Part 11

– S e szeszélyért fel akarja dúlni egy család boldogságát? Bóditz neje öreg anyóka, fiatal korában együtt küzdött és koplalt férjével; most, midőn öreg napjait kényelmes jólétben tölthetné, elkergeti házából? Van lelkiismerete?

– Nincs! Az olyan nőnek, mint én vagyok, lelkiismeretre nincs szüksége. De miért mondja nekem mindezt?

– Még nincs vége! Bóditznak van egy fia, nyiltszivű, becsületes katona, atyja kitagadta – ennek ön az oka. A fiu vőlegény és imádja menyasszonyát; az eljegyzés felbomlott, – ennek is ön az oka!

– Mért mondja nekem ezt? – kérdezte Livia egymásra harapott fogakkal.

– Szíve meg fogja adni a választ.

– Már megint a szívem! Hát van nekem szívem?

– Bizton tudom, hogy most érzi dobbanását.

Livia félvállról nézett kisérőjére, aztán halkan mondta:

– Minderről nem tudtam semmit. Az öreg azt mondta, hogy felesége akar válni, az ügyvéd is azt mondta, barátaim mind azt mondták.

– Akkor versenyt hazudtak, – igen, hazudtak! Őrízkedjék különben úgynevezett barátaitól. Ezeket az alázatos, igénytelen embereket csak a hiuság viszi az ön közelébe, ezek jobban rontják hírét, mint a legkérlelhetetlenebb ellenségei.

– Itthon vagyok, – mondta Livia egy bérház kapuja előtt.

Attila megnyomta a csengetyű gombját s a tánczosnőhöz fordult, a ki némán támaszkodott a kapunak s nagy szemekkel tekintett rá.

– Haragszik?

Livia lassan rázta fejét.

– Nem haragszom, – úgy látom, magának több van megengedve, mint másoknak.

Attila fogva tartotta a kezét, a melyet Livia feléje nyújtott.

– Ha bizton tudnám, hogy nekem több van megengedve, szeretnék e jogommal visszaélni.

– Mit akar?

– Fogadja el látogatásomat.

– Most?

– Most.

– Ezt megérdemeltem, – szólt Livia, miközben iparkodott ujjait kiszabadítani. Midőn ez nem sikerült, gúnyosan mondta:

– És ha most fölviszem, ugy-e bár, akkor kész nekem megbocsájtani, hogy tönkre akarom tenni egy család boldogságát?

– Nem, Livia, maga félreért. Ha most fölvisz lakására, kérni fogom, hogy holnap dobja ki onnan Bóditzot.

Livia nagy szemeket meresztett rá, aztán elfojtott hangon kérdezte:

– Tehát azt kívánja, hogy válasszak Bóditz és maga közt?

– Ha azt kívánnám?

– Ne így! Kívánja vagy nem kívánja?

– Tehát: kívánom!

– Ej! S mit nyújt maga nekem?

– Nem veszem nőül, de nem is sértem meg gyémántokkal.

A házmester kulcsa megfordult a zárban.

Attila még mindig fogva tartotta a kis kezet.

– Ő – vagy én? – kérdezte most hévvel s e hév nem volt egészen mondvacsinált.

– Nem, – önnel szemben tisztességes maradok.

Livia kiragadta kezét s befutott a kapun.

XXIV.

A mit Ojtózy gróf Bóditznak az Operában megjósolt, az nemsokára szóról-szóra bekövetkezett, A Nemzetőrben megtámadott titkár «megrongált egészségének helyreállítása czéljából» hosszabb szabadságot vett s a czitromok honába utazott. A hivatalos frázis nem tartotta magát sokáig, a mérvadó körök csakhamar kénytelenek voltak leplezetlenül bevallani a titkár bukását. Ojtózy a titkár legjobb barátai közé tartozott, de azért büszke volt a diadalra, a melyet politikai előérzetének csalhatatlansága aratott.

Kun hatalma és a mérvadó körök zavara félelmetes mérvben kezdett nőni. A kisebb hirlapok, a melyek a Nemzetőr uszályába kapaszkodtak, siketítő diadalrivalgásba törtek ki, a félhivatalosak pedig jó arczczal beleharaptak a savanyú almába, megelégedéssel konstatálva, hogy a kormánynak van hatalma és jóakarata minden vétkest – álljon az bármily magasan – megbüntetni.

