Part 7

A nyaralóban szívesen fogadták, senki egy szóval sem kérdezte hosszú távollétének okát. Az útközben összeállított védőbeszéd teljesen kárba veszett.

Kálváryt is ott találta; Jolán láthatólag szivesen csevegett a jegyzővel és egyre hozzá intézte a szót. A beszélgetés a lövészkertben tartott mulatság körül folyt, a melyben Jolán is részt vett és – Kálváry állítása szerint – kék ruhájában olyan volt, mint egy kis grófnő. Jolánnak minden szava elárulta, mily pompásan mulatott a bálon.

Attila titokban bevallotta magának, hogy rossz emberismerő. Ő Jolán részéről viharos szemrehányást, vagy legjobb esetben is duzzogást várt, de azt még álmában sem merte hinni, hogy a leány, a ki őt oly lángolóan látszott szeretni, most kedvet érezzen tánczmulatságokba járni. E felületesség kínosan érintette, szerette volna, ha Jolánban több érzésre talál… Midőn most újra a bájosan félszeg gyermekleány közelében volt, újra hallotta, a mint fontoskodó arczczal kedves semmiséget fecsegett, egyszerre kezdte érezni, hogy Jolán nem közönyös előtte. Ha elhanyagolta is, jól esett neki a tudat, hogy korlátlan uralma alatt áll, a melyet bármikor érvényesíthet ismét. Hogy most kisiklani érezte kezéből ez uralom gyeplőit, fölébredt benne a sértett hiuság, a melyet féltékenységnek tartott. Kálváry most már határozottan udvarolt a leánynak; ennek a jelentéktelen embernek a bátorsága is bosszantotta.

A jegyző végre eltávozott. Attila egyedül maradt Jolánnal a gesztenyefa alatt.

Jolán kitörő lelkesedéssel kezdett Etelről beszélni; – hogy a bárónő őt fölkereste a versenytéren és fél Keve szemeláttára karonfogta, ezt ő élete legfontosabb eseményei közé sorozta… Egyszerre elhallgatott és barátjára tekintett:

– Mi bajod, Tila? te nem vagy ma olyan, mint máskor.

– Semmi, beszélj csak tovább, – mit csinál a vércséd?

– Óh, képzeld, a hűtlen elhagyott. Eleinte csak a háztetőre röpült, onnan egy darab hússal még vissza tudtam csalni, egyszer aztán fölrepült a magasba és azóta nem jött meg.

Jolán ismét elhallgatott és figyelmesen tekintett barátjára, a ki komor arczczal bámult maga elé. A leányt aggódás fogta el. A keserüség és elégedetlenség, a mely Attila szívét e perczben eltöltötte, lassankint megérintette őt is. Mély levertséget érzett, a melyről nem tudott magának számot adni.

– Ne menjünk fel a mamához? – kérdezte félénken s miután nem nyert feleletet, bátran elhatározta, hogy a felleget, mely kettőjük közé ereszkedett, el fogja űzni. – Ej, Tila, ne légy olyan szomorú! – kiáltotta vigan s azzal régi szokása szerint, végighúzta tenyerét a fiatalember arczán.

Attilának erre az érintésre fejébe szökött a vér, – eltaszította magától a kezet. Mikor aztán a megrémült leányra tekintett, a ki közel állt a síráshoz, hevesen ölébe vonta és kipirult arczát szenvedélyes csókkal halmozta el.

Jolán rémülten, megindultan, a legnagyobb zavarban, zokogva és mégis boldogan simult hozzá… Aztán nedves szemmel tekintett föl.

– A bárónő oly szép, oly nemes, – én meg ostoba leány vagyok, – azt hittem, nem kellek már, de még mindig szeretlek…

Attila remegő kézzel simogatta a leány haját.

– Nem tudok nélküled élni, nem tudok… – szólt Jolán szenvedélyes fájdalommal, s mikor aztán Attila újra megcsókolta, megnyugodott és behunyta a szemét.

Attila e perczben úgy érezte, hogy ezt az édes gyermeket nem szabad többé kiengedni karjából. Ily határtalan szerelmet, ily bizalomteljes odaadást nem fog sehol másutt találni. Ez a te boldogságod, ez a te világod, melyet két karoddal átölelsz – sugta neki egy benső hang, – minden, a mi ezenkívül esik, hiú czafrang.

