Part 13

A végzetes párbaj Kun Attilára nézve messzire ható következményekkel járt. A herczeg tragikus sorsa részvétet keltett mindenütt. Kiki ismerte délczeg alakját, a mely a fővárosi élet érdekes jelenségei közé tartozott. Zalkovszky az utolsó időben sűrűn közlekedett polgári körökkel és itt számos csodálója akadt. A lapok nekrológokat szenteltek neki, egyik-másikban az elhunyt életéből bizalmas visszaemlékezéseket közöltek ama bizonyos «vigasztalhatatlan barátok», a kik minden előkelő halott nevével reklámot csinálnak maguknak. A közönség szájában számos adomaszerű vonás keringett, a mely jellemezte a herczeg rokonszenves személyét. Egy képviselőnek, a ki meglátogatta halálos ágyán, tréfásan azt mondta:

– Végrendeletet nem csinálok, nincs egyebem, mint becsületem és monoklim… Egy előkelő lap erre megjegyezte, hogy ily «aeschilosi humora» csakis klasszikus lelkierejű embernek lehet. Voltak, a kik a herczegben egy erkölcsi elvet láttak elvérezni, a mely állást foglalt a terjedő erkölcsromlással szemben…

Minél tisztább fény esett az elhunyt sírjára, annál sötétebb árnyba borult Kun Attila alakja. A néptribun, a ki epébe mártott tollal gáncsolta az erkölcstelenséget, – viszonyt folytat egy ballettánczosnővel; az elvek férfia egy rózsaszínű rongy miatt kioltja egy ember életét! A homályos szerkesztői irodákból a megbotránkozás kiáltása tört elő. A zakatoló rotácziós gépek quousque-tandemet kiáltottak «az élettel és becsülettel űzött frivol játék» elé; – komoly hangok szólaltak föl, a melyek a törvényhozástól erélyes rendszabályokat követeltek az erkölcsök terjedő elvadulása ellen. A lovardában fölvillant puskapor ismét éles világosságot vetett a párbaj előitéletének rákbajára; a társadalom vezeklést vélt teljesíteni, midőn Kunt ostorozta.

Kun nem érzett magában hivatást a bűnbak szerepére. Nyilatkozatot tett közzé, a nyilatkozat rövid volt, de erős. Ez nem volt már a tömeg kegyét hajhászó politikus, hanem a zsentleman, a ki a magánéletéhez vezető ajtót becsapja a csőcselék orra előtt.

A nyilatkozat rossz hatást tett. A hetedik nagyhatalom veszélyeztetve érezte szuverén placet-jogát és sietett népfölkelését mozgósítani. Mindazok, a kik eddig Kun legkellemetlenebb szövetségesei voltak: apró zuglapok munkatársai, részben pápaszemes, szűkmellű urak, részben fiatal sihederek, félig tőzsde-galopinek, félig revolver-zsurnaliszták, – most poros íróasztalaik mögött megbotránkoztak azon, hogy akadt ember, a ki becsületbeli ügyben kétségbe merte vonni csalhatatlanságukat. A kormány lapjai siettek a fuldoklót teljesen alámeríteni. Olyan embert, a ki vizet prédikál és bort iszik, nem lehet komolyan venni. Egyik félhivatalos, a melynek politikai rovatát Bóditz szokta sugalmazni, komoly társadalmi bajt látott abban, hogy manapság lelkiismeretlen kalandorok képesek a közvéleményt terrorizálni.

Ily támadásokért sovány elégtételt nyujthatott Attilának, hogy főleg főúri körökben, magaviseletét kifogástalannak találták. Ama dilemmába jutott, hogy őt, a ki mindenkor demokrata elveket hirdetett, Zalkovszky rangtársai vették oltalmukba a «mob» támadásaival szemben…

Midőn először hagyta el lakását, a klubba ment ebédelni. Asztalnál az öreg Bóditz mellé került. Attila tudta, hogy a lovag már megbékült nejével s ezért nem minden él nélkül kérdezte:

– Még mindig legényéletet folytatsz, méltóságos uram?

– A hosszabb üléseket ürügyül szoktam használni, hogy egy-egy ebédre elpártoljak hazulról. A házi boldogságban is jó mértéket tartani.

