Part 10

– E czikkek megjelenése után a Nemzetőr nem lesz többé az, a mi volt. Eddig bizonyos értelemben a pártok felett állott, szavát meghallgatták minden táborban, – ennek köszönhette nagy befolyását. Ez most meg fog változni, mert e czikkekben nyilt támadás van a kormány ellen s mi teljes erővel evezünk az ellenzék felé…

– Nem fogunk csatlakozni egy ellenzéki párthoz sem.

– De nem akadályozhatjuk meg, hogy ők ne csatlakozzanak hozzánk. Ez egyre megy; a Nemzetőr pártlap lesz.

– Látott már embert, a ki nem megy harczba, mert sajnálja fényes fringiáját? A lap különben mindenben követi régi irányát, nincs is ellenvetésem, ha főleg a miniszterelnökkel szemben nem kíméli a tömjénfüstöt; – támadólag csak a közmunkaügyi tárcza ellen lépünk föl – ezt a polémiát magam fogom vezetni.

Csapó urat e nyilatkozat kissé megnyugtatta s mert a mellékszobában vinnyogni kezdett a telefon csengője, otthagyta főnökét.

Kevés idő mulva egy katonatiszt lépett a szerkesztőségbe, Kun után tudakozódott. Fiatal százados volt, éles, merész vonásokkal, nyulánk termetéhez jól illett a törzskari egyenruha.

– Bóditz vagyok, – mondta, Attila szobájába lépve.

– Örvendek. A családi hasonlatosságot atyjával fölismertem.

– Képviselő úr barátja atyámnak?

– A méltóságos úr tisztelői sorába tartozom.

– Emlékszem, hogy atyám gyakran különös rokonszenvvel emlékezett meg képviselő úrról, – e barátságos viszony fölbátorít egy kérésre…

Attila helyet kínált látogatójának, a ki folytatta:

– Kérelmem nagyon bizalmas természetű. Nyiltságom meg fogja lepni, de szolgáljon mentségemül, hogy bennem egy szikrája sincs atyám diplomácziai tehetségének és hogy kényszerhelyzetben vagyok.

Attilát e bevezetés kiváncsivá tette.

– Képviselő úr mindenesetre hallott ama botrányos viszonyról, a melyben atyám Grimaldi Liviához áll? Ismeri atyámat és a dolgot épp oly érthetetlennek fogja találni, mint magam. Tény azonban, hogy atyám öreg napjaira teljesen a tánczosnő hatalmába került. Elképzelheti, hogy e szerencsétlen szenvedélye sok kínos és viharos jelenetet idézett elő otthonunkban; a vége az lett, hogy szegény anyám, a ki már ezüstlakodalmát is megülte, kénytelen volt az én lakásomba költözni, atyám pedig megindította ellene a válókeresetet és komolyan el van határozva, hogy ama személyt nőül veszi…

– Nem tudott százados úr semmit sem elérni atyjánál?

– Semmit; meglehet, hogy magam vagyok az oka, mert túlheves voltam. Atyám kiutasított házából és kitagadással fenyegetett.

– Azt hiszi, hogy fenyegetését teljesíteni fogja?

– Isten a tanum, hogy könnyű szívvel mondanék le örökrészemről, ha a dolog nem érintené életboldogságomat. Én vőlegény vagyok. Jegyesem nem gazdag, de előkelő családból, a Hajváry-családból származik. A család előitéleteit az új nemessel szemben csak arám állhatatossága tudta legyőzni. Ha most a hirhedt Livia atyám neje lesz, a Hajváryak nem fognak rokonságba lépni egy névvel, a melyhez országos botrány emléke fűződik… Mindezt azért mondtam el képviselő úrnak, mert tudom, hogy befolyással bír atyámra…

Attila szavába vágott.

– Félek, hogy félreismeri viszonyomat atyjához. Nem állunk oly közel egymáshoz, mint talán gondolja, és sejtem, hogy utaink a közel jövőben teljesen el fognak válni.

