Part 12

– S a miniszter mennyire előzékeny vele, – mit jelent ez?

– Azt jelenti, hogy az afrikai egy lépéssel tovább ér, mint mi valamennyien ezer lépéssel, – úgy a politikában, mint az asszonyoknál.

Bóditz nevetett mérgében, Zalkovszky pedig gyémántjaira gondolt és ajkába harapott.

– Hogyan, – kérdezte, – a kormány talán megjutalmazza botrányaiért?

– Ama bizonyos erdei logika diadala ez, a melynek jeligéje: tárczádat vagy életedet! Ha az ilyképp meginterpellált gyöngébbnek érzi magát az interpellálónál, odaadja a tárczát, csakhogy megtarthassa az életét.

A herczeg meglepetve tekintett Bóditzra, a kit rossz kedve vigyázatlanná tett.

– Nem volt más mód ezt az embert elhallgattatni? – kérdezte.

– Ott voltál a parlamentben, láthattad, hogy nem.

– A parlament! – szólt Zalkovszky megvetéssel… – A hol szóárról van szó, ott a Kun Attiláék persze legyőzhetetlenek, – az ilyen fajzat ellen drasztikusabb eszközökkel kell küzdeni.

– Ez igen szép, – de csak elméletben.

Zalkovszky ingerülten suttogta:

– Már két hete, hogy rálesek, – a lakására csak nem törhetek?

– Ez huszárlogika, – szólt Bóditz, – ilyesmi különben is többet használna Kunnak, mint ártana. Még az kellene, hogy megverekedjék politikai elveiért!

A herczeg jó ideig hallgatott; aztán Bóditz füléhez hajolt.

– Tudod mi az ugratás, méltóságos uram?

– Csak sejtem.

– Ha az embernek valakire fáj a foga s néhány szikrázó kardvágással vagy pisztolylövéssel szeretne magán könnyíteni, de nem vallhatja be az igazi okot, akkor csinált ürügy alatt ugratja be ellenfelét a párbajba.

– Ez érdekes, – szólt Bóditz, – értesz te ehhez?

Zalkovszky nevetett.

– Mondhatom, hogy e művészetben bizonyos tökélyre vittem. Keress ki nekem a közönségből egy tisztességes embert, mondj valami ürügyet, – legyen az bármily badar, – fogadok, hogy ő fog engem az adott ürügy alatt provokálni.

– De hiszen így lehetetlenné lehet tenni a legtisztességesebb embert is!

– A mint veszszük.

– Azt mondod: bármily badar ürügy is? Ha például Kunt beugratnád, hogy kihívjon Livia jó hírnevéért – eh, ostobaság!

Zalkovszky nevetett.

– Nem is rossz gondolat! Ilyesmit kerestem én…

Kun és Korláth korán hagyták el a színházat s a klubba hajtattak vacsorára. A klub alapító-ünnepét ülte, a termek túl voltak zsúfolva, a két barát egy kisebb étteremben telepedett le.

A színház végével újabb társaság vetődött szobájukba, az érkezők közt volt Zalkovszky is, a ki egyenesen a két barát asztalához ült.

– Ennek az embernek pléharcza van, – suttogta Korláth.

A két barát már a fekete kávénál tartott, midőn a zene elhallgatott. Zalkovszky sűrűn hajtogatta poharát s fennhangon adomázott az asztal felső végén. Livia forgott szóban.

– A gyermekvédőknek adta gyémántjaimat, – szólt Zalkovszky, – nekem pedig azt üzente, hogy ő rózsadíjra pályázik.

A többiek nevettek.

– Mi juthatott eszébe? – kérdezte egy hang.

– Egyszerű dolog: Livia szerelmes, új kedvese pedig féltékeny, mint a velenczei mór. Miután pedig a házasság nincs kizárva, egyikünk sem lesz oly szívtelen, hogy ezt a szép frigyet megzavarja…

Az asztalnál kínos csend állott be, mindenki ismerte az Attiláról kerengő pletykákat. Attila hátradőlt székében s élesen figyelt Zalkovszkyra. A jelenlevők egyike tréfával akarta élét venni a dolognak.