Bóditz buzgón látott leveséhez, néhányszor lopva tekintett Attilára, végre közönyösen kérdezte:

– Mikor utazol?

– Ki mondta, hogy utazom?

– Nem emlékszem már, de úgy rémlik előttem, mintha valaki szóba hozta volna, hogy újabb afrikai útra készülsz. Te ott szép sikereket értél el.

Bóditz ezzel csak meg akarta erősíteni, a mit Attila úgy is tudott: hogy a kormány végleg elejtette.

– Hallottam, – mondta Bóditz később, – hallottam, hogy az ügyészség meg fogja inditani ellened a vizsgálatot.

– A számkivetésbe menőnek utolsó kivánságát teljesíteni szokás, – szólt Attila; – neked van befolyásod az igazságügyi tárczánál?

– Vajmi kevés! – szabadkozott Bóditz.

– Egy iskolatársam van, a kit szeretnék kineveztetni a kevei törvényszékhez.

Bóditz föllélegzett és följegyezte magának Kálváry nevét.

Délután Korláth látogatta meg Attilát.

– Sebeid szépen gyógyulnak? – kérdezte az őrnagy.

– Már alig érzek valamit.

Korláth sokáig gondolkozott, látszott rajta, hogy akar valamit. Végre megszólalt.

– Te Attila, emlékszel még utolsó párbeszédünkre a kevei kastélyban?

Attila meglepetten tekintett rá.

– Augusztus huszonkettedikén volt, – folytatta az őrnagy, – benéztem hozzád egy pohár konyakra, te akkor elmondtad, hogy Etel nem akar az enyém lenni.

– Miért említed ezt most?

– Mert azóta minden megváltozott. Etel az enyém akar lenni, – kért, hogy adjam ezt tudtodra…

Attila felszökött, mint a bozót farkasa a kopók csaholására, Korláth nyugodtan, de kissé sápadtan folytatta:

– Etel maga tette nekem ezt az ajánlatot. Én szó nélkül elfogadtam, úgy, a mint Kevén szó nélkül visszaléptem.

Az őrnagy egyszerű nyugalma oly hatással volt Attilára, hogy szintén erőt vett magán. Sötéten tekintett maga elé, de nem válaszolt.

– Meg vagyok győződve, – mondta Korláth, – és Etel is meg van győződve, hogy ezzel csak saját kívánságod teljesül.

– Honnan merítettétek ezt a meggyőződést?

Korláth azt a nyitott lapot nyujtotta át Attilának, a melyet ez a párbaj reggelén írt, lázas álmának hatása alatt.

– Tárczámban találtam, – mondta, – nem tudtam mi az, elolvastam.

Attila szórakozottan gyürte össze a czédulát.

– Tehát ezzel vége. Nincs egyéb hátra, minthogy szerencsét kivánjak.

Az őrnagy kissé meghajtotta magát. A hang, a melylyel barátja ezt mondta, nem tetszett neki. Mikor elindult, az ajtóban visszafordult.

– Nem szeretném, ha megbántottalak volna.

Attila barátja vállára tette kezét.

– Te becsületes ember, akarva se tudnál bántani.

Mikor egyedül volt gondolataival, arczpirító szégyenérzet vett rajta erőt…

– Mit szándékozol most tenni? – kérdezte Agenor, a kit meglátogatott.

– A komédiának vége, a lámpákat eloltják. Mielőtt teljesen besötétedik, elbúcsuzom jóakaróimtól s lemegyek Boros-Kevére.

– Minő terveid vannak jövődre nézve?

Attila kaczagott.

– Jövőmre nézve? Igaz! hisz nekem kenyér után kell néznem. Ej, majd pályázom a szabályozó társulathoz, – hátha megtesznek szakaszmérnöknek? A fizetés nem sok, de majd keresek magamnak takarékos asszonyt, a ki maga varrja a ruháit és rendben tartja a házamat. Vasárnap majd a polgármesterrel fogok tarokkozni…

– Kérdés, hogy a polgármester leül-e közönséges szakaszmérnökkel tarokkozni, – jegyezte meg Agenor, aztán leült a harmóniuma mellé. Később felhagyott játékával s mosolyogva lépett Attilához.

