Part 4

Pogányné apró-cseprő házi gondjai közepette, észre sem vette mindeme csodálatos természetű tüneményeket. Sem a csillagokban, sem a virágokban, sem leányában nem tapasztalt változást. Pedig Béni egyre kongatta feje fölött a vészharangot:

– Néni, Jolán igazán úgy tesz, mint egy nagy kisasszony, – nem akar már velem játszani…

– Ideje is, hogy valahára kissé megokosodjék…

Talán éppen e pillanatban történt, hogy a kertben két szerelmes ajk találkozott s hogy a vércse kárörömmel csattogtatta a szárnyát…

Amaz emlékezetes nap óta, a mely Jolánra nézve legalább is oly fontosságú volt, mint Rómára márczius idusa, néhány nap múlt el. E napok elsején a leány föltünő szórakozott volt, arcza egyre égett, legyezőjét folyton mozgásban tartotta, – néha lopva tekintett Attilára, arczára azonban nem igen mert nézni. A másodikon már gyakrabban és hosszabban találkozott a szemük. Jolán ajka szélén ilyenkor könnyű, titokzatos mosoly vonult végig. A következő napok nevezetes eseményei között szerepelt két kéz találkozása a lépcső karfáján, két nyugtalan czipőhegy véletlen érintkezése az asztal alatt, aztán ismét egy hosszú, forró csók a gesztenyefa alatt…

VII.

Egy délután, – az ég borult volt, s a hőség nem kötötte őket a nyaralóhoz – a fiatalokat a kert alatti sziklán találjuk. Elszigetelt, hatalmas kődarab volt az, a melyet a természet szeszélye dobott a lejtő lábához; alatta a kevei országút kanyarodott el. Míg Béni, a ki itt egyszer – állítólag – kígyót látott, doronggal a kezében kutatott a csúszó-mászó szörny után, addig Jolán és Attila a szikla ormára telepedtek. Jolán mezei virágokból koszorút font s midőn az elkészült, Attila fekete hajára nyomta.

– Olyan vagy, mint nepomuki szent János, – jegyezte meg jókedvűen. Egyszersmind arra használta fel az alkalmat, hogy hosszan babráljon barátja fején s tenyerét végighúzza az arczán. Egy pillanatig tenyerén érezte Attila ajkát s boldogan hunyta le szemét.

E perczben heves szélroham ijesztette fel őket. A táj elsötétedett, a hegyek mögül szeszélyes alakú, kékesfekete fellegek vágtattak elő.

– Siessünk föl, mert elér az eső, indítványozta Jolán. Azzal felszökött helyéről. Ruhája lobogott a szélben.

– Már menydörög is…

Nem volt az menydörgés, csak az országút fahídja dübörgött egy gyorsan közeledő kocsi alatt. Magasülésű vadászfogat volt, lovait Etel bárónő hajtotta. A két barna szélsebesen ügetett, úgy, hogy Korláth százados, a ki a kocsi mellett lovagolt, csak rövid vágtatóban haladhatott velük párhuzamosan. Etel és Korláth hangosan kiáltoztak egymásnak egyes szavakat. Mikor a szikla alá értek, a bárónő fölnézett, – csodálkozó, kérdő pillantása találkozott Attila szemével; a következő pillanatban már eltünt az út kanyarodása mögött, gyorsan, mint egy látomány.

Attilának csak most jutott eszébe, hogy a koszorú a fején van.

– Ej, – mondta, miközben kedvetlenül dobta le a virágokat – te egész bolondot csinálsz belőlem… Jolán nagy szemmel tekintett rá. Ez volt az első bántó akkord, a mely megzavarta az eddigi harmóniát. Attila gondolatai ez este ismét Etel után kalandoztak. Bántotta, hogy a bárónő oly nevetséges helyzetben látta, oly bizalmas együttlétben Jolánnal. A bárónő otthon bizonyára le fogja írni a szikla-jelenetet, aztán mosolyogni fognak rajta, a kevély Etel, a szép Zalkovszky és a komor Korláth… Maga is csodálkozott, hogy mily mély gyökeret vert szívében a gyülölet Lovrichék, de főleg Etel iránt.

