Part 4

Egy általában volt egy-egy rosz katonánk is, de a katonaság határozott sympathiával volt irányunkban mindenfelé, egy kis papirt, bicskát, plajbászt szivesen hoztak, sőt még ingyen is adtak.

Szebeni fogságunk végefelé kezdett járni; az 1852. jan. 24-ikén megkezdett vizsgálatot 1853. szeptember hónapjában bevégezték.

(A sok ember miatt ez évben még egy uj fogdát rendeztek be Segesvárszék házába.)

Nem vagyok képes megitélni, miért egészségi szempontokból-e, vagy a mi valószinübb költség kimélésből szeptember végével a foglyok nagy részét Gyulafehérvárra szállitották; mielőtt azonban át térnék a fehérvári napokra egy pár körülményt emlitek föl a szebeni fogság idejéből.

1853. nyarán, midőn a mészáros-utczai fogdában voltunk, a szomszéd telken tüz ütött ki; persze a lármát mindjárt meghallottuk; őrtanyánkon a katonaságot megduplázták, sok tiszt járkált fel s alá udvarunkon, végre jött az öreg „obester“; a tüz mind jobban terjedt pokoli fényt árasztva a szomoru fogdára, az épületen a vizeslepedők pár percz alatt megszáradtak, egyik tiszt inditványozá, hogy minket hozzanak ki a szobákból, s vigyenek más fogdába, mert ő nem felel a következésekről, a tüz keményen szórta a sziporkát udvarunkra, mi az ablakokat felnyitva a deszka táblák mögött hallgattuk a beszélgetést az udvaron – az őrtiszt inditványára, a vén obester azt felelte „ha mind megsülnek, se bocsátom ki őket; nekem az a parancsom, hogy ők egymást ne lássák, és ha ajtóikat felnyitjuk, hogy gátoljuk meg e találkozást, – nem; egyet se fogok kibocsátani“. Képzelheted kedves olvasóm, milyen furcsa érzést okoztak e szavak nékünk, kik azt az udvarra nyiló szobákban mind hallottuk; s e mellett éreztük a tüz melegét, és a korom pelyheket, melyek még szobáinkba is behatoltak az ablaknyiláson? Hanem a vén ember szokása szerint föld részeg volt; a tüz mind mérgesebben közeledett, a födelekről már lekergette az embereket, a vizipuskák ereje hasztalan volt a mi fogdánkra vesztegetve, _s minket már veszve hittek sokan_, mint ezt később a katonák beszélték midőn a fogda kapuján egy öreges ur jött be egy sereg katonatiszttel, és parancsot adott, hogy ajtainkról a lakatot, és reteszt levegyék, s a zárakat felnyissák, hogy ha a tüz csakugyan a házba kap, rögtön vihessenek más helyre; a szegény káplárok örömmel nyitogatták ajtainkat s kiáltották be: in Bereitschaft meine Herren! A tüz azonban csendesült, a szél is megfordult, és mi szomoru czelláinkban maradtunk, mert tán mondanunk sem kell, hogy előre örültünk e különös modoru szórakozásnak – _de a humánus öreg ur, herczeg Schwarzenberg emlékét ez eset miatt is kegyelettel kell emlitenünk annyi fanatikus magyargyülölő barbar ember között_.