– Jelentkezzél a póttartalékba, Zalkovszky, hiszen neked különben szerencséd szokott lenni az asszonyoknál.

– Tévedsz, – felelte Zalkovszky, – nekem e téren sohasem volt szerencsém, mert nem vagyok az, a mit érdekes embernek szokás nevezni. Egy közönséges tuczatgentleman nem lehet Don Juan. Hanem egy kalandor, a kinek anyja talán grófnő és atyja talán komornyik, félig svihák, félig gentleman, kifeszített könyökkel tolakodik a társaságba, itt produkálja magát kóczevésben, vagy könyvcsinálásban.

– Esetleg kártyaosztásban! – vágott közbe Attila élesen.

Zalkovszky kissé elvörösödött, aztán halotti csendben folytatá:

– Esetleg imponál a mobnak utazásaival a majmok országában, – nos, ez Livia ízlése is.

Attila halálsápadtá vált s föl akart emelkedni helyévől, Korláth keze azonban visszatartotta. Zalkovszky ajkán megvető mosoly jelent meg, aztán még tovább ment.

– Ily emberrel mi nem versenyezhetünk; ő szerelmet nyujt – mi csak hitvány pénzt. Én ismerem Liviát s tudom, hogy attól, a kit szeret, áldozatokat nem fogad el, – sőt talán – ő maga – volna – képes áldozatra…

A szó torkán rekedt. Attila eltaszította az őrnagy kezét s felszökött helyéről. A csillárok forogtak szemei előtt, de azért néhány lépéssel a herczeg előtt termett, – a ki mosolyogva, de sápadtan emelkedett föl, – és arczul ütötte,

A monokli kirepült a herczeg szeméből és nyakára csavarodott.

A csattanást mély csend követte, csak Korláth elkésett szava hallatszott: üsd arczul!

Attila vérben forgó szemmel tekintett Zalkovszkyra.

– Ezt akartad? – kérdezte rekedt hangon.

A herczeg elfakult arczczal kapott baloldalához, hol tisztkorában kardját viselte, aztán az asztalról egy nehéz ezüst kagylót ragadott föl, – barátjai azonban megfogták a karját.

– Ezt másképp is el lehet intézni.

A két ellenfél között most már tízen is tolongtak.

– Ezt nekem! ezt nekem! – hörögte Zalkovszky fölemelt ököllel.

A szomszéd termekből frakkos és egyenruhás alakok özönlöttek be, a zene hirtelen elnémult, – Attila fásultan követte az őrnagyot a kijárat felé.

– Kit akarsz második szekundánsnak? – kérdezte Korláth, midőn Attila lakásán voltak.

– Ismered Bóditz századost?

– A vezérkarból? Majd elmegyek hozzá.

Mikor elváltak, Korláth visszaszólt.

– Készülj el minden eshetőségre, Zalkovszky bátor és kitünő lövő.

XXVII.

A segédek tárgyalásai másnap gyorsan be lettek fejezve. A herczeg a lehető legszigorúbb föltételeket szabta ki. Attila segédei megjegyzés nélkül elfogadtak mindent. A párbaj a következő nap reggel fog lefolyni.

Attila a Törökkuthy palotába hajtatott, hogy bátyját a történtekről értesítse, a gróf azonban nem volt otthon, az éjjeli vonattal Bécsbe utazott. Attila sokkal inkább el volt foglalva saját dolgaival, minthogy e rendkívüli eseményből következtetést vont volna le.

Késő estig irományait rendezte, aztán levélíráshoz látott. Mikor a kész leveleket elolvasta, úgy találta, hogy érzelgősek s elégette. Aztán száraz, közönyös hangon akart írni, ekkor meg úgy találta, hogy nincs is mit írnia.

Mikor végre elaludt, meglepően közvetlen és tiszta álomkép csalta érzékeit. Úgy látta, mintha a Jolán betegágya előtt térdelne, – a leány láztól lihegő kebellel, homályos szemekkel, tehetetlenül feküdt, Attila egész valóját végtelen fájdalmas szánakozás járta át, midőn ajkaival megérintette a beteg gyermek szempilláit.

