Part 9

Attila nevetett és megnevezte egyik munkatársát. Livia diadalmasan koppintott a homlokára. – Az a vöröshajú? Ah, én azt az embert egyszer kidobtam az öltözőmből, – őt és még néhányat.

Attila megigérte, hogy mérsékletre fogja inteni a munkatársát s most már szent lett közöttük a béke.

– Tehát béke, – mondta Livia, örvendek, hogy nem vettem igénybe az ultima ratiót.

– Ej, ez tehát ultimátum volt?

Livia bólintott. – Ha nem jött volna páholyomba, látta volna holnap azt a botrányt a szerkesztőségben… Voi forse parlate italiano?

– Per costume di casa.

A signorina nevetett és milanói tájszólásban szédítő sebességgel kezdett beszélni.

– Io sono fiero, – la meta dal pubblico az én páholyomra néz most.

– De nem éppen barátságos szemmel, különösen cavaliere Bóditz nem, – felelt Attila, egy szemben levő páholyra mutatva.

A tánczosnő fölbigyesztette ajkát, aztán mosolyogva felelt: – Az a bella bruna franciula sem látszik együttlétünknek örülni.

Attila a kijelölt irányba tekintett és szeme Szentmáray Dzsina grófnő pillantásával találkozott. A grófnő egyenesen ült anyja mellett, az engedelmes gyermek merevségével, de most csendes megbotránkozással fordította el fejét Attilától. Aztán újra és újra föltekintett hozzá, csakhogy előbbi műveletét ismételhesse… Livia nevetett és bizalmasan hajolt Attilához.

– Eh, la picciola talán féltékeny?

Attilának eszébe jutott, hogy már nagyon is sokáig időzött a szép tánczosnő páholyában.

– Ha nincs okosabb dolga, látogasson meg egyszer, – szólt Livia, midőn kezet nyujtott a távozónak.

– Bocsásson meg, túl vagyok halmozva teendőkkel, alig lesz időm, hogy tiszteletemet tegyem…

XIX.

Midőn Kun Attila harmadfél év előtt hirtelen megjelent a fővárosban, a külföld elismerése, a mely nevéhez fűződött, kitünő ajánló levélnek bizonyult. A fiatal fölfedező teljesen meg lehetett elégedve a fogadtatással, a melyben a mérvadó körök, de főleg a sajtó részesítették. Attila mint mondani szokás, «divatba jött» és elég ügyes volt, a kedvező hangulatot fölhasználva, pozicziót teremteni magának.

Új környezetében eszébe jutott egy ember, a kivel a sors oly csodálatos viszonyba hozta s a kivel most egy város falai között él: Törökkuthy Agenor gróf. Sohasem szerette bátyját, a kit röviden a kastélybeliekhez számitott és felelőssé tette amaz igazságtalanságért, a melylyel a sors megosztotta köztük javait.

Az új világítás, a melyben most látta, csak növelte ellenszenvét; ő a tett és küzdelem embere, megvetést érzett a korán elaggott világfi iránt, aki unatkozó magányában élt különcz szeszélyeinek.

Első és természetes gondolata az volt, hogy egyszerűen nem törődik Agenorral, később azonban megváltoztatta szándékát. Méltatlannak találta magához a határozatlanságot, a mely bátyjához való viszonyában volt, érzett magában bátorságot, hogy arczába nézzen, – hadd foglaljanak állást egymással szemben.

Ily gondolatokkal eltelve, kocsizott a fővárosban való tartózkodásának első félévében, a Törökkuthy-palota elé, hogy ott rövid látogatást tegyen. A palota – ha egy rideg, kaszárnyaízlésben emelt épületet szabad így nevezni – sötétbarna homlokzata csak egyemeletes ugyan, de jóval magasabb a szomszéd kétemeletes házaknál is; tölgyfaajtaja és óriás ablakai légmentesen elzártaknak látszanak; az elzárkózottság benyomását növelik a falvédő kőoszlopok, amelyek vaslánczokkal vannak összekötve.

A kicsengetett kapus mogorván jelentette, hogy a méltóságos úr elutazott.