Talán nem lesz felesleges felemlitenem, hogy _Beregszászi_ bátyám, miként keritett sakkot, mikor együtt laktunk. Imre bácsi nagyon tudott a szép profószné kegyeiben járni, s megkérte, hogy vegyen nekünk egy sakkot. Az asszony vett is, és egy jószivü ordináncz belopta szobánkba. Felségesen telt vele az idő – igazán boldogokká voltunk téve – de egy délután mikor a legszellemdusabb királyné fogáson jártatám eszemet, s Imre bátyám összeránczolt homlokkal igyekvék terveimet meghiusitani, ajtónk hirtelen felnyilik s előttünk áll a félszemü, mozgóbajuszu vén obester – arczán a gyilkos káröröm, hogy minket ily óriási kihágáson rajta kaphat – időnk se volt kincsünket elrejteni – én szótalan álltam fel, Dósa Sándor egykedvüleg, egy füstöt bocsátott hosszuszáru pipájából, s aztán a pipát leeresztve, bámulta a történteket, Imre bátyám pedig nyájas mosolylyal lépett az obester elibe, s végtelen udvariaskodás közt köszöni atyai jóságát, hogy nekünk a sakk-vásárlást megengedni méltóztatott. „Was plauschen Sie, Sie? én engedtem volna meg? hazugság az egész, haszontalan beszéd, majd megtanitom én önöket sakkozni! Ezer bocsánat ezredes ur, de utolsó ittlétekor engedte meg nekünk, hiszen különben a profósz ur nem mert volna nekünk sakkot vásárolni! „Igen, igen“, mondá a kelepczéből szabadulni ohajtó profósz is – ezredes ur adott engedélyt. A vén ember mozgatta bajuszát, nézett rám is, a másikra is, – aztán ismét beszélt mormogva: „Az ördög hordja el önöket, sakkjukkal együtt, de hát mi is van abban olyan rosz, tőlem akár itéletnapig sakkozzanak, de ezek a prókátorok (auditorok) nagyon ostoba emberek, mindig csak Vorschrifteket adnak ki, s akármilyen ostobák, nekem meg kell tartani – ha rajtam állana, az urakat pénzbirságra büntetném, s eddig rég haza kergettem volna; higyjék meg önök, legnagyobb büntetés a pénz-fizetés. Ha tovább is sakkozni akarnak, a prokátoroknak meg ne mondják. Grüss Gott! s ezzel aztán elhordta magát, s mi békésen sakkoztunk tovább.

– A francziskánusok zárdájában egy kis kertecske volt, s mikor szép idő volt, a foglyokat itt sétáltatták. Kora reggel pedig, s estefelé az ifjabb szerzetesek sétálgattak benne. Egykor két székely születésü szerzetes járt s kelt, fel s alá a közép ösvényen; a nyár eleje levén a kis kert fáit és cserjéit gazdag lombozat fedé, az egyik szerzetes igy beszélt:

„No hallá kigyelmed gonosz egy ember ez a gvardián – csakugyan nem akar nekem uj csizmát csináltatni – hát a nép elébe fótoscsizmával menjek? Pedig vasárnaphoz egy hét a bucsu napja – ugy sajnálja a pénzt, a vén gonosztevő, mintha a magáéból adná – valami gazember el is árult – a mit ketten beszélgettünk a mult alkalommal, mind szememre hányta, a rozsólist, a sonkát, azt a kantai menyecskét – mindent. Bejött a szobámba, felhányta mindenemet, s a láda fenekéről kihuzta azt a pár csizmát, a mit nagynéném ajándékozott nekem. Uj csizma kell ugy-e? talán bizon tánczolni is akarsz, mint Három széken szoktatok, majd adok én neked uj csizmát! szólt hozzám. Ezeket a dolgokat csak kegyelmednek mondtam el. – _Kigyelmed pedig nem árulhatott el, mert nem olyan ember;_ tudnám csak ki volt, tudom megemlegetné! Erre a karós paszuly levelei megmozdultak – a két szerzetes oda rohant, s ott találtak egy embert, ki beszédjökre hallgatózott (lehet, hogy a zárda szolgája, vagy más szegény ember volt)… Ki küldött ide gazember. – Hallá kend, nem szégyelli espionkodni – ki fogadta fel, szóljon ilyen-amolyan teremtette gazember – puff! A két szerzetes csakugyan jól eldöngetve kidobta a kertből az espiont – na aztán neki zudultak a gvárdiánnak istenesen – s volt mit hallani a foglyoknak, kik az ablakdeszkák apró lyukain át tanui voltak e tragicomikus jeleneteknek és párbeszédeknek.

Mindezen apró episodok daczára a szebeni fogság rémitő volt, s örömmel mentünk akárhová, csakhogy örökre odahagyhassuk e szomoru helyeket.