– Meg fogok halni, – suttogott Jolán – azt mondják, azért, mert tánczoltam, – ne hidd! meghalok, mert nem szeretsz…

Attila a leány szűzies vállaira hajtotta fejét, mondva:

– Élned kell, szeretlek és mindig szerettelek!

Álmában úgy érezte, hogy nem mondott valótlanságot. A leány boldogan mosolygott és arcza kivirult a bájos örömtől… Most gomolygó fellegeken pihentek, Jolán szerelemittasan simult karjaiba, – a fellegeken sötét, fenyegető alakok közeledtek taposó léptekkel, köztük Bóditz lovag szúró szemével, Livia csillogó jelmezben, Agenor fanyar mosolyával, vállán a milói Vénuszt hurczolva, az istennő márványarcza csodálatosan hasonlított Lovrich Etelhez.

Világos reggel volt, midőn Attila fölébredt, ágya előtt Korláth és Bóditz százados álltak.

Tíz perczczel később már Korláth kocsijában ültek. Attila még egyre álmának hatása alatt állott, arczán még érezni vélte Jolán csókjának melegét. Rendkívüli helyzetekben a lélek fogékonynyá lesz az álom-élet titokzatos behatásai iránt.

Zsebkönyvéből kitépett egy lapot, erre irónnal írta:

«Szerettem volna élni, hogy a tied lehessek.»

A lapot Korláthnak adta.

– Boros-Kevén van egy Pogány Jolán nevű leány, – ha valami ostobaság történik velem, add át neki ezt személyesen.

A fogat egy fedett lovarda előtt állt meg. Zalkovszky és szekundánsai czigarettázva heverésztek a váróterem kerevetein, két fiatal orvos sebészeti műszereket csomagolt ki.

– Ha úgy tetszik, megkezdhetjük, – szólt Korláth.

A társaság kiment a hideg lovardába, Korláth kimérte a lépéseket, aztán a pisztolyokért sorsoltak.

A két ellenfél szemben állt, – Korláth tapsolt, Zalkovszky eldobta szivarját, fölemelte pisztolyát és gyorsan kilépte az avance-ot, aztán előrehajolva, bal kezét ökölbe szorítva, czélozott, – az üveget kiejtette szeméből, ezúttal látni akart. Attila lassan lépett előre, a midőn a homokba tűzött kardhoz ért, eldördült ellenfelének lövése. Attila éles ütést érzett balkezén, – a golyó szétzúzta kezét. Összelapított ujjaiból lassan szivárgott a vér a homokba. Az orvos feléje sietett, ő visszaintette fejével és fölemelte pisztolyát. Zalkovszky nyugodt mosolylyal várta a golyót. A lövés eldördült és nem talált.

A herczeg halkan mondta hozzálépett segédének:

– Mindkét pisztoly jobbra rugott.

Korláth bosszusan suttogta:

– Rosszul lősz, Attila, pedig oly közel álltál hozzá…

Az orvosok megvizsgáltak a sebesültet, három újja szét volt zúzva, de kevés vért veszített. A segédek tanakodva tekintettek össze. Zalkovszky savanyú arczot vágott.

Attilát az égő fájdalom, a melyet kezén érzett, csakhamar dühbe hozta; selyemkendőt csavarva öklére, mondta:

– Én folytathatom!

Zalkovszky udvariasan hajtotta meg a fejét. Újra felálltak, a herczeg ismét gyorsabban lépte ki az avance-ot s élesen czélozva várta be, míg ellenfele megáll.

Korláth fanyar arczczal gombolta be mentéjét, Bóditz százados fogai közt szívta fel a levegőt.

Zalkovszky lövése csattanó visszhangot keltett a tető alatt. – Attilát hatalmas ütés rázkódtatta meg. Karját forró fájdalom járta át, szemei egy perczre elhomályosultak, fölemelte fegyverét s a sötétbe lőtt.

Korláth hozzásietett és megtapogatta mellét.

– Semmi?

Attila fejét rázta.

– Csak a karom.

– Akkor jól van.