– Magam sem reménylem, hogy valaki egyszerüen kibeszélhesse atyám fejéből ezt a szerencsétlen rögeszmét. Emlékszem azonban, hogy a Nemzetőr egy időben élesen birálta meg Livia erkölcsi viseletét; akkoriban azt hittem, hogy e czikkek talán lehetetlenné fogják tenni a tánczosnőt, – újabb időben azonban azt kellett tapasztalnom, hogy a lap megváltoztatta nézetét és most – bocsánat! – most ön csinálja neki a legnagyobb reklámot…

– Ujságczikkektől ne várjon eredményt. Ha kiüldöznők is az Operából, azzal még nem nyernénk semmit.

– A mennyire atyámat ismerem: igaza lehet.

A százados kissé gondolkozott, aztán megadással mondta:

– Bocsásson meg, hogy ennyi időn át untatom, de lássa, nekem sajátságos ösztönöm sugallta, hogy ha valaki, úgy ön segíthet rajtam. Atyám egyszer a képviselőházból jött, ha jól tudom, a költségvetést tárgyalták…

– Akkor kissé összekaptunk, – jegyezte meg Attila.

– Atyám az ülés után elragadtatással beszélt önről. – Ember a talpán, – mondta, – úgy sarokba szorított, hogy mozdulni sem bírtam. Másnap meg azt mondta önről: ha van ember, a ki a kártyámba lát, úgy Kun az.

Attila elmosolyodott.

A százados folytatta:

– Mikor most hiába törtem fejemet, miként vethetnék gáncsot Livia terveinek, elhatároztam, hogy feljövök önhöz, elmondok önnek mindent, megkérem, hogy legyen barátom és segítsen rajtam.

A képviselő kezet nyujtott a századosnak, a kinek nyiltsága megnyerte tetszését.

– Barátságomat már is megnyerte. Minő stádiumban van különben atyjának válópöre?

– Egy hónap mulva már be is lehet fejezve.

Attila gondolkozva járt fel és alá a szobájában, a százados feszült figyelemmel tekintett arczába.

– Atyja nem fog lemondani Liviáról, – mondta a képviselő, – de Liviát talán rá lehetne bírni, hogy kikosarazza az atyját. Ha Livia például beleszeretne valakibe, komolyan beleszeretne, – akkor a kérdés meg lenne oldva.

– Tud is az szeretni! – szólt Bóditz.

– Nem ismeri a balletcsillagok természetrajzát. Önzők és szívtelenek azokkal szemben, akik őket szeretik, de föláldozók azok iránt, a kiket szeretnek. Százados úr! Volna bátorsága arra, hogy atyja versenytársa gyanánt lépjen föl?

A százados meglepetten tekintett Attilára, aztán fejét csóválta.

– Az lehetetlen, mit szólna menyasszonyom?

Attila elgondolkozott, aztán elmosolyodott és órájára nézett.

– Hagyjuk a dolgot egyelőre függőben, meglehet, hogy rövid idő mulva nemcsak jó tanácscsal, de tettel is segíthetek önön…

A százados elment, Attila pedig kiszólt a szerkesztőségbe:

– Ma magam megyek az Operába.

XXII.

A következő vasárnap a Nemzetőr volt a főváros legolvasottabb hírlapja. Daczára annak, hogy a lap (Csapó úr elővigyázata folytán) a szokottnál nagyobb kiadásban jelent meg, az ujságárusítók csakhamar elkapkodták az utolsó példányig. A nap eseménye az államtitkár ellen intézett támadás volt.

A Nemzetőr főszerkesztője este kissé izgatott hangulatban hagyta el a szerkesztőséget és az Andrássy-út felé irányította lépteit. A képzőművészetek palotájában egy külföldi művész állította ki festményeit; a mióta a kiállítás megnyilt, egész nap tarka tömeg hullámzott a termekben, este pedig hosszú kocsisor várakozott a villamos fényben úszó főbejárat előtt.

Attila meglehetősen későn vett magának időt a kiállítás megtekintésére. A záróóra közel volt, a termekben csak néhány rajongó műbarát késett még, vissza-visszatérve egy-egy képhez. Attila a folyosón át a nagy terembe lépett, hogy megszemlélje a kiállítás fénypontját, egy óriás csoportképet. A teremben már csak két személyt talált: egy fiatal hirlapírót, a ki könyvében jegyezgetett s egy koczkás ruhájú éltesebb hölgyet, a ki a kereveten ült s tárgymutatója fölött csöndesen elszunyadt.

Midőn Attila a kisebb mellékterembe lépett, az ajtóban meglepetve állott meg. A szobában magas női alak állott egy kép szemléletébe merülve, klasszikus metszésű vonásai a villamos fényben márványfehérek voltak. A fiatalember szíve viharosan dobogott…

– Etel!

A bárónő lassan az ajtó felé fordította fejét, aztán kezét keblére szorította, ujját pedig ajkához emelte, hallgatást parancsolva. Attila mozdulatlanul maradt, mintha igézet alatt állana s tétovázó szemmel tekintett a leányra.

Most feléje lépett, a bárónő gyorsan az ablakmélyedésbe hátrált, ujját még egyre ajkán tartva.

– Legyen nyugodt, kérem, őröm a mellékszobában van. Tegyen úgy, mintha egy képet szemlélne s beszéljen halkan…

Ezt suttogó hangon mondta.

Attila néhány lépésnyire állott Eteltől, a ki félig hátat fordítva neki, egy magasan függő kép szemléletébe látszott elmerülni.

– Etel! Oly régóta nem láttalak…

– Halkabban!

– Itt maradsz most a fővárosban?!

A bárónő igent intett.

– Gyakran foglak láthatni?

A bárónő fejét rázta.

– Csak ha véletlenül találkozunk. Őrizet alatt állok. Ne tegyen kisérletet, hogy közelembe jusson, ezzel csak rosszabbítaná a helyzetemet. Sokat szenvedtem önért.

– Légy erős! – mondta Attila. – Nemsokára meg fog változni minden. Sorsomnak most kell eldőlnie, ha győztes maradok, kiszabadítlak…

– Imádkozni fogok, hogy győzzön; de ha nem győz?

– Akkor vége, mindennek vége!

Etel a fejét ringatta.

– Akkor is megosztom sorsát, – mondta egyszerűen.

E szavaknál hátraszegett fővel, nyugodtan tekintett a magasba, a halkan zümmögő üveggömb bűvös fénynyel árasztotta el.

Fiatal házaspár lépett most a terembe. Egy pillanatig habozva néztek a bárónőre, vajjon az is a kiállított tárgyakhoz tartozik-e, aztán sorra vették a festményeket. A férj suttogó hangon magyarázta azt, a mit könyvéből olvasott, a csinos nő hivő áhitattal biczczentett fejével. Midőn végre távoztak, Etel újra megszólalt, most már Attilára szegezte szemeit.

– Még egyet! Tudja, hogy nem vagyok féltékeny, de gyűlölöm a hazugságot, még a gondolatban elkövetett hazugságot is…

– Kétkedel bennem?

– Egyszer azt mondta, szeret. Elvárom, hogy a mely perczben érzi, hogy nem szeret többé, ezt nyiltan és becsületesen tudtomra fogja adni…

E pillanatban gyors, botorkáló léptek közeledtek. Etel összerezzent és ajkába harapott. A missis lépett a szobába; miután álmos, gyanakvó pillantást vetett Attilára, nehány torokhangot hallatott és védenczével távozott. Nemsokára harangütés jelezte a záróórát.

Attilának nem volt alváshoz kedve, fölkereste a bátyját. A grófot festői műhelyében találta. Tehetsége fölülemelkedett a műkedvelők szokott színvonalán, futólagosan odavetett tanulmányai meglepő tehetségről tanuskodtak, mivel azonban nem merített a természet örök forrásából és modellek után sem dolgozott, alkotásai a valószinütlenség és a bevégzetlenség bélyegét hordták magukon. A mit első hevében jól alkotott, azt kidolgozás közben ismét elrontotta. Rendesen egyes részleteket kezdett az összbenyomás rovására kidomborítani, ha aztán belátta, hogy nem képes többé az eredeti eszme magaslatára emelkedni, kedvét veszítette és megsemmisítette a bevégzetlen munkát.

Műterme – egy üvegkupolás szoba – teljesen nélkülözte a divatos művészműhelyek szeszélyes díszítését. Összes művészi berendezését néhány festőállvány és fabáb s a fal mellett elhelyezett nagyszámú gipszöntvény képezte, modellek hiányában az utóbbiakról készítette tanulmányvázlatait. Ezek közt volt a mediczii, a knidoszi, az akropoliszi, úgyszintén a Kallipygos és Astragaligusa melléknevekkel felruházott Vénusz. Márványszobor csak egy volt köztük: a milói Vénuszé. A háttérben harmónium állott, a melyen a ház ura néha játszani szokott.

Midőn a képviselőt most belépni látta, szó nélkül leemelt az állványról egy megkezdett képet s festett oldalával a falnak támasztotta. Attila megszokta már bátyjának ilyféle különczködéseit s a kerevetre vetette magát.

– Tudod, – kérdezte, – kivel találkoztam ma?

Agenor kérdőleg tekintett rá.

– Etellel!

A gróf hirtelen megfordult sarkán s az ablakmélyedésbe lépett. Egy ideig ujjaival az üvegen dobolt, aztán nyugodtan kérdezte:

– Itt vannak Lovrichék?

– Itt vannak és éppen jókor jöttek, hogy tanui legyenek a döntő ütközetnek. Ma dördült el a Nemzetőrben az első robbantó lövés, holnap a kormánynyal már nyilt harczban állok, – meglehet, hogy a válságtól már csak hetek választanak el.

Agenor a harmóniumhoz ült s szárazon mondta:

– Ha azok a szegény ördögök, a kik leleplezéseid folytán kenyerüket veszítették, legalább tudnák, hogy nekik a szép Lovrich Etelért kell éhezniök!

– Mit akarsz? Thersites is a szép Helenáért szenvedett. C’est la guerre!

– Thersites kenyérért harczolt, valamint Hektor hazájáért, Achilles pedig a halhatatlanságért, – de egyik sem az asszonyért. Barátom, te sem küzdesz asszonyért!

Agenor végigfuttatta ujjait a billentyűkön s mielőtt Attila még válaszolhatott volna, megkérdezte:

– Bizton tudod, hogy Etel szeret?

– Sajátságos kérdés! Ha nem szeretne, miért kötné sorsát az enyémhez? Az egész leány különben élő talány előttem s éppen ez az, a mi ellentállhatatlanul vonz feléje.

Agenor játszani kezdett hangszerén, a hosszan nyujtott, telt hanghullámok szétáradtak a kupola alatt. Attila elmerengve hallgatta a sajátszerű zenét s a milói Vénusz szobrára tekintett, a mely fenséges márványszépségében állott előtte.

– Az istennő arcza csodálatosan emlékeztet Etelre, – mondta egyszerre.

– Csak most veszed észre ezt a hasonlatosságot? – kérdezte Agenor, megszakítva játékát.

– A műcsarnokban tünt föl először. A villamos fény és az éles árnyék meglepővé tették a hasonlatosságot.

– Hiszel a szerelemben? – kérdezte Agenor váratlanul.

– Hogy hiszek-e? – Az emberek évezredek óta mást se tesznek, mint szeretnek.

– Oh igen, az emberek! Az emberek évezredeken át hittek kísértetekben, szellemekben és boszorkányokban is. Hány boszorkányt égettek meg? Látod, azért még sincsenek boszorkányok.

Attila észrevette, hogy Agenor ma a szokottnál is komorabb hangulatban van, azért nem is mondott neki ellent. Bátyja időközben zsebretett kézzel lépett a milói szobor elé és sajátságos mosolylyal tekintett végig a márvány-istennőn.

– És tudod mi az asszonyi szépség? A zsiradék helyes elosztása a bőr alatt…

A gróf fel-alá kezdett járni és szokása szerint szárnyra bocsátotta szeszélyes röptű szellemét:

– A teremtés minden teremtményét fegyverrel ruházta fel, hogy megállhasson a létért való küzdelemben. Az oroszlánnak körmöket adott, a verticellának pedig tapadó csápot, a melylyel hozzá tapad a kagylóhoz vagy békához, hogy egész életén át hurczoltassa és tápláltassa magát. A mi a verticellának a csáp, az az asszonynak a szépség. Schopenhauer mondta, hogy a természet a női szépséggel rövid ideig tartó csattanó hatást akart elérni; – a férfi a szépség részegítő hatása alatt szem elől téveszti józan önérdekét és – a verticella hozzá tapad, hogy gondtalanul eviczkéljen az élet tengerében. Ez a szerelem s a házasság genézise, értve mindkettőt eredeti, tehát tökéletes alakjában… A mit a költők és rajongók még hozzáadtak, az mind sallang, hogy szalonképessé tegyék vele a meztelen ösztönt.

Attila kaczagott, de bosszankodott is.

– E szerint a szerelem s a nőiesség egész kultusza az – izmok s a zsiradékok felosztásán alapszik? Ha ez áll, akkor a lángész az agy foszfortartalma, az erény a kellő csábítás hiánya, az egész világ pedig…

– Az egész világ pedig nem templom rajongók számára, hanem műhely, – egészítette ki szárazon Agenor.

Attilának nem volt bátorsága kommentárt adni a «műhely» fogalmához, a mely oly kevéssé egyezett meg bátyja életmódjával.

XXIII.

Attila Korláthtal az Operában volt, a hová egy idő óta gyakran eljárt.

A szemben levő páholyban Bóditz ült, az első helyet egy kiélt arczú öreg foglalta el, a ki élénken látcsövezte a közönséget.

– Ki az Bóditz mellett? – kérdezte Attila.

– Ojtózy, – volt a felelet. – Ojtózy gróf e napokban jött csak meg egyik külföldi udvarból, a hol magasabb diplomácziai állásban tartózkodott.

A kegyelmes úr most a színpadra irányította látcsövét, aztán szomszédjához fordult.

– Csinos! mi a neve?

– Livia, Grimaldi Livia, – felelt Bóditz.

– Kinek a gyémántjait viseli? – kérdezte a kegyelmes, a ki még sokkal rövidebb idő óta volt itthon, semhogy ismerhette volna a Bóditzról keringő pletykákat.

– Nem tudom, kegyelmes uram, én nem törődöm ilyenekkel…

A gróf még egyre a színpadra figyelt.

– Jól tánczol. Van valami a mozdulataiban, a mi Elszler Fánnira emlékeztet, csak valamivel lágyabb. Ah, most már tudom, ki fizeti az ékszerész-számláit.

– Kit gondolsz, kegyelmes uram? – kérdezte Bóditz kelletlenül.

– Ott szemben a páholyban – egyik a kettő közül. – Az egyik talán Korláth – de a fekete.

– Kun Attila.

– Kun? Úgylátszik, a néptribunnak főúri kedvtelései vannak. – Livia neki tánczolja egész szólóját.

És valóban, a szép tánczosnő – nem törődve a közönséggel – szemét folyton Attila páholyára szegezte. A mint gömbölyű karjait feje felett összefonva, könnyen és karcsún perdült a lámpák elé, az ember azt hihette volna, hogy illatos almafavirág, a melynek csak gyönge légáramra van szüksége, hogy lihegve és csillogva szálljon ama földszinti páholy homályába…

Attila tapsolt, Livia a karnak engedte át a tért s pihegve, csípőre tett kezekkel sétált föl-alá a háttérben. A tánczbetétnek vége lett, a dalmű tovább folyt, midőn Livia bizalmasainak egyike megjelent Attila páholyában.

– A művésznő egy perczre öltözőjébe kéreti a képviselő urat; azt hiszem, lapjának dícséretét akarja megköszönni.

Attila kissé gondolkozott, azután kijelentette, hogy nem megy, nem hagyhatja egyedül barátját.

– De Livia azt mondta, hozzam fel minden áron.

– Mondja neki, hogy nem sikerült semmi áron.

– Nem fogja elhinni, majd azzal gyanusít, hogy féltékenységből át sem adtam üzenetét. Adjon legalább valami bizonyítékot kezembe.

Attila kivette gomblyukából az ibolyacsokrot s odaadta.

Ojtózy gróf időközben érdeklődéssel szemlélte a Nemzetőr szerkesztőjét, végre letette látcsövét s Bóditzhoz fordult.

– Ez az ember sok főfájást okoz nektek? – kérdezte.

– Attól félek, hogy a java még hátra van. Olvastad ma a lapját?

– Olvastam. Azt hiszem, a titkár nemsokára megrongált egészségét valami külföldi fürdőben fogja helyreállítani. Botrányhajhászatból teszi ezt Kun, vagy akar valamit?

– Akar valamit. Mióta tanulmányozni kezdtem, meggyőződtem, hogy jól megfontolt terv szerint halad egy kitűzött czél felé.

Bóditz önmegelégedéssel kezdte magyarázni azt, a mit Kun tervének nevezett. Bóditz a parlamenti aréna forró porondján vénült meg és bizonyos gyöngédséggel figyelte meg a fiatal nemzedék ama tagjait, a kik, véleménye szerint, ügyesen forgatták az alkotmányos küzdelem fegyvereit. Ez nem akadályozta a vén gladiátort abban, hogy alkalomadtán egy fiatal bajnoknak nyakát szegje.

– Első czikkeiben, a melyeket a kevei szabályozás ügyében írt – szólt Bóditz, – a védművek szakszerű kritikáját hozta, több baklövést mutatva ki. Ez feltünést keltett és néhány alantas közegnek állásába került. Egy későbbi czikk sikkasztással vádolta a társulat vezetőit. Az elcsapott mérnökök mint tanuk jelentkeztek; bebizonyult, hogy a kevei töltés czölöpjei egy méterrel rövidebbek az előirányzatnál, egyik igazgató lemondott az állásáról, egyik vállalkozó pedig hüvösre került. A per be volt fejezve, mindenki elintézettnek gondolta a dolgot, Kun ekkor azt állította, hogy a társulatot ellenőrző kormánybiztos megvesztegettette magát. A biztos nem várta be a vizsgálatot, hanem előrehaladott kora miatt nyugalomba vonult. Mi akkor kezdtük sejteni, hogy egy óvatos, de vakmerő ellennel állunk szemben s mert erélyének és kiváló szakértelmének nem egy bizonyítékát adta már, azon voltunk, hogy megnyerjük magunknak.

– Tettetek kisérletet?

– Tettünk.

Bóditz hangja suttogássá vált, midőn folytatta:

– Magam jártam nála, értésére adtam, hogy a kormánybiztos állása üresedésben van…

– Mit felelt?

– Azt mondta: az istenek nem arra valók, hogy fazekat drótozzanak.

– Ej, hisz ez nagyzási hóbortban szenved!

Bóditz vállat vont.

– Nagyon bízik magában.

– Azt hiszed, hogy veszedelmes lehet?

– Már is a fejünkre nőtt. A csőcselék rajong érte, a titkár bukása csak növelni fogja erejét és önbizalmát.

– Akkor a miniszterre kerülne a sor? Azt hiszed, hogy Kun egyedül fogja ostromolni a kormányt?

– Egyedül? Ő kívül áll ugyan a pártokon, de a kormány elleni küzdelemben számíthat valamennyi ellenzéki párt támogatására.

A kegyelmes úr ismét Kunra irányította látcsövét, közben halkan mondta:

– Arisztokratikus orr, tüzes szem, érzékies száj – barátom! Ily anyagból nem gyúrnak Cézárokat, legfölebb Alkibiadeseket. Sokkal fiatalabb és vérmesebb, semhogy sokáig fenn tudja magát tartani a közvélemény kegyében. A nép azt kívánja bálványaitól, hogy legyenek mentek emberi gyöngéktől, járjanak otthon is fekete kabátban és csináljanak borotválkozás közben is ünnepélyes arczot. Meglásd, Kun ezt nem győzi sokáig. Egyszer majd alkibiadesi mámorában széttör néhányat az útszéli istenek közül, akkor halált fognak rá kiáltani azok, a kik ma vállaikra emelik. Talán a legjobb, a mit Kunnal szemben tehettek: várjatok!

– Az a kérdés, lesz-e időnk erre. Nem hiszem, hogy Kun rendszeres ostrom alá vegye pozicziónkat; ez ostrom alatt kénytelen volna kimutatni saját gyöngéit is. Váratlan, vakmerő támadással fog ránk törni; ily támadás az ő hatalma és népszerűsége mellett veszélyes lehetne. Tudod, hogy nincs egységes kormánypártunk, a párttöredékek, a melyeket a miniszter oly ügyesen tud egymás ellen kijátszani, csak lazán függnek össze… Ha nem értek rá várni, akkor tegyétek ártalmatlanná. Egy fiatalembernek, a ki a tribunt adja, de sem erkölcseiben, sem elveiben nem puritán, mindig elevenére lehet találni. Egy ostobaság, egy párbaj, egy botrányos szerelmi kaland, – ilyesmi lerántja válláról a tribun-tógát. A mennyire emlékszem, te értesz ily apró komédiák rendezéséhez! Talán éppen ez a tánczosnő lehetne fegyver a kezedben.

