Part 8

– Egy dolog nyugtalanít, – szólt Attila, – nem tartom még elérkezettnek az időt arra, hogy atyád megtudjon valamit…

– Mondja meg Korláthnak, hogy ne szóljon apámnak, mondja meg neki, hogy én kéretem erre, akkor meg fogja tenni…

Tovább beszéltek. Attila élvezetet talált abban, hogy tegezze a leányt, Etel ezt szívesen hallotta, de nem viszonozta.

Egyszerre megcsörrent a szomszédos ablak. Attila egy sötét árnyat látott eltünni.

– Ránk lestek! – mondta indulatosan.

Attila álmatlanul töltötte az éj nagyobb részét; mikor végre nyugtalan álomba merült, az ablakfüggönyök mögött már sápadt fény derengett, a fecskék vigan csiripeltek az eresz alatt.

Forró délelőtt volt, mikor égő szemmel fölébredt. Még nem fejezte be öltözködését és már Korláth lépett be.

– Az egész házban nincs egy pohár cognac, – panaszkodott a százados.

Attila most már tudta, hogy nem ő leste meg tegnapi találkáját. Korláth az ablak alatt álló alacsony kerevetre dőlt, míg Attila nyakravalójával babrált.

– Te, Korláth, – mondta egyszerre, – tudom, hogy becsületes ember vagy.

– Hál’ istennek, tudja az egész hadsereg, – felelt a százados jókedvüen.

– Ez teszi kötelességemmé, hogy fölvilágosítsalak egy kinos ügyben…

A százados, a ki az ezred eleven párbajkodexe volt, meg volt győződve, hogy valami bonyolult becsületügyet fognak előtte föltálalni.

– Te rólad van szó, – folytatta Attila, – te rólad és Etelről. Etel nem lehet a nőd…

A jég meg volt törve, most már habozás nélkül beszélt. Elmondott mindent, a mint az éjjel összeállította magának. Hogyan vert gyökeret mindkettőjükben az egymás iránt való szerelem, mint küzdöttek sokáig e szenvedély ellen, hogyan sodorta őket egymás karjaiba az ellenállhatatlan delej… Beszédközben izgatottan járt fel s alá a szobában, zsebre tett kézzel.

A százados mereven és némán ült a helyén, egy szóval, egy mozdulattal sem szakította félbe elbeszélését. Háttal ült az ablaknak, arczát nem lehetett látni, de csontos keze, a mely az asztalon nyugodott, lassankint remegni kezdett. Attila rég befejezte szavait s megállt a százados előtt.

– Minden jól van, nagyon jól van, – szólt végre Korláth rekedt hangon. – Ha Etel nem akar, csak szólnia kell, – én megyek tovább…

Most fölállott s meggyujtotta kialudt szivarját az égő viaszgyertyán. Most látszott csak, hogy arcza halottsápadt volt.

– Mindezt, – mondotta Attila, – mindezt így csak neked mondhattam el, mert ismerlek és tudom, mivel tartozom neked.

– Én is jobb szeretem, ha becsületesen végeznek velem. Mond meg Etelnek, hogy szabad – legyen boldog.

A százados a szivart, a mely ezúttal már égett, ismételten a gyertya fölé tartotta. Attila nyugtalanul figyelt rá, az irtóztató fölindulás, a mely Korláthon látszott, fölötte meglepte. Álmodni se merte volna, hogy e száraz ember szerethesse Etelt.

– Mit szándékozol most tenni? – kérdezte, midőn Korláth sapkája után nyult.

– A mit tennem kell! Ivánnal beszélek.

– Ezt nem szabad tenned. Még nincs itt az ideje, hogy Iván megtudja a történteket, azért ne is mond meg neki az eljegyzés fölbomlásának valódi okát. Etel kéri ezt tőled, mint baráti szolgálatot.

– Etel? – A százados gondolkozott. – Jól van, az ő kedvéért megtanulok hazudni is.

– Okvetlenül szükséges, hogy most beverjük egymás fejét? – kérdezte Attila.

A százados a fejét rázta és kezet nyujtott neki. A keze jéghideg volt.

Aztán biczegő léptekkel távozott.

XVII.