– Ezen is túl kell esned. Meglehet, hogy egyszer még szépnek fogod találni a ruhákat, a melyeket a feleséged szab. Egyelőre nem csodálnám, ha öngyilkosságra gondolnál.

Attilát elkeserítette, hogy bátyja oly könnyedén veszi mindazt, a mi ő vele történt.

– Tulajdonképpen jól van minden, a mint van, – mondta, – ha mások nem döntik fel kártyaváraimat, előbb-utóbb megtettem volna magam. A mit mondtam, azt szóról-szóra meg fogom tenni: lemegyek Kevére, megnősülök és pályázom a társulathoz. Ha nem adnak állást, talán te fogsz megtenni uradalmi mérnöknek – atyám is olyasmi volt.

– Atyánk is az volt, – igazította ki Agenor nyugodtan.

Attila meglepetten tekintett a grófra. Sejtette ugyan, hogy atyai részről is egy vérből származnak, de ezt a gondolatot soha ki nem fejezte.

Midőn távozott, Agenor melegen szorított vele kezet: ezt máskor nem szokta megtenni.

Az Andrássy-úton jól ismert fogat jött vele szemben. A hatalmas carossier-k kényesen ügettek, a kerekek nesztelenül surrantak végig a faburkolaton. A kocsiban Etel ült társalkodónőjével. A bárónő szeme futólagosan érintette Attilát, köszönését hideg fejbólintással fogadta.

Otthon levelet talált kiadójától. A derék nyomdatulajdonos, a kit a Nemzetőr rövid fönnállása óta vagyonos emberré tett, családapai minőségére hivatkozva, folyamodott a «képviselő úr ismert nagylelküségéhez», hogy lépjen vissza önként szerződésüktől, mert ha neve tovább is ott áll a lap alatt, a szép virágzásnak indult Nemzetőr rövid idő alatt tönkre fog menni. Egy tuczat vidéki kaszinó máris zamatos levelek kíséretében mondta föl az előfizetést…

– Patkány! – mormogta Attila.

XXX.

A pohár csordultig volt. A keserűség, a mely hetek óta összehalmozódott Attila szivében, csakhamar előtört.

A mint mozdulatlanul hevert a pamlagon, egy terv fogamzott meg agyában, a mely ellen első pillanatban föllázadt minden jobb érzése, de a mely éppen képtelensége által behálózta túlcsigázott képzeletét.

Ha e terv sikerül, bukása egy csapásra emelkedéssé fog válni. Vissza fog vonulni, de mint legyőzött is oly zsákmányt fog vinni magával, a melyért legyőzői irigyelni fogják. Az egyenetlen harczban övé lesz az utolsó szó. A társadalomnak, – a mely őt botrányhajhászással vádolja, – oly botránynyal fog felelni, a melynek emléke fenmarad évek multán is…

Íróasztalához sietett és remegő kézzel szakgatott mondatokat vetett papirra:

«Etel! Midőn küzdöttem, érted küzdöttem, – ha győztem volna, veled osztom meg győzelmem jutalmát. Elbuktam, le vagyok alázva, el kell hagynom a fővárost: követelem, oszd meg velem sorsomat! Nem kérdem, szeretsz-e, de ama hatalomra, a mely egykor karjaimba sodort, parancsolom, hogy kövess! Ma este kilencz órakor az indóháznál várlak. Bizton tudom, hogy ott leszel. Ne válaszolj, hanem jőjj! Várlak. Attila.»

Attila ezt a levelet a szolgájának adta, hogy vigye el a Lovrich-palotába és adja át Etel bárónőnek, úgy, hogy senki észre ne vegye.

Midőn a szolga visszajött és jelentette, hogy a levelet átadta, Attila pénzt és revolvert vett magához és elhagyta a lakását.

A pályaudvarnál oly meggyőződéssel szállt ki a bérkocsijából, hogy Etel nem fog eljönni. Így is jó! mondta elszántan. Megnyugvással töltötte el, hogy sorsa nemsokára teljesedésbe fog menni. Még csak nyolcz óra volt. Az elsőosztályú váróteremben egy képviselőtársát találta, a ki kerületébe készült, hogy beszámoló beszédet tartson. A képviselő meg volt győződve, hogy az elmondandó beszéd lesz nemsokára a politikai világ világ legfontosabb eseménye. Az új iskolának volt híve, zászlajára a közigazgatás államosítását írta.