V. Hét hónap a gyula-fehérvári kaszamátákban.

Az utazás mindannyiszor leirhatatlan örömöt okozott nékem, s ugy volt ez fogolytársaim legnagyobb részénél is. A mindig üditőhatásu természet, az isten szabad egének szemlélése, a tiszta lég, a változatosság, az ujvidékek látása mind-mind édes szórakozás a fogolynak, ki évekig szobája négy falára, s a fogda szomoru tekintetü kis udvarára volt utalva. Tehát kedvünk telt benne, midőn 1853. szeptemberhó utolsó napjai egyikén estefelé megmondák, hogy holnap utazni fogunk _Gyulafehérvárra_. Hajnalban elindultunk valami 14-en, köztük _Horváth Gáspár, Nagy Dani_ kedves barátaim; _Szász-Sebesen_ közösen mind együtt ebédeltünk s igen vigan voltunk, aztán kettő-három együtt, uj kocsikra ülve estére megérkeztünk Fehérvárra – hol a déli saroktól északi irányban futó, és egészen nyugatra fekvő vársánczban, két, egymásmellett levő s egy bejárással biró nagy kaszamátába szállitottak.

Ez itteni állapotunk valóságos szabadság volt a szebeni fogsághoz képest – a nagy széles vársánczban zöldgyepen sétálhattunk délelőtt, délután a mennyit akartunk, ajtónk soha se volt zárva, csak későestétől, korareggelig. Szabad volt enni, inni a mit akartunk, irószert tarthattunk, akármennyi könyvet hozathattunk s tanulhattunk. Minthogy sok irástudó és tanuló ember volt együtt, fogdánk a délelőtti órákban valóságos muzeumhoz hasonlitott. Egyik francziául, a másik németül tanult, egyik természettani, a másik történelmi, a harmadik theologiai munkákat olvasott. Én itt olvastam Shakespeare müveit németül. Valamint az első franczia könyveket is. A Montesquieu persa leveleit. _Cormenin_ Timonját, Dash grófnétól egy regényt és Madame _Staël_ leveleit. Ebédeink egyszerüek voltak, de vasárnap nagy ebédeket főzött egyik fogolytársunk _Molnár József_, ki eminenter tudott főzni; e mellett szépen fuvolázott, és soha se tudott megtanulni németül; hanem később annál ügyesebb volt, a selyem-, hárász- és drót-munkában. Látogatók is jöttek gyakran, kik mindenféle élelmiszerekkel láttak el a patriából, s három négy vedres hordókkal hozták a jó bort. Esténként bizony gyakran nagyokat ittunk, mert hiába mi igazán „_bus magyarok voltunk_“. Aztán beszélgetéseinkben mindig ugy beszéltünk magunkról, mint _magyar_ nevü harmadik személyről. „Busul a magyar!“ „Rosz napja van a magyarnak!“ mondta Palkó Gyuri mindennap. „Szegény Magyar!“ rikkantá Pap Jankó.

Máskor a magyar szót synonimnak vettük az emberrel, és ez nagyon szokássá vált volt még Szebenben: „Fene magyar az a vén obester!“ – jegyzé meg Dané Mózsi. „Hej akasztófára való magyar a mennyi német van mind“, aztán „ne légy olyan nagy magyar!“ „Na már aztán olyan magyar nem volt több.“ „Hej magyari, magyari be drága dicsőség a hazafiság!“

Vége-hossza nem volt a disputáknak, persze főtárgy volt a politika, aztán theologia, volt egypár bigott pap, s _volt atheista is;_ mi leginkább a filosofiai problemák körül vitatkoztunk, a munkákról, melyeket olvastunk, az aesthetica, critika mind szóba jöttek s néha sok mulatságot szereztek – igy telt el az egész ősz. Mi a kettős kaszamátában voltunk 25–27-en a szomszéd kaszamátában voltak 10 vagy 12-en, fenn a várban volt Törökné szül. _Gálffy Rozália, Hajnal Róza_, a foglyok közt pedig voltak ügyvédek, papok, földbirtokosok, s mi az öt tanuló, tanárok, szóval a honoratior osztály. Az a 10 vagy 12-tő minden komolyabb ok nélkül kissé szorosabban volt őrizve, mint mi – külön sétáltatták őket, s más efféle, de azért látogattuk egymást, sokszor együtt ebédeltünk; az asszonyokkal pedig leveleztünk – többek közt én is élénk levelezést folytattam _Töröknével_.