Midőn Kun Attila másnap elhagyta szállását, hogy Pogányvárba menjen, az utczán fölkeltette figyelmét egy női alak, a mely előtte haladt. Járásán és öltözetén látszott, hogy nem kevei. Széles vállú, karcsú alak volt, szokatlan egyszerűségű fekete öltözéke és merész diszítésű kalapja nagyvilági izlésre vallott; keztyűs balkezével ruháját fogta, jobbjával óriás doggot vezetett. Nyugodt, de gyors léptekkel haladt rovább, könnyű fejbicczenéssel fogadva a minden oldalról feléje irányuló köszöntéseket. Attila önkéntelenül meggyorsította lépteit, úgy rémlett előtte, hogy ismernie kell ezt az alakot: – e perczben chypreillatot érzett – most már tudta, hogy Etel bárónő.

A sarkon egy málhás szekér állotta el a bárónő útját, így akaratlanúl is utolérte. Meglepetten tapasztalta, hogy Etel mosolyogva nyújtja felé a kezét.

– Lám, Kun! Már azt hittem, hogy ismét visszament Afrikába?

Rózsás kedvében volt, jó kedve szinte szebbé tette. Tiszta, szürke szeme ragyogott, ajka szélén piczi gödör mutatkozott, a mely bájos, nőies kifejezést kölcsönzött komoly metszésű arczának.

– Oly régóta nem mutatta magát, – folytatta – pedig szerettem volna önt első találkozásunk után mielőbb viszontlátni.

Attilát a nem várt nyájasság gyanakodóvá tette.

– Ez annyira hizelgő rám nézve, hogy alig merem komolyan venni.

– Pedig komolyan veheti. A mennyire emlékszem, első találkozásunk alkalmával zivataros idő volt? Nem szeretném, ha egy foszlány ama fellegekből, a melyek akkor fejünk fölött jártak, megmaradt volna emlékében…

Etel félbeszakította önmagát: – Van valami dolga?

– Csak addig bárónő, míg fontosabbat nem találok.

– Elég fontos az, hogy egyedül ne fussak kocsim után? – kérdezte.

– Ha megengedi, elkisérem.

Egy perczig hallgatagon lépegettek egymás mellett, aztán Etel elmosolyodott; a fiatalember kérdőleg tekintett rá.

– Tudni akarja, mi mulattat? – szólt a bárónő. – Ezek a jó keveiek, a kik oly csodálkozó szemet meresztenek ránk. E pillantások felét, mint becsületes osztályrészét, igénybe veheti. Én ismerem a keveieket. Ők most bennünk nem látnak két sétáló emberfiát, hanem két kibékült háborus felet. Lássa, odaát az a pápaszemes hölgy, – szinte rémülettel tekint ránk – attól tart, hogy most örökre bezárul a kevei pletykák Janus-temploma, a melyben harmincz év óta oly gyakran végezte ájtatosságát.

Attila elmosolyodott az ötleten. Midőn a czukrászbolt közelébe értek, az ajtóban több hölgy várta a közeledésüket.

– Szerezzünk ezeknek külön élvezetet, – szólt Etel gyermekes jókedvvel, s a fiatalember karjába fűzte kezét. – Vigadj Boros-Keve, Capulet és Montecchi karöltve jár…

Attila maga is sajátosnak találta helyzetét.

– Mondja kérem, – kérdezte a bárónő, – miről kezdtem magának az előbb beszélni?

– A fellegekről, bárónő.

– Igen, a fellegekről. Azt akartam mondani, hogy nekem is, mint a legtöbb halandónak, vannak verőfényes és vannak borús napjaim. A papa az utóbbiakat nálam ossiani napoknak szokta nevezni. Ily napom rendesen akkor van, ha bizonyos széles körben ismert kérdések jutnak eszembe, például: miért terem a rózsa mellett tövis és miért következik a világos napra sötét éj? Én tudniillik a napvilágot és rózsát jobban szeretem a tövisnél és sötétségnél…

– Pedig alig hihetem, bárónő, hogy közelebbi ismeretségben álljon az utóbbiakkal.

