Part 5

Mikor a bárónőnek bemutatták vőlegényét, kijelentette, hogy hű felesége lesz, de egyelőre még nincs kedve férjhezmenni. Korláth ajkához vitte a leány kezét és megnyugtatta azzal, hogy kész várni, a meddig Etelnek tetszik. Már egy éve, hogy várt.

Iván bárót boldoggá tette jövendőbeli vejének az az igérete, hogy fel fogja venni a Korláth-név mellé a Lovrich-nevet…

Midőn Kun Attila most először találkozott Etellel, a bárónőt rémület szállotta meg, mintha világos nappal kisértettel állt volna szemben, – a fiatalember annyira hasonlított Törökkuthy Agenorhoz, hogy első pillantásra össze lehetett volna őket téveszteni. Egy csapásra új életre ébredt benne mindaz, a mit szíve legmélyére temetett: régi szerelme Agenor iránt, elfeledett álmai a boldogságról. Etelt, a ki a jól fegyelmezett természetek sorába tartozott, megrémítette ez a jelenség. Azt hitte, hogy már teljesen leszámolt a multtal, s hogy számára e boldog ábrándokkal együtt a szív viharainak kora is egyszermindenkorra véget ért s most megütközve tapasztalta, hogy Agenor testvérének puszta megjelenése, a keserú és mégis oly édes emlékek egész raját idézi föl benne és állandó veszélylyel fenyegeti lelki nyugalmát. Erős akarata volt, hogy a veszélylyel szembeszálljon. Midőn atyja váratlanul azt idítványozta, hogy hívják meg Kún Attilát, örömmel járult a tervhez. A mindennapi érintkezés józanító hatása alatt bizonyára szét fognak foszlani rémlátomásai s minden vissza fog térni régi, köznapi kerékvágásába.

IX.

Kun Attila néhány nap mulva teljesen otthonosan érezte magát a kastélyban, a nagyúri kényelmet gyorsan szokta meg. A báró bizonyos tüntető szívességet tanusított iránta. Rendes beszélgetésük a vízszabályozási ügyek körül forgott; ezekben szakember volt mindakettő, – Attila tanulmányainál fogva, a báró sok évi gyakorlata révén.

Már egy hete időzött a kastélyban, a nélkül, hogy a bárónővel másutt találkozott volna, mint a szokásos étkezéseknél.

Egyszer korán reggel lópatkó csattogását hallotta ablaka alatt. A bárónő sétalovaglásra készült és türelmetlenül várt a kertben, míg a cselédség Drillt kereste, Etel nagy kutyáját. Attilának újra be kellett ismerni, hogy a leány szép. Sötétkék szoros lovagló-öltönye a fehér piquet-mellénynyel elbűvölően símult előkelő termetéhez, a mely biztosan és könnyen mozgott a nyeregben. Pompás lova nyugtalanul kaparászott patájával. A bárónő észrevette Attilát az ablakban és mosolyogva intett fel.

– Jó reggelt! Nincs kedve velem jönni? – Aztán, a nélkül, hogy bevárta volna a feleletét, parancsot adott, hogy nyergeljék föl Ladyt.

– Ismeri a vöröskeresztet a dombon? Ott megvárom. Viszontlátásra! – Azzal lovagló ostorával tisztelgett és időközben előkerülő kutyájától követve, kiügetett az országútra.

Attila nemsokára a Lady nevű angol kancza hátán a rétnek vette az irányt. Az ér homokjában fölfedezte a bárónő lovának a nyomát. Csakhamar elérte a dombot, a melynek tetején vörös fakereszt állott. Évekkel ezelőtt futóbetyárok agyonvertek egy kálvinista diákot; a jámbor parasztok, nem törődve a kiszenvedett szegény lélek vallásfelekezetével, ezt az egyszerű emléket emelték neki, a mely most pörlekedő szarkák gyülekező helyéül szolgált. A fiatalember a dombról széttekintett a tájon, a a bárónőnek azonban nyomát sem látta. Északon vasuti töltés szegte át a rónát, egy magányos őrház alatt ludak fürödtek a pocsolyában. A ludak most gágogva rebbentek szét, – a töltésről hirtelen fölbukkanó lovas alak ugratott át fürdőhelyükön.