Karácson felé szomoru esemény zavart meg minket, a szegény szerencsétlen _Csiki Áron_ unitarius lelkész esete. Ezt a szegény embert is befogták; a politikához nem sokat konyitott s legkevesebb volt benne abból a publikus spiritusból, melynél fogva az ember saját dolgait odahagyva akár ambitióját, akár szent meggyőződését követve idejét, tehetségeit, munkáját a közéletnek szenteli – mondom efféle elem semmi se volt belőle, s ezért a fogságot nehány hasonló jellemü társával együtt legnehezebben türte. Harmincz negyven év közti ember volt: erős, csontos, izmos, véres, folytonosan kis feleségéről gondolkozott, s azt (okkal-e vagy oknélkül nem tudhatom) hűtlennek tartotta, és ez oly maniakus modorban történt, hogy elmezavar fejlődött ki belőle – melynek rögeszméi a nemi ösztönök körül csoportosultak. És csodálatos, hogy a hány megőrült a foglyok közül, ez a jelenség mindeniknél előfordult, s a legtöbbnél a rögeszmék alapját képezte. (_Csiki, Bereczki, Boncza_ különösen.)

Ez a Csiki különben kevés elméjü s korlátolt eszü ember lehetett, de boldog volt „_kis felesége_“ (saját szavai) kis vagyona s papsága körében. És rettenetesen szenvedett a fogság alatt, hogy mindezektől meg van fosztva, s végre bizonyos mértékben megőrült, és szörnyü komikus észjárást produkált, nejét, Krisztus urunkat, az auditorokat egyik fogolytársunkat a jókedvü _Patrubán Marczit_, s egy székely-kereszturi diákot mindenféle combinatiókba zavarta. Elbeszélte álmait, látásait s örökös félelmét a rémektől. Isten bocsássa meg büneinket sokszor mulattunk rajta, mert őrültsége ártatlan természetü volt, csak néha kereste a magányt, s volt rideg buskomor. Nevelte baját az is, hogy _vallott_ és nagy itélettől félt; karácsony szombatján, este jól vacsoráltunk, theáztunk s bár ő sokszor megkisérté, hogy nem evett ez este is, én magam reá disputáltam egy kis jó vacsorát, és egy kis pohár jó bort. Éjfél körül feküdtünk le. Az ágyak két hosszusorban álltak egymásután. A kaszamáta fenekén a jobb soron volt Molnár Józsi – az ő lábánál volt a Csiki Áron ágya, aztán, jött egy üres ágy aztán következett a Horváth Gáspáré aztán az enyém.

Karácson első napján (_decz. 25-én 1853_.) reggeli hat órakor Molnár Józsi elővette fuvoláját s egy szép csendes bus magyar nótát fuvolázott – valami régi divatu palotást, ugy félálomban s már-már ébredezve hallgattuk a szép nótát – mikor valami hörgésszerü erős hangok zavarták meg a hármoniát. Mind felugrottunk, ágyainkból – s egymásra bámulva álltunk egy pillanatig, mikor észrevettük, hogy a szerencsétlen Csiki miként vergődik. Gyertyával rohantunk ágyához pokróczaiba volt takarva, fejét is behuzta, sőt bebonyálta a pokróczba _Molnár_ és _Árkosi_ erővel vonták el a pokróczot; iszonyu látvány tárult fel előttünk! Ágy leplei, párnái, inge s egész arcza vérben ázott volt, nyakán egy nagy seb tátongott, melyből a vér bugyborékolt!

Nem akarta engedni, hogy segitségére legyünk s bekössük nyakát, párnája alatt egy nyomorult bicskát találtunk, s azzal tette a két vagy három vágást. Borzasztó erő kellett hozzá, hogy megtegye a vágásokat és ne kiáltson, sőt ne is moczczanjon tovább félóránál; s végre is nagy kinjai daczára csak akkor kezdett hörgeni, mikor a gége nyitva lévén, többé nem volt képes megakadályozni a hörgést. A mint felállitottuk szemei vadul forogtak, s látszott rajta az őrültség teljes dühe – mely csak akkor látszott némileg enyhülni midőn _Árkosi_ szemrehányásokat tett, hogy nem gondol istenre és családjára!