Iván báró magához kérette öcscsét.

Attila érezte, hogy életének egy nagyhorderejű mozzanata előtt áll; bármennyire ideges természetü volt különben, e perczben nem volt izgatott; mint viharos multjának minden kritikus helyzetében, most is bizonyos álomszerű fásultság vett rajta erőt, a melyet könnyen lehetett hidegvérszámba venni.

Iván báró szobájának ablakai sűrűn be voltak függönyözve, úgy, hogy Attila első pillanatra sötétben találta magát. A bárónak reggel óta heves szívdobogása volt, szokása szerint maga rendelt magának – brómot és nyugalmat. A brómot már bevette, a nyugalmat még nem tudta megtalálni, bár az egész ház lábujjhegyen járt és suttogva beszélt. Most az asztalnál ült s szorgalmasan keresgélt egy bőrtokban, homeopatikus kicsinységű üvegcsék közt.

– Bátyám, hivatott?

– Ah, itt vagy!

A báró egy fölbontott levelet tolt az asztal szélére.

– Olvasd ezt!… – mondta.

Attila az ablakhoz lépett s kissé szétvonta a függöny szárnyait, a résen vakító fehér fénysáv czikázott be a sötét szobába, megvilágítva a báró tar koponyáját.

A levelet Korláth írta. A százados tudtára adta a bárónak, hogy eljegyzésétől visszalép. Egy év óta volt alkalma tapasztalni, hogy a bárónő nem szereti, pedig Etel sokkal finomabb kedélyű nő, semhogy egy érdekházasság rideg lánczai közt boldog lehessen. Egyébiránt ő maga is érzi, hogy csak úgy lehet boldog, ha tűzhelyéhez egy szerető nőt vezet… Őszinte örömére fog szolgálni, ha Etel arra használja szabadságát, hogy szíve választása szerint legyen boldog, őt tekintse ezentúl is leghűbb barátjának, s a többi.

Ama hely, melyen egy «szerető nőről» tesz említést, csodálatos ellentét volt Korláth rideg, szögletes kezevonásával.

– Kész vagy? – kérdezte Iván, türelmetlenül lecsapva a bőrtok tetejét.

– Elolvastam.

– Mit szólsz hozzá?

A báró hátradőlt székén és ujjaival az asztalon kezdett dobolni, mint a bíró, a ki egy hosszú védőbeszéd meghallgatására készül, a melyről előre tudja, hogy nem használhat a vádlottnak.

– Mit szóljak hozzá? A levél elég világos. Korláth házasodni akar és talán már ki is szemelt valakit…

– Bolondítani akarsz? – Iván báró az asztalra csapott tenyerével. – Korláth és szerelmi házasság! A ki csak egyszer látta az utczán, az sem tartja képesnek ily ostobaságra. Majd megmondom én, miért lép vissza az eljegyzéstől; mert gentleman és nem akar elvenni egy nőt, a ki kedvesét éjjel fára mászatja, hogy találkát adjon neki – igen!

– Ki kémkedett utánam? – kérdezte Attila indulattal.

– Azt hiszem, jogom van hozzá, becsületére ügyelni, nem?

– Nem vonom kétségbe, de nem is sértettem meg háza becsületét.

– Hagyjuk azt; a becsületről különböző fogalmak vannak, – mondta Iván, az állát dörzsölve, – nekünk talán más fogalmaink vannak, mint nektek. Nem erről van szó. A százados faképnél hagyta a leányomat s ennek te vagy az oka. Miféle elégtételt tudsz ezért nekem adni?

Attila belátta, hogy ha valami, úgy csak a merészség segíthet rajta.

– Nem tagadom, – mondta, – szeretem Etelt és Etel is szeret. Szerettem volna ezt bátyámnak más alkalommal elmondani, de így is jól van. Miután leánya szívét birom, kérem a kezét…

A báró felszökött helyéről, – szerencsére jókor eszébe jutott a bróm és a nyugalom, azért lenyelte az ajkára tóduló feleletet s megelégedett azzal, hogy megrántsa mellényét. Végre szelid hangon mondta:

– Tudod, hogy szemtelen vagy?

– Bátyám!

