérte Horváthot, de hasztalan várta, egész estig visszatértét letartóztatták. Horváth Károly szavait a tábornok csöndesen végig hallgatta, s igy felelt neki: „Sajnálom önt, fiatal ember; de nemcsak kérdésére nem felelhetek, sőt magát is le kell tartóztatnom. Nem tudtuk, hogy itt van, s ez éjjel önt is keresték, otthon, háromszéki birtokán. Itt van elfogatási parancsa.“

Az elfogottakat, valamint a később hasonló sorsra jutottakat is, rendre mind Szebenbe gyüjtötték, hol a kihallgatásoknak s a felségsértési pör tárgyalásának kelle történnie; s ott a sz.-ferencziek zárdájába, a Bruckenthal-féle palotába, a katonai fogházba s a mészáros-utczában, ha jól emlékszem Segesvárszék házába záratták. – Haditörvényszék elébe állittatván, megkezdetett ellenök a legszigorubb vizsgálat. A haditörvényszék elnöke _Bartels_ ezredes volt; auditorok: _Tapferner_ őrnagy és _Wottawa_ százados; tolmács _Herszényi_ százados. Aztán a szokásos néma személyzet.

A vádlottak elébe, corpus delicti gyanánt két főiratot mutattak föl. Egyiknek czime: „_Terv-vázlat_“, másiké: „_Évszaki-rendszer_“ volt. A kisebb rendü corpus delictiket több rendbeli „_Utasitás_“ képezte, levelek alakjában. Az aláirás többnyire ez volt: „Olyan egészséges vagyok, mint a _Makk_“ – jelezvén, hogy az iró az emigraczió tagja: Makk ezredes volt.

Az előbb emlitett két iromány magára az összeesküvés szervezetére fő világosságot vetvén, azokat meg kell ismertetnem.

A _Tervvázlat_ egy kitörendő forradalom előrajzát foglalta magában. De az egész mű a rakonczátlan ábrándozás, a gyakorlatiatlan tapintatlanság s gyermekes alaptalanság bélyegét hordá magán. A külföldi viszonyokról ugy beszélt, mint a ki biztosan van értesülve. Mazzini, Louis Blanc és Ledru Rollin csak ugy hemzsegtek benne, – s valósággal egyetlen egy biztos adattal sem birt. Nagyon számitott az itthoniak könnyen hivőségére s szándékosan szinezte kedvezőleg az európai nézetet és viszonyokat, s az egész arra volt számitva, hogy csalhatlanságot követelve, a kételynek még árnyát se türje: holott az egész alapjában s következtetéseiben merőben hamis volt.

Ki készitette e körülbelől egy nyomtatott ivre mehető iratot, arról nekem mai napig sincs tudomásom. Fogságunk hosszu évei alatt elkeseredésünk szomoru óráiban sokszor az a gondolat is támadt bennünk, hogy az osztrák agents-provocateurök műve volt az egész.

A második fő-fő corpus delicti azon iromány volt, melynek neve: az „_Évszaki Rendszer_“. Ez egy titkos társaság előrajza volt; elméletileg ügyes munka, de ez is teljesen gyakorlatiatlan, a mint olvasóim azonnal meg fognak győződni róla.

Az egész titkos társaság élén egy _láthatatlan kormány_ állott, melynek tagjait senki sem ismerte; de a társaság legkisebb tagja is erős esküvel volt kötve az engedelmességre a láthatatlan kormány iránt. Már maga e körülmény, tekintve a titkos eljárások iránti nemzeti ellenszenvünket elég volt arra, hogy dugába döntse az egész szervezetet.

E szervezet további részletei az időszakok és időrészek megnevezéséhez voltak kötve.

A beosztási időnevek személyt és területet jelentettek. E szerint Szent István koronájának egész birodalma képezett egy _esztendőt_. Ez alatt értetett Magyarország s értetett egyszersmind a legfőbb polgári és katonai parancsnok; – ki volt légyen ez a terv szerint, _Kossuth-e_ vagy más, nem tudom. Fogolytársaink egyrésze azt mondta, hogy az auditorok Kossuthot értették; mások Napoleon herczegről beszéltek, különösen a kik európai rokonszenvekkel szerették magokat és másokat is ámitani.

Az esztendő _12 hónapra_ osztatván, ebből nagy Magyarországra esett _kilencz hónap_; Erdélyre _három hónap_; az erdélyi három hónap volt 1-ször a Székelyföld, 2-szor a Maroson inneni és 3-szor a Maroson tuli hónap. E három hónapnak volt három polgári és három katonai főnöke, ha pedig e két minőség egy személyben volna egyesithető: az utasitások még czélszerübbnek mondák az egy személyt.