A vége az volt, hogy kórházba vitték és sebeit bevarrták, s ezek be is hegedtek, és megis gyógyult volna – de januárban a mint észre vette, hogy gyógyul, többé nem evett, és 1854. január közepefelé meg is halt. Karácson másodnapján hozzánk bocsáták a helybeli ev. ref. esperes _Elekes urat_, és a protestansok (reformátusok és unitáriusok) mindnyájan urvacsorát vettek – _még én is!_

A tél és tavasz gyorsan telt el, tanulás, vitatkozás, s néha nagyobbszerü evés-ivás között – s mindenesetre sokkal könnyebben mint a gonoszemlékü szebeni napok.

Márczius első napjaiban pedig csak hire futamodott, hogy nem sokára publikáltatni fognak az itéletek. Egy napon a profósz egy hajdani dragónyos – (rettenetesen tudott inni s szerette az ajándékot, különösen a jó italt –) lejött hozzánk, s Pap Jankónak beszélni kezdi, de ugy hogy én is minden szavát hallottam, hogy nem sokára kimondatnak az itéletek, és _hármat önök közűl fel fognak akasztani;_ valjon, kik lehetnek ezek? kérdé P. J. kissé elkomolyodva – nem tudom – felelt a profósz – de azt hallottam, hogy az egyik valami pap a másik pedig ifju ember! A szusz torkomban akadt e szóra. Ez történt korareggel. Egész nap ez ideákkal tépelődtünk s mondhatom, hogy a magyarnak rosz napja volt, mindenki magába szállott. Este a profósz ismét nálunk volt, és midőn elbucsuzott rendbe álltunk, ő midőn mellettem elhaladt egész szánalommal rám tekintett, arczomat megsimogatta, és siralmas hangon mondá: _Wenn er nicht so jung wäre!_

Képzelheted jó olvasóm, hogy minő érzéseket támasztott bennem e jó, de ostoba profósz – s mind a mellett, hogy bár mily egyszerü szavakat használt, minő drámai hatást gyakorolt rám, ki ezekben halálos itéletemet hallottam. – Egész életemben igen sok volt bennem azon elemből mit közönségesen ambitiónak neveznek, de ez a kitüntetés mégis elrémitett – azt hittem ájultan kell összeroskadnom, de a más pillanatban összeszedtem magam, és barátim előtt a lehető hidegvérrel, és jól viseltem magam. Estére theáztam, és sokat beszéltem, de alig vártam, hogy lefeküdjünk, hogy ágyamban magamra lehessek. Egész éjjel egy cseppet se aludtam, eszembe jutottak öreg szüleim, ifju reményeim, az élet szépsége s minden mit bánattal kelle elhagynom, mélyen fenékig szálltam a keserüségbe – s aztán hirtelen eszembe ötlött, hogy ez az egész dolog _lehetetlen_, reményem folytonosan növekedett – hogy én nem vagyok oly nagy bünös, hogy megérdemeljem a halálbüntetést, sem oly ismeretes, hogy velem másokat elijeszteni akarnának – igy tépelődve kétség és remény közt hallottam, hogy az ordinánczok már jőnek-mennek, s azonnal fölkeltem és felöltöztem, s kimentem előszobánkba a katonákhoz – hová hat órakor egy őrtiszt szokott jőni – a tisztet már ismertem látásból és jó reggelt kivántam neki s kértem, hogy mondjon valami ujságot a publikátióról: „_Biz az elég szomoru, a mit mondhatok, mert ma hármat akasztanak Maros-Vásárhelyt, az ifju Horváth Károlyt, Törököt a tanárt, és sógorát Gálfit. Önök is_ _mind el vannak itélve várfogságra_“. Saját sorsomról ez egyszerü hir azonnal megnyugtatott – de annál fájdalmasabb volt a hir másik része, mely egész borzasztóságában teljesült. Még az vagy másnap nekünk is publikáltak s itéleteink általában borzasztók valának.