A Nemzetőr tartózkodó állást foglalt el, néhány czélzása sejttette, hogy a purifikáczió művét még nem tekinti befejezettnek.

Mit akar ez még? kérdezték egymástól a kormány bizalmasai.

A tigris csakhamar kimutatta karmait. Parlamenti körökben hire járt, hogy Kun interpellálni szándékozik a közmunkaügyi minisztert a szabályozási ügyben.

Attila maga gondoskodott róla, hogy a hír jóeleve elterjedést nyerjen, – talán, mert szüksége volt a közönség feszült figyelmére, a telt karzatokra és a képviselőház előtt tolongó tömegre, mint statiszta eszközökre.

A sajtó napok óta foglalkozott a történendőkkel s mikor elérkezett a várt nap, a közönség kiváncsiságának húrja pattanásig meg volt feszítve. A szabályozási visszaélések alárendelt kérdése teljesen háttérbe szorult, mindenki érezte, hogy nagyobb dolgokról, talán a kormányon levő párt tűzpróbájáról van szó.

A parlament előtt már korán reggel tarka néptömeg tolongott. Azzal töltötték idejüket, hogy az érkező képviselőkkel lármás módon tudatták rokonszenvüket vagy ellenszenvüket. Zalkovszky – deli alakja miatt – először életében kapott harsány éljent, a min ő csodálkozott leginkább. A meginterpellálandó miniszter ellen tulajdonképpen tüntetés volt tervezve, midőn azonban a méltóságteljes aggastyán, a ki egy történelmi név viselője volt, kiszállt kocsijából, a tömeg némán csinált neki helyet.

A folyosókon nyomott csend uralkodott, a képviselők sűrű csoportokba verődve, beszélgettek.

Az ülés kezdetét vette, Kun még nem mutatkozott. A száraz napirendet gyorsan leőrölték. Most az utczáról tompa moraj hallatszott, a mely zúgva közeledett és harsogva áradt a képviselőház előcsarnokáig.

– Üdvöz légy, Grachus! – szólt Bóditz a buffetbe lépő Kunhoz.

– Grachus sorsára akarsz juttatni? – kérdezte a megszólított.

– Ma még nem – ma te dobhatod a Dunába a szenátust…

A karzatok szakadásig voltak megtömve, a képviselők látcsövei főleg egy pont felé irányultak, a hol óriás legyező mögül Livia csinos arcza mosolygott alá.

Sorra kerülnek az interpellácziók. A villamos csengetyűk megszólalnak, a padok csakhamar megtelnek. Egy öreg képviselő nagy bőbeszédűséggel interpellál a romániai marhabevitel tárgyában…

Végre Kun nevét olvassák. Attila fölegyenesedik és szólni kezd. Első szavait elnyeli a zaj, végre csend áll be. Akadozva beszél, mintha el volna fogulva, előadása meglehetősen száraz. A hallgatóság elfojtott lélegzettel követi szavait. A szónok lassanként nekihevül, kilép tartózkodásából, öblös hangja betölti a termet. Most egy pillanatra elhallgat, ajkain gúnyos mosoly fut keresztül, aztán maró iróniával kezdi ecsetelni a kormány «elsimító gépezetének» működését… Minden megjegyzése egy ragyogó darázs, a mely mérges fullánkot hagy ott, a hová száll. A rövid szüneteket zúgó helyeslés tölti be. Most hangja halkabban cseng, a mint rátér a követett rendszer következményeinek ecsetelésére. A hallgatóság egy része teljesen a szónok uralma alá kerül. A ház – köznapiasan szólva – zúgó tenger, a melynek hullámai felcsapkodnak a karzatokig. Kun szavára elemi erővel törnek elő a meglepetés, a megbotránkozás, a helyeslés hangjai, kezének egyetlen intésére mély csend áll be. Amint most kevélyen visszavetett fővel, villogó szemmel és a miniszter felé kinyújtott kézzel áll és fejtegetéseit abban vonja össze, hogy a miniszter, a ki alatt ily dolgok történhettek, vagy tehetetlen, vagy czinkos – fölséges és merész volt, mint a bosszú nemtője… Végül fölvette az előtte fekvő lapot és meglepő nyugodt hangon elolvasta interpellácziójának szövegét. Aztán fölharsant a végtelen helyeslés, a képviselők zajongva és vitatkozva tolongtak köréje, az elnöki csengetyű hangja elveszett a siketítő zsongásban.