Etel sajátos mosolylyal tekintett Attilára, aztán szárazon mondta: – Meglehet, hogy igaza van. Az is meglehet, hogy istenkisértés, ha igy beszélek, – a mindennapi kenyerem megvan, a rózsa és a verőfény pedig végre is csak fényüzési czikk, nemde?

– Ha az volna is, Lovrich bárónő ama kellemes helyzetben van, hogy a fényűzés semmi nemét nem kell megtagadnia magától.

– Ej, ez világosan van mondva. Régi tapasztalás különben, hogy a gazdag ember nem hisz a szegénységben.

– Engem illet a gazdag jelző, bárónő? Kissé keserű gúny.

– Nem gúny, – felelt vissza Etel – a ki kincsét az országúton állítja ki, az ne csodálja, ha koldusok járnak a nyakára.

Attilának eszébe jutott a sziklai jelenet, mikor Etel őt Jolánnal együtt látta, – most kaczagott, de azért mégis elpirult.

– Bárónő, – mondta – ön visszaél azzal, hogy egy ép oly gyermekes, mint ízléstelen helyzetben látott…

– Nem volt az, – vágott szavába Etel, – helyzete nem volt sem gyermekes, sem ízléstelen. Ha festeni tudnék, lefesteném azt a jelenetet és képemet elkeresztelném «A lakmározó Alkibiadesnek». A hős letette a sisakot, a szép rabnő koszorút font homlokára… De megálljunk, ma nincs ossiani napom és azért nem is bosszantom tovább. Én tudniillik ilyen napjaimon azoknak, a kiket balsorsuk utamba sodor, nem mondok ugyan ossiani verseket, hanem prózai neveletlenségeket… Őszintén sajnálom, hogy első találkozásunknak ily napon kellett végbemennie…

Mindez bizonyos száraz, jókedvű gúnynyal volt előadva; úgy látszott, mintha a bárónő önmagát akarná ironizálni. Attila szintén fölvette ezt a modort.

– Sajnálnám, ha a bárónőt e miatt lelkiismereti furdalások gyötörték volna. Ha egy perczre felleges hangulatban volt is az ellentét hatása alatt, annál jobban tudtam élvezni jó kedvének feltünő napját…

– Feltünő napját? – kérdezte Etel, gyanakvó pillantást vetve rá.

– Igen is, feltünő napját. Midőn e természeti tünemény végbement, éppen Zalkovszky herczeg és vőlegénye csatlakoztak hozzánk.

Attila különösen hangsulyozta Zalkovszky nevét, Etel mosolygott.

– Emlékszem. Látom, ön elég éles elméjű volt kitalálni, hogy e természeti tüneményt Zalkovszky jelenléte idézte elő.

E vallomásra Attila vetett gyanakvó pillantást a bárónőre.

– A herczeg, – folytatta Etel – jelenlétével csodálatosan megnyugtató, hogy úgy mondjam, narkotikus hatást tesz idegeimre. Ha azokról a bizonyos rózsákról tünődöm, akkor a kutyájáról beszél, a mely két lábon tud járni, vagy Szentmáray Dzsina új ruhájáról, a melybe kék patkók vannak hímezve… Lássa, ilyenkor megfeledkezem a rózsákról és tövisekről és minden vágyam oda irányul, hogy nekem is legyen tudós kutyám és kékpatkós ruhám. Reménylem, most már nem veszi rossz néven, ha jelenléte nem tud rám hasonló hatást tenni?

Időközben elértek a népkerthez, a melynek fái mögött a bárónő kocsija látszott.

– Mennyire haladt már irodalmi munkássága? – kérdezte Etel hirtelen.

– Még el sem kezdtem; mindeddig akadályozva voltam.

A bárónő mosolyogva intett fejével a hegység felé, de e mosolyban nem volt gúny.

– Mindenesetre szeretetreméltó akadály. És, ha szabad kérdeznem, meddig szándékozik még magát akadályoztatni?

Ez oly egyszerűen volt mondva, hogy Attila nem érezhette magát megsértve.

– A türelmetlen utókornak egyelőre még várakoznia kell, a míg egy csendes zugra nem találtam, a hol felüthetem műhelyemet. A fogadó erre nem igen alkalmas.