– Ezzel gyorsan végeztem, – gondolta Attila, aztán átadta a névjegyét. Meglepetésére, a kapus most feltárta a kaput: – Méltóztassék, a gróf úr várja.

Attila lépteinek nesze visszhangot keltett a ház komor csendjében. A lépcsőház kőlapjaira és kovácsolt vaslámpáira festett ablak szórta előkelően bágyadt fényét, a hosszu, kihalt folyosók a józan napvilág ellenére is kisérteties benyomást keltettek. A portás harangütése bántóan kongott a mély csendben, egy elősiető szolga szó nélkül tárta ki a szárnyasajtókat.

Attila tágas terembe lépett, a mely világítását szokatlan nagy, boltíves ablakon át nyerte. A terem egyedüli díszét óriás arányokban tartott kandalló képezte, a butorzat nagy tölgyfaasztalból és hasonló faragott székekből állott, a falakat embermagasságig tölgyfaburkolat fedte.

Az ablakfülkében egy férfi állt, most megfordult s a belépő felé közeledett. Attila kínos meglepetéssel tekintett rá, – babonás érzés fogta el, mintha váratlanul hasonmását látná kilépni egy tükör keretéből. A két testvér első pillantásra csalódásig hasonlított egymáshoz, közelebbi megfigyelésre tünt csak fel, hogy a gróf valamivel alacsonyabb öcscsénél, arcza soványabb és fehérebb, homloka, a melyen haja már gyérülni kezdett, magasabb, mint Attiláé, orra pedig élesebb metszésű és nagyobb.

– Törökkuthy Agenor gróf? – kérdezte Attila zavarában.

– Kevei és törökkuti Törökkuthy Agenor gróf – Kevevár ura – Kevemegye örökös főispánja – császári és királyi kamarás – főrendiházi tag – huszárfőhadnagy – a többit tán elengeded?

A gróf ezt ércztelen hangon hadarta el, aztán mosolyogva nyújtott kezet öcscsének, majd melegebben tette hozzá: – Remélem, mindezt már megbocsátottad nekem?

Attila elpirult.

– Nem tudtam, hogy valami megbocsátani valóm volna…

– Akkor csodálom nemes gondolkozásodat, – én sokáig nem tudtam neked megbocsátani, hogy elvetted tőlem anyám szeretetét.

A két testvér tekintete találkozott, Attila csodálkozva, Agenor fürkészőleg tekintett fivérére.

– Régóta várlak már, – szólt a gróf, – szerettem volna, ha előbb jössz hozzám s csak aztán mégy a többiekhez.

– Kit értesz a többiek alatt?

– Mindenkit – főleg Lovrichékat. Szerettem volna, ha az én utasításaim alapján ismered meg őket s nem az övék alapján engem. Ez nagy különbség lett volna. Azt mondták, ugy-e bár, hogy bolond vagyok? – Agenor szivaros dobozt tolt öcscse elé.

– Nem tételezel fel rólam annyi önállóságot, hogy itéletemet utasításokról menten meg tudjam alkotni?

Agenor szivarra gyujtott, aztán fejét rázta.

– Elméletben igen, gyakorlatban nem… – mondta szárazon, aztán öcscse hirlapírói működéséről kezdett beszélni. – Figyelemmel kisérem lapodat, – te tudsz írni!

Beszélgetés közben rávezette öcscsét, hogy politikai elveit fejtegesse. Attila fölkapta a tárgyat s bizonyos hévvel beszélt, közbe némi önérzettel emlékezve meg eddigi sikereiről.

Agenor helyeslőleg bólingatott fejével és feszült figyelemmel hallgatta.

– Úgy látom, te mindenben osztod nézeteimet? – kérdé végül Attila.