Jolán zavartan és borzas hajjal ragadta ki magát karjából, a mint a bokrok mögött Béni tipegő léptei közeledtek.

Attila megigérte Etelnek, hogy öt órakor ismét a kastélyban lesz. Mikor most elhagyta a nyaralót, hat óra is elmult már. A kastélyban vendégeket talált: Etel Dzsina grófnővel és Vass hadapróddal croquettezett a ház előtti nagy gyepköröndön. A kis grófné lángvörös, merészszabású öltözékében fölötte csinos volt; ha kissé megemelte szoknyája szegélyét és feketeharisnyás, laktopános piczi lábát a labdára helyezte, művész tökélylyel kezelte a hosszunyelű kalapácsot.

– Öt óra van most? – kérdezte Etel a belépőtől.

– Tudom már, – szólt Dzsina grófnő duzzogva, – hegyi tündérek után futkos, míg mi itt elepedünk utána.

Attila esküdözött, hogy Etel nem mondta, hogy vendégeket vár.

– Mert féltékeny rám, – felelt Dzsina, barátnőjét átölelve.

Etel meglegyintette az arczát.

Alkonyatkor Szentmárayék eltávoztak, hintójuk mellett a hadapród lovagolt. Attila még éjfélkor is nyugtalan léptekkel járt fel s alá szobájában. Gondolataiban önkénytelen is párhuzamot vont Etel és Jolán között. Amaz büszke szépségében, nagyvilági modorával, a gyermekkora óta megszokott fényűzés kellemes keretével, minden ízében a herczegnő leánya, a ki szoros barátságának ellenére is bizonyos ingerlő tartózkodást tanusít, – a másik nyugtalan, elhamarkodott, jelentéktelen gyermekleány, a kinek csak egy szikrára van szüksége, hogy lángra lobbanjon és karjába repüljön annak, a kit szeret. Elégedetlen kezdett lenni magával, Jolánnal szemben tanusított magaviselete miatt. Hiusága ki volt elégítve, a leány egy intésére ismét a karjába futott; most úgy találta, hogy hatalmával kegyetlen módon visszaélt, midőn újra felizgatta Jolán képzeletét. Mi czélja lehetett e gyermekes szerelmeskedésnek? A házasság, a szerelemnek ez a nyárspolgárias logikája, nem volt ínyére. Forró vágyai, nagyratörő álmai, tehetségének és erejének büszke tudata, rosszul illettek volna egy szerény, polgári háztartás keretébe. Azok a merész tervek, a melyek agyában talán még határozott alakot sem öltöttek, sóvár vágygyal vonzották a fényes magasba, ama társadalmi osztály felé, a melyet azelőtt oly szenvedélylyel gyűlölt, mint az éhező gyűlöli a dőzsölőt. A kisvárosi polgári élet sivár terén ama metszett szárnyú gólya szerepét játszotta volna, a mely kétségbeesetten botorkál a puszta udvaron és epedve tekint föl a kék magasba, a hol boldogabb társai fürödnek a napfényben… Érezte, hogy nem született nyárspolgárnak!

Tünődéséből hirtelen zongorahangok zavarták fel, a melyek a nyitott ablakon szürődtek be. A zongorázó csak Etel bárónő lehetett. Attila kilépett szobájából s a kertbe sietett; miután megkerülte a kastélyt s az épület homlokzata elé jutott, meglepetve állt meg.

A zongoraszoba ablaka ki volt nyitva, keretében Etel alakja látszott. Erőteljes, üde termetének körvonalai élesen szöktek elő a háttérből, arczára a zongorán álló lámpák fénye világított. A leány pongyolát viselt, karja mezítelen volt. Chopin szerzeményeinek egyikét játszotta; csodálatos, bűvös zene, a mely könnyen pengő ütemeiben is megmérhetetlen szenvedélyt sejtet. A borongó, mélabús akkordokban mintha egy egész nemzet fájdalma keseregne, néha fékét vesztve, szenvedélyes panaszszal zokog fel, hogy aztán ismét szelid bánatba ringassa önmagát. Néha fölcsillan a lengyel könnyelműség és zsongó, könnyű lejtemben utánozza saját fájdalmának hangjait.