Bóditz nem felelt, nem tetszett neki, hogy a kegyelmes úr oly állhatatosan összeköttetésbe hozza Liviát az afrikaival…

Attila időközben elbucsúzott Korláthtól s még az előadás vége előtt hagyta el a szinházat. Az utczasarkon bérkocsi állt, a bakon leánycseléd ült nagy ruhás-kosárral, a kocsi előtt karcsú női alak várakozott. Attila fölismerte Liviát.

– Az éj oly szép, hogy szeretnék gyalog menni, ha nem volnék egyedül, – szólt a tánczosnő a szobaleányhoz, a kivel láthatólag bizalmas lábon állt.

– Ha elfogadja kíséretemet, nem lesz egyedül, – szólt Attila.

A tánczosnő hátra fordult.

– Ej, lám, Kun! A jó alkalmat nem szalasztom el. Hajts!

Az utóbbi meghagyás a kocsisnak szólt.

Livia könnyű léptekkel haladt Attila mellett.

– Nem lett volna szabad kiséretét elfogadnom, büntetésül, hogy nem jött föl a színpadra.

– Nekem pedig nem lett volna szabad kíséretemet fölajánlanom.

– Udvariatlan! És miért nem?

– Hazudjak?

– Nem, mondjon igazat; jutalmul megbocsátok.

– Megigéri? Tehát hallja: óvakodom a tűztől, nem akarom megperzselni a szárnyamat.

Livia kaczagott.

– Ezt olyan hangon mondja, hogy nem tudom, bóknak vegyem-e vagy gorombaságnak?

– Egyiknek sem, vegye igazságnak.

Livia kissé elgondolkozott, majd büszkén mondta:

– Pedig elhiheti, ha tehetségemben állana, akkor sem éreznék kedvet önt – hogy is mondta? – megperzselni.

– Abban nem kétkedem.

– Én azt hiszem, barátom, maga kissé képzelődő; kissé nagyon is képzelődő. A csokrot, a melyet küldött, természetesen eldobtam.

A tánczosnő fehér fogait mutatta és merészen hazudott; az ibolyacsokor a mellére volt tűzve.

– Csak azért hívattam a színpadra, – folytatta, hogy megköszönjem a Nemzetőr birálatát.

Attilának csak most tünt föl, minő bizalmas lábon áll már Liviával.

– Meg van most elégedve velem? – kérdezte.

– Köszönöm, többet tett értem, mint a mennyit megérdemeltem. Most már jól találom itt magamat, a közönség is kezd szeretni. Kezdetben sokat boszantottak, képzelje, egyik élczlap versben azt állította, hogy két kedvesem van egyszerre. Nem infámis hazugság?

– Én mindig csak a felét hiszem annak, a mit a világ mond.

Livia megállt s végignézett rajta.

– Mit jelentsen ez?

– Vegye úgy, a mint mondtam. Vagy említsek nevet?

– Tegye, kérem!

– Bóditz lovag.

Livia nevetett.

– Ennyi az egész? Bóditz! El fogja hinni, ha becsületszavamra mondok valamit? Hallja, Bóditz még a kisujjam hegyét sem csókolta meg, nem, egyszer sem…

Aztán fölemelte fejét:

– A kit nem szeretek, annak nem leszek kedvese, legfölebb felesége.

– Ha ismeretségünk nem volna oly újkeletű, kérdeznék öntől valamit.

– Kérdezzen, mintha gyermekkori játszótársak volnánk.

– Mi birta arra, hogy az öreget – elbolondítsa?

– Nem udvarias, de legalább őszinte. Elhiheti, nem törődöm Bóditz pénzével. Ezt könnyebben kaphatnám meg, ha nem lennék a neje. De nekem a neve kell! A fővárosiak eleget boszantottak ostoba pletykáikkal, most én fogom őket visszabosszantani azzal, hogy lovag Bóditzné és méltóságos asszony leszek.