– Helyeslem mindenben, de nem osztom semmiben, abból az okból nem, mert nekem nincsenek politikai elveim. Minden jelszó jó, csak zászlóra lehessen írni és legyen, a ki lelkesedik érte. Még az önzést is jogosultnak tartom, ha az, a ki zászlajára írta, komolyan hisz jogosultságában. Piros rózsa, fehér rózsa, kurucz, labancz… valamennyinek egy a czélja: közvetlenül a küzdelem és közvetve a győzelem. És ez jól van így, mert a küzdelem az élet, a nyugalom a halál…

Attilának úgy rémlett, mintha ily nézeteket már Etel bárónőtől is hallott volna egy «ossiani napján». Most mindketten hallgattak, Agenor fel s alá kezdett járni a teremben, a mely döngve adta vissza lépteit, majd újra megállt öcscse előtt és hevesen mondta: – Legokosabb, ha őserdőnek képzeled a világot, ennek egyes fáit kereszteld el bűnnek vagy előitéletnek, szóval oly dolognak, a melyet szívből gyűlölsz, te meg hitesd el magaddal, hogy élethivatásod az erdőt irtani. Vedd fejszédet és vágjad! Vágjad hajnaltól naplementig, míg karod bírja, ha belefáradtál, csak addig pihenj, míg újra lélegzethez jutsz. Ha ezt teszed, akkor nem fogsz unatkozni, étvágyad, álmod jó leszen és diadallal fog eltölteni minden egyes ledöntött fatörzs. Ne mérlegeld munkád becsét, ne kérdezd: hasznos munka-e fákat irtani, ne is kutasd, miért kell éppen neked ezt a munkát teljesítened? Arra se gondolj, hogy nyomodban buján hajtanak a levágott gyökerek, hogy előtted beláthatatlan rengeteg terül még el, – csak vágd, vágd, vágd!

Attila gondolkozni kezdett, nem mondanak-e igazat azok, a kik Agenort egyszerűen bolondnak nevezik?

– Ha fölismerted magadban a szkepszist, mért nem szabadulsz tőle? – kérdezte.

– Több joggal mondhatnád a kigyó által megmartnak, ha vérét már megbomlasztotta a méreg: mért nem szabadulsz tőle?

Időközben alkonyodni kezdett, Attila csak néha vehette ki a szemben ülő vonásait, ha szivarja fölcsillámlott a homályban. Lámpát nem hoztak.

– Van istened? – kérdezte Agenor hirtelen, minden bevezetés nélkül.

– Vallásos nem vagyok, de nem is alkottam magamnak még végleges meggyőződést. Őszintén szólva: ki szoktam térni ily kérdések elől. Fegyelmezetlen fő vagyok, nem szeretem az absztrakt tünődéseket.

– Jobb is, ha érintetlenül hagyod a kihült tűzhelyet. Egyszer, ha megdermeszt az élet tele, meglehet, hogy a hamu alatt még találsz egy szikrát, a melylyel tüzet rakhatsz magadnak. Én nem hiszek semmiben! Emlékszel gyermekkorunkra? Ha álmos fővel eldaráltuk az esti áldást, azt hittük, őrangyalunk oda száll fejpárnánk mellé; – az angyal nem volt ott, de mi édesen szunnyadtunk. Ma nem imádkozom, de az édes álmok ideje is elmult számomra. Könnyű az istent lelkedből kifilozofálni, de semmiféle logikával vissza nem filozofálhatod többé…

Agenor újra elhallgatott, öcscse a bekövetkező hosszú szünetet arra használta, hogy elbúcsuzzék.

– Szeretném, ha gyakrabban keresnél föl, – mondta a gróf. – Házam ugyan unalmas, mint egy kripta, de meghozhatod nekem ezt az áldozatot, végre is, testvéred vagyok.

Attila e naptól kezdve gyakran kereste föl Agenort. Már első találkozásuk részben eloszlatta ellenszenvét bátyja iránt, minél gyakrabban látta, annál több részvétet és rokonszenvet érzett a talányos ember iránt, a ki minden hóbortja mellett végtelen boldogtalannak látszott.

Öcscsét kivéve, a gróf nem érintkezett senkivel, látogatásokat nem fogadott, palotáját soha el nem hagyta. A palotához fedett lovarda volt építve, abban néha lovagolt. A személye körüli szolgálatokat öreg szolgája, Gábor teljesítette, a kiben föltétlenül bízott.