A Bösendorfer hanghullámai szétrebbentek a langyos éjben, mint zengő csalogányok. Etel technikája nem volt kifogástalan, de oly megkapó szenvedélylyel játszott, annyi eredeti érzést öntött zenéjébe, mintha a hangok közvetlenül túlpezsgő szívéből fakadnának. Látszott rajta, hogy a saját zenéjében kéjeleg, mint a fülemile. Ajka szorosan le volt zárva, szemét félig behunyta, fejét hátraszegte…

Attila sokáig nézte az elbűvölő képet és egyszerre gyökeret vert benne a meggyőződés, hogy ily hangokat csak a szenvedélyes szerelem találhat. A játék most egy halk akkordban elnémult, a mely fájdalmas, elégedetlen rezgésben tartotta Attila idegeit. Etel az ablakhoz lépett s hosszasan tekintett az éjbe.

Nem láthatta az árnyékban állót, Attila mégis úgy érezte, mintha szeme delejes hatalommal irányulna feléje. E pillanatban emésztő, érzékies vágy szállotta meg: bírnia kell e büszke nőt, ha az üdvösségébe kerül is!

XIV.

Etel bárónő elvesztette régi, öntudatos nyugalmát. Kristálytiszta, józan lelkére ködfátyol borult, a mely mögött titokzatos erők forrongtak. A káoszból végre egy erős áram tört elő: a vágy a boldogság után. És ez az ösztön, a mely ellen egész erejével védekezett, ama férfi felé sodorta, a ki kiméletlen merészséggel terjesztette feléje karját. Azért hívta közelébe ezt az embert, hogy legyőzze vele a sírjából föltámadó kisértetet s most a halott kezet nyujtott az élőnek, a mult szövetkezett a jelennel, hogy őt letérítse arról az útról, a melyet követnie kellett.

Most is, midőn az erkélyen kifeszített japáni ernyő alatt ült, ott könyökölt a kisértő mögötte. A nyitott szobában atyja sétált, lenn a kertben munkások dolgoztak, a napfény józanul sütött és Etel mégis kétkedett, hogy ember vagy kisértet-e az, a ki füléhez hajolva, közönyös arczczal, de villogó szemekkel suttogja:

– Azt mondja, nem boldog? Meg kell mondanom az igazat. Nem boldog, mert túlságosan fél a boldogtalanságtól. Nem szeret, mert nem akar csalatkozni. Érzéketlen és ezért beleélte magát egy gyermekes ábrándba, melyhez makacsul ragaszkodik, hogy megóvja magát minden kényelmetlen szenvedélytől. Lemondott a boldogság édenéről, hogy elkerülje a boldogtalanság vadonját. A közöny arany középútját választotta és az észszerű házasság kényelmes országútján akar az életen át kocsizni. Ha van bátorsága boldognak lenni, mondjon le a józanságról és okosságról, vesse magát behunyt szemmel ama férfi kebelére, a ki azt mondja önnek: boldogíts és boldogítani foglak…

Etel nem tekintett föl, hanem épp oly halkan mondta:

– Miért mondja nekem mindezt? Menyasszony vagyok!

– Tudom és saját szavaiból tudom, hogy ez az eljegyzés nem egyéb frázisnál: Nem szereti vőlegényét, vőlegénye pedig nem is tud szeretni. Ezt az eljegyzést ketten komoly oknak tartják arra, hogy egy hosszú, sivár élet tartamára egymáshoz lánczolják magukat? Ha ezt teszi, akkor nincs joga boldogságért esedezni az éghez…

A bárónő szó nélkül fölemelkedett helyéről s a szoba ajtajába lépett, a hol atyja járt föl s alá.

Másnap reggel Korláth százados jött a kastélyba, karja még föl volt kötve. Menyasszonya hívta meg, hogy szabadságidejét töltse közelében.

Attila most már tudta, hogy Etel fél, – de kitől fél? Tőle vagy önmagától? A bárónő szokatlanul szeretetreméltó volt vőlegénye iránt, százféle apró előzékenységgel környezte a sebesültet. Délután órákon át sétáltak a kertben; Attila láthatta őket ablakredőnyein át a magas fák alatt; az üde női alak csodálatos ellentét volt a komor férfi szikár alakjával.