Iván összekulcsolta a kezeit és szelid mosolylyal folytatá:

– Teremtőm! Az első jött-ment beállít hozzám az utczáról és mert egy ebédet adtam neki, elém áll és megkéri leányomat. Az én leányomat! Ez – ez – nem rossz!

Attila visszanyerte önuralmát.

– Bátyám, elveti a sulykot, nem vagyok jött-ment. Nevemet ismeri Európa és a társadalmi állás, a melyet magamnak kivívtam, nem áll túlságosan az öné mögött.

– Lám! – gúnyolódott Iván báró. – Fejedbe ment, hogy Szentmáray gróf kezet fogott, hogy Dzsina grófnő kaczérkodott s hogy a fiatal mágnások per tu lettek veled? Meglásd, ha kidoblak a házamból, mindez meg fog változni. A gróf a a főrendiház üléseire kocsizik és nem áll meg, hogy veled kezet szorítson, a grófnő az ischli esplenade-on sétál a főherczeggel és nem kaczérkodik veled, a fiatal urak pedig udvari vadászatokra lovagolnak és nem ismernek rád…

Attila kedvetlenül szakította félbe a bátyját:

– Nem irigylem az emberek gyermekes előitéleteit, de kérem, vezettesse magát komolyabb szempontok által, ha gyermeke boldogságáról van szó.

Iván báró megvetőleg intett a kezével.

– Boldogság! Miféle boldogságot nyujthatnál gyermekemnek? Azt, a melyet atyád nyujtott a nővéremnek. Jól ismerem azt a daczos boldogságot, a melyet anyád egy elhibázott élet árán vásárolt, – azt a boldogságot, a melyet szívesen cserélt volna föl a halállal, ha büszkesége nem tartja vissza. Én nem hiszek a szerelem tragikumában, én csak a meggondolatlanság tragikumában hiszek. Ha mindazok, a kik a szerelem ürügye alatt öngyilkosságra vagy mesalliancera vetemednek, egy-két évi gondolkozási időt engednének maguknak, akkor öngyilkosságok és mesalliance-ok nem fordulnának elő. Én Etelnek gondolkozási időt fogok adni, ő ezért egyszer köszönetet fog nekem mondani. De mit beszélek? Tudd meg elhatározásomat: végrendeletet csinálok, vagyonomat nevemmel együtt Korláthra hagyom, – ha ő nem akarja, vesszen a név, a pénz legyen a réti pópáké. Amíg élek, magam fogok vigyázni a leányomra…

Attila lehajtotta a fejét. A határtalan gyűlölet, a mely a báró erőltetett nyugalma ellenére is kicsengett szavaiból, mélyen lesujtotta. Egy pillanatig úgy érezte, hogy térdre kell borulnia az agg előtt, ki anyjának vonásait viselte.

– Bátyám – mondta esdő hangon, Ivánhoz közeledve. E megszólításra kitört a báróból nehezen visszafojtott haragja.

– Ne nevezz így! Istenemre mondom, nem rajtam mult, hogy egy Kunnak joga van engem ma bátyjának nevezni…

– Őrjöngő! – mormogta Attila kedvetlenül, kalapja után nyulva.

Iván báró meghallotta ezt a szót.

– Igen, őrjöngök! – kiáltotta és most már dühbe beszélte magát. – Oh, én bolond, én százszoros bolond! Hogy el tudom felejteni, a mit minden paraszt tud: az alma nem esik messze a fájától! Magam hívtam házamba – épp úgy, mint atyám. Vak voltam – épp úgy, mint atyám. Most ott állok, a hol atyám állt. Kun! nem volt elég egy Lovrich-leány? Az utolsót, a legjobbat is el akarod ragadni? Az én szép, büszke Etelemet… Ej, résen találsz, korbácscsal űzlek ki a házamból, valamint korbácsot érdemelt volna apád is…

Attila már csak nehezen türtőztette magát. Látta, hogy jelenléte csak tüzeli a lángoló gyűlöletet, melyet atyjának emléke fölkeltett a báróban. Távozóban visszafordult s komoran mondta:

– Anyám testvérétől eltűröm e sértéseket, de senkinek sem tanácslom, hogy atyám emlékét gyalázza…

Iván báró, a kivel életében nem beszéltek így, teljesen elvesztette eszméletét.