Attilában, midőn testvérét jobban megfigyelte, mindinkább gyökeret vert a meggyőződés, hogy a gróf sötét világfájdalmának oka nem egyszerű életúntság. Sejtette, hogy Agenort valami irtóztató csapás sújthatta, támpontot azonban e részben nem nyerhetett, bátyja sohasem érintette saját multját és mesterileg értett hozzá, hogy minden erre vonatkozó czélzás elől idejekorán kitérjen. Társalgásuk rendesen általános mederben mozgott, a fiatalember ilyenkor csodálkozva tapasztalta, mennyire általános a rombolás munkája, a mely bátyja kedélyében végbement. Soha egy egészséges, meleg érzésre nem akadt. Agenor láthatólag rendszeresen kiirtott lelkéből minden napvilágot, virágillatot és madárdalt, csak egy pozitiv dolgot ismert: a sírt!

Ha Attila kezdetben ama reménynyel biztatta magát, hogy idővel, ha megnyerte bátyja bizalmát, gyógyító hatást fog rá gyakorolhatni, csakhamar be kellett ismernie, hogy csalódott. Agenor hozzáférhetetlen maradt. A gyógyítási kísérletek szánalmas balsikerrel végződtek s Attila, miután hozzátörődött bátyja csodálatos modorához, felhagyott a kisérletekkel.

A gróf egyébiránt nagy érdeklődést tanusított minden iránt, a mi öcscsét érintette. Láthatólag tanulmányozta, tanulmánya eredményét azonban sem itélet, sem tanács alakjában nem közölte vele.

Kun Attila nemsokára az országgyűlés tagja lett.

Bóditz lovag, a ki különös előszeretettel viseltetett a fiatal publicista iránt (saját ifjított kiadását látta benne), egyszer a klubban minden bevezetés nélkül kérdezte:

– Van fölösleges hatezer forintja, barátom?

– Miért kérdi, méltóságos uram?

– Van egy olcsó kerületünk.

– Pénzért vegyek mandátumot?

Az öreg csodálkozva tekintett rá, aztán szárazon mondta: – Olcsóbb, ha szép igéretekkel fizetheti meg, – de az ilyen kerületek már nagyon ritkák.

Attila ez emlékezetes párbeszéd után nemsokára Boros-Kevén lépett föl, pártonkívüli programmal. A kormányon levő párt s egyik ellenzéki párt ellenjelölteket állítottak; midőn Kun és a kormánypárt közt döntő szavazásra került a sor, az örökké ellenzéki keveiek a törökkutiakkal szövetkezve, kivívták neki a mandátumot a Lovrich- és Szentmáray birtokokhoz tartozó falvak ellen.

Soknemű elfoglaltsága ellenére, a melylyel parlamenti működése és lapjának szerkesztése járt, Attila talált rá időt, hogy fentartsa az összeköttetést bátyjával. Tudta, hogy Agenornak szüksége van társaságára, de neki is jól esett koronként a nagyvárosi élet zajos hullámverése elől a palota előkelő csendjébe menekülni. Itt rendszerint számot adott bátyjának küzdelmeiről, kifejtette terveit, mérlegelte a győzelem valószinűségét, élvezte sikereit. Agenor volt az ő közönsége, a mely nem tapsolt ugyan, de nem is pisszegett, hanem feszült figyelemmel hallgatta.

A gróf két év alatt nagyobb hatalmat nyert Attila fölött, mint ez maga is sejtette, hatalmát azonban sohasem használta arra, hagy öcscse elhatározásait befolyásolja. Attila lassanként hozzászokott, hogy bátyjában második énjét lássa, a kit habozás nélkül avatott be legtitkosabb gondolataiba is. A gróf ismerte öcscsének viszonyát Etelhez és tudomással birt a kastélyban történtekről, Jolán, a kit Attila több ízben említett, kűlönösen érdekelte, ezt bizonyították gyakori kérdései.

– Gondolod, hogy Jolán még szeret?

Attila a fejét rázta.

– Ártatlan szerelmeskedés volt az egész. Tulajdonképpen ostobaság volt tőlem, hogy fölizgattam a gyermek képzeletét, nem is megyek egyhamar Boros-Kevére…

– És mi lesz a vége? – kérdezte Agenor más alkalommal, midőn Attila kitörő gyűlölettel emlékezett meg Iván báróról.

– Elpusztulok vagy győzni fogok. Ha győztem és elértem oda, a hová vágyódom, akkor kiragadom Etelt atyja kezei közül s megmondom Ivánnak: szavadon foglak, – add pénzedet a nagyréti pópáknak…

XX.