– Vakmerőség tőlem, – mondta Attilának, – a főispán dühös lesz reám.

Oly fontosságot tulajdonított a dolognak, mintha az ész imádását akarná indítványozni a konventben. A képviselő végre fölült a vonatra, Attila kisietett a pályaudvar elé. Ha Etel jönni akar, most kell jönnie. A bérkocsik egymásután robogtak a fényesen világított csarnok elé. A futárvonat indulásra készen állt. Attila izgatottan járta be a várótermeket, – hátha Etel már ott van? – aztán ismét a kijárathoz sietett. Most egy elkésett fogat vágtatott az indóház elé, a kövezet szikrázott a lovak patkója alatt. A fogatból elfátyolozott, magas női alak szökött ki – nem volt Etel. A vonat elindult, zakatoló visszhangot keltve a csarnokban, majd eltünt az éjben.

Attila a menetrendet kezdte tanulmányozni. Valószínűnek tartotta, hogy Etel nem szabadulhatott idejekorán, de meg fog jönni az éjféli vonathoz. Jönni fog, hisz oly hangon írt neki, hogy jönnie kell.

Belépett az étterembe. A pinczérek unatkozva suttogtak a pénztár mellett, csak egyik asztalnál ült két utas. Midőn közelükbe telepedett, suttogni kezdtek. Kiváncsi lett, nem róla beszélnek-e és figyelni kezdett.

– Azt hiszi, hogy még tarthatja magát? – kérdezte az egyik.

– Semmiesetre, hacsak Weisz és fiai meg nem elégszenek harmincz százalékkal.

Újra a pénztárcsarnokba ment. A kocsik ismét robogtak, a szolgák futkostak, a portás unatkozó hangon hadarta el az állomásokat…

Éjfél után belátta, hogy várakozásának nincs czélja. Lassú léptekkel hagyta el a csarnokot. Az utczán gyerekes dacz szállta meg – jönnie kell! Azzal visszasietett. Döngő léptei egyhangú visszhangot keltettek a csarnokban, a villamos óra mutatója félelmetes gyorsasággal szökött előre.

Az üvegkupolán sápadt fény szűrődött be, – elindult az első reggeli vonat. A csarnokban nedves, fojtó szag terjedt, a pénztár előtt bepólyázott alakok mozogtak, rekedt hangon beszélgetve és kedvetlenül szivarozva.

Attilát idegessé tette az a gondolat, hogy a világos nap itt fogja találni és gyalog nekiindult a városnak.

A külváros apró házai közt egyes házóriások magaslottak, feketén furódva a sápadt égboltba. Az üzletek még be voltak zárva, csak itt-ott pislogott egy csapszék előtt piros lámpa. Attila nem vette útját lakása felé, hanem czéltalanul bolyongott tovább. A reggeli ég mocskos üvegharangként borult a városra, az utczákon nyomasztó kátrányszag terjedt el. A kocsiúton néhány otromba seprőgép haladt el. A reggeli csendet csak itt-ott kongó léptek és rekedt köhögés zavarta. Néha egy-egy nyurga alak siklott el mellette, hosszú léptekkel, szivarcsutkák után hajlongva.

Attila nem érzett bágyadtságot és önkénytelenül a Dunának vette útját. Csak akkor eszmélt föl, mikor már áthaladt a lánczhidon s az alagút sötétlő torka előtt állt, a melynek méhében még hosszú sorban csillogtak a gázlángok.

Nemsokára fölért a várba, a melynek falai közt mély csend honolt. – Megállt a bástya fokán s letekintett a pesti partra. Szeme végigrévedezett a háztömegen, a mely a parttól szétfutott a ködös szemhatárig. Az egész kép sűrű párakörben folyt össze, keleten számtalan gyári kémény okádta feketén kavargó füstellegeit a ködös magasba, az utczatorkolatokban violaszínű gőzfoszlányok úsztak, a tetők tengerére kétségbeejtő szürkeség nehezedett.