– Atyád emlékét? Haha! Tudod, mi volt atyád? Kitartott férfi!

Attila fölemelt ököllel rontott a bárónak, a ki sápadtan menekült az asztal mögé. Egy perczig farkasszemet néztek, a fiatalember szeme vérben forgott, – most lassan leeresztette a kezét s lihegő hangon mondta:

– Te! Apámnak két hibája volt: gyönge ember volt és nagyon szerette az anyámat. Én talán nem szeretem annyira leányodat, de nem is vagyok gyönge ember. Megkeményített az élet kohója. Én szembe merek szállni veled, pénzeddel, czímeres rongyaiddal és csatlósaiddal. Kettőt igérek neked becsületszavamra: pénzed, melyet egy csaló kufár kapart össze, nem kell, – add a pópáknak, én undorodom a szennytől. Leányodról azonban soha le nem mondok önként, – az ő dolga, hogy lemond-e rólam…

Aztán nyugodtabb hangon folytatta:

– Te egész életedben a porban mozogtál, nem is tudhatod, hogy vannak emberek, a kik föl tudnak emelkedni a magasba…

Iván báró kerekre nyitott szemmel tekintett öcscsére, a ki most öklével mellére ütött:

– Nézz rám! – mondta és hangja most már diadalmas és elbizakodott volt, – Nézz rám! nekem szárnyam van, föl fogok emelkedni, a hová te vakandok szemeddel el sem látsz. És oda fogom fölemelni leányodat, – a sertéskereskedő unokáját…

Midőn Attila elhagyta a szobát, a kilincs kisiklott kezéből s az ajtó döngve csapódott be utána. A folyosón olyan hangulat vett erőt rajta, a melyet akasztófa-humornak szokás nevezni.

Etel ajtaja előtt egy sárgaarczu asszonyság állt, a kit eddig még nem látott a kastélyban.

– A bárónő gyöngélkedik és nem fogadhat senkit.

A fiatalember nyugodtan vonta elő névjegyét és behajtotta sarkát.

– Mondja a bárónőnek, hogy búcsútiszteletemet kivántam tenni…

Szobájába érve, cselédeket talált, a kik holmiját csomagolták. Attila intézkedéseket tett podgyásza iránt, aztán felöltővel a karján, elhagyta a házat, a melyhez oly sokféle emlék kötötte.

Az udvaron befogott hintó várta. Midőn a fogat elhaladt a kapu két griffje közt, úgy rémlett neki, mintha Etel ablakán megmozdult volna a függöny.

A hintó az országúton robogott, sűrű porfelhőt hagyott maga után. A tájra tikkasztó hőség nehezedett, csak a hegység felől kerekedett üdítő szellő. Attila föltekintett a zöldelő, hűs magaslatra, a honnan a Pogányvár nézett alá. E pillanatban a sivár hangzavarba, a mely eltölté lelkét, új hang vegyült. Csodálatos, sóvár vágy fogta el. Ki akart szökni a czimeres hintóból, a melynek bakján mereven ült a két czilinderes alak, lélekszakadva akart feltörtetni a magasba, végig a hullámos szőlőkön, keresztül a bokros szakadásokon, míg föl nem ér a bádogtetejű házikóhoz… E perczben a rét felől egy fiú futott a kocsi felé, kalapjával integetve. Etel bárónő groomja volt, a ki lihegve ért az országútra s levelet adott át Attilának. A fiatalember egy bankjegyet nyomott a fiú kezébe s míg a hintó továbbgördült a nyárfasorban, olvasni kezdte a levelet, Etel levelét.

A levél irónnal volt írva, megszólítása nem volt.

«Irtóztató jeleneten mentem át, a melyet szeretnék kitörölni életemből. Lealázó őrizet alatt állok, beteg vagyok az izgalomtól és a megszégyenüléstől. Atyám teljesen megváltozott. Most már én kérem: szeressen tovább is, mert sokat szenvedek önért és sejtem, hogy szenvedéseim csak most kezdődnek. Jövőmet kezébe teszem. Isten önnel.»