* * *

Ez itéleteket a tüzérkaszárnya udvarán olvasták fel, – mint ők mondák szabadég alatt, két vagy három század katonaságot kirukkoltattak, és négyszögbe állitották; az első emelet folyosói, s az udvar szögletei tele voltak bámuló városi és vidéki néppel. Az előtért megtölték a főtisztek, auditorok, a háttérbe állott a foglyok csoportja s mondhatom bátran, nemesen viselte magát mindenik, alig volt egy-kettő ki némi levertséget mutatott, de látva a többi férfiasságát, ez is büszkén emelte fel fejét – a néző tömegből sokan hozzánk tódultak, kezeinket szorongatták, s biztattak a jó istennel; _a magyarnak akkor nem volt más pártfogója_ – ott állott mint néző egy osztrák tábornok is, – ki két évre a várba volt internálva, valami cseh mágnás nevét elfeledtem, de többször láttam a mint kard nélkül, egy hadnagy vagy őrmester kiséretében a vársánczain sétálgatott. Mi csinosan felöltözve egyenként léptünk a középre, és hajdon fővel hallgattuk a zorditéleteket: „_kötél általi halál!_“ kegyelem utján 10, 12, 15, 20 esztendő; vagy 10–20 esztendő s kegyelem utján 5, 8, 10-re szállitva. Kivétel nélkül mind vasba. Én vidáman léptem a középre, a karzatról zsebkendőikkel üdvözöltek a nők; én is köszöntem nekik, és mosolyogva intettem ismerősimnek még kezemmel is. Megperdültek a dobok, az auditor olvassa: _12 esztendő!_ még mindig fölnéztem a karzatra az én ismerősim felé; a tisztekre, auditorokra egy pillantással se néztem. Egyik auditor rám kiáltott, hogy: megértettem-e, hogy 12 évre vagyok itélve? „_Igen, igen_ – feleltem én is németül – _jól értettem 12 évi várfogság!_“ s ujra fölnéztem a városi közönségre, akkor forditottak a másik lapra, s olvasták kegyelem utján: 5 év. (Minthogy a két évi vizsgálati fogság nem volt betudva, összesen 7 évi fogság lebegett fejem fölött – ebből 5 évet szerencsésen ki is töltöttem), mikor vége volt, visszamentem társaim közé; nyakamba borultak, kezem szorongatták, s az az osztrák tábornok hozzám lépve kezet adott, s igy szólt: „_Derék fiatal ember ön, kitartást kivánok nehéz sorsában!_“

Vége lévén a szomoru czeremóniának mégis némi könnyebbülést éreztünk a _bizonyosság_ által; s részint az emberi természet folytán, részint a magyar optimismus közreműködése következtében egyetlen egy se volt, ki azt hitte volna, hogy azt az időt a fogságban kitöltjük. Forradalom, háboru, vagy tartós békéből egyiránt szabadulásunkat combináltuk.

Annyi bizonyos, hogy vigan ebédeltünk, és csak estefelé romlott el kedvünk, mikor lehozták a sok vasat. Egy karikát az egyik lábra tettek, a mást a keresztbe álló kézre kellett volna tenni, de elnézés folytán többnyire balláb és balkézre tették, s a két karikát láncz köté össze 3, 4, 5 fontos volt az egész szerkezet. Ez eleinte borzasztónak tetszett, mert szabályszerüleg csak két óráig vehettük le reggel egy és este egy óráig; azaz: öltözés és vetkezés idejére – és vele kellett volna hálni is – de már Fehérvárt privát kulcsokat szereztünk a lakathoz, s a következő három év alatt összevéve nem aludtam vasban többször, mint 20–30 éjjel. Aztán később kivált Józsefstadban nappal se igen viseltük. Erről később.

Az itélet kimondását követő hat hét volt fogságunk legérzékenyebb ideje. Megengedték, hogy rokokinkat értesitsük itéleteinkről s megengedték, hogy ők hozzánk jöhessenek bucsuzni. Én szüleimhez a következő levelet intéztem:

Fehérvár, 1854. márcz. 17-ik. Kedves szüleim!