A józsefvárosi Lovrich-palota előtt zárt hintó állt meg.

Az inas leszökött a bakról s kinyitotta a czímeres ajtót, – a hintó mélyéből először két hófehér terrier szökött elő, aztán egy nevetségesen kicsi kéz, majd egy hasonló arányu láb mutatkozott, végre maga Dzsina grófnő termett az aszfalton. A grófnő halkan füttyentett kutyáinak, aztán fölfutott velük a lépcső szőnyegén.

A fogadóteremben egy éltes nővel találta magát szemben, a ki kínos meglepetéssel tekintett a berohanóra. Rövid haja, a melyről hamarjában nem lehetett tudni, hogy szürke-e vagy hamvasszőke, kaczér fürtökben kunkorodott öreg fejére, puritán szabásu öltönye koczkás volt, mint egy sakkdeszka, szürke halszeme és durva szája oly hatással voltak Dzsinára, hogy ösztönszerűleg azt mondta: «Good evening, Missis, may I speak with the lady!»

A grófnő csak nemrégiben szabadult ki a tanulószobából és nagy fogékonysága volt egy telivérű missis tekintélye iránt, ezért örömmel látta megjelenni a mellékszoba ajtajában Etel bárónő magas alakját. Dzsina szenvedélyesen vetette magát Etel karjaiba.

– Etel, Etel! csakhogy megvagy ismét…

A bárónő mosolyogva, de maga is kissé megindultan várta be, míg kis barátnője visszanyeri önuralmát, aztán magával vonta a szobájába.

– Csakhogy megvagy ismét, – szólt Dzsina, karját barátnője derekára fonva – már azt hittem, sohasem látjuk egymást…

Miután helyet foglaltak, Dzsina fogva tartotta Etel kezét.

– Tegnap az Operában hallottam Korláthtól, hogy megjöttél. A mama nem akart ideereszteni, a míg ti nálunk nem voltatok, – tudod, kissé apprehendál, hogy harmadéve búcsu nélkül mentetek el Kevéről, – de én nem engedtem magamat visszatartani…

Dzsina hirtelen elhallgatott s jelentős pillantást vetett a mellékszoba felé, a hol a missis hosszú léptekkel járt föl s alá.

– Bátran beszélhetsz, – nem ért magyarul, – nyugtatta meg Etel.

– De hát mit akar ez itt?

– Társalkodónőm.

– Rabtartónőhöz hasonlít. Te eddig oly szabad voltál, mint egy amerikai lady, – ezt nem értem most…

Etel két kezébe fogta barátnője arczát.

– Az ilyen gyermek sokat nem ért meg!

Dzsina gyanakodva tekintett rá, a gyermek szóra azonban eszébe jutott valami.

– Édes Etel, mondd, nőttem egy keveset?

– Azt hiszem, igen, egy keveset…

A bárónő hazudott, barátnője azt a benyomást tette, mintha utolsó találkozásuk óta kisebb lett volna. Dzsina, fájdalmas lemondással arczán, lépett az álló tükör elé és karcsu derekára tette két kezét.

– Mindenki azt mondja, hogy hízom, – ugy-e nem igaz?

Ez oly esdő hangon volt mondva, hogy embertelenség lett volna ellentmondani. A grófnő ismét leült Etel mellé és szokott gyorsasággal tért át más tárgyra.

– Sokat utaztál? Irigyellek, – merre jártál?

– Jártam mindenütt, – felelt Etel! – láttam Madridot, Konstantinápolyt, a trondheimi hegyeket, a nápolyi öblöt és még mit tudom én mit, – most pedig csak egyet kivánok: nyugalmat! A bárónő ezt mosolyogva, de fáradt hangon mondta.

– Hogy van az, hogy most Budapesten teleltek? Máskor nem szoktatok ide jönni.

– Utóbbi időben hébe-korba szívdobogásom volt, – a szivem kissé megtágult, ez már szokás a családunkban… Az orvosok megtiltották a további utazást és azt mondták a papának, vigyen olyan helyre, a hol jól érzem magamat és a hol szórakozást találok, – én Budapestet választottam.