A fiatalember még egyre nézte a papirlapot, a melynek egyik sarkát a Lovrichok bárói czímere foglalta el, – a kocsi azalatt rég elhaladt a nyaraló alatt.

– Hová hajtsak, nagyságos úr? – kérdezte a kocsis.

Attila az órájára nézett.

– Hajts egyenesen a vasúthoz…

Nemsokára föltünt előtte a vasuti töltés, a mely északnak futott, a végtelen rónán át, a távoli fővárosba.

Az őrház jelző-harangja mélán kondult. A nap vakító, forró sugárkévéket hintett a rónára, Attila mégis úgy látta, mintha szürke korong borulna a táj fölé s mintha a messzi szemhatáron homályos foltok úsznának…

XVIII.

A boroskevei kastélyban történtek óta harmadfél év mult el.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Néhány korai verőfényes nap már-már elbizakodottá tette a főváros járdataposóit, midőn a búcsuzó tél még egyszer visszafordult a küszöbön és hatalmas hóförgeteget zúdítva a város nyakába, bebizonyította, hogy még nem hajlandó föladni törvényes jogait.

A főváros ismét téli képet öltött. A Rákos felől hófellegek torlódtak össze, a körútakon dermesztő hideg szél csörrentette meg a gázlámpákat. A hótorlaszokkal szegélyezett utczákon nesztelenül surrantak fel s alá a bérkocsik; a járó-kelők rohamlépésben haladtak.

Este hat óra lehetett. Egy belvárosi klubban, a mely főleg az országgyülés fiatalabb tagjainak és a sportkörök egy részének szolgál találkozó helyül, az olvasóterem monumentális kandallója körül nagyobb társaság gyűlt össze.

A véletlen hozta össze az egész társaságot; egyik része szinházba és estélyekre készült, másik része a klub játszótermeinek törzsvendégei közé tartozott. A jelenlevők izgatott hangulatban voltak és az olvasóterem szabályzata ellenére, fenhangon folytatták beszélgetésüket, a mely vitának is beillett.

E pillanatban egy magas, deli férfialak lépett a terembe; a belépőben polgári ruhája ellenére is Zalkovszky herczegre ismerünk. A herczeg, miután a hadsereg tartalékállományába vonult, egyik miniszter rokona útján megszerezte egy képviselői kerület mandátumát; – a mandátum bizonyos jelentőséget kölcsönöz a jeunesse dorée ama tagjainak, a kiket vagyoni viszonyaik eltiltanak költségesebb sportnemektől. A kifogástalan frakk egyébiránt épp oly délczegen simult férfias termetéhez, mint hajdan az aranyzsinóros attila.

– Olvasta, herczeg, a Nemzetőr esti lapját? – kérdezte a társaság egyik idősebb tagja.

– Nem olvastam, – persze újabb botrány?

– Hallatlan botrány…

– Úgynevezett leleplezések?

– Ismét a kevei vízszabályozás ügyében szólal fel.

– A papír türelmes, – mondta Zalkovszky s azzal az asztalon levő hirlapok közt keresgélni kezdett.

– Kun Attiláról senki sem mondhatja, hogy valaha visszaélt volna a papir türelmével. – E megjegyzés egy fiatal ellenzéki képviselőtől eredt.

A herczeg szemébe tolta üvegét, aztán szárazon mondta: – Tudjuk, minő eszközökkel küzd az új néptribun. A szabályozási hajszához a társulat egy elcsapott könyvelője szolgáltatta neki az anyagot, a kit sikerült megvesztegetnie.

– A milyen az ellenség, olyan a harczmodor. Nem tagadhatod különben, hogy Kun mindenkor bátran és nyilt sisakrostélylyal küzdött. Nem lehet róla ma már kicsinylő hangon beszélni; oly éles tolla, mint neki, alig van embernek az országban, hogy minő debatter, azt bebizonyította a tegnapi ülésen… Kun ma talán legnépszerűbb képviselőnk.

A herczeg a «népszerű» szó hallatára gúnyosan mosolygott, aztán kissé türelmetlenül mondta:

Mindez engem kevéssé érdekel, – megengedem, hogy a csatornatisztítás hasznos foglalkozás, de semmi esetre sem tiszta munka.