Megragadom az igen tisztelt előljáróság által engedett alkalmat s irok önöknek. És már most bizonyosan meg is irom, mi sors vár reám. Az igen tisztelt törvényszék a katonai törvények nyomán, 12 évi várfogsággal büntetni elhatározta, de legmagasabb kegyelme Ő Felségének, azt 5 évi várfogságra szállitotta. Ez elég szomoru ugyan mind magokra, mind különösen rám nézve – de én oly erőt kivánok magoknak, a milyen nekem van. Vigasztalnom fiui kötelességem, de el nem titkolhatom a fájdalmat, mit érzek ha magokra, testvéreimre, gyermek örömeim lefolyt óráira s ifjuságom könyelmüen eljátszott szép napjaira gondolok!… Nem bucsuzom, az elválást jelentő szavak fájdalmat okoznak. Legyenek nyugodtak, tegyék meg a mit lehet, vessék reményöket istenbe s ő cs. k. apostoli felsége kegyelmességébe, s ha ezek nem segitenek, csak erőt kivánok a várakozásra, mig én megjövök, hogy mindezt elfeledtessem… Nem sokára elszállitanak rendeltetésünk helyére, hogy hová még most nem tudom, de ha szabad lesz, megirom; a német és franczia könyveket várom.

Édesapámnak s édesanyámnak kezeit s testvéreimet ezerszer csókolva maradok.

Édes szüleimnek

engedelmes fiok.

A többiek is hasonló leveleket irva, Erdély minden részéből megindultak a szomoru rokonok; a szülők, a nők, testvérek és gyermekek – Kolozsvárról, Vásárhelyről, a megyékből s különösen a székely székekből, mind elvándoroltak, hogy a szomoru látogatást megtegyék. Engedték, hogy három, négy napot a városban töltsenek, s a délelőttet és délutánt együtt beszélgessék át a profósz lakásán.

Voltak, kik szivszakgató zokogás nélkül a viszontlátást se tudták elhordozni, annyival kevésbé az elbucsuzást oly hosszu, reménytelen, nehéz időre.

Engemet néhai édesatyám, édesanyám és Eszter hugom látogatott meg; ruhát, fehérnemüt és pénzt hoztak. Mikor találkoztunk csak édesanyám sirdogált s ugy találták, hogy elég jól néztem ki, (jó hogy Szebenben nem láttak, de a fehérvári fogságban a nap nagyobb részét szabadlevegőn töltöttük, kedélyünk derültebb s kosztunk egészen jó volt). Szüleim három napig voltak ott, s találkozásainkon nyugodtan beszélgettünk, jó édesatyám szivarozgatott – s mint általában kevésbeszédü ember csak ennyit mondott az első nap: „Sok szomoruságot okoztál nekünk édes fiam, különösen szegény édesanyádnak, de jól esik nekünk, hogy férfiasan viselted magadat és tudsz türni; elfogatásod után nehány nappal _két ur_ jött hozzám, kik azt mondák, hogy mondjam meg neked, hogy mit és miként vallj, és hogy róluk hallgass. Én erre nem válalkoztam, mert ügyedet nem ismertem, és biztam benned – a mint nekik is megmondottam – hogy habár nagyon ifju vagy még, de a mihez az én tanácsom nélkül kezdettél, azt nálam nélkül el is tudod végezni, – most örömmel látom, hogy nem vagy elcsüggedve s remélem, hogy ha a poharat fenékig kell is üritened, nem fogok csalódni benned. Az isten jó, édesfiam s a becsületes embereket soha se hagyja el.“

Ez volt minden, mit édesatyám ez ügyről valaha beszélt; ugy látszott, hogy ha az ilyes dologban lehetne tanácsot kérni, ő nem tanácsolta volna a részvétet – de aztán meg volt elégedve magamviseletével.

Harmadik nap délben bucsuztunk el, édesanyám erősen sirt és zokogott, kis hugom is folytonosan könnyezett – atyám hallgatva szivarozgatott. A szomszéd szobákban ifju házaspárok bucsuzódtak sok esztendőre egymástól; meg egy fogoly apa, és hazatérő fiu – mondhatom rettenetes perczek voltak – de én bár komoly voltam egyetlen köny nem jött szememre – csak folytonos beszéllésem jelezheté, hogy némileg én is meg valék indulva – végre válni kellett, anyám karjaiból alig tudtam menekülni, kis hugom is nyakamon csüggött, s midőn édesapám megcsókolt, és kezemet megrázta, éreztem, hogy egész testében remeg; az én ártatlan lelkü s nemes szivü jó atyám!…