– Okosan tetted.

– Mi ujság Kevemegyében?

– Mikor otthagytuk Szentmárát, még minden a régiben volt. Az idei versenybál nem ért sokat, az urak nagyon siettek és éjfélkor már mind be voltak csípve. A papa még reggel a kocsin is dalolta: Ha férfilelkedet egy hölgyre föltevéd… Vass Pista hadnagy lett, de a piros kadétsipka jobban illett az arczához. Már párbaja is volt. Névnapomra ezt a két kutyát küldte ajándékba, az ő tiszteletére elkereszteltem az egyiket Vassnak, a másikat Pistának. A kastélyotok nagyon elhagyatott, meglátogattam a szegény Drill sírját is…

Dzsina grófnő fáradhatatlanul csevegett tovább, emlékezetéből száz apróságot szedegetve elő, a melyeket aztán tarka egyvelegben tálalt fel barátnőjének.

– Engem az idén be fognak mutatni az udvarnál, aztán elmegyek a fiatal urak báljára is. Azt hiszem, fehér ruhát fogok viselni. Szeretnék egy empire-öltözéket, de mikor olyan kicsi vagyok! De most jut eszembe, Etel, tudod, kit láttam tegnap? Az afrikait, Kun Attilát!

A bárónő nem tett erre semmi megjegyzést.

– Az Operában láttam és nagyon megharagudtam rá! Képzeld, egy egész felvonáson át a híres Livia páholyában ült. Nem is néztem rá egyetlen egyszer sem.

– Ki az a híres Livia? – kérdezte Etel habozva.

– Nem hallottad a hírét? Az Opera első tánczosnője, nagyon szép és nagyon kaczér, – az egész város beszél róla, és ha valahol említik, a fiatal gavallérok mindig összemosolyognak. Az ujságok is borzasztó dolgokat tudnak felőle, – nem is szabad a mama előtt elolvasnom, a mit róla írnak… Most egy öreg zsidó akarja nőül venni.

Etel némán hallgatta mindezt.

– Volt már Kun nálatok? – kérdezte később a grófnő.

– Nem volt.

– Hogy van az?

– Nem tudom.

– Nálunk se járt. Te, Etel, én azt tartom, az az ember elkövetett valamit. A papa azelőtt nagyon szerette, de most nem szereti. Azt mondja, veszedelmes ember, izgató…

Dzsina grófnő még tovább fejtegette volna az atyja politikai nézeteit, ha a mellékszobában sarkantyúpengés nem hallatszik.

Iván báró lépett be, Korláthot vezetve karján.

– Nézze, Etel, kit hoztam! – mondta a báró.

A leány sokkal jobban tudott magán uralkodni, semhogy volt vőlegényével szemben zavart mutatott volna. Korláth ellenben elvörösödött, midőn megérintette a feléje nyújtott kezet.

– Szép, hogy nem feledkezett meg régi barátnőjéről, – szólt Etel.

– Nem szabad ezt a látogatást érdeméül betudni, – vágott szavába Iván báró, – úgy fogtam el az utczán.

Dzsina grófnő feszült érdeklődéssel figyelt a volt jegyesekre. Etel azonban nagyvilági könnyedséggel segítette át az őrnagyot az első találkozás kínos benyomásain. Csakhamar élénk, de mindennapi beszélgetés fejlődött.

Iván báró megelégedéssel látta, minő szivesen fogadja leánya a grófot. Titokban nem adta fel a reményt, hogy Etelt még mint Korláth grófnőt fogja látni. A mi Kunt illeti, ez az ő számára nem létezett – legalább a világ előtt nem, – igaz, hogy gondolataiban annál többet foglalkozott vele. Képzeletében a Kun név állandó veszedelem volt, a mely becstelenséggel fenyegeti a Lovrich nevet. Attila alakja összefolyt az elhalt uradalmi igazgató alakjával, a ki föltámadt sírjából, hogy teljessé tegye a megaláztatást, a melyet a büszke Lovrichokra mért.