E megjegyzést az egész társaság izléstelennek találta, de senki sem felelt rá, ama fiatal képviselőnek sem volt kedve Zalkovszkyval összetűzni. Egy, a társaságtól távolabb ülő alak most szükségesnek találta a társalgást más mederbe terelni. Ősz férfi volt, élénken villogó, fekete szeme meglepő ellentétben volt hófehér hajával, éles metszésü vonásai keleti származásra vallottak. Ez Bóditz lovag, szelleméről és czinizmusáról jól ismert és rettegett alakja a parlamentnek. Fiatal korában egy hatalmas párt agent provokatőrje volt, most mint egy bank vezérigazgatója élvezte jól megérdemelt babérait és dús nyugdijait. A kormányok ezt az éleseszü és lelkiismeretlen hívüket csak ritkán, bonyolult kérdések megoldásánál léptették működésbe, ilyenkor is gyakran kétélű fegyvernek bizonyult.

– Hallom, – mondta Bóditz bántó, rikácsoló hangon, – hallom, a múzeum mögötti Faubourg St. Germainnek új lakói vannak?

– Kik azok? – kérdezte egy hang.

– Lovrich Iván és leánya.

– Ej, a rácz nábob?

– Az öreg eredeti alak, – folytatta Bóditz – azt mondják, utazási mániában szenved. Már évek óta keresztül-kasul járja egész Európát, mindenütt magával hurczolva leányát…

– Be fogják vezetni a leányt? – kérdezte ama fiatal ellenzéki.

E kérdésre egy lovaregyleti tag szolgált fölvilágositással. – Azt hiszem, igen, ha ugyan Lovrichnak sikerül leányát rábírni, hogy emberek közé menjen. A leánynak tudniillik egész idioszinkraziája van minden társaság ellen.

– Miért nem adják férjhez?

– E körül fordul éppen a dolog. Azt mondják, búskomorságának oka egy reménytelen, egy lehetetlen szerelem. Egyszer már jegyben is járt Korláthtal, a híres lovassal; Korláth azonban jónak látta visszalépni, midőn értesült, minő versenytársa van… Az angol hígh-lifeben megszokott dolog, hogy egy különben fashionable woman trainerbe vagy jockeybe szeret. A Lovrich-családban különben már volt ilyen eset…

– Gyerekmese! – szólt közbe Zalkovszky kedvetlenül.

– Nem hiába zörög a haraszt, – jegyezte meg Bóditz, a ki láthatólag kedvét lelte a pletykában. – Tegnapelőtt az Operában érdekes jelenet tanuja voltam; e jelenet nem folyt le a színpadon, hanem egyik páholyban. A Säkkingenit adták; mikor Werner untig hallott búcsudalát énekelte, szokott trombitakíséret mellett, egy földszinti páholyban egy fiatal hölgy görcsös zokogásba tört ki. A dolog annyira feltünt volt, hogy atyja sietve volt kénytelen kivezetni. A hölgy Lovrich bárónő volt.

– Nem látok abban semmi feltünőt, ha egy fiatal leány egy émelyítő dal hallatára sírva fakad – jegyezte meg Zalkovszky.

– Különösen, ha a helyzet annyira találó, – élhetetlenkedett Bóditz; – a trombita helyett csak oda kellett képzelnie az idomító ostort… Bóditz hirtelen elhallgatott és egy ujságlap fölé hajolt, midőn két ujabb alak lépett a terembe; Korláth és Kun Attila.

Korláth nemrég lett őrnagyi ranggal a főhadparancsnoksághoz beosztva. Midőn feljött a fővárosba, fölkereste Attilát; – a képviselő kezdetben feszélyezve érezte magát az őrnagygyal szemben, Korláth nemes egyszerűsége azonban csakhamar helyreállította köztük a régi jó viszonyt.

A két barát az olvasóasztalhoz telepedett, Attila az élczlapokat kezdte lapozgatni. Mindegyikben saját torzképére talált; az egyikben mint rókavadász űzte a szabályozási botrányban kompromittáltakat, a másik lap, mint csatornatisztítót mutatta be, a ki alámerül a fölmerült iszapban.