A herczeg a lövés után egy pillanatig mozdulatlan maradt, aztán mintegy csodálkozva rázta fejét és támolygó léptekkel hátrált a falig, a hol lihegve dőlt a faburkolatnak. Az orvos hozzásietett, hogy támogassa, de a herczeg már lecsúszott a falon a fagyos homokba. Föltépték mellényét, – a finom, fehér ingen nagy, forró vérfolt mutatkozott, a mely gyorsan szivárgott tovább. Az orvos fejét vesztette és párnák után kiáltozott, mintha ezektől függne a sebesült megmentése. A vívóterem üvegfala mögött rémült cselédarczok mutatkoztak.

Zalkovszky sápadtan mosolygott.

– Azt hiszem, a beleimet lyukasztotta át, – mondta rekedt hangon.

Időközben szétfejtették Attila balkarján a ruhát. A felső karon a domború izmok szét voltak roncsolva, a golyó az átzúzott csontban akadt meg.

Félóra mulva már lakásán feküdt. Az előhívott egyetemi sebész a golyó kereséséhez látott, félórai munka után diadalmasan tartotta az összelapított ólomdarabot a sebesült homályosuló szeme elé. Aztán az összezúzott ujjakat választotta le kezéről. Korláth hidegvérűen segédkezett a műtétnél.

A délutánt a sebesült egyedül töltötte szolgájával s a klinikai ápolóval, estefelé Korláth ismét fölkereste. Attila most már sokkal könynyebben érezte magát. Az őrnagy szokott hallgatásába merülve ült az ágy mellett.

– Hogy van ő? – kérdezte Attila egyszerre.

– Egy óra előtt meghalt, – volt a száraz felelet.

Attila kissé fölemelkedett párnáiból, aztán visszahanyatlott s a fal felé fordulva, sokáig feküdt mozdulatlanul. Az őrnagy azt hitte, hogy elaludt és sapkája után nyult. Sarkantyújának halk pengésére a sebesült megszólalt.

– Szeretném, ha ez nem történt volna meg.

– Ha te nem tetted volna, megpróbáltam volna én, – válaszolt Korláth közömbösen, aztán távozott.

Alkonyodni kezdett. Attila ismét egyedül maradt s mereven bámult a szobamennyezet festményeire. Agyára lassankint tompa nyomás nehezedett, szemére szürke köd ereszkedett, néha fölrezzent, mintha ismét érezné csontjaiban az orvos hideg aczélfogóját. Egyszerre az a tudat járta át, hogy most már minden, a miért eddig küzdött, örökre elveszett számára. Levertség fogta el. Hiába erőlködött, hogy e kínos érzés alól szabaduljon, forrongó agyában a gondolatok már szédítő sebességgel iramodtak ide s tova. A mult napok eseményei és szereplői csodálatos zűrzavarban folytak össze s a keringő egyvelegből fölbukkantak Bóditz, Zalkovszky, Agenor és Jolán alakjai.

– Elővette a sebláz, – mondta a betegápoló. A két cseléd halkan suttogott, midőn megszólalt az előszoba csengője.

Karcsú, elegáns női alak lépett be. A cselédek csodálkozva látták, hogy a feketeruhás nő egyenesen az ágyhoz siet, ott térdre veti magát és megcsókolja a beteg kezét. Livia – ő volt a késői látogató – ledobta kalapját és keztyűjét s azt mondta, hogy virrasztani fog a beteg mellett. Azzal az ágyhoz ült s hűvös kezével végigsimította Attila forró homlokát.

XXVIII.

A miről az egész város beszélt, a mit a bérkocsisok a bakon s a hordárok a sarkon vitattak: Kun Attila párbajának híre csak estefelé hatolt a Lovrich-kastély előkelő csendjébe.

Etel bárónő a zongoránál ült és halk akkordokat hallatva, iparkodott egy bánsági népdalt visszaidézni emlékébe. A missis kedvencz olvasmányába, Shakespeare sonettjeibe volt elmélyedve.

– Mit gondol, bárónő, mit akar a költő mondani, midőn imádottját férfi-nőnek nevezi?

Etel vállat vont és mert időközben megtalálta a keresett futamot, hévvel kezdte játszani dalát. Aztán hirtelen megszakítva játékát, a zongorán még fölbontatlanul heverő esti lap után nyult.

– Halálos végű párbaj, – a bárónő a szereplők neveit kereste, lélegzete elállt, a mint Kun Attila nevét olvasta. Lázas mohósággal futotta át a hírt.