– Ez bolond! – mondta önkénytelenül Attila, a ki méltatni tudta az ugrást. Etel sebesen vágtatva közeledett a réten, rugalmas derékkal követve lovának szabályos szökéseit. Most árokhoz közeledett, a ló előreszegett fővel iramodott az akadálynak, aztán hosszú ívben átvetette magát a túlsópartra. Midőn patái egy pillanatra összeértek a levegőben, a bárónő magasra emelte jobb kezét, a hogy ez a longeon szokás. Most lassan léptetett föl a dombnak, a remegő állat nyakát veregetve.

– Zerifet három napig nem jártatták, kissé meg kellett hajszolnom, hogy nyugton maradjon, – magyarázta Attilának, aztán hozzátette: – Ha akarja, menjünk a zárdába, kissé messzire esik ugyan, de a nap úgy sem ronthat már sokat az arczbőrünkün.

A két lovas gyors ügetésben nekivágott a rétnek, a puha talaj dobogott alattuk, a lovak szügybe vágott fővel, hetykén vetették lábaikat.

– A művelt társalgó szerint nem illik ugyan, hogy magával egyedül kószáljak a réten, – kezdte Etel – de a művelt társalgó nem is tudja, hogy mi jóbarátok vagyunk és e szerint legkevésbbé sem veszedelmesek egymásra.

Attila kissé meglepetten tekintett a bárónőre, a ki nyugodt mosolylyal folytatta: – Csodálkozik azon, hogy rövid ismeretség után is már barátomnak nevezem? Lássa, én nem adok igazat azoknak, a kik azt tartják, hogy az érzelmeknek is, mint a bornak, meg kell érniök, hogy élvezhetők legyenek. Nekem különben nincs is időm sokáig várni. Elmondhatom, hogy egész életemben még nem volt barátom, gyermekkoromban még játszótársaim sem voltak. Pedig mindig szükségét éreztem egy hű, résztvevő barátnak, jelenleg jobban, mint valaha. Nos, meg fogom találni magában a hű, résztvevő barátot?

Minthogy Attila nem felelt rögtön, a bárónő hozzátette: – Nem kívánom ingyen, adok cserébe egy hű résztvevő barátnőt. – Nem folytathatta tovább, mert nyugtalankodó lovával kellett foglalkoznia. A gyér gyepen szórványos birkanyáj delelt, a komondor rekedt csaholással vágott a lovak elé. Zerif fölágaskodott és rakonczátlankodni kezdett; végre Drill, a ki mezei egereket kergetve, elmaradt, elősietett és erélyesen rendreutasította a komondort.

Időközben már megkerülték a hegylejtőt s déli oldalára értek. A bárónő kisérőjéhez terelte lovát, lehuzta hosszú keztyűjét s oda nyujtotta neki kezét.

– Elfogad barátjának?

A fiatalember megszorította a karcsú ujjakat és mélyen tekintett a szürke szembe, a mely őszintén és becsületesen pillantott rá.

Harangszó figyelmeztette őket, hogy elértek a zárdához. A kis zárda, templomával csinosan festett a hegység déli lejtőjén. Pokrócz Lázár építtette sárkányölő szent György tiszteletére, öt kalugyer számára, a kiknek kötelességük volt mindennap énekes misét mondani az alapító lelki üdvéért. Az öreg Lázár ezzel az alapítványnyal jó alkut kötött. Egy csomó bankóval szentéletü ember hírébe keveredett; a kalugyerekkel lemiséztette bűneit, azonfelül megszerezte a családnak egy előkelő szent különös barátságát. A klastrom tölgyfakapuja fölött a védszent képe pompázott, a mint indigókék égbolt alatt, arany lándzsáját belemártja a papagályzöld sárkány testébe.

Az istentisztelet már javában folyt, mikor beléptek a templomba. «Imádkozni fogok, hogy barátságunk tartós legyen», suttogta Etel komoly arczczal; aztán letérdelt az egyik imaszékbe. Attila a templomot nézte. A falakat szent képek borították; bizanczi alapon csodálatos, merev alakok, nagy mandulaszemmel és aranykoronával. A kalugyerek javában énekelték egyhangú danájukat, az egyik hatalmas ezüst füstölőt lóbált, a sztáric áldólag terjesztette szét kövér, fehér kezét. A bárónő gyermekes kiváncsisággal és jámbor borzongással hallgatta a jól ismert éneket, Attila pedig azon gondolkozott, vajjon mi történnék, ha most megcsókolná az előtte térdelő leány ingerlően fehér nyakát?…

A lovasok még az istentisztelet vége előtt hagyták el a zárdát és a bárónő vezérlete alatt a szőlőkön át a hegyeknek vették útjukat! Egy órai erős ügetés után áthaladtak a hegyszakadás mélyén, aztán Keve alá értek. A rossz kövezet miatt lépésben mentek át a városon.