– Ha mutatok önnek ilyen buen-retiro-t, akkor az utókor hálája mellett ki fogom érdemelni az önét is?

– Mindenesetre bárónő, de hol legyen az?

– A kastélyunkban! – szólt Etel bárónő mosolyogva, aztán vidáman tette hozzá:

– Ugyebár, nem vagyok rossz diplomata? Most már bevallom, hogy diplomácziai küldetésben járok el, – atyám nevében meghivom: legyen vendégünk itt tartózkodásának idejére.

Attila meglepetten tekintett rá. E meghívás oly váratlanúl érte, hogy sokáig nem tudott mit felelni. Végre néhány köznapias szólásmóddal iparkodott magát mentegetni.

A bárónő összeránczolta homlokát s kedvetlenül mondta: – Miért mondja mindezt? Egyszerű ajánlatot tettem önnek, – feleljen rá egyszerüen igennel, vagy nemmel.

– Nem szeretnék udvariatlannak látszani, bárónő.

– Az úgynevezett udvarias emberek előttem nem rokonszenvesek. Tehát: igen, vagy nem?

– Nem! – felelt Attila most már határozottan.

– Megindokolásra nincs szükségem, – szólt Etel közönyösen, azzal kivonta kezét a fiatalember karjából és kocsija után nézett.

Attila érezte, hogy mondania kell valamit.

– Ön igazságtalan irántam, bárónő, hogy nem akarja meghallgatni az okokat, a melyek e különben oly hizelgő meghívás…

Etel szavába vágott. – «Különben oly hizelgő meghívás!» Ön kezd narkotikus hatást tenni rám. Hagyja el, én ismerem ez okokat és – legyünk méltányosak: – talán méltatom is.

Attila az utolsó szavak hallatára elvesztette hidegvérét és ingerülten fakadt ki:

– Ha ismeri, ha méltatja, – miért akkor e játék? Alig hihetem, hogy az illem szent nevében tagadja meg annyira érzelmeit…

Etel megállt és napernyőjére támaszkodva, nyugodtan tekintett a fiatalember szemébe, a mely e pillanatban sötét daczban égett.

– Azt hiszi, nem tudom, mit érez ön? Nagyon jól el tudom képzelni, mennyi keserűség és gyülölet halmozódott össze önben a Lovrichok ellen. Tudom, hogy van oka a Lovrichokat gyűlölni. Ha az ön helyében lennék, talán szintén az tenném. Ebben tehát egyetértünk. Van azonban egy másik pont, a melyre nézve nem értünk egyet. Én azt képzeltem, hogy ön engem nem fog a Lovrichok közé sorolni; magam sem tudom miért, de azt képzeltem. Az én eremben nem folyik több Lovrich-vér, mint az önében, én nem azonosítom magamat a Lovrichokkal: ha őszinte akarok lenni, nem is szeretem őket. Azt hittem, hogy ön mindezt sejteni fogja, – csakis ezen föltevésben vállaltam el atyám megbízását – úgy látszik azonban, csalódtam.

Minthogy Attila nem felelt rögtön, a bárónő felszállt kocsijára, az inastól átvette a gyeplőt és az ostort; egy pillanatig habozott, aztán leszólt a bakról – angolul beszélt, hogy az inas meg ne értse: – Van még valami mondanivalója?

Attila habozva tekintett a bárónőre, a ki most kevélyen fölvetette fejét. Aztán levette kalapját s meghajtotta magát. – Rendelkezésére állok, bárónő, parancsoljon velem.

Etel lehajolt a bakról s kezet nyujtott neki.

– Köszönöm – mondta – s most még egyet: tudja, hogy nem vagyok kaczér?

Ezt oly határozottan s oly nemes önérzettel mondta, hogy Attila önkénytelenül meghajtotta a fejét.

– Mikor látjuk egymást viszont? – kérdezte Etel.

– A mikor parancsolja?

Etel gondolkozott. – Önnek rendezni való dolgai lesznek, – tűzzük ki a határidőt holnap estére, hat órára? – Ezzel mosolyogva intett a fejével s míg a fiatalember kalappal kezében állt, a kocsi megindult és a leány kis keze biztosan vezette a két tüzes ügetőt.