Aztán Attilára gondolt, – elképzelte a fiatalembert, a mint szétlőtt karral, láztól s a kioltott emberélet tudatától gyötörve, fekszik elhagyatott lakásán; – s mindez ő érte történt! ő érte, a kinek bírásáért Attila ama vakmerő küzdelmet folytatja, a melynek a mai párbaj egyik epizódja!

Etel szó nélkül szobájába ment, itt föltette kalapját s egy alvajáró ösztönével haladt le a lépcsőn, maga sem tudta, mit akar. A félig nyitott kapu előtt habozva állott meg, – a mint kitekintett az idegen, népes utczára, a melynek gázlámpái már égtek, a tehetetlenség érzete szállta meg. Visszafordult és belépett atyjához.

– Atyám, Kun Attila sebesülten fekszik lakásán, – kérem, kisérjen oda…

Iván báró nem hitt füleinek.

– Én kisérjem Kun lakására? – kérdezte majdnem rémülten.

Etel igent intett.

– Az előbb egyedül akartam menni, – mondta nyugodtan, – de a kapuban eszembe jutott, hogy illendőbb, ha atyámmal megyek.

Iván báró felszökött helyéről.

– Etel, maga gonosz tréfát űz velem!

– Nekem el kell mennem Attilához, – szólt a bárónő monoton hangon.

A báró nem fojthatta vissza tovább fölindulását, féktelen szavakkal támadt leányára. Etel némán hallgatta végig, aztán kérve mondta:

– Vezessen oda!

A bárónő sápadt volt, szemei tágra voltak nyitva, pillái néha lezáródtak, mintha hirtelen fény bántaná. Iván rögtön elfelejtette haragját, a mint leányán észrevette a közelgő szívgörcs előjeleit.

– Rosszul van, Etel?

– Kérem, vezessen Attilához.

A bárón erőt vett a szánalom, kezén fogva a kerevethez vezette leányát. Etel szó nélkül követte s szórakozottan tekintett körül. Az öreg majdnem sírva fakadt, midőn szép, beteg gyermekére tekintett, a kit annyira szeretett s a ki mégis idegen volt hozzá. Most már parancsot adott a befogásra s midőn leánya mellett ült a kocsiban, bundájával gondosan betakarta a lábait.

– Be lehet menni gazdádhoz? – kérdezte Iván Attila szolgáját.

A szolga felelet helyett fölemelte a hálószoba ajtófüggönyét. A betegszoba karbolszagába átható ibolyaillat vegyüt, a beteg ágya fölé karcsú női alak hajolt, gyöngéden figyelve ziháló lélegzetére. A nő most a belépőkre szegezte szép, sötét szemét. – Etel rögtön megismerte a tánczosnőt, a kinek nevét utóbbi időben oly sűrűn hallotta említeni. Livia kecsesen meghajolt s a háttérbe vonult.

A bárónőnek nem volt bátorsága a beteghez közeledni; az ajtóban állva, mereven tekintett a sötét férfiarczra, a mely nyugtalanul hánykolódott a fehér párnák közt. Iván báró néhány szokásos résztvevő kérdést intézett a szolgához. A bárónő még egyre mozdulatlanul állt, a kínos csendet most csak a sebesült lihegése s az ébresztő óra ketyegése zavarta.

– Talán mehetnénk? – indítványozta a báró. Etel atyja karjára támaszkodva távozott, a tánczosnő mély meghajlását merev főhajtással viszonozta…

Hajnalfelé a Lovrich-palota csöndjét sikoltó hangok zavarták meg. A báró éjfél után csodálatos ösztön által vezéreltetve, fölébresztette a bárónő komornáját s beküldte úrnője hálószobájába, – a leány rémülten jelentette, hogy a bárónő hidegen és élettelenül fekszik ágyában.

Az előhívott orvos már ismét eszméletnél találta Etelt s a báróval reggelig virrasztott mellette. Etel erős szervezete csakhamar helyreállította a szívgörcs által megszakított életműködést, másnap délben elhagyhatta ágyát.

A délután folyamán Szentmáray Dzsina látogatta meg, a grófnő szokása szerint kaczagva sietett barátnője nyakába.