– Jobbra arcz! – szólt Etel a fő-utcza sarkán. A kocsiút szélén karcsú leányalak állott egy kis fiúval és mind a ketten tágra nyitott szemmel nézték a lovasokat. Jolán volt. – Attila a kalapjához kapott. Hirtelen eszébe jutott, hogy mióta a kastélyba jött, még egyszer sem járt fenn a Pogányvárban. A véletlen találkozás oly kínosan hatott rá, hogy fülig elvörösödött.

Etel bárónő lopva figyelt barátjára. Midőn a népkert alá értek, a hol már csendesebb volt a város, oly közel lovagolt Attilához, hogy Drillnek már nem jutott hely a két ló között.

– Tehát a mi baráti frigyünk minden körülmények között fennáll? – kérdezte egyszerre a bárónő.

– Még kérdi?

– Lássa, én e barátsággal azt a régi és együgyű előítéletet szeretném megczáfolni, mintha férfi és nő közt lehetetlen volna a valódi barátság. Azt mondják, az ilyen barátságnak előbb-utóbb ellenségeskedéssé vagy szerelemmé kell átváltoznia; – nos, mi be fogjuk bizonyítani az ellenkezőjét, jó pajtások leszünk és semmi más, – ugy-e bár? Ez igen kényelmes lesz mindkettőnkre nézve. Magának nem lesz kötelessége, hogy nekem udvaroljon, én pedig nem leszek kénytelen «toujours en vedette» lenni. A barátságnak már azért is föltétlen előnyt adnék a szerelem fölött, mert nem ismeri a féltékenységet. Engem örömmel töltene el, ha tudnám, hogy barátom egy magához méltó nőt szeret, barátsága legfőbb jelének venném, ha beavatna titkába…

Attila tudta, hogy új barátnőjének e reflexiókra a Jolánnal történt találkozás adott okot. Kissé elkedvetlenítette, hogy a bárónő szükségesnek tartotta vele szemben a barátság és egyéb érzelmek között való válaszfalt annyira hangsúlyozni.

– Nekem is hasonló nézeteim vannak a barátságról – mondta. – Mily édes lehet az, ha az ember boldogságtól túláradó szívét kitárja a rokonkeblű barát előtt! Ha én egyszer ily helyzetbe kerülnék, bárónő, nagyon igénybe venném a barátságot!

A frázis, melyet Attila őszintének látszó hévvel mondott el, annyira ellentétben volt egész lényével, hogy a bárónő sokáig bizalmatlanul tekintett rá. Aztán meglegyintette Zerifet, a ki egy a szélben mozgó papirdarab láttára ismét nyugtalankodni kezdett.

X.

A fiatal barátság, a melyet Etel bárónő oly ünnepiesen proklamált, egyelőre csak azt eredményezte, hogy a két barát érintkezésének külső formája fesztelenebb lett, különben minden maradt a régiben.

Attila még folyvást nem volt képes összeegyeztetni Etel jellemének ellentmondásos vonásait; néha forró vágy fogta el, hogy megoldja a talányt, a mely a szép szfinksz titokzatos mosolya alatt rejlik.

Etel sem volt megelégedve sem Attilával, sem önmagával. Érezte, hogy nem sikerült megnyernie a fiatalember föltétlen bizalmát. Ha barátságukról beszéltek, – a mi gyakran megesett – Attila ezt néha ama száraz, didaktikai modorban tette, a mely önmagában hordja gúnyos kritikáját. Néha úgy látszott, mintha túlmerész logikájával ad absurdum akarná vezetni a bárónőnek a barátságra vonatkozó kedvencz elméletét.

Ilyenkor akaratlanul egymásra mosolyogtak, mint Cicero sokat idézett két augura. A bárónőnek voltak pillanatai, a mikor sajnálni kezdte, hogy Attilát meghívta a kastélyba. Éber álmaiban azon vette magát észre, hogy képzeletében a fiatalember alakja csodálatosan összefolyik Törökkuthy Agenor alakjával, a ki megjelent előtte, hogy újra átéreztesse vele mindazt, a mit örökre el akart felejteni.

A hadgyakorlatok időközben véget értek, Korláth ezrede bevonult Kevére, a százados újból mindennapos vendég lett a kastélyban. Komoly, józan arca láttára némi megnyugvást érzett a bárónő…

Egy délután a kastélybeliek az erkély árnyas ponyvája alatt mulattak. Etel Korláthtal kártyázott, Iván báró és Attila egy tervrajz fölé hajoltak. A fiatalember éles kifejezésekben gáncsolta a kevei csatornahálózat hibáit, a báró, – a ki öcscse megjegyzéseit feszült figyelemmel hallgatta, – fölötte csodálkozott, hogy ez egyszerű dolgok még nem jutottak neki eszébe.