A székelyföldi _hónap_ eloszlott _4 hétre_: 1. Marosszék, 2. Udvarhelyszék, 3. Háromszék, 4. Csikszék; mindenik _hétnek_ megvolt saját főnöke. A _hetek_ eloszlottak _napokra_; egy-egy hétben volt 5–6 vagy 7–8 _nap_ a körülmények szerint. A _napoknak_ voltak 10–12 _óráik_. Az órák körülbelől századosi rangban állottak, ezeknek voltak _perczeik_ 50 vagy 60, s a mint aztán a társaság szaporodott _másodperczeik_ is, ezek lettek volna a közemberek.

A kinevezéseknek ugy kellett történni, hogy az egész hálózat az _esztendő_ kezében legyen, de a tagok egymást ne ismerjék. Az _esztendő_ kinevezte a hónapokat, ezek a heteket, ezek a napokat, s igy tovább; de a hónapok egymásról mitsem tudhattak, valamint semmit se tudhattak egymásról a hetek, napok, órák. Legalább igy volt megirva a tervben.

Az alsóbb rangu saját főnökének tett jelentést, attól vette utasitásait – de sem a maga, sem főnöke társait és azok fölebbvalóit nem ismerte. Csak azzal közlekedett, ki őt bizalomra méltónak találta és csak azokkal lefelé, kiket ő maga talált felszólitásra méltónak.

Három ember együtt soha sem beszélhetett e tárgyról az utasitások parancsa szerint. A szabályok értelmében ez iratokat és az egész ügyet csak a hónapok és hetek olvashatták és tudhatták. A percznek és másodpercznek csak annyit kellett tudni, hogy ekkor és ekkor legyen készen, lándzsával, karddal, puskával vagy a mi fegyvere van; de néki a nagy _tervekről, rendszerről_ stb. semmit sem volt szabad tudni.

Szükségesnek tartom fölemliteni a láthatatlan kormány postáit és postamestereit. Az emissáriusok rendesen nyugat felől jöttek Hamburg, Bécs, Pest, Kolozsvár, M.-Vásárhely, Brassó vonalán, aztán keleten húzódtak ki Jászvásárra, Ploestbe, Bukurestbe vagy más oláhországi városba. A rendezés főmestere a beteges kedélyű, izgatott és fanatikus _Mack_ Konstantinápolyban és Bukurestben tartózkodott.

A nép 1851 végén azt suttogta, hogy 1852. jan. 1-jén egyszerre fog kitörni a forradalom Párisban, Bécsben, Pesten, Kolozsvártt, Lembergben, Berlinben, az olasz városokban, szóval egész Európában; e hireket az álemissariusok és agents-provocateur-ök széltében-hosszában beszélték, s utoljára a jámbor székely nép is hitte; s bár, mint fentebb mondám, szabály szerint senkinek sem lett volna szabad a dologról beszélni, de azért minden látható ember, asszony, leány, gyermek a „_láthatlan kormány_“-ról beszélt, mely már hatalmába keritett mindent és csak idő kérdése, hogy nyiltan és láthatólag is fellépjen.

A hadi törvényszék vádjai szerint: a székely föld polgári hónapja m.-vásárhelyi ref. tanár _Török János_ volt. A katonai hónapnak _Földváry Károly_-nak a hires ezredesnek kellett volna lenni, ki akkor Marosszéken Andrásfalván lakott; de ő a kinevezést soha sem kapta meg, és az auditorok minden ügyessége sem bizonyithatá be, hogy Földváry Törökkel valaha összeköttetésbe lépett volna.

Részemről meg vagyok győződve, hogy Földváry nem is lett volna hajlandó ily regényes szinezetü titkostársaságba lépni, sem Töröktől vagy társaitól valami megbizást elfogadni. Ő a nyilvános küzdelem és nyilt harczok embere volt mindig s legkisebb hajlammal sem birt a cselszövésre.

Udvarhelyszék hete _Gálffy Mihály_ volt, a vádak szerint. Háromszéké: _Horváth Károly_, s gyanu volt mint katonai hétre Csernátoni Cseh Sándorra. Csikszék főnökségével pater _Verest_ gyanusitották.

Erdély többi részének kormányáról mindez ideig nem sokat tudok. Annyi bizonyos, hogy mindkét hónapságra nézve két főrangu hazánkfiát emlegették; egyik gr. H. L. lett volna, ki nemrég a Siklósy vizgyógy-intézetében halt meg; a másik egy most is szereplő kitünő talentomu jeles hazafi; hir szerint mindketten vissza is utasiták a kinevezést. A törvényszék vádjai szerint az emlitettek teendője volt összeirni minden olyan bárminemü fegyvert, mely az osztrák rendőrség figyelmét kikerülve az igaz hazafiak rendelkezése alatt állott; továbbá össze kellett irni a még létező 1848–49-iki Kossuth bankjegyeket; ezenkivül fenn kellett tartani a nép reményét, izgalmát s késziteni azt a tettek órájára.

Hirszerint 1852. februárban a birodalom különböző pontjain történt elfogatások egy nevezetes minisztertanács tárgyát is képezték – hol nem tekintve sem az egész Európában helyre állott csöndre, sem az elfogatások által ujból felizgatott közvéleményre, elhatároztatott a legkeményebb rendszabályok alkalmazása; mindazáltal a részletekre s épen az alkalmazásra nézve nagy véleménykülönbség volt a miniszterek közt. A miniszterelnök Schwarzenberg herczeg mindenkire kötél általi halált kivánt szabatni, kinek csak tudomása is volt a dologról; mit, midőn társai különösen Gyulai hadügyminiszter elleneztek volna, heves kitörésekre engedte magát ragadtatni – végre elájult, s többé minisztertanácsban – nemsokára bekövetkezett halála miatt – részt sem vett.

Schwarzenberg Felix herczeg e szigorával éles ellentétet képez unoka-öcscsének Schwarzenberg Károly herczegnek akkor erdélyi kormányzónak, az erdélyi nép emlékében ma is kegyeletesen őrzött eljárása. Mint átalában az ország minden ügyeiben, ugy különösen e szerencsétlen elfogottak és hozzátartozóik irányában a legnemesebb és leghumánusabb eljárást követte, s számtalan esetben tette magát szembe az auditorok- és törvényszéki tagokkal, kik a szenvedést apró bosszantásokkal is igyekeztek súlyosbitani.

Az akkori idők ugynevezett „igazságszolgáltatása“ azonban csak ment a maga utján s elvégezte dolgát. A foglyok egyre szaporodtak s a börtön-helyiségek uj és uj vádlottakkal népesültek meg. A hosszu vizsgálati fogságnak, titkos kihallgatásoknak stb. végre 1853 végén és 1854 elején egész sereg szigoru itélet és végrehajtás lett a következése.

Ezeknek részletesebb előadását, vizsgálati s itéleti fogságunk szomoru krónikáját, adja elő jelen kis müvem.

Ez az egész historia t. olvasó oly hihetetlen fantomszerü, hogy ma csakugyan semmi valószinüséggel sem látszik birni, s az ember hajlandó volna valami hóbortos álomnak képzelni, ha a végén ott nem állana egész meztelenségében a gyászos bitófa és a rideg börtön. És most kezdjünk a részletes elbeszéléshez.

II. A későbbi elfogatások 1852-ben.

Első közleményemben előadván az általános körvonalok terjedelmét, most mielőtt a további elfogatásokról szólanék kötelességemnek tartom hiven és részletesen előadni, hogy én mit és mennyit tudtam az egész ügyről. Az állitólagos első emissariusok junius és julius hónapokban jöttek Erdélybe 1851-ben. Én ezekről mit se tudtam, s julius hónapban Maros-Vásárhelyről Erdővidékére Ürmösre mentem _Maurer Károly_ barátomhoz s nála, illetőleg szüleinél töltém augusztus és szeptember hónapokat, hol vadászat, halászat s más falusi mulatságokkal töltöttük az időt; itt ismerkedtem meg egy kitünő derék férfival _Pócsa Ferenczczel_, a Rauber ezredes fiaival s másokkal is, többek közt egy kis rőt emberrel bizonyos _Wuskicscsal_ – és emlékszem, hogy kivált miután egypárszor a közelfekvő Brassóban is megfordultam, némi távoli hireket hallottam a napokról, órákról, láthatatlan kormányról stb. – ez a Wuskics pedig nem tudom valami nagyon kiváncsi, vagy spiczli-féle ember volt, mert mindig erősen kémlelt, sondirozott s a vásárhelyi dolgokat kérdezte. Sokszor politizáltunk az igaz _Pócsánál_, sőt Miklósvárt gr. _Kálnoki Dénesnél_ – de positiv dolgot semmit se hallottam. Szeptember végén haza mentem Marosszékre s drága szüleimet látogattam meg Jobbágyfalván. Itt az unokatestvérem malmot épittetett a Nyárádra, és a faragó ácsok a mint munkájokat figyelve néztem igy szólitottak meg: „_Hát urfi mikor üt már az óra? mikor kezd parancsolni az a titkos kormány?_“ El voltam bámulva, de másra tereltem a beszélgetést s aztán hagytam, hogy beszéljék a forradalmi táborozásokat. Másnap Maros-Vásárhelyre mentem, itt aztán még többet hallottam, de még mind csak ugy rejtelmesen, bizonytalanul. D. Lajos barátom, ki addig soha még egy gondolatát se titkolta el előttem, titkolózni kezdett, s láttam, hogy némi magasult önérzettel hordozza fejét, de nem kérdeztem s ő nem nyilatkozott.

A szüretre ismét szüléimhez mentem s október második felébe Sz.-Benedekre lovagoltam, hogy az általam annyira tisztelt és szeretett _gróf Toldalagi Mihálynál_ töltsek vagy 10 napot. Nagyon szép társaság volt ott összegyülve, sok ur és urhölgy, kik közül csak a gyönyörü Kornis Anna grófnét emlitem, ki akkor tizenöt-tizenhat éves lehetett. Felséges őszi napok voltak, gazdag szüret volt, s a szép parkban az öreg platánok alatt, vagy a Nyarád partján és a nagy fasorban gyakran sétálgatva beszélgettünk arról a mi örökké szép, a mi véghetetlen… szóval a társaság az akkori viszonyokhoz mérve elég derült volt, s a férfiak keményen politizáltak; ebédekre jöttek vidékiek, jöttek városiak, a gróf élénk levelezést folytatott, s itt már tisztábban körvonalozva hallottam, hogy a külföldről beütés, s benn forradalom van készülőben.

Megvallom, oly természetesnek találtam magát a dolgot, hogy még csak a legtávolabbi sejtelmemben sem gondoltam bünnek a készülendő eseményeket, sőt rajongva és örömmel vártam egy _angol-franczia-török_ beütést, a mint ezt egy ur komolyan, biztosan és teljes meggyőződéssel beszélte Sz.-Benedeken a kandalló-szobában, hol éjfél után 2 óráig politizáltunk. Midőn Vásárhelyre bementem, tele voltam hirekkel, reményekkel és fényes ábrándokkal. Az iskola nov. 11-én gyült ujra be, s én alig vártam, hogy barátimmal beszélgessek. Barátim pedig voltak _Horváth Gáspár_ volt honvédhadnagy, kit Régennél 1849 juniusában meg is lőttek volt, _Muzsnai Pál_ és _Nagy Dani_, mi négyen voltunk az iskolában legbizalmasabban köztük én voltam a legifjabb; még körünkhöz tartozott _Koos Ferencz_ a jelenlegi bukuresti pap és _Ferenczi Ferencz_, meg _Szász Károly_.

_Horváth, Muzsnai, Nagy Dani_ és én 1850 végén összebarátkozva bár négy különböző tanosztályból, elhatároztuk: „hogy a lefolyt forradalom igazságos volt ugyan, s ujra megtennők kötelességünket, de sok volt benne a hiba, és alaptalan ábrándozás; továbbá nekünk magyar fiuknak nagy bajunk a tudatlanság – mondom elhatároztuk – _hogy semmit se tudunk_, tehát ha valamik akarunk lenni, hogy hazánknak szolgálhassunk, hogy nemzetünket emeljük s nem akarjuk, hogy a tömegben elvesszünk: _tanulnunk kell_. E határozatok mind barátságos társalgás közben születtek részint az én szobámban, részint más gyülhelyeinken a „_vörös sapkánál_“, vagy mezei tanuló helyeinken. Becsületünkre legyen mondva tanultunk is keményen; az iskolai tanulmányunkban mi voltunk a legjobbak, pedig, természettani, történelmi, bölcselmi s theologiai cursusokat egyszerre hallgattunk; s ezenkivül olvastunk, németül és francziául tanultunk, no de volt hozzá kedvünk és erőnk, életünk legszebb korát éltük, a legidősebb sem volt 24 éves én meg 17.

Midőn barátimnak elmondám nyári és őszi élményeimet, Horváth azt mondá: _jaj ha ugy volna a mint maga mondja – külerővel, akkor jó volna, de félek, hogy valami roszszabb van készülőben, Muzsnai valami bolond dolgokat hozott Csapóról, délután oda adjuk olvassa el_.

Muzsnai a szüretet Csapón töltötte az én igen tisztelt bátyám _Réz Sámuel_ ur házánál, mint nevelő s mikor bejött lemásolva behozta _saját kezével_ a „_Tervvázlatot_“ az „_Évszaki Rendszert_“ s egy pár utasitó levelet; ő ott hogy kitől, és hogy kapta bizonyosan nem tudom, de azt tudom, hogy csak azért másolta, hogy mint _curiosumot_ nekünk a baráti körnek megmutassa.