– Mit látok, Etel, te is tudsz beteg lenni?

– Az éjjel egy kis szédülésem volt.

Dzsina levetette kabátkáját, aztán Etel lábához ült egy zsámolyra, barátnője térdére támasztva karját.

– Persze, Etel, már hallottál a párbajról? Az egész város másról se beszél. Szegény Zalkovszky – borzasztó! Ha ezt előre tudtam volna, néha udvariasabb lettem volna hozzá. A papa nagyon haragszik Kunra, – nem azért, hogy verekedett, de hogy ilyen nőért verekedett…

Etel figyelni kezdett. A párbaj okáról nem tudott még semmit, Iván báró gondosan elrejtette előle a hírlapokat.

– Nőért? – kérdezte.

– Talán nem is tudod, hogy Liviáért verekedtek, a szép tánczosnőért? Nem olvastad a lapokat?

– Nem olvastam semmit…

Dzsina grófnő kabátkája után futott és zsebéből előkeresett egy ujságlapot.

– Ezt kiollóztam magamnak – majd elolvasom…

Azzal a zárdában nevelkedett leányok éneklő hangsúlyozásával olvasni kezdte:

– Ma már teljesen lehullott a fátyol a tragédia részleteiről; keserű érzés tölti el az embert, ha megtudja, hogy egy történelmi nevezetességű név utolsó viselőjének el kellett véreznie egy kaczérságáról ismert tánczosnő kedvéért. Szomorú világot vet ferde társadalmi…

Dzsina megszakította magát, hogy ez nem érdekes, aztán más helyen folytatta az olvasást:

– Az összetűzés egy előkelő klubban történt, a melynek alapító ünnepélyén a két ellenfél találkozott. A boldogtalan herczeg néhány humoros és bizalmas körben éppen nem szokatlan megjegyzése egy ismert nevű tánczosnő magánéletére, annyira fölingerelte Kunt, hogy megfeledkezve magáról, elkövette az irtóztató sértést. Jellemző Kunra nézve, hogy ő ragaszkodott a küzdelem folytatásához, midőn az első golyóváltás után a herczeg megelégedett a nyert elégtétellel.

Dzsina grófnő gondosan összehajtotta az ujságlapot, mondva:

– Többet is tudok.

Azzal gondosan körülnézett s óvatosan suttogta Etel fülébe:

– Az a Livia kedvese Kunnak…

Aztán suttogó hangon folytatta:

– Kun nagyon féltékeny volt és megtiltotta neki, hogy udvaroltasson magának. Livia vissza is adta szavát egy gazdag zsidónak, a ki el akarta venni. Zalkovszky aztán a klubban panaszkodott, hogy Livia nem fogadta el a gyémántjait, a másét pedig elfogadja, – erre Kun megharagudott és arczul ütötte. Ez az igazság. Valószínűleg mindketten be voltak csípve, ilyenkor a férfiak könnyen összevesznek.

Etel bárónő elszoruló szívvel hallgatta barátnője pletykáit.

A herczeg ravatala egy vele rokonságban álló főúr palotájában állott. A temetés a közönség minden rétegeinek részvéte mellett folyt le; az elhunyt rangtársai, a kik életében tartózkodtak tőle, miután becsülete védelmében esett el, rehabilitáltnak tekintették és gondoskodtak róla, hogy a temetés a gyász és főúri pompa impozáns tüntetése legyen.

Az utczákat, a melyeken a gyászmenet áthaladt, nagy közönség lepte el, – a herczegi czímerrel díszített halottas kocsit a politikai és katonai világ előkelőségei követték.

Midőn a menet a Lovrich-palota elé ért, Dzsina grófnő megindultan ölelte át barátnőjét. A lobogó fáklyák, a koszorúkkal borított koporsó, a zene vontatott hangjai, a melyek a vastag ablaküvegen átszűrődtek, nem tévesztették el hatásukat: a grófnő keserves zokogásra fakadt. Szegény Zalkovszky!