– A társulat közegei csalók vagy tudatlanok, – fejezte be szavait Attila. Iván báró akaratlanul bólintott hozzá.

– Te, Attila, – mondta aztán – én azt tartom, neked szép jövőd lehetne a mérnöki pályán. Ha megelégelted külföldi kóborlásaidat, azt tanácsolnám, hogy vállalj állami hivatalt.

– Nem akarok csavar lenni egy gépezetben, a melynek egész működését nem helyeslem. Különben is sokkal tovább szívtam Isten szabad levegőjét, semhogy kedvem lehetne a királyi irattárak porát nyelni. Ha foglalkozás után nézek, hirlapíró leszek.

– Hirlapíró? – kérdezte a báró, minden szótagot külön hangsúlyozva.

– Ebben a pályában azt szeretem, hogy egész keretével a közvetlen jelenben mozog.

Iván báró elvesztette hidegvérét. Ő sohasem olvasott politikai lapokat, de a hirlapirókat, «a kiknek soha sincs nyugtuk és a kik maguk sem tudják, mit akarnak», szívből megvetette.

– Ujságíró zsidó akarnál lenni? – kérdezte kedvetlenül. – Kérlek! ujságot akarnál írni, a melyben olvasni lehet, hogy Péter kitörte a lábát, Pál hamis csődöt mondott és az aszalt szilva pang? Kinevetne az egész világ!

– Ha egynéhánynak azok közül, a kik bátyám szemében a világot képviselik, beverném a fejét, láthatná, hogy a fejek üresek és nem nevetnek többé…

– Csak nem akarod mondani, hogy az ujságírás úrnak való foglalkozás?

– Úrnak való foglalkozás? Ha elkártyázom a pénzemet és aztán sorra legelem barátaimat, ez úrnak való. Ha beszegődöm egyik ismerősömhöz maitre de plaisir-nek, vagy főbe lövöm magamat, ez is úrnak való. De ha ép eszem és erős karom tudatában, saját munkámmal keresem meg a kenyeremet, ez nem úrnak való. Ugyan kérem, hány száz esztendőt aludtak végig önök?

Iván bárónak később jutott eszébe, hogy hasonló viták alkalmával rendesen a rövidebbet szokta húzni és most a rendezett visszavonulásra gondolt.

– Nem érdemes a dolgot élére állítani, hiszen egyelőre úgyis csak hipotézisről van szó. De ha elfogadom is az álláspontodat, még akkor sem fogod rámbizonyítani, hogy hasznos dolgot művelnél azzal, ha lapot adnál ki. Ujság van több a kelleténél, úgy burjánoznak elő a fővárosi talajból, mint nyári eső után a gomba.

– Az más kérdés – felelt Attila. – Ha lapom rossz, akkor nem fogják olvasni és akkor nem is érdemelek jobbat, mint hogy éhen veszszek. De nem fogok éhen veszni, mert lapom nem lesz rossz. Ti itt – bármit mondjatok is – szeretitek a föltünést és a botrányt. Ha csak az kell, azzal bőven szolgálhatnék. Itt van a kevei ártér terve, – lám ebből az anyagból tudnék annyi botrányos leleplezést gyúrni, hogy akár egy évig megtölthetném vele a lap hasábjait. A lap korbácscsá válnék kezemben, a nagyságos és méltóságos szabályozási parókákból csak úgy rebbennének elő a molyok!

– Keresztény embernek pedig nem tanácslom, hogy ebbe a darázsfészekbe nyuljon… – mondta Iván báró elfojtott hangon.

– Ezredünk holnap futtatást rendez, a verseny után tánczestély is lesz, – természetesen eljöttök, Iván? – E kérdést Korláth intézte a báróhoz, az erkély túlsó oldaláról.

– Ha Etel akarja…

– Etel akarja. Te is meg vagy híva, Kun.

Attila habozva tekintett Etelre, a bárónő intett a fejével.

– Köszönettel fogadom – szólt Attila.

Korláth kevés idő mulva visszalovagolt a városba.