A véletlen úgy akarta, hogy Korláthot néhány nap mulva a hadtestparancsnok egy sürgönye *várra szólította. Félórával később a százados Kevére hajtott, Etel az erkélyen ült és hosszan tekintett az országúton robogó hintó után.

Délután egyedül sétált a kert árnyas fasoraiban. A szökőkútnál Kun Attilára bukkant, a ki egy füzet olvasásába volt elmélyedve. Etel megérintette legyezőjével a vállát s nyájas hangon mondta:

– Remélem, nagy utat tett a halhatatlanság felé az utolsó öt nap alatt, – sokat dolgozott?

– Egy sort sem írtam.

– Miért zárkózott akkor el oly légmentesen?

– Őszinte leszek: nem akarok bűntársa lenni eljegyzése hazugságának.

Etel szomoruan csüggesztette le fejét.

– Még mindig ez a keserű hang, – most már magam sem hiszem, hogy barátok maradhassunk.

– Én sem hiszem, de nem is akarom, – szólt Attila növekedő indulattal. – Barátságunk nem volt egyéb, mint fegyver az ön kezében, hogy engem ártalmatlanná tegyen. Barátságba burkolta közönyét, hogy engem is közönyre kényszerítsen. Megelégeltem e fagyos barátságot. Láthatja, őszinte vagyok, nyilt kártyával játszom. Fölmondom önnek a barátságot, legyünk ezentúl ellenségek. Megengedem önnek, hogy teljes szívéből gyűlöljön, viszont engedje meg nekem, hogy lángolóan szeressem. Menjen teljesedésbe sorsom, lássuk, mi erősebb: a barátság-e, vagy a gyűlölet…

Etel szó nélkül indulni készült. Attila, a kit a bárónő külső nyugalma bántott, indulatosan szólt: – Biztosnak érzi magát? Figyelmeztetem, ne építsen előitéletemre. Nem leszek válogatós fegyvereimben. Bírni akarom önt és bírásáért nem rettenek vissza semmitől…

Etel megállt és kijátszotta utolsó kártyáját, a melyet hetek óta tartogatott.

– A vendégjog megsértésétől sem?

Ez elég érthető volt. – Attila meghajtotta magát.

– Attól nem kell tartania, bárónő. Holnap indulok.

– Ez lojális eljárás! – mondta a bárónő, fejét kissé meghajtva, s azzal nyugodt léptekkel ment a kastély felé.

Hová fog ez vezetni? kérdezte Attila magában. Nem ragadtatta-e magát túlmesszire szenvedélye által? A büszke nyiltság, a melylyel Etelnek elárulta szerelmét, jól megfontolt tervéhez tartozott ugyan, de a lehetőséget, hogy a kastélyt el kell hagynia, nem vonta be számításai körébe. Most nem tudta, hogyan fogja majd kevély igéretét beváltani, – de érezte, hogy a megkezdett úton kell haladnia, ha valaha czélt akar érni…

XV.

Attila kellemetlen meglepetésére, másnap délben Zalkovszky herczeg hajtatott az udvarba. Különben sem rokonszenvezett Zalkovszkyval, de ma e váratlan látogatás halomra döntötte mindama reményeket, a melyeket ittlétének utolsó napjához fűzött. Etel tüntető barátsággal fogadta a herczeget.

– Tulajdonképpen búcsuzni jöttem, – mondta Zalkovszky. – Lemondtam a tényleges szolgálatról és a tartalékba vonulok. Köztem és a tisztikar egyrésze közt nézeteltérés merült fel, a mely végleg elkedvetlenített a szolgálattól. Mióta a polgári elemek tért nyertek a lovasságban, nálunk is divatba jött az a szentimentális kultusz, a melyet a bajtársiassággal űznek. Nekem pedig nincs kedvem más magatartást tanusítani bárki iránt is, mint a minővel minden gentlemannek tartozom…

Iván báró meg volt győződve, hogy a főhadnagyot adósságai üldözték el az ezredtől és óvatosságból czélzásokat kezdett tenni az idei termés kedvezőtlen kilátásaira.

A kastélybeliek nyáron a nap egy részét a szabadban töltötték, Etel bárónő tehát délután vendégével a kertben sétált. Drill követte őket.

– Nem sajnálja itt hagyni az ezredet? – kérdezte a leány, csak hogy mondjon valamit.

– Ha valamit sajnálok itt hagyni, az csakis maga.

Etel kissé meghajtotta fejét, de nyugtalan oldalpillantást vetett a főhadnagyra, a ki keserűen folytatta: – Tudja kinek köszönhetem, hogy kardomat szögre kell akasztanom? Vőlegényének, Korláthnak. Ő uszította rám az ezred nyárspolgárias elemeit. Ennek a becsületes embernek a barátságát már drágán fizettem meg, először magát rabolta el tőlem…

– Álmában beszél! – szólt Etel bosszusan.

– Etel, maga tudja, hogy szeretem…

– Kérem, hagyjuk ezt. Öt évi ismeretségünk alatt már annyi alakban vallotta be szerelmét, – a melyben maga épp oly kevéssé hisz, mint én, – hogy újat most nem mondhatna.

– Ej, ha szerelmem mögött milliók állanának!

– Zalkovszky, úgy találom, hogy izléstelen kezd lenni: – kissé visszaél távoli rokonságunkkal.

– Izléstelennek találná, ha mindezt más távoli rokona mondaná, – például az afrikai?

Etel elpirult, aztán kevélyen tekintett a herczegre:

– Honnan veszi a bátorságot, hogy velem ily hangon beszéljen?

A herczeg villogó szemmel nézte a szép leányt. Nem ok nélkül beszélt ily merész hangon. Korláthtal való viszályát a lefolyt párbaj kétes eredményével nem tekintette még elintézettnek; brutális bátorsága ösztökélte, hogy a nevén ejtett csorbát véresen torolja meg. Etel által akarja kényszeríteni a századost, hogy újra szembeszálljon vele. Mielőtt elhagyná a vidéket, csattanósan akart megválni ellenségeitől, – régi gyöngéje a szép leány iránt, mellőztetése miatt való bosszúsága, arra birták, hogy ezt egy vakmerő szerelmi vallomással iparkodjék elérni. Ha Etel igénybe veszi vőlegénye védelmét (és valószinű, hogy ezt tenni is fogja), akkor elérte czélját, – ha nem veszi igénybe, annál jobb! – A bárónő most hátat fordított neki és Drillel megindult a kastély felé. Zalkovszky gyors elhatározással kezén fogta.

– Etel – én imádom…

– Erőszak? Arczátlan! – Hiába iparkodott kezét a herczeg ujjai közül kiszabadítani.

– Ily ingerlő ajk sérteni is tud? – szólt Zalkovszky mosolyogva s azzal közelebb vonta a leányt.

– Zalkovszky, – ismeri Korláthot!

– Éppen azért…

Zalkovszky ajkai megérintették a leány ajkát.

– Attila! – kiáltotta a bárónő rémülten.

– Tehát ő? ha ő, miért nem én is?

Zalkovszky karjába zárta a leányt és forró csókzáporral árasztotta el arczát. Etel lángvörös arczczal, a legnagyobb undorral védekezett.

– Drill – segits! – sikoltotta…

A herczeg e perczben vad morgást hallott, vállán tüzes fájdalmat érzett; midőn meglepetten fordult meg, egy hatalmas lökésre egyensúlyát vesztve, leszédült a gyepre. A bárónő óriás doggja villogó szemekkel, bőszült morgással állott mellén, éles fogai a herczeg torkát érintették. Zalkovszky fegyvertelen volt. Sápadtan, hörögve feküdt a földön, egész lényét az irtóztató meggyaláztatás érzete remegtette meg.

– Átkozott fenevad!

Mozdulni nem mert, tudta, hogy a felbőszült állat, a melynek forró leheletét nyakán érezte, szétmarczangolná.

Etel már rég eltünt a kastély felé. Drill egyideig hiába várt további parancsot, aztán szikrázó szemmel és agyarkodva vonult a harasztba.

A herczeg halottsápadtan sietett a gazdasági udvarba, a hol kocsiját tartotta. Zubonya szét volt tépve, válla vérzett. Mikor kendője után nyult, hogy hideg verejtéktől gyöngyöző homlokát megtörölje, ujjai forgópisztolya hideg csövét érintették. – Oh, én bolond! – mondta dühösen, homlokára csapva.

Kocsija néhány percz mulva kirobogott az országútra, a lovakat a groom hajtotta, a herczeg a forróság ellenére is, vállára vonta a köpenyét.

A kert alatt Drill fogadta a kocsit, szokása szerint víg csaholással. Zalkovszky megállította a kocsit és éles füttyöt hallatott. A kutya megállt s fülét hegyezte, – a következő pillanatban gyors egymásutánban két lövés dörrent. Az elsőre Drill egyik lába után kapott, a másodikra gyenge vakkanással a gyepre hempergett. A groom a lovak közé csapott…

Estefelé a kertész föllármázta a kastélyt, a bárónő doggja véresen és fájdalmasan nyihogva kuporodott a park egy félreeső zugában.

Etel maga is lement, hívására elővánszorgott az eb, egyik lába szét volt zuzva, mellén véres seb volt, melyet nyaldosott.

– Hívják elő Kun urat, az ért a sebekhez.

Az elősiető Attila a gyepen térdelve találta Etelt, ölében az állat hatalmas feje nyugodott, csipkekendőjével a vérzést iparkodott elállítani.

Attila megvizsgálta a kutyát, a cselédség elálló lélegzettel csoportosult köréje.

– Drillt meggyilkolták, – egyik golyó a tüdejében maradt, – a szegény Drill meg fog halni.

– Szegény, hős védőm, – mondta Etel megindult hangon. A haldokló eb fájdalmasan nyöszörgött; midőn úrnője simogató kezét érezte, megcsóválta farkát.

A kevei állatorvos már későn jött, – Drill elköltözött e világból, a hol oly rosszul jutalmazzák a hűséget. A cselédség eltemette a kertben. Etel kis groomja, a ki a kutya gondozásával volt megbízva, keservesen zokogott, mintha árván maradna a világon.

A kastély másnap is halottas házhoz hasonlított, a cselédség szomorú arczczal járt-kelt. Attila tíz órakor bejelentette magát a bárónőnél.

Etel szobájában fogadta. Az előbb tért csak vissza lovaglásából és már át is öltözködött. Jókedvünek látszott és éppen hosszú keztyűjét húzta fel.

– Mi jót hoz, Kun?

– Búcsuzni jöttem, bárónő, – engedje meg, hogy őszinte köszönetet mondjak szives vendéglátásáért.

A bárónő helyet kinált neki és maga is szembe ült vele; keztyűjével babrált, aztán hosszan tekintett szemébe, miközben ajkán könnyű mosoly czikázott át.

– Hová szándékozik innen menni?

– Egyelőre a fővárosba, a telet ott akarom tölteni.

– Ez szerencsés gondolat, – mondta Etel; – a farsangon találkozni fogunk odafenn, Szentmárayék is Budapesten fogják tölteni a telet. Az idei farsang szépnek igerkezik, mondják, az udvar is a fővárosba jön…

Etel mindezt nyugodtan, csevegve mondta. Attila szivére lassankint keserűség nehezedett, éles tekintettel nézett a bárónőre – midőn végtelen meglepetésére, szemében egy könyet látott csillogni. E köny váratlan hatással volt rá.

– Etel, – kérdezte megindultan, – kinek szól a köny szemében?

A leány mosolyogva babrált keztyűjén és vállat vont. – A fele Drillnek, – a fele meg magának…

Szemeik találkoztak. A fiatalember felállt helyéről és kezét vakmerően a bárónő vállára téve, lehajolt és felcsókolta a könyet. A bárónő mozdulatlan maradt, csak a keze remegett. Attila térdre vetette magát.

– Itt marad? – kérdezte Etel halkan.

A kérdezett nem felelt. A leány most lehajolt és ajkával könnyedén megérintette homlokát, aztán újra kérdezte:

– Itt marad?

– Itt! – válaszolt Attila tompa hangon.

Mindketten hallgattak, a bárónő hüvös keze végigsimított a fiatalember forró homlokán.

– És mi lesz most? – kérdezte végre Etel.

– Tegyen velem, a mit akar.

– Azt én mondom magának.

Attila lassan emelte föl szemét, aztán hevesen karjába vonta a leányt és szenvedélyes csókjaival halmozta el arczát. Etel nem védekezett, de arczát sötét pír futotta el, rémülten tekintett rá, majd fölkelt s az ablakhoz lépett, hol zavartan rendezte fürteit.

A fiatalember homályosuló szemmel nézte, melle lihegett, valami ismeretlen, félelmes nyomást érzett mellén – talán boldogságának terhe volt? A bárónő most ismét közeledett hozzá s a kerevet támlányára könyökölve, fájdalmasan tekintett szemébe.

– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – de legyen, a mint kívánja!

E pillanatban halk sarkantyúpengés és biczegő léptek nesze hallatszott az előszobából. Az ajtó kinyilt s belépett Etel vőlegénye.

XVI.

Attila elérte azt, a mi után vágyódott.

A mi még rövid idő előtt legmerészebb álmainak a tárgya volt, azt a sors ama pillanatban dobta ölébe, midőn reménytelen lemondással volt eltelve. A szép, a kevély Etel, a «herczegnő» leánya, az övé akart lenni.

Nem tudta diadalát tiszta szívvel élvezni. A váratlan szerencse szinte nyomasztólag hatott rá és el fojtotta benne az öröm érzetét. Maga is csodálkozott ezen állapotán. Az ujongó örömmámor helyett fájdalmas reflexiók töltötték el.

Végre sikerült magát kiragadnia álmadozásaiból s lassankint erőt vett rajta az a kellemes büszkeség, a mely a szerencse kedveltjeit szokta eltölteni, a kik érzik, hogy a kivételes lények sorába tartoznak.

Korláth jelenléte miatt Attila nem beszélhetett Etellel bizalmasan. Délután, mikor az egész társaság a kertben sétált, Etel közeledett hozzá s halnak mondta:

– Még ma találkoznunk kell, – fontos közlenivalóm van.

– Talán este a kertben, mint akkor?

A bárónő hevesen rázta fejét.

– Nem! jőjjön tizenegy órakor az ablakom alá…

Tizenegy órakor éjjel Attilának sikerült észrevétlenül lejutni a kertbe. Etel emeleti szobaablaka nem volt kivilágítva, de úgy tetszett, mintha a vasrács mögött világos alak könyökölne.

Egy ősrégi platánfa embervastagságú ága közvetlenül az ablak alatt hajolt le, lombozatát a potrohos rácsba fonva. Attila gyorsan elhatározta magát. Egy szökéssel elérhette ujjaival az ágat, egy lendülettel felvonta magát a lombozatba, – mikor felállt, elérte az ablakrácsozatot és keze találkozott Etel kezével. A bárónő simogatta kezét és suttogva mondta:

– Tudtam, hogy talál majd módot közelembe jutni, ámbár a fára nem gondoltam. Hallgasson rám. Győzött, – kezébe teszem a sorsomat, – behunyt szemmel követem. Gondolkozzék most már helyettem is, mert én nem tudok többé gondolkozni. Nem tudja, mennyit küzködtem, de most már vége; azt hiszem, ez volt a legjobb, a mit tehettem. Néha nagyon boldogtalannak éreztem magamat. Mit akartam mondani? Igen, Korláth! Ez a becsületes, jó Korláth még menyasszonyának tekint, – ma jövőnkről beszélt, a mit azelőtt sohasem tett. Ez a hazugság égeti arczomat. Meg akartam neki vallani mindent, de nem volt hozzá erőm – zsibbadás fogott el, a szó torkomon akadt…

– Szegény gyermekem! – szólt Attila.

– Kérem, Attila, tegye meg maga. Mondjon el neki mindent.

– Már gondoltam erre, de nem tudom, minő formában tegyem.

– Beszéljen vele nyiltan és becsületesen; én ismerem Korláthot, ezzel el lehet nála érni mindent. Rendezze úgy, hogy holnap már ne legyek menyasszonya…