Attila ujjai görcsösen kapcsolódtak a revolver agya körül…

E pillanatban a keleti szemhatáron fölvillant az első napsugár. A város tornyai és szeszélyes kupolái diadalmasan bontakoztak ki a ködös fátyolból, a Dunán halvány aranypontok csillantak meg.

Attila feje fölött megnyílt egy ablak, csinos nő, fején piros kendővel, mosolyogva tekintett a napba.

Tehát van még napsugár, van még mosoly a világon?!

Attilát jóltevő melegség járta át. Gondolatai tisztulni kezdtek. Az éjjel szenvedélyes dacz töltötte el, később a tehetetlen düh vett rajta erőt, hajnalban kétségbeejtő fásultságot érzett, – az elő napsugárra megszólalt szíve, mint Memnon szobra, a hangzavarból békülékeny akkord csengett elő. Úgy érezte, hogy félelmetes álmon ment keresztül, álmon, a mely telve volt szívtelen önzéssel, gyötrő nagyravágyással, rideg dölyffel. Undor fogta el, midőn az elmult éjre gondolt, a melyet forró agygyal és sivár szívvel töltött az indóházban, – hálát érzett Etel iránt, hogy nem egyezett bele őrült tervébe.

Hajdani elpusztíthatatlan életkedve visszatért. Érezte, hogy mindaz, a mit pótolhatatlan veszteségnek tartott, nyomasztó tehertől szabadította meg. Most már semmi, semmi sem akadályozhatja abban, hogy Jolán karjába siessen és ezt a gyermeket oly boldoggá tegye, a mint az megérdemli.

Ruganyos léptekkel indult le a városba.

*

Hogy Etel bárónő semmi választ nem adott Attila levelére, annak egyszerű magyarázata az, hogy el sem olvasta a levelet.

A missis, a ki semmit sem vesztett rabtartó buzgalmából, véletlenül tanúja volt a bárónő és Attila szolgája közt lefolyt rövid párbeszédnek és a mint a szolga távozott, ölyvként csapott a a levélre, a melyet Etel a kezében tartott.

– Mit jelent ez? – kérdezte Etel megütközve.

– E levél Kuntól van, ismerem kötelességemet. – A missis zsákmányával az ablakhoz lépett.

Ez több volt, mint a mennyit Etel büszkesége elviselhetett. Sápadt volt a felindulástól. E pillanatban Iván báró lépett a szobába. Nem értette, mi történt itt, de ösztönszerűleg a levél után nyúlt, a melyet a missis feléje tartott.

– Atyám, – szólt Etel, – e levél hozzám van czímezve.

– Kun írta, – vágott szavába a missis.

– Kun?

Iván bárót villamos ütés járta át. – Etel azonban megelőzte és gyors mozdulattal kikapta a levelet társalkodónője ujjai közül.

– A levelet! – kiáltotta Iván.

Etel a kandallóig hátrált, sápadtan és villogó szemmel tekintett atyjára.

– A levelet meg fogom mutatni vőlegényemnek, – senki másnak!

– Látni akarom! – kiáltott Iván báró magánkívül, azzal megragadta leánya csuklóját.

Etel villámgyorsan a kandallóba vetette a papirlapot – egy föllobbanó lángnyelv megsemmisítette a vita tárgyát. Aztán kiszabadította karját atyja kezéből és a missishez fordulva, hidegen mondta:

– Arczátlan cselédet nem tűrök meg szolgálatomban, – ön el van bocsátva!

Úgy látszott, hogy atyjának is tudna hasonlót mondani, de aztán megelégedett azzal, hogy egyetlen szót vágjon az arczába:

– Nemes?!

XXXI.

Attila az éj izgalmai után édes szendergésbe merült. Egyszerre álmából az a kellemetlen érzés riasztotta föl, hogy éles szempár irányul rá. A kerevet előtt Gábor állt, Agenor komornyikja.

Az öreg lassan bólintgatott fejével Attila felé.

– Mi az? – kérdezte a képviselő álomittasan.

Gábor beszélni akart, de csak néhány érthetetlen szót dünnyögött, aztán hosszú, görcsös zokogásba tört ki.

– Az én uram… az én jó uram… – dadogta.

Attilát szörnyű sejtelem fogta el.

– A grófot baj érte? A gróf – meghalt?

A komornyik igent intett. Attila visszahanyatlott nyugvóhelyére, majd talpra szökött s kalapja után nyúlt.

A Törökkuthy-palota kapuja tárva volt, a folyosókon rémült arczú cselédek tanácskoztak. Attilát ösztöne a gróf hálószobájába vonta. A szobában két férfit talált: egy orvost meg egy rendőrtisztet, az utóbbi éppen a jegyzőkönyvet vette föl. Az éjjeli szekrényen két viaszgyertya égett, a szobát sajátságos, édeskés illat töltötte be. A halott ágyában feküdt. A selyemtakaró föl volt vonva mellére, megtört szeme nyiva maradt, egyik keze lecsüngött az ágy szélén.

– Az öngyilkosság megállapítható? – kérdezte a rendőrtiszt.

– Meg! – felelte az orvos; – a gróf úr éjfél után két órakor követte el tettét, – a kandallón álló órát legalább akkor állította meg. E selyemkendőt kloroformba áztatta és arczára borította, – a belélegzett gőz nemsokára álomba merítette; a halálnak még hajnal előtt kellett bekövetkeznie.

A rendőrtiszt egy papirlapot mutatott Attilának.

– Megismeri a gróf úr írását?

A lapon csak néhány szó volt:

«Tettem oka életuntság. Végrendeletem a közjegyzőnél van. A szükséges rendelkezéseket öcsém, Kun Attila fogja teljesíteni.»

– Bátyám írása, – szólt Attila.

A két úr eltávozott, Attila magára maradt a halottal. Leült az ágy szélére és kezét bátyja hideg kezére téve, hosszasan tekintett arczára.

Tehát bevégeztetett! A titokzatos tragédia utolsó felvonása lejátszódott!

A reggeli szellő megmozgatta a nyitott ablak függönyeit és meglobogtatta a gyertya lángját, Attilának úgy tetszett, mintha a halott lassan ringatná fejét…

Merengéséből Gábor zavarta föl, a ki szónélkül levelet nyujtott át neki. A levél Agenor kezétől származott. Attila az ablakhoz lépett, alig olvasott azonban néhány sort, midőn az ajtó újra megfordult sarkában s egy inas borotvált arcza tekintett be.

– Senki sincs bent, – szólt hátra.

Attila önkénytelenül összevonta a függönyt, midőn Etel és Iván báró léptek a halottas szobába. A bárónő világos ruhát viselt; a mint gyors léptekkel az ágyhoz sietett, chypre-illat vegyült a szoba viasz- és kloroformszagába. Etel letérdelt a a szőnyegre és imádkozni kezdett, Iván báró kiváncsi borzongással tekintett a halottra és szánakozva csucsorította össze a száját.

– Szegény! – mondta, – mindig gondoltam, hogy ez lesz a vége…

– Hagyjanak magamra, – szólt Etel fátyolozott hangon.

Atyja csodálkozva tekintett rá, de aztán teljesítette a kivánságát.

A mint az ajtó bezáródott, a leányon hirtelen változás ment végbe, úgy, hogy Attila, a ki már ki akart lépni rejtekéből, újra összevonta a függönyszárnyakat. Etel felszökött a szőnyegről, ajkán halk, de végtelen fájdalmas sikoly tört ki, a minőt csak a halálra sebzett szív talál, aztán szemrehányó, keserű hangon szólt a halotthoz:

– Nem akartál élni? Te kevély, te bűnös ember!

Szavait kínos zokogás fojtotta el. Most bizonytalan léptekkel közeledett az ágyhoz s lehanyatlott annak szélére. Sokáig nézte a halottat, félénk, majdnem ellenséges szemmel, aztán egyszerre könyei közt mosolyogva, halk, édes hangon mondta:

– Most nem tilthatod meg, hogy szeresselek, mint megtiltottad életedben.

Attilán borzadás futott végig, mintha őrültet hallana beszélni.

Etel most már egészen közel hajolt a halotthoz s kezével gyér haját simogatta.

Az ajtón halk kopogtatás hallatszott, Iván báró bedugta fejét.

– Talán elég volt már, Etel? Fölizgatja magát…

– Még egy pillanatig! – szólt Etel esdő hangon.

Miután az ajtó újra bezáródott, ismét a halott fölé hajolt.

– Bocsáss meg – én is megbocsátottam neked.

És habozás nélkül megcsókolta Agenor hideg ajkát. Aztán megtette azt, a mi eddig senkinek sem jutott eszébe: lezárta a halott nyitott pilláit.

Attila ismét egyedül volt gondolataival. Rövid pár percz éles világosságot vetett oly sok dologra, a mely eddig homályban volt előtte. Most már ismerte Etel titkát. Mily mély lehetett a bárónő szerelme, ha a sok évi mellőztetés után is ily szenvedélyesen tört napfényre! A megszégyenülés egy nemét érezte, a midőn megtudta, hogy a gyöngéd rokonszenv, a melyet Etel ő iránta érzett, nem volt szerelem, hanem Agenor iránti szerelmének egy szegény morzsája, a melyet talán csak bátyjához való hasonlatosságának köszönhetett.

Aztán bátyja levelét kezdte olvasni, a levél hosszú volt.

«Keserű gúnyja a sorsnak,» – írta Agenor, – «hogy engem, a ki mindenkor őszinte megvetést éreztem társadalmi előitéletek iránt, társadalmi előitélet kerget halálba. Hogy rövid legyek: amerikai párbaj «áldozata» vagyok. Ellenfelem nem él már. Nem akarom magamat az úgynevezett «lovagiasság» nimbuszával övezni, azért elmondok neked mindent, a mi érdekelhet.

Hét év előtt, – midőn még tettleges szolgálatban voltam, – Zalkovszky herczeg és én egy leányt szerettünk. Kiki a maga módja szerint szerette. Én meg voltam győződve, hogy boldogságom függ a leány birásától, – Zalkovszky érzelmeire, mint nyiltan bevallotta, nagy hatással volt imádottjának vagyona.

A leány nekem adott előnyt. Zalkovszky véralkata mellett semmi sem volt természetesebb, minthogy e miatt belém tűzzön. Egy alkalommal egy ló patkolása miatt vitát provokált velem s mert fölismertem szándékát, súlyos sértéssel vetettem véget az ízetlen jelenetnek. Ő ezt ugratásnak nevezte. A sértés fölötte súlyos volt. Ellenfelem még aznap lakásomra jött s indítványozta, hogy amerikai párbajjal intézzük el viszályunkat. Bármennyire szokatlan is tisztek közt a párbaj eme neme, álszégyenből, nehogy kevésbbé elszántnak tartson, elfogadtam ajánlatát. Pezsgős fővel tettem, de józan állapotban sem tettem volna egyebet. Ketten aztán épp oly regényes, mint ízetlen módon elhatároztuk, hogy közös imádottunk döntsön sorsunk fölött.

Tervünk keresztülvitelére másnap közös látogatást tettünk a kastélyban. Délután kártyáztunk Etellel. Etel osztott, az első kártya, a melyet fölütött, pique-hetes volt. Megállapodásunk szerint ezzel el volt döntve, hogy a vesztes fél hét év mulva tartozik magát megölni. Azt hiszem, mindketten megkönnyebbülést éreztünk, – hét év hosszú idő! A komédia tovább folyt. A ki kettőnk közül elveszíti az első játszmát, eljátszotta életét. Etel vesztette el az első játszmát, én a másodikat. Ezzel sorsom el volt döntve. Szolgálati teendők ürügye alatt elhagytam a kastélyt.

Nem tudom, undor vagy kaczagás fog-e el, midőn ezt olvasod, – mindkettő jogosult. Becsületszavam arra is kötelezett, hogy végleg lemondjak Etelről. Visszavonultam tőle, e lépésnek köszönhettem a fölfedezést, hogy szeret. Sokat szenvedtem, a midőn egy tiszta szerelem szűzies nyilvánulásaira közönynyel kellett felelnem. Sokáig nem is győztem a természetellenes küzdelmet.