Etel nedves szemmel bámult alá a zsibongó sokaságra. A mulandóság melankolikus akkordjai megérintették és végtelen csüggedéssel töltötték el. Most már tisztán tudta, hogy közte és Kun közt mindennek vége. Az érczkoporsóban pihenő halottal együtt örök nyugalomra tértek az ő lázas, szenvedélyes álmai is; jövő életében csak egy elv vezérelheti: a józan kötelességérzet.

Dzsina grófnő távozása után újabb látogató jött: Korláth gróf. Az őrnagy Zalkovszky temetéséről jött és teljes díszben volt.

– Hogy van Kun? – kérdezte Etel.

– Legyen nyugodt, sebei nem veszélyesek. Két hét mulva már elhagyhatja az ágyát.

Az őrnagy magyarázni kezdte, hogy a hirlapok teljesen elferdítve közölték a dolgot. Liviának semmi köze a párbajhoz, Kun alig ismeri a tánczosnőt és Zalkovszky puszta verekedési vágyból kötött bele. Etel gyönge mosolylyal hallgatta az őrnagy szavait, a melyek csak egy dologról győzték meg: hogy Korláth becsületes ember.

Sokáig tekintett elmerengve az utczára, aztán váratlan kérdezte:

– Emlékszik arra, hogy egykor menyasszonya voltam?

Korláth elpirult a gallérjáig…

– Úgy látom, emlékszik, – szólt Etel. – Arra is fog emlékezni, hogy eljegyzésünket sértő módon fölbontottam. Elhatároztam, hogy ezért elégtételt adok magának. Ha akarja, most ön utasíthat el engem, – fölajánlom a kezemet!

Az őrnagy talán először életében érzett szívdobogást.

– Nem tudja, mit tesz! – mondta szemrehányó hangon.

– De tudom. Azt is tudom, hogy szeret. Megértette ajánlatomat? Felajánlom kezemet, föltétel és magyarázat nélkül.

Korláthot keserűség szállta meg.

– Ha nem sejteném, minek köszönhetem boldogságomat…

– Téved, ha azt hiszi, hogy féltékeny szeszélynek. Magyarázatot azonban nem adok. Ha van bátorsága elfogadni, úgy, a mint vagyok – itt vagyok!

Az őrnagy szürke szeme villogni kezdett.

– Előbb azonban felelnie kell egy kérdésre, – szólt Etel. – Van jogom kezem fölött rendelkezni? Maga azt tudni fogja…

A bárónő élesen figyelt az őrnagyra. Ez nem habozott a felelettel. Reggel papirlapot talált tárczájában, s miután nem emlékezett, hogyan került az oda, elolvasta.

– Szeretnék élni, hogy a tiéd lehessek, – írta Attila Pogány Jolánnak. Korláth egyszerű fölfogása szerint ez csak egyet jelenthetett, – erre gondolt, midőn Etelnek a kérdésére felelt.

– Van joga!

A bárónő fájdalmas mosolylyal nyujtott neki kezet.

– Ha nem utasít vissza…

Az őrnagy ajkához vonta a finom ujjakat.

XXIX.

A mint Törökkuthy Agenor két napi távolléte után megjött Bécsből, egyenesen Attila lakására hajtatott. A gróf itt mint házigazda lépett föl és rendelkezéseit ellentmondást nem tűrő határozottsággal adta. Liviát, a kit a betegnél talált, udvariasan, de határozottan hazaküldte, megigérvén neki, hogy naponkint többször értesíteni fogja a beteg hogylétéről; a betegápolót elbocsátotta s helyébe saját komornyikját, az öreg Gábort rendelte; magának ágyat készíttetett a betegszobába s kijelentette, hogy egyelőre itt fog lakni. A sebesült ápolását szakértelemmel és önfeláldozással teljesítette; a jeges borogatásokat rendesen maga váltogatta, a míg szükségesnek látta s felváltva virrasztott Gáborral.

Attila úgy érezte magát, mintha gondos anyai kéz dédelgetné. A grófban most nem lehetett ráismerni az embergyűlölőre, kitünően értett hozzá, mint kell elűzni a betegszoba unalmát. Attila csak most látta, mily elbűvölően szeretetreméltó tud lenni Agenor.

A párbajról csak egyszer volt szó köztük.

– Szédültem s a sötétbe lőttem, de a sátán vezette a kezemet…