A báró első fölhevülésében egy angol társalkodónőt adott leánya mellé. A rideg missis, a ki a bárótól szigorú utasításokat kapott, meg volt győződve, hogy Etel ártatlan arcza mögött csökönyös bűnös lappang és az alárendeltek szokott túlbuzgalmával a rabtartó szerepét játszotta. Még attól a megalázástól sem kímélte meg, hogy felbontotta a leveleit. A bárónő mindezt megváltoztathatta volna, de méltóságán alólinak tartotta, hogy atyjánál panaszt tegyen, inkább kevély alázattal tűrte az angol otrombaságokat. Etel sohasem ragaszkodott atyjához; ama sértések óta pedig, a melyeket a kevei kastélyban Attila miatt el kellett tűrnie a feldühödött bárótól, a megvetés egy nemét érezte ellene, csak a férfit látta benne, a ki egy nőt bántalmazni tud.

Iván bárót ellenben leányának szokatlan alázatossága megindította, most ébredt csak tudatára annak, mennyire imádja «a herczegnő leányát». Etel egészségi állapota aggasztotta. A leány, a ki eddig a viruló erő megtestesülése volt és aczélidegekkel látszott bírni, most gyakran szívdobogásban szenvedett. – A bárónő remek szervezete le fogja győzni a keletkező bajt, – mondták az orvosok, – a bárónő kerüljön minden felindulást, vegyen mindent könnyedén, vigadjon, mulasson. Legjobb gyógyszer a kaczagás…

Etel komoly arczczal igérte, hogy kaczagni fog, ha aztán sötét éjjel egyedül volt szilajul dobogó szivével, kezei hidegülni kezdtek és rémület vett erőt rajta: párnáiba rejtette arczát, nehogy a missis a mellékszobában meghallja zokogását.

A sok keserüség között növekedő diadalérzettel várta szabadítóját. A hangok, a melyek Kun Attila nevét a nyilvánosság előtt mind gyakrabban hangoztatták, eljutottak hozzá is.

– Reménylem, ezentúl saját jóvoltodból is el fogsz jönni? – szólt Iván báró, midőn Korláth elbúcsuzott.

Az őrnagy habozva tekintett Etelre, – a ki kezet nyújtott neki.

– Örvendeni fogok, ha legrégibb barátomat minél gyakrabban láthatom.

XXI.

A gázlángok már kigyuladtak a Nemzetőr szerkesztőségében, a munka javában folyt.

Csapó szerkesztő, a ki a lap tulajdonképpeni lelke és éltető eleme volt, kavargó füstfelleg közepett könyökölt dolgozóasztala fölött. Jeles hirlapiró, de igénytelen külsejű ember volt, rövidlátó arcza a túlfeszített éjjeli munka következtében kedvtelen, életunt kifejezést nyert, elhanyagolt ruházata eléggé mutatta, mily bölcseleti gondatlansággal viseltetik Csapó úr az ő külső megjelenése iránt. A Nemzetőr szép olvasónői, ha hébe-korba illatos levélkéket menesztettek a szerkesztőségbe, képzeletükben bizonyára más külsővel ruházták fel a hires «Ráspolyt», a ki szellemtől és finom gúnytól csillogó napi csevegéseivel híressé tette lapja tárczarovatát.

Csapó úr éppen «a közélet egy előkelő faktorának» tollából származott czikket dolgozott át. Csapó úr művészi tökélyre vitte a munka e nemét – néhány közbeszúrt ötlettel, egy megpendített eszme továbbfejtésével, a legrosszabb czikket is élvezhetővé tudta tenni. Csapó úr kegyelméből a közélet nem egy előkelő faktora keveredett már ügyes tollú ember hírébe.

A mellékszoba ajtajából most a főszerkesztő szólította Csapót. Kun egy kéziratot nyujtott szerkesztője felé, a melyen az utolsó sorok még nedvesek voltak.

– Olvassa el e czikket, – mondta, széket tolva Csapó elé.

Három rövid czikk volt, mindhárom ismét a kevemegyei vízszabályozásoknál fölmerült visszaélésekre vonatkozott és élesen támadta a közmunkaügyi tárczát.

– Mit szól hozzá? – kérdezte Attila.

– Remekül van megírva, – felelt Csapó, – de ha követni akarja a tanácsomat, dobja tűzbe.

– Tudtam, hogy ezt fogja mondani, – szólt Attila nevetve.