Attila késő este jegyzeteiben lapozgatott, a munka azonban nem akart haladni; mióta hazaérkezett, régi munkakedvét bénító tunyaság váltotta fel. Most is álmodozva lépett a nyitott ablakhoz. Az éj szép volt, a fák hivogatóan suttogtak a kertben, a tikkasztó forróságot langyos légáram váltotta fel. Attila kedvet kapott egy kis esti sétára. Nemsokára égő szivarral a szájában kóborolt a sötét kert szürke kavicsútain. Kis idő mulva megállt, szomszédságában megzördült a haraszt. Rögtön Etelre gondolt, midőn a leány hangja csakugyan megszólalt a sötétben. Kutyájához beszélt: «Drill, vigyázz!»

A kutya hüvös orra megérintette a fiatalember kezét.

– Drill megismerte a jóbarátot, bárónő.

– Kun, maga az? – A bárónő hangja kedvetlenül hangzott; Attila, a ki már a délután folyamán észrevette, hogy Etelnek «ossiani» napja van, jónak látta a felvonuló vihar elől kitérni.

– A mint látom, nemcsak engem csalt ki a gyönyörű éj, – ezért átengedem a bárónőnek a tért.

Etel nem felelt. Midőn a fiatalember néhány lépést a kastély felé tett, a leány nevén szólította.

– Ha kedve van, sétáljon velem.

Oly sötét volt a fasorban, hogy Attila akkor sem különböztethette meg a leány vonásait, a mikor lassú léptekkel mellette haladt, – csak a világos ruha, a mely mellette suhogott, győzte meg, hogy nem bolyong egyedül a homályban.

– Csodálom bátorságát, – kezdte Attila – hogy védelem nélkül mer a kertben járni. Veszélyről ugyan szó sem lehet, de a bozót éjnek idején nem kelt valami megnyugtató benyomást.

– Nem is vagyok védelem nélkül. Oltalmazóm a derék Drill. Drill be van tanítva az emberek elleni küzdelemre, – én e tulajdonságától irtózom és talán végszükség esetén sem venném igénybe, de a papa rámerőszakolta, hogy egyedül ne legyek magányos sétáimon.

– Mondja Etel, miért kényszerített, hogy elfogadjam Korláth meghívását a tiszti mulatságra?

A bárónő nevetett, úgy látszott, visszanyerte jó kedvét.

– Mert azt akarom, hogy ott legyen. Meglássa, jól fogja magát érezni, ott lesz az egész megyei birtokosság.

– Jól fogom magamat érezni – mint a varjú a pávák közt.

– Köszönöm a pávát, – felelt Etel, aztán némi szünet után hozzátette:

– Demokrata megvetéssel tekint ránk, pedig ahhoz nincs joga, maga sokkal inkább arisztokrata, mint mi valamennyien. Merné tagadni, hogy önmagának nagyobb belső becset tulajdonít, mint nekünk összevéve? És miben áll az arisztokratizmus, ha nem abban, hogy egyik ember a másik fölé helyezi magát? Ej, az úgynevezett szellemi arisztokráczia türelmetlenebb a vérbelinél, pedig végre is csak születés dolga… Maga nem lesz varjú, hanem sas a pávák közt. A kőszáli sas megvetéssel nézi majd a fényestollú pávákat, a mint fölfuvalkodva tipegnek a tőbbi baromfi közt… Büszke sas, szürke sas, el akarod velem hitetni, hogy irigyeled a szegény páva fényes tollát?

Attila halkan kaczagott, szivarja piros fénypontként égett a sötétben.

– Ha a szegény varjú – mondta – egy perczig azt álmodta, hogy rokonságban áll a pávákkal, az ön gúnyja kigyógyítja nagyzási hóbortjából. Különben: akár varjú, akár sas, mindkettő rablólovag és egyformán távol áll az udvar szárnyasaitól. Természetellenes barátságuk egy ideig fönn fog állani, míg a kékvérű páva föl nem fuvalkodik s a szegény rablólovag szárnyra nem kél, hogy visszasiessen vadonjába…

– És mielőtt az udvariatlan lovag útra kél, – egészítette ki a bárónő – rendesen kedve kerekedik néhány czifratollú barátja nyakát kitekerni, – nemde? Nos barátom, én meg fogom magát az estélyen egy kis páva-barátnőmmel ismertetni, a ki alaposan kifecsegi majd fejéből gyilkos szándékait. Bájos, fiatal páva, indigókék vérrel, kilenczágú pehelykoronával, tizenhat évvel és hatvannégy őssel. És meglehet, maga be fogja ismerni, hogy az ősök és koronák már csak azért is birnak jogosultsággal, hogy Szentmáray Dzsