Part 14

Egyszer, – magam sem tudom már, hogyan esett, – egyszerre karomban tartottam a leányt s éreztem csókjait ajkamon. Midőn kíjózanodtam mámoromból, beláttam, hogy kerülnöm kell Etel veszélyes közellétét. Kezdetben az volt szándékomban, hogy szilaj vígságban töltöm életem utolsó éveit, most azonban magány és nyugalom után vágyódtam. A mint tudod, lemondtam a szolgálatról és följöttem a fővárosba – haldokolni. Itt, a nagyváros zajában, a hol mindenki el van foglalva magával, könnyebben kerülhettem el az emberek figyelmét.

Gyakran zúgolódtam sorsom ellen, – hogyne! Sorsomat egy pezsgős fővel adott «becsületszó» képviselte. Gyakran vetettem föl magamban a kérdést: vajjon az ember, a kinek a teremtés szeszélye egy csöppet engedélyezett a végtelenség tengeréből, kötelezheti-e magát az önmegsemmisítésre? Midőn most rövid, talányos álomélet után fejjel ugrom a szürke semmibe, kaczagtató frázis gyanánt cseng fülemben a – «lovagiasság!»

Most veszem észre, hogy fölösleges dolgokkal untatlak. Rövidebb leszek. Egy keserű elégtételem megvolt: Zalkovszky nem ért czélt a leánynál!

Mikor Zalkovszkyt lelőtted, sohasem érzett öröm érzete vett rajtam erőt. Az elfojtott életkedv fölpezsgett bennem. Fiatal vagyok, boldog lehetek még! Zalkovszky sírjába vitte párbajunk titkát, – én élhetek! élhetek!

Ekkor levelet kaptam, a melyet Zalkovszky halálos ágyán írt. _Elvárom, hogy beváltod szavadat!_ Ez a volt tartalma. Sorsom el volt döntve. Nem mintha ez a figyelmeztetés hatással lett volna «becsületérzésemre», – de a határtalan fanatizmus, a mely túléli a halált is, lesujtott. A klubok lelkiismeretlen fosztogatója meghal a becsület nevében és sírba szólít a becsület nevében. És ezt őszintén teszi! Meg vagyok győződve, hogy Zalkovszky, ha az én helyzetemben lett volna, egy perczig sem habozna «szavát beváltani»…

A sok évi haldoklás kifárasztott, ha akarnék sem tudnék már boldog lenni. Érzem, hogy nem vagyok köteles meghalni, – de nincs erőm élni. Édes megnyugvással tölt el a pihenés, a végnélküli pihenés eszméje. Hogy a frázis teljes győzelmet ne arasson, egy nappal később hajtom végre magamon az itéletet, a mint «becsületemmel» kötelezve vagyok. Hidd el, alig győzöm már ennek az egy napnak a végét bevárni.

Sejteni fogod, hogy a leány, a kinek szerelme oly végzetes befolyással volt életemre, Lovrich Etel. Kivánom, hogy Etel soha meg ne tudja, mennyire szerettem és szeretem most is. Ő még boldog lehet, nem akarom megháborítani lelke nyugalmát.

Vagyonomat rád hagytam.

Végül még egyet. Tanulmányoztalak, ismerem előnyeidet és hibáidat. Ha boldog akarsz lenni, ne vezettesd magad eszed, de még kevésbbé képzeleted által, hallgass egyszerűen szíved szavára. Én mondom neked: a világ még nem annyira romlott, hogy benne a szív delejtűjével el ne lehetne igazodni.

Feledd el minél előbb halványuló árnyékomat, de ha éppen rám gondolsz, jusson eszedbe, hogy jobban szerettelek, mint sejtetted. Jó éjt! Agenor.»

Attila növekedő megindulással olvasta végig e sorokat. Megszégyenülés és bánat fogta el; – bánat, hogy bátyját ama torzképek után itélhette meg, a melyekben a haldokló kedvét lelte, megszégyenülés, midőn saját kellemetlenségeit összehasonlította e martir szenvedéseivel.

Midőn most a halotthoz lépett, keserű elégedetlenséget érzett a sors igazságtalansága miatt, hogy ennyi fájdalomnak nem tudott más megoldást találni, mint a megsemmisülést…

– Megsemmisülés?

Minél tovább szemlélte a rokonvonásokat, annál inkább lepte meg a vidám nyugalom, a mely az arczon elterült, mióta Etel keze lezárta pilláit. A megtört, félig behunyt szem titokzatos fényben csillog, az ajk körül rejtelmes, diadalmas mosoly mutatkozik, – mintha az anyag bilincseiből fölszabadult szellem éppen most siklana ki a kutató emberi elme durva keze közül, hogy ujjongva szálljon a napfényes magasba…

XXXII.

Verőfényes tavaszi nap volt, Kun Attila gyors léptekkel sietett a Lovrich-palotába. A kapustól megtudta, hogy Etel bárónő a kertben van, tehát odairányította lépteit. Rövid keresés után rátalált. Etel egy padon ült a verőfényben, gondolataiba volt elmerülve és napernyője hegyével íveket rajzolt a sárga homokba. Attilának eszébe jutott első találkozásuk, mikor a bárónőt hasonló helyzetben lepte meg, csakhogy termetét most fekete gyászruha fedte, a mely megindító bájt kölcsönzött halvány arczának.

A bárónő meglepetten tekintett föl.

– Csodálkozik, hogy itt lát? – kérdé Attila. – Ittlétemnek egyszerű oka van: búcsuzni jöttem.

Etel zavart volt, midőn ösztönszerű udvariassággal helyet kinált neki.

– Elutazik? – kérdezte aztán szokott fátyolozott hangján.

– Elutazom. Valószinü, hogy sokáig nem fogjuk egymást látni, de az is meglehet, hogy utaink szétválnak örökre. Nem akarok távozni anélkül, hogy öntől egy szives búcsúszót ne vigyek magammal.

Etel kissé összevonta szemöldökét s szótlanul tekintett Attilára.

– Feledje el mindazt, a mi köztünk történt, – folytatta az – és bocsásson meg, hogy valaha utjába álltam. Egyszer azt mondta, hogy úgy szeret, mintha testvére volnék. Kényszeríteni akartam, hogy nekem több legyen testvéremnél, – meglakoltam érte. Ama testvéri szeretet emlékére kérem: bocsásson meg vakmerő levelemért… Őrült voltam, midőn irtam.

– És mi volt ama levélben? – kérdezte Etel.

– Hogyan, nem olvasta?

– Nem. Atyám kényszerrel akarta tőlem elvenni, én olvasatlanul elégettem.

– Ezt őrangyalom tanácsolta önnek! – szólt Attila a legnagyobb örömmel. – Most már meg fog bocsátani, hiszen nem tudja, minő nyomorult voltam!

Etel nem válaszolt, hanem hidegen kérdezte:

– Hová utazik most?

– Boros-Kevére.

– Mi dolga lesz ott?

– Egy régi tartozást kell megfizetnem. Itt már nincs mit keresnem, de nem is tudnék itt maradni. Megelégeltem a fővárosi életet. Az utczákat, a palotákat, az embereket, – mindezt rútnak, kicsinyesnek, kétségbeejtően szürkének találom. Haza fogok menni. Az utolsó évek emlékét kitörlöm életemből és újra ott kezdem életemet, a hol három év előtt voltam.

– Eszerint nem volt szerelem, – szólt Etel, – hanem szeszély, a mi ama nőhöz – ama tánczosnőhöz lánczolta?

– Liviához? Sem egyik, sem másik. Livia, mint oly sokan, szinte abban a meggyőződésben élt, hogy miatta volt a párbaj…

– És nem úgy van? – kérdezte Etel bizalmatlanul.

– Nem.

– Igazat beszél?

– Hinni fog, ha bátyám emlékére mondom.

– És – hogyan került ama nő az ön lakására?

– Regényes kötelességének tartotta, hogy ápoljon. Én akkor eszméletlen voltam. Agenor később eltávolította, – azóta nem is találkoztam vele…

A bárónő arczát sötét pir futotta el, fejét keblére csüggesztette. Sokáig hallgatott, végre tétovázó szemmel tekintett Attilára.

– Megbocsát?

A fiatalember ajkához emelte a feléje nyújtott kezet.

– Most már a régi, testvéri szeretettel kivánom: legyen boldog! – mondta Etel.

Attila fölkelt. A bárónő egy gyűrűt huzott le ujjáról, tejopál czímer, apró gyémántokkal szegélyezve.

– Szeretném, ha e gyűrűvel jegyezné el menyasszonyát, – azt fogom képzelni, hogy hozzájárultam a boldogságához.

Attila ujjára vonta a gyűrűt, aztán eszébe jutott valami.

– Ajándékát ezzel viszonozom, – mondta, selyemkendőt nyújtva át Etelnek. Sötétpiros ceyloni kendő volt, sarkába Agenor czímere hímezve.

Etel ösztönszerűen arczához emelte a kendőt.

– Csodálatos illat, ezt már éreztem valahol.

– Kloroform illat, – szólt Attila halkan.

Etel arczát hirtelen pir futotta el, a kendőt ajkához szorítva, mohón szívta be illatát.

– Isten önnel, – szólt Attila.

A bárónő kezet nyújtott neki, de aztán meggondolta magát és viruló arczát nyújtotta. Egy pillanatig úgy látszott, mintha kedve volna sírni, de aztán kivonta magát karjából.

Attila Korláthot és Bóditz századost találta lakásán.

– Kikisérlek a vasúthoz, – mondta az őrnagy.

– Én pedig újra köszönetet jöttem mondani, – szólt Bóditz, – atyámtól pedig ezt a levelet hoztam.

A levelet az igazságügyminiszter írta Bóditz lovaghoz, értesítve, hogy a boros-kevei bírói állást Kálváry Kálmánnal, – mint a szorgalma és képzettsége folytán legméltóbb pályázóval – szándékozik betölteni.

Attila tárczájába rejtette a levelet. Egy hasznát hát mégis látta politikai szereplésének: örömet okozhatott egy becsületes embernek.

XXXIII.

A lapály fölött tavaszi szél csattogtatta szárnyait, a nádas zúgva hajlongott előtte. A vasuti töltés mentén hollósereg emelkedett föl, lomha szárnycsapásokkal lendülve a ködös magasba.

A római sánczra dülő czigánysátorból barna arczok bámultak a futárvonat után, a mely a sápadt reggeli fényben zakatolva sietett délnek, a kevei róna méhébe.

Mire kivilágosodott, halk tavaszi eső kezdett permetezni, párhuzamos gyöngysorokat rajzolva a kocsiablakokra. Attila álmodozva ült egyik kocsiban, a vágtató kerekek üteméből egy régi, gyermekkori dalt zümmögött fülébe

Álmodozásából éles fütty riasztotta föl: Boros-Keve!

Még minden a régiben van! Előtte fekszik a hegység a török várral, a város, a melynek apró házai félénken lapulnak a hatalmas templom körül. Az indóház előtt ott áll a Csillag ütött-kopott bérkocsija, a bakon ugyanaz a parasztkocsis pipázgat, a ki évekkel ezelőtt a Lovrich-kastélyba vitte. Az a titokzatos gyári kazán is ott fekszik még az út szélén…

Amint a kocsi lassan végigdöczögött a főutczán, a melynek alacsony, virágos ablakai mögött halkan suttogott a kisvárosi élet, Attilát egyszerre csodálatos látomány szállta meg. Tegnap Jolánnál járt, a leány fehér kötőjével kaczagva futott eléje. Ma ismét Jolánhoz megy és a leány ismét kaczagva fog karjába repülni. A mi pedig tegnap és ma közt történt, az egyike volt ama félelmetes álmoknak, a melyeket a gondviselés sötét éjjel azért bocsát ránk, hogy véget vessen kételyeinknek és édessé tegye a verőfényes napot.

Pogányék csak nyáron tartózkodtak a Pogányvárban, különben a főutczában levő házukban laktak.

Midőn Attila belépett a csinos udvarra, úgy érezte, hogy térdre kell borulnia és megcsókolnia a hófehérre súrolt küszöböt. A komondor rögtön megismerte régi jóakaróját és nyihogva ugrándozta körül.

A csinos szobaleány felsikított:

– Jézus! a nagyságos Attila úr, – hogy fog Jolán kisasszony örülni!

Attila megtudta, hogy Pogányné a nyaralóba ment, a tavaszi munkálatokra vigyázni; Jolán valamelyik barátnőjét kereste föl, délelőtt azonban ő is felmegy a hegyre.

Elhatározta, hogy megkeresi Jolánt a városban. Ha kétszer végigsétál a főutczán, bizton az ablakokba csődül az egész leánynépség, ezek közül kiválaszthatja magának Jolánt.

A templom boltíves kapujából énekhangok szürődtek elő. Delejes erő vonzotta befelé; egy jóarczu öreg helyet csinált neki a padban.

A főoltár Mária-képe élő virággal volt koszorúzva, a lépcsőket piros szőnyeg fedte, az istentisztelet nagy ünnepélyességgel folyt. Az orgona hangjai szétáradtak a hatalmas oszlopok közt, a keskeny gót ablakokon ferde fénysávok szürődtek az oltárfülke hüvös homályába. A gomolygó tömjénfüstöt ezüst köddé változtatta a verőfény.

A zene és ének halk zsongássá folyt össze Attila fülében és idegeit, a melyek hetek óta kínos rezgésben voltak, édes megnyugvással töltötte el. Kezére hajtotta homlokát; midőn mély csend közepett harangcsengés hirdette az áldozat bemutatását, gyermekkora óta nem érzett kegyeletes borzongás futotta át. Az egyhangu éneket mekegő férfihang vezette, máskor ez kihivta volna gunyolódását, most halk zümmögéssel kisérte. Úgy érezte, hogy ez egyszerű alakok közé kell vegyülnie, hogy velük egyetemben jámbor áhítattal dicsérje istent, a bűnbocsátó, az irgalmas istent.

A boltíves ablak egy kék üvegvirágán napsugár tört keresztül, vakító fénynyel árasztva el egy női kalapot, a melynek viselője a túlsó padsor sarkán térdelt, Attila nem láthatta arczát, de üde, fehér nyaka delejes erővel bilincselte le szemét. A leány, a ki eddig buzgón imádkozott, most fölemelte fejét és gyermekes kiváncsisággal tekintett a magasba, honnan ízzó üvegvirág kék dicsfényt szórt rá. Attila szíve félelmetes hangon dobogott. – Jolán volt! Vállban és csípőben kissé szélesebb, derékben kissé karcsubb, a félszeg gyermekleányból viruló nő fejlődött, de még mindig a régi Jolán. Ugyanaz a gyermekes, puha áll, az a komoly és mégis kiváncsi szem, azok a megindító tiszta vonások, a melyek utóbbi időben oly gyakran jelentek meg álmában.

– Minő ünnep van ma? – kérdezte szomszédjától.

Az öreg csodálkozva tekintett rá.

– Gyümölcsoltó boldogasszony.

Az istentisztelet véget ért, a hivők tolongva hagyták el a templomot. Attila iparkodott Jolánhoz jutni, de az ellenkező irányban hullámzó emberáradat szétválasztotta őket. A szabadban hiába nézett körül a zsibongó sokaságban; miután az utolsó anyóka is elhagyta a templomot, jó ideig még kutatva bolyongott az utczákon, aztán gyors léptekkel a hegynek indult.

A lejtőt hűvös szél járta, az útszélen a rügyező kökénybokrokon esőcseppek csillogtak, a fényes, tejszínű magasban csiripelő pontok úsztak. Attila levette kalapját és teli tüdővel szívta a nedves tavaszi levegőt; lépteit mindinkább gyorsította, a legmeredekebb helyen már futott is.

A nyaraló elhagyatva állt a még puszta kert fölött. Attila nem ment az ajtó felé, hanem a szőlőknek vágva, megkerülte a házat. Az erkély ponyvája le volt eresztve, talán éppen most feszítették ki. Dobogó szívvel állt meg, közvetlen közelében, a ponyva mögött két ismerős hang hallatszott: Jolán és Kálváry hangja.

– Nyáron majd fürdőbe viszem, – szólt éppen a jegyző.

– Mi jutott eszébe, maga pazarló! – feleselt Jolán. – Itt fogunk lakni a Pogányvárban, maga reggel lemegy a hivatalba és délután feljön ismét.

– Délben is feljövök.

– Azt nem engedem meg, – tönkre futná magát. Majd a Csillagban fog ebédelni.

– Abból nem lesz semmi, nem azért házasodom meg, hogy tovább is a Csillag sületlen rostélyosait egyem.

– Ej? Talán azért, hogy kisült rostélyosokat kapjon? Telhetetlen!

– Maga tudja, hogy akkor is elvenném, ha egész életemen át száraz kenyeret kellene ennem.

– Nem tudom, nem is hiszek semmit.

– Elhiszi most?

Egy csók, – a leány kaczagva védekezett. Attila a fal tövének durva köveihez támasztotta homlokát. A jegyesek vígan fecsegtek tovább.

– Kissé mégis szeret? – kérdezte Kálváry.

– Kissé, – bár magam sem tudom, hogyan jött az egyszerre. Még mikor beteg lettem, azt hittem, sohasem fogom szerethetni. Magának akkor Budapestre kellett utaznia és rajtam kinzó türelmetlenség vett erőtt, – vártam, egyre vártam…

– De nem engem!

– Nem tudtam, kit várok, de éreztem, hogy valakinek jönnie kell és egészséges leszek ismét. Mikor betegágyam mellett egy résztvevő alak jelent meg, egyszerre nyugodt lettem. Lázamban sokat töprengtem azon, ki lehet az, a ki a mamával ágyam mellett virraszt – néha a keze után is tapogattam. Mikor aztán egy nap fölismertem magát, lássa, akkor öröm fogott el, hogy maga az és nem más, és éreztem, hogy magát szeretem és nem mást. Hanem illetlen volt a mamától, hogy az ágyamhoz eresztette!

Kálváry kissé el volt érzékenyedve.

– Lássa, édes, – mondta, – oly boldog vagyok, hogy kezdek félni a boldogságomtól. Szinte hihetetlen, hogy ez így tartson. Ha most nem neveznek ki bírónak, várnunk kell az esküvővel talán egy évig, talán tovább is…

– Várni fogunk egy évet, ha kell tizet is, – szólt Jolán határozottan.

– De – ha az az ember visszajön.

– Kálmán!

– Minden sikerül neki, amit akar, – meglehet, hogy ki fogja nyujtani a kezét maga után, – Jolán, én nem tudok maga nélkül élni!

– Maga néha ostobaságot beszél, – jegyezte meg a leány szárazon. – Törődik ő ilyen vidéki libával, a minő én vagyok?

– De ha mégis törődik? – élhetetlenkedett Kálváry.

– Akkor azt mondom neki: sohasem szerettél, most sem szeretsz, nem is tudsz te igazán szeretni. És ha szeretnél is, tanulj meg te is egyszer lemondani.

A jegyesek elhallgattak, Pogányné lépett az erkélyre. A jó asszony egyszerre fölsikoltott:

– Irgalmas Istenem, – Attila!

Attila mosolyogva lépett az erkélyre.

– Ez aztán meglepetés! – dadogta Kálváry.

– Minő sápadt; talán beteg? – kérdezte az özvegy aggódva.

Attila fejét rázta.

– Semmi, – kissé kifáradtam, rég nem jártam hegyen.

– Ülj le! – szólt Jolán, – a ki csipőre tett kézzel, nagy szemmel tekintett rá.

Attila leült és mosolyogva tekintett barátjaira. Homlokán hideg verejték gyöngyözött.

– Tulajdonképpen azért jöttem, – mondta, – hogy szerencsét kivánjak eljegyzéstekhez. Kálmánnak hoztam is valamit. – Azzal kivette tárczájából a miniszter levelét.

A jegyző növekedő örömmel olvasta, aztán vígan kiáltotta:

– Hat hét mulva megtartjuk az esküvőt!

Mikor Jolán komoly arczába tekintett, hirtelen elnémult, a leány azonban lopva érintette a kezét.

– Ugy-e, Tila, – szólt a leány, – ezután törökkúti földesúr leszel, – akkor majd büszkeségedben meg sem látsz bennünket!

Attila egy pillanatig Jolán szemébe nézett, homlokán a sebhely vérvörös lett, aztán fölállott s kalapja után nyult.

– Maradj hát! – szólt Jolán kedvetlenül.

– Nem lehet, dolgom van.

– Mikor látunk ismét?

– Talán néhány év mulva.

– Hogyan? Hová mégy?

– Afrikába, – volt a száraz felelet. – Már első izben Nejosszumig akartam menni, de nem sikerült, – most ráérek s el fogok menni Nejosszumig.

A jelenlevők összenéztek, egyik sem tett kisérletet, hogy a fiatalembert tovább tartóztassa. Amint Jolán végigtekintett barátján, a ki sápadt arczczal, beesett szemmel, béna karral állt előtte, egyszerre köny szivárgott a szemébe.

Attila távozott. A hegyi úton habozva megállt, úgy látszott, mintha a város felé akarna menni, de aztán megfordult s a törökkuti hegyeknek vágott.

Jolán némán állt anyja és vőlegénye közt s nedves szemmel tekintett a magas alak után, a mely sietve haladt föl a távoli magaslaton.

– Minő ember! – mondta keserüen, – egyszer sem néz vissza!

Attila lihegő mellel és lüktető halántékkal folytatta útját. Érezte, hogy a fárasztó hegymászás jót tesz neki és ösztönszerűen a legmeredekebb kúpnak, a várhegynek vett irányt.

Nemsokára belépett a törökvár düledező kapuján, aztán fáradtan dőlt az északi bástya fokára.

Egykor itt ült amaz iskolás leány a vércsével vállán, amikor elmondta a könnyelmű asszonyok bohó regéjét.

A városban most delet harangoztak. A sugártornyok kőrostélyaiból kitörő harangzúgás diadalmasan járta át az éles tavaszi levegőt.

Lenn a mélyben komoran állt a kastély a park lombtalan fái közt, – a lejtőről a Pogányvár piros bádogteteje integetett. Két csinos játékszer, a melyet valamely óriás gyermek felejtett ott.

Attila a magasba tekintett s egy korai fecskére figyelt, a mely félénk csicsergéssel kerengett a végtelen ürben. Néha sebes ívekben lecsavarodott a magasba, a hol elenyésző pontnak látszott, aztán ismét lesiklott a mélybe, hogy fáradt szárnynyal újra kezdje czéltalan útját.

Attila úgy érezte, mintha az árva madár saját lelke volna, a mely czéltalanul tévelyeg a nagy, szürke semmiségben.

A kevély férfi lehajtotta fejét és keservesen sírt.

KÉPJEGYZÉK.

1. A titokzatos félhomályban egy kiszáradt szökőkút tritonjai fehérlenek 5

2. A leány Attila lábaihoz dobta nagy szalmakalapját, kezeit fején összefonta és lassan ringatta magát bokáin 35

3. Az urna talapzatához támaszkodott, figyelemmel szemlélve egy apró bogárkát, mely keztyűjén ült 43

4. A leány a hintaszéken ült, míg barátja mögötte állott és lassan ringatta 50

5. Széles vállú, karcsú alak volt – … óriás doggot vezetett 62

6. A ludak gágogva rebbentek szét – a töltésről hirtelen felbukkanó lovas alak ugratott át fürdőhelyükön 80

7. A grófnőt a magas korláton találta ülve, apró lábait himbálva, oldalán egy főhadnagy könyökölt 98

8. Etel letelepedett a kerevetre, Attila a támlányra könyökölt 107

9. Etel lángvörös arczczal, a legnagyobb undorral védekezett 130

10. A föltünően csinos tánczosnő egyedül ült páholyában 155

11. A grófot festői műhelyében találta 184

12. Attila felegyenesedik és szólni kezd 201

13. Az orvos hozzásietett, hogy támogassa, de a herczeg már lecsúszott a falon a hideg homokba 225

14. A bárónő világos ruhát viselt; gyors léptekkel az ágyhoz sietett 253

15. Attila nem láthatta arczát, de üde, fehér nyaka delejes erővel bilincselte le szemét 266