Az interpellált miniszter végzetes taktikai hibát követett el, a midőn a felszólalásra rögtön felelt. Hangja remegett a felindulástól, de előadása színtelen és erőtlen volt, a különben oly szellemes debatter elvesztette lába alól a talajt.

Kun felszökött s egy rövid: szellemtől szikrázó rögtönzéssel halomra döntötte a miniszteri logika kártyavárát, zúgó helyeslés közepett kijelentve, hogy nem fogadhatja el a választ.

A miniszter újabb szavait zavart lárma nyelte el, a ház a szavazást követelte. A feszült figyelem közt megejtett szavazás, csekély szavazatkülönbséggel, elvetette a minister válaszát. Az eredmény óriás izgatottságot keltett, a minisztérium határozott vereséget szenvedett.

A ház elnöke csak nagynehezen tudott szóhoz jutni, hogy a bekövetkező ünnepek miatt az ülések hosszabb időre való elnapolását indítványozza.

A künn várakozó sokaság zajos tüntetéssel fogadta a fiatal képviselőt. A mint beszállt Törökkuthynak rá várakozó hintójába, egy öreg ember tekintett utána hideg verejtéktől gyöngyöző homlokkal. A miniszter volt.

Agenor szürkéi magasra emelt fővel indultak meg a sokaságban, az elegáns kocsis és az inas mereven ültek a bakon, Attila pedig jobbra, balra integetett kalapjával. Egy fiatal leány, a ki anyjával a karzatról jött, önfeledten rózsát dobott a hintóba. Attila fölvette a virágot és mosolyogva hajtotta meg fejét.

– Cirkuszi bohócz, – dörmögte Zalkovszky herczeg, aztán karját nyújtotta a miniszternek s a kocsijához vezette, kiméletlenül taszítva félre az útjában állókat.

– Tehetetlen vagy czinkos! – mormogta a miniszter önfeledten. – Ezt nekem mondja, nekem, a ki vagyonom felét áldoztam föl állásomnak. Óh, miért nem vagyok fiatalabb!

Attila kocsiját diadalrivalgás kisérte, a kocsit, a melyben a miniszter és Zalkovszky ültek, füttyök és fölemelt öklök fogadták. Kun és Zalkovszky e pillanatban mégis egyet gondoltak: hogy a mai nap eseményeire fogják fölépíteni jövőjüket.

– Ave Caesar, moriturus te salutat! Arczod sugárzik, mint Mózesé, – jó napod volt? – E szavakkal fogadta Agenor öcscsét.

– Jó, minden várakozáson felül jó, – mondta Attila. – Azzal részletesen elmondta a történteket. Agenor feszült érdekkel hallgatta.

– Benned megvannak a jó szónok kellékei, – szólt Agenor, – szeretnék egyszer nagyobbszabású beszédet hallani tőled.

Attilának, a ki még mindig sikerének hatása alatt volt, hizelgett bátyjának érdeklődése; a szobában fel-alá járva, röviden összegezte interpellácziója tartalmát. Hangja azonban csakhamar érczesebben csengett, előadása szónoki lendületet vett, a mint mindinkább elsodortatta magát heve által. Csakhamar ismét parlamenti szónoklatának medrébe tért; újra mesterileg eltalálta az elbeszélés, a gúny, a nemes harag finom változatait.

Agenor nyugodtan bólintott a fejével.

– Sejtettem, hogy jó szónok vagy, de fogalmam sem volt, hogy ily művészi tökéletességre vitted. El tudom képzelni a hatást a parlamentben. Ily közvetlen hatást csak az őszinte meggyőződés érhet el. Nem csodálom, hogy a miniszter fejét vesztette…

– A hatásos szónoklat főkelléke a tárgynak megfelelő hangulat, – magyarázta Attila. – A miniszter nem tudta eltalálni a kellő hangulatot, a disszonánczia, a mely szavai és a helyzet közt uralkodott, elrontotta a hatást.

Agenor a fejét rázta.

– Ha a miniszter hatással akart volna védekezni, a sértett önérzet, a megbotránkozás hangján kellett volna válaszolnia. De az önérzet s az őszinteség nem a tüdőben van, – honnan öntse szavaiba, ha nem érzi?

– A jó debatter rendben tartja fegyvertárát. Talán meggyőzhetlek, ha a miniszter helyzetébe képzelem magamat…

Attila fényesen oldotta meg föladatát, látszott, hogy saját szellemének tűzijátékában gyönyörködik.

Sikerült rögtönzéssel válaszolt előbbi vádjaira, meglepő őszinteséggel adta a méltatlanul gyanusított szerepét, a kinek önérzete tiltja, hogy az ellene koholt rágalmak czáfolásába bocsátkozzék…

Agenor fanyar arczczal kelt föl helyéről.

– Bocsáss meg, hogy egy perczig hihettem őszinteségedben. Most már elhiszem, hogy az őszinteség, a lelkesedés és minden, a mit akarsz, a tüdőben van. A hazafiság is mindenesetre a tüdőben rejlik. A tüdő uralkodik a közvélemény, az ország fölött. Csak azt csodálom, hogy nem nevettek egymás szemébe, ha ilyen beszédeket mondtok. Ha tőlem függne, a mai leczke után kizárnék minden úgynevezett szónokot a parlamentből…

Most is egy lehelet elég volt, hogy fölkavarja az egész keserűséget, a mely lelkét eltöltötte. Fanyar szelleme csodálatosan zavarta össze az igazságot szofizmákkal, hogy aztán egy megoldatlan kérdésnél, egy bántó, hamis hangnál elhallgasson.

XXV.

Több napja mult már a viharos képviselőházi ülésnek, a főváros közvéleménye még egyre ideges mozgásban volt.

Kun Attila dolgozószobájában ült s éppen egyikét ama vezérczikkeknek fejezte be, a melyek hivatva voltak a nyilvánosság idegességét ébren tartani. Miután a kézirat alá jegyezte nevét, kilépett lakásának nagy üvegerkélyére, a mely alatt a körút impozáns képe terült el.

A bérház kapuja előtt számozatlan bérkocsi állt meg. Attila ismerhette a kocsit, mert arczát hirtelen pír futotta el. Aztán az ablak hideg üvegének támasztotta homlokát, halántékere dobbanásán számítva az időt, a mely eltelhet, a míg valaki fölér a második emeletre.

Bóditz lépett a lakásba.

– Vártál? – kérdezte az öreg, a kit lihegésbe hozott a lépcsőmászás.

Attila napok óta nem gondolt Bóditzra, de azért jónak találta azt mondani:

– Sejtettem, hogy föl fogsz keresni, méltóságos uram.

– Akkor azt is sejted, miért kereslek föl?

– Nem kímélhetlek meg a fáradságtól, hogy elmondjad.

– Tehát azért jöttem el, hogy szerencsét kivánjak neked a multkori sikerült meglepetéshez. Győzelemnek nem fogod nevezni a pillanatnyi zavart, a melybe táborunkat ejtetted! Mondhatom különben, hogy kitünő voltál. Önmagamra ismertem benned, erőm teljében, – csak a hangom nem volt soha olyan jó. Magaddal sodortad az egész házat; ha a miniszterelnök e pillanatban fölveti a bizalmi kérdést, meglehet, hogy a megbotránkozás forgószele lesodorja a bársonyszékről. Te is tudod azonban, hogy a forgószelek rövid ideig tartanak. A ház el van napolva, a hazaoszlott képviselők apró-cseprő gondjaik között kijózanodnak nemes lelkesedésükből, a pártfegyelem apparátusa működésbe lép, röviden: a pártdíszcziplina százegyedszer is győzni fog a lelkesedés fölött. Másodszor nem fogod meglephetni az óvatossá lett tábort…

Attila elmosolyodott.

– Magamévá tettem Frithiof jeligéjét: a ki elfogatja magát, bitófát érdemel. Hanem tudod, méltóságos uram, kissé emlékeztetsz az agg Veturiára?

– Hallgass rám, – folytatta Bóditz. – Ha a kormány támadólag lépne föl ellened, a harcz rövid és eredményében kétségtelen lenne. A kormány azonban nem keresi az ilyen győzelmet, a mely sem hasznot, sem dicsőséget nem hozhatna zászlóira. Mit szólnál hozzá, ha a tábor vezére, a kit oly vakmerően megtámadtál, hozzád lépne s azt mondaná: Merészséged tetszik nekem, ily emberekre szükségem van – légy az enyém!

Attila fölállott.

– A miniszterelnök megbizásából vagy itt?

– Ha nem bízott is meg egyenesen, tudhatnád, hogy tanácsomat követni szokta.

– Ti tehát azt várjátok tőlem, hogy Coriolanként vonuljak el Róma falai alól, esetleg tépessem szét magamat volszkusaim által?

– Ellenkezőleg, kitárjuk előtted Róma kapuit, volt szövetségeseidet pedig nevetheted a falakról, a melyek a te védelmed alatt megvívhatlanok lesznek.

– És hogyan lenne ez lehetséges?

– Nagyon egyszerűen. A miniszter újra felelni fog interpellácziódra. Megköszöni neked buzgóságodat a visszaélések kiirtása körül, igéri, hogy szigorú vizsgálatot fog indítani a tárgyban. Ez lojális. Te megnyugszol e válaszban és a lapokban terjesztett álhírek czáfolására kijelented, hogy meggyőződésed szerint a gyanu árnyéka sem férhet a miniszter jelleméhez és hazafiságához. Ez is lojális.

– És aztán? – kérdezte Attila.

– Aztán? Az államtitkár állása nemsokára üresedésbe jön; az országban nincs jelesebb szakemberünk, mint te, – ha akarod, két hónap mulva bevonulhatsz a közmunkaügyi miniszterium palotájába. Akarod?

– Nem akarom! – mondta Attila minden habozás nélkül, aztán kedvetlenül dobta el czigarettáját.

– Semmi esetre?

– Semmi esetre!

Bóditz izgatottan kelt fel székéről.

– Az istenért, hát mit akarsz? – csattant ki belőle a szó.

Attila vállat vont.

– Ki mondja, hogy akarok valamit tőletek? Kötelességemet teljesítem, ez az egész. Elveimet nem adom fel…

– Elveidet nem is kell feladnod, éppen azt akarjuk, hogy érvényesítsed azokat. Figyelj rám! Mint titkár, lelke leszel a minisztériumnak. A miniszter öreg ember, a ki keveset ért szakmájához és örül, ha békében hagyják. A Házban is te fogod képviselni a tárczát. A miniszter régóta nyugalomba akart már vonulni, most meg éppen el van kedvetlenítve, – a történtek után nem teheti egyhamar, ez bukáshoz hasonlítana. Egyideig még névszerint vezetni fogja a tárczát, – mondjuk egy évig, – aztán…

Bóditz észrevette, hogy Attila foga alatt egy vércsepp szivárog alá ajkából és elfojtott hangon egészítette ki:

–… aztán a nélkülözhetetlen titkár lép helyébe.

Attila mosolygott, bár szokatlanul halvány volt.

– Jól játszod szerepedet, méltóságos uram.

– Szerepemet? – kérdezte Bóditz.

– No igen, – ki kezeskedik nekem arról, hogy mindezt komolyan mondod?

– Kétkedel szavamban?

– Bóditz-Talleyrand szavában?

– El fogod hinni, ha oly szájból hallod, a melynek szavában nincs jogod kétkedni.

Attila kissé lehajtotta fejét.

– Tehát igen, vagy nem? – kérdezte Bóditz.

– A feleletet annak fogom adni, a kinek szavában nincs jogom kétkedni…

Bóditz savanyú arczczal tekintett Attilára, aztán kalapja után nyúlt.

– Valamennyire tehát mégis rendben volnánk? – mondta. – A dolog természetesen mély titok egyelőre. Ne tégy semmiféle lépést, míg újra föl nem kereslek.

Attila a lépcsőig kisérte vendégét, a ki itt újra megszólalt.

– Mázsás kő esett le a szívemről. Már azt hittem, meg sem állasz, a míg szét nem verted az országgyűlést s a Rákoson ki nem kiáltatod magadat magyar császárnak. – Még valamit! Sejtem, hogy nem fogsz végleg megállni a helyen, a melyre nemsokára följutsz. Ha majd egyszer magasan, nagyon magasan állasz, ne feledd el, hogy egy Bóditz nevű öreg volt az, a ki Aeneas aranyágával jelent meg másodemeleti legénylakásodon…

– Nem fogom soha elfeledni, hogy van egy jóakaróm, a kit Bóditznak hívnak.

Az öreg mélyen, majdnem alázattal hajtotta meg magát. – Attila egy pillanatig gondolkozott, nem űz-e gúnyt belőle?

Midőn visszatért szobájába, első dolga volt ezer darabra tépni az íróasztalon fekvő kéziratot, aztán Agenorhoz ment.

Több nap mult el. Késő este volt, midőn Attila visszatért lakására. Az erkélyre lépett és gondolataiba mélyedve tekintett alá a csöndes körútra, a melynek lámpasorai hosszú tűzfonalakként futottak össze a távolban. Ismét ama érthetetlen, fájdalmas tanulság vett erőt rajta, a mely megzsibbasztotta idegeit, mikor először csókolta Etel büszke ajkait. Elérhető közelben látta midama dolgokat, a melyek után valaha forró vágy epesztette, most azon vette észre magát, hogy kételkedni kezd becsükben. Egy neme a honvágynak lepte meg régmult napok után, beleálmodta magát ismét a jókedvű Pierrot szerepébe, a ki szeszélyesen kalandozza be Isten napsütötte világát s a hol egy zöldelő virányra bukkan, ott lefekszik a gyepre és fölbámul a kék égboltra…

– Egy idegen úr járt itt délután, – mondta a szolga, névjegyet nyújtva Attilának.

– Kálváry Kálmán, – olvasta Attila, a kire e név oly hatással volt, mintha egy rég letünt mesevilág emlékét idézné elő. A névjegy írónnal sűrűn tele volt írva.

«Kétszer hiába kerestelek, – írta a jegyző – reménylem, holnap reggel szerencsésebb leszek. Egyelőre is ennyit: Jolán k. a. állapota még nem fordult jobbra, a láz nem akar csökkenni. Az orvosok már föladtak minden reményt. A beteg folyton a te nevedet emlegeti. Többet szóval.»

Attila zavartan tekintett a névjegyre, nem tudta fölfogni, mit jelentsen ez. A mint újra és újra átolvasta, lassanként forró vérhullám emelkedett föl szívéből agyába, zsongással töltve el fülét.

Jolán beteg, – az orvosok lemondtak róla – Kálváry úgy beszél a dologról, mintha föltenné, hogy ismeri az előzményeket, – a leány őt kívánja… Mind e gondolatok nyílsebesen járták át agyát. A váratlan hír lesujtotta.

Ismét az a húr rezzent meg keblében, a melynek hangját sokáig erőszakkal elfojtotta. Szemei előtt megjelent a leány alakja, üde közvetlenségében, minden bájos félszegségével. S ez a szerelmes kis bolond, a ki teljesen az ő teremtése volt, a ki még beszédmodorát és apró neveletlenségeit is tőle tanulta, Jolán most szenved, a halállal vívódik…

Attila úgy érezte, hogy bűnös a leány halálában.

Aztán hirtelen elhatározta, hogy le fog utazni Boros-Kevére, le fog utazni a reggeli vonattal, a mint Kálváryval beszélt. Ez egyszerű ötlet megnyugvással töltötte el. Az éjszakát nyugtalanul töltötte, gyakran fölijedt szendergéséből s ilyenkor lázas álmaiból iparkodott kifejteni a valóságot.

Kálváry még reggel ágyban találta a képviselőt.

– Jolán? Hogy van Jolán? – kérdezte Attila mohón.

A jegyző mosolygott s egy sürgönylapot nyújtott át neki.

– Ezt tegnap este a fogadóban találtam.

Attila elálló lélegzettel olvasta:

«Jolán veszedelmen kívül. Dr. Pogány.»

– Tehát van Isten az égben!

– Bizony, mondta Kálváry, – nagyon meg voltunk ijedve, mikor Jolán kisasszony hagymázba esett.

Attila röstelte bevallani, hogy Jolán betegségéről nem volt tudomása és kerűlő úton iparkodott valamit megtudni.

– Hogyan is történhetett ez? – kérdezte.

– Ez a betegsége jó tanulság lesz Jolán kisasszonynak, – mondta Kálváry. – A kaszinóban rontotta el magát. Mikor már hajnalban valamennyien hazakészültünk, ő még egyre járta a csárdást azzal a bolondos hadnagygyal. Az anyja úgy vitte el a czigánytól. Így kimelegedve ment az utczára s itt még atlaszczipőben gázolt a mély hóban, persze, hogy aztán meghűtötte magát.

Kálváry aztán áttért a saját dolgára. Egy nagybátyja volt az igazságügyi minisztériumban, ezt fölkereste, hogy támogassa pályázatát a boroskevei törvényszéknél megürült bírói állásra; a bácsi kevés reményt adott neki, azt mondta, elvből nem pártfogolja rokonait.

Mikor a jegyző elbúcsuzott, Attila megkérdezte, melyik vonattal utazik el.

– A déli vonattal.

– Akkor együtt megyünk.

– Lejösz Kevére? Hogy fog a szegény Jolán örűlni!

Attila azonban nem utazott Kevére. A délelőtt folyamán a véletlen összehozta a fiatal képviselővel, a ki a miniszterelnökkel rokonságban állott.

– Eljösz ma az Operába? – kérdezte a képviselő.

– Nem mehetek, elutazom.

– Pedig szerettelek volna a kegyelmes úrral összehozni. Megkért, hogy rendezzek valami nyilvános helyen véletlen találkozást, – ma az Operában lesz családjával.

Attila habozott. Jolán veszedelmen kivül volt, a tudat, hogy a leány gyermekes könnyelműségeért bűnhődött, különben is lehűtötte kissé…

– Ott leszek az Operában, – az utazásra holnap is ráérek.

– Ez helyes! A szép Livia bizonyára zokon is venné, ha nem néznéd meg új szerepében.

– Livia? – kérdezte Attila kellemetlen meglepetéssel.

– Bocsánat, nem akarok indiszkrét lenni, de a miről az egész város beszél és a miért az egész férfivilág őszintén irigyel…

– S miről beszél az egész város?

– Arról, hogy Livia kidobta az öreg Bóditzot s szélnek eresztette udvarlóit. A szegény Zalkovszky majd kicsattan a méregtől – gyémánt ékszert küld Liviának és Livia odaajándékozza valami elzüllött gyermekeket mentő egyesületnek, hozzá a hírlapokban nyugtáztatja… Csúnya felsülés!

– Ezt most hallom először, – de miért irigyelne engem a férfivilág?

– Nos barátom, mert a férfivilág nagyon jól tudja, hogy Livia mindezt a te kedvedért teszi.

– Álmodol?

– Éppen nem, Livia különben szokott naivitással maga hirdeti úton- útfélen…

Attilának mindez nem volt inyére, ily mendemondák az ő nyilvános szereplésének sehogysem lehettek hasznára.

XXVI.

– Úgylátszik, Livia szándékosan azt akarja, hogy az egész közönség ránk figyeljen, – jegyezte meg Korláth, midőn este Attila mellett ült az Operában.

A szép tánczosnő tüntetően, szinte kihívóan kaczérkodott a páholy felé. Attila kedvetlenül húzódott vissza, sejtette egyébiránt, hogy e demonstráczió Bóditznak szól, a ki Zalkovszky herczeggel egy szemben levő páholyban foglalt helyet.

Később a miniszter páholyába hívták. A kegyelmes úr tüntető barátsággal fogadta, kövér kalmár arcza, a mely azonban oly finoman tudott mosolyogni, sugárzott a szívességtől, a mint megismertette nejével és leányával.

A nézőtérről számos arcz fordult a páholy felé, a közönség úgy érezte, hogy nagyfontosságú jelenet folyik le szeme előtt. A páholyban élénk társalgás fejlődött, a szerencse napfényében, a mely oly vakító sugárkévékben hullott Attila fejére, szelleme pompás színgazdagságban mutatkozott.

– Az afrikai a kegyelmesnél? – szólt Zalkovszky Bóditzhoz; – hogyan került az oda?

– Hivatlanul bizonyára nem ment, – válaszolt az öreg rosszkedvüen.