– Nem szívesen járok ide, – mondta Korláth. – Nem szeretek Zalkovszkyval találkozni. Egész modorában van valami gyerekes kihívás. A mennyire ismerem, előbb-utóbb belém fog kötni, – ha ennek már meg kell lennie, szeretném, ha botrány nélkül történhetnék.

Attila a herczegre tekintett, a ki e pillanatban élesen nézett szemébe.

– Minő szerepet játszik? – kérdezte az őrnagy. Attila vállat vont.

– Az egész világ ismeri Ylang herczeg esetét, de különbözőképp itélik meg. Némelyek fosztogatónak nevezik, mások – köztük tekintélyes emberek is – hevesen védik. Végre is tartalékos tiszt és képviselő. A főuri körök tartózkodnak tőle, kártyáznak vele, de nem viszik házaikba.

Az őrnagy később az órájára nézett. – Ha akarod, menjünk az operába, a nagy áriát még meghallgathatjuk.

Korláth hintója nemsokára megállt az Operaház arkádjai alatt, a két barát a gróf családi páholyába lépett. A telt házból több látcső irányult Attila felé, a kit a közönség a főváros érdekes alakjai közé sorozott.

A nagy ária után, a melyet a tenorista szokott bravurral énekelt végig, harsogó tapsvihar töltötte be a házat.

– Ki az a rózsaszínű hölgy ott az emeleti páholyban? – kérdezte az őrnagy.

– A ki oly erősen ránk szegezi látcsövét?

– Az.

– Csodálom, hogy nem ismered, a fővárosi botránykrónika sokat foglalkozik vele, – Livia, a prima ballerina.

– Emlékszem rá; Bóditz kedvese…

A főváros botránykrónikája akkoriban sokat foglalkozott Bóditz lovagnak a szép tánczosnőhöz való viszonyával. Az ősz államférfit mindenki hidegen számító embernek ismerte, még fiatal korában sem követett el úgynevezett ostobaságokat, – annál nagyobb föltünést keltett, hogy vén napjaira jutott a tánczosnő hálójába.

Időközben egy fiatalember, egy ismert szinházlátogató, kopogtatott be a páholyba.

– Diszkrét megbizásban jövök, – mondta Attilához, – Livia kéret, hogy egy perczre látogasd meg páholyában – fontos mondanivalója van.

– Vajjon mit akarhat? – kérdezte Attila, a ki nem ismerte személyesen a tánczosnőt.

A parlamentair mosolyogva húzta fel a vállát.

Attila felnézett a páholyra. Nem bánom, – mondta, – elég csinos, hogy az ember az ő kedvéért fölmenjen a lépcsőn.

A föltűnően csinos tánczosnő egyedül ült páholyában. Alakja a két kariatid által szegélyezett homályos keretben illatos genreképre emlékeztetett. Minden rózsaszinű volt rajta; ruhája, színházi kalapja, legyezője, keztyüje és zsebkendője. A szeretetreméltó szeszély, a melylyel az idény divatjának fittyet hányt, kitünő összhangban állott egész személyével, – az ember azt hitte, hogy másképp nem lehet, mint hogy e karcsu, gömbölyü alakot rózsaszirmok takarják.

Livia nem várta be, hogy Attilát bemutassák neki, hanem fejét kecsesen hátra hajtva, mosolyogva nyujtotta feléje jobbját.

– Képzelem, milyen önmegtagadásába került puritán lelkének, míg lábát be merte tenni a bűnbarlangba.

Meglehetősen beszélt magyarul, az olaszosan éneklő hangsúlyozás jól hangzott szájából. Attila biztosította, hogy nem érzi magát puritánnak, s hogy a páholy rózsaillata nem emlékeztet bűnbarlangra.

– Mondja kérem, – szólt Livia hirtelen elkomolyodva, – hogy mer felőlem olyan dolgokat iratni a lapjában?

– Nem emlékszem, mi vonhatta magára neheztelését. A szinházi rovattal nem törődöm, ha azonban tudósítónk udvariatlan volt…

– Mit? Udvariatlan? Tudja, hogy korbácscsal – igen! korbácscsal akartam fölmenni a szerkesztőségbe? Botrányos hazugságokat írtak össze, – ki a referens?