A robogó fogat eltünt a temetőfal mögött, Attila gondolataiba mélyedve indult fel a hegynek. Azon törte a fejét: mi birhatta rá Iván bárót, hogy őt meghívja; de főleg mi birhatta rá Etelt, hogy e meghívás szószólója legyen? Fölizgatott képzelete, különösen az utóbbi kérdést, a legkalandosabb föltevésekkel iparkodott megoldani; töprengésében azonban nem jutott elfogadható eredményhez.

A Pogányvárban meglehetősen szófukar volt, feszélyezve érezte magát és nem tudta, minő formában adja tudtára Jolánnak a történteket. Végre úgy segített magán, hogy vacsoraközben elmondta Pogánynénak, hogy lakását a kastélyba fogja áttenni, – ezt lehetőleg száraz hangon mondta, mintha ez lett volna a világon a legegyszerűbb dolog.

Jolán némán tette le kését és égő szemmel tekintett rá. Attila teljesen Pogánynéhoz fordult, megmagyarázta neki, hogy lehetetlen volt a meghívást visszautasítani és hogy egyébiránt is dologhoz kell látnia. Az özvegy mindezt természetesnek találta. A szokott jókedv ezúttal azonban sehogysem akart megjönni. Jolán kedvetlenül járt-kelt a házban, anyja apró meghagyásait kedvetlenül teljesítette, a kastélybeliekről nem tett említést.

Mikor Attila távozott, a leány elkisérte egy darabig, a hegyi úton kezet fogtak. – Jó éjt! – mondta Jolán unatkozó hangon. Attila csodálkozva tekintett rá, – a mint szemük találkozott, delejes szikra villant fel közöttük, – a következő pillanatban a leány Attila karjába vetette magát.

Attila megsimogatta haját.

– Látod, – mondta – azért mi a régiek maradunk, – ha nem jöhetek is föl mindennap, azért gyakran meg foglak látogatni, – ennek, ennek úgy kell lennie…

Jolán szenvedélyesen ölelte át nyakát.

– Attila, Attila, – ha nem szeretsz, – én meghalok!

A hegyi úton néhány elkésett munkás jött le; a fiatalember szeliden kibontakozott a leány karjából, aztán önmagával elégedetlen hangulatban távozott.

*

Attila másnap délután, kevés idővel hat óra előtt, gyors léptekkel haladt a hegylejtőn kígyózó országúton. A mikor a zúgó nyárfasorba ért, a távolban észrevette a kastély tetejét. Csodálatos izgatottság fogta el, mert érezte, hogy a mai nappal új fejezete kezdődik életének s midőn most kifeszített vitorlákkal sietett az ismeretlen világrész felé, már-már megfeledkezett arról a gyermekarczról, a mely oly végtelen levertséggel tekintett utána.

A park nyitott rácskapujában Etel bárónő állott; látszott, hogy várt valakit. Mosolyogva, magasra emelt fővel tekintett az országútra, egyik karjával a czímertartó griffhez támaszkodott, fehér ruhája, – a melyet a nap vakító fénynyel árasztott el – hosszú redőkben folyt alá, kissé előrevetett lábán. Mellette kutyája állott, a hatalmas állat figyelmesen nézte az érkezőt…

VIII.

– Remélem, jól fogod magad nálunk érezni, – hiszen tulajdonképpen itthon vagy.

E szavakkal fogadta Iván báró öcscsét a kastélyban.

Attila most már tisztában volt azzal, hogy a báró legkevésbbé sem az az ember, a kinek éveken át tartotta. A valódi tragédiák intrikusait keményebb fából faragják.

Korlátolt, szűkkeblü öreg, a ki – eltekintve bizonyos arisztokratikus külsőségektől, – minden ízében nyárspolgár. Különben meglehetősen különcz. Mióta a halál a Lovrich-családban oly dús aratást tartott, hipokondrikus rögeszmékben szenvedett; az orvosokban nem bízott s maga gyógykezelte magát. Híve volt a homeopatiának, érdeklődött az állati delejesség hatásai iránt, újabb időben pedig beállott vegetáriánusnak. Bár soha komolyabban beteg nem volt, egész életén át pácziens maradt, a haláltól pedig senki sem félt úgy, mint ő.

Attila nemsokára meggyőződött arról is, hogy Iván báró ama grand-seigneuri nimbus ellenére, a melylyel magát még otthonában is övezni szerette, még a cselédség előtt sem bir valami túlságos nagy tekintélylyel. A legfőbb placzet-jogot mindenben Etel bárónő gyakorolta, a ki – ha éppen akarta – még atyja világos parancsait is hatálytalanokká tudta tenni.

A bárót, midőn Attilát meghívta a kastélyba, csakis külső okok vezették, esze ágában sem volt, hogy – mint ezt Attila sejtette – e meghívással ünnepiesen véget vessen a régi családi torzsalkodásnak. Néhány nappal ezelőtt történt, hogy egyik szomszéd birtokos, Szentmáray gróf, valami vízszabályozási ügyben írt Iván bárónak s levele végén fölemlítette, hogy, ha a báró őt meglátogatja, hozza magával hírneves rokonát is, mert asszonyai égnek a vágytól Kunt megismerhetni. A megyei főnemesség köréből a Szentmáray család volt az, a mely legtovább vonakodott a Lovrichokat mint rangtársakat elismerni; ez elég ok volt Iván bárónak, hogy különös tisztelettel viseltessék e család iránt. Mikor most megtudta, hogy a gróf csillagkeresztes «asszonyai» érdeklődnek Kun iránt, maga is más szemmel kezdte nézni öcscsét. Etel, a kivel a dolgot megbeszélte, nem ellenezte a meghívás tervét, sőt készségesen magára vállalta a keresztülvitelét…

A kastélybeliek meglehetős visszavonultságban éltek, Attila kedve szerint láthatott munkához. Korláth és Zalkovszky ezredükkel a galicziai hadgyakorlatokhoz vonultak, más vendég pedig nem igen fordult meg Lovrichéknál.

Attilát meglepte az az udvarias közöny, melylyel a százados menyasszonyától elbúcsuzott. Ama rövid idő alatt, a melyben a jegyeseket megfigyelte, meggyőződést szerezhetett, hogy köztük szerelemről szó sem lehet. Érdekházasság készült, itt a szó legridegebb értelmében és a jegyesek alig vettek maguknak fáradtságot, hogy ezt titkolják.

Ennek az eljegyzésnek különben elég érdekes előjátéka volt.

Körülbelül négy év előtt Korláthtal egy ezredben egy fiatal főúr szolgált, a ki a vidéki társaság elismert kedvencze volt. Ez Törökkuthy Agenor gróf volt, Attila féltestvére. A fiatal gróf egyike volt a sors ama ritka kegyenczeinek, a kiket a természet pazarul ruház föl legfényesebb adományaival. Ősi neve és gazdagsága már egymaga is előkelő helyet biztosított neki a társadalomban; társai mint kitünő tisztet és szeretetreméltó bajtársat ismerték, férfias szépsége, szelleme és lovagiassága elbűvölt, meghódított mindenkit. Ha Athén aranykorában él, talán méltó versenytársa lehetett volna Alkibiadesnek.

Törökkuthy, midőn Kevén állomásozott, idejének legnagyobb részét a kastélyban töltötte. Etel már akkor, fiatal kora ellenére is, testileg és szellemileg annyira ki volt fejlődve, hogy nagyleány számba ment. Agenor nem titkolta, hogy mély vonzalmat érez szép cousine-ja iránt és az egész környék biztosra vette, hogy a két rokonból nemsokára egy pár lesz. Zalkovszky herczeg volt egyedüli állhatatos, habár szerencsétlen versenytársa a grófnak. Etel és főleg Iván báró (a ki szivesen látta volna, ha az egész Lovrich-vagyon ismét egy kézbe kerül) napról-napra várták ünnepies nyilatkozatát.

Ekkor Törökkuthy váratlanul titokzatos, nagy változáson ment át. Az életkedvtől pezsgő tiszten kezdtek a búskomorság jelei mutalkozni, mindent untatónak és ízléstelennek talált, régi szeretetreméltósága eltünt, a helyett gúnyolódó, fanyar és czinikus modort vett fel. A kastélyból minden érthető ok nélkül elmaradt. Megesett, hogy heteken át mogorván elzárkózott legbizalmasabb barátjai elől, néha ismét vad és olykor botrányos tivornyákban lelte kedvét. Környezete megütközve tapasztalta a hirtelen változást, okát azonban senki sem tudta adni. Voltak, a kik Agenor modorából keletkező elmebetegségre következtettek.

Mindez legjobban sujtotta Etelt, a leány csak most ébredt tudatára annak, mennyire szereti ezt az embert.

Agenor egy reggel, miután az egész éjszakát átdorbézolta, félig mámoros fővel vágtatott ki a városból. Azon vette észre magát, hogy Lovrichék parkja alatt van. A park fái között a bárónő alakja látszott. A fiatal tiszt átugratott a kerítésen.

– Etel, – mondta, miután a bárónőhöz érve leszökött lováról – Etel, búcsuzni jöttem. Elmegyek. Nem fogjuk egymást viszontlátni.

Etel a dúlt, sápadt arczba tekintett és végtelen levertség szállotta meg.

– Mindennek vége, – folytatta Agenor rekedt hangon – feledd el mindazt, a mi köztünk történt és légy boldog.

– És azt hiszed, – szólt Etel halkan – azt hiszed, hogy én így boldog lehetek?

Agenor tétovázó szemmel tekintett rá, arczát sötét pír futotta el. Maguk sem tudták, hogyan történt, egyszerre csak átölelve tartották egymást, görcsösen és félénken, mintha már hallanák végzetük közeledő lépteit, a mely örökre szét fogja őket választani. Mikor Etel föleszmélt a forró csókzápor után, Agenor már eltünt. Másnap megtudta, hogy a gróf az éjjel elhagyta Kevét, előbb azonban lemondott tiszti rangjáról. Később kitünt, hogy Agenor a fővárosba ment, a hol a külvilágtól légmentesen elzárkózva, mint különcz élt palotájában. Látogatásokat nem fogadott, bizalmas öreg komornyikján kivül senkivel sem érintkezett; a palotában még levelet és hírlapot sem fogadtak el. Ismerősei most már meg voltak győződve, hogy a gróf elmebetegség áldozata, Iván báró pedig, a ki visszaemlékezett arra, hogy a Törökkuthyak többé-kevésbbé mind különczök voltak, ebben az átöröklési elmélet beigazolását látta.

Etel nem említette senki előtt az utolsó találkozásuk alkalmával történteket, de nem is hitt Agenor elmebetegségében. Sejtette, hogy a gróf sötét világfájdalmának oka valamely titokzatos, irtóztató katasztrófa, a mely végkép feldúlta lelki egyensúlyát. Rövid idővel Agenor távozása után levele vett tőle, a melyben csak egy szó volt: «Meghaltam». A bárónő megértette az üzenetet, most már vége volt mindennek közöttük; Agenor maga kizártnak látta a lehetőséget, hogy valaha egymáséi legyenek…

Évekkel ezután Iván báró egy nap tudtára adta Etelnek, hogy Korláth gróf megkérte a kezét. A bárónő habozás nélkül elfogadta a százados ajánlatát, – Korláth vagy más, egyre megy. Iván bárónak fölötte tetszett leányának józansága; a szerelmi házasságnak, Sarolta bárónő «esete»; óta, amúgy is rossz híre volt Lovrichéknál.

Korláth gróf fényesnevű családból származott. A kik ismerték, azt tartották róla, hogy becsületes a szőrszálhasogatásig, lassú gondolkozású a korlátoltságig és szófukar a kétségbeesésig. Neki csak egy szenvedélye volt: a lovaglás sportja, – a mi ennek körén kívül esett, az alig érdekelte. Életét épp oly meggyőződéssel szentelte a lónak, mint Paganini a hegedünek. Soha eszébe nem jutott volna a házasság, ha bátyját nem lövik agyon párbajban és a családi hitbizománynyal rá nem száll a név fentartásának kötelezettsége. Etel bárónőt különben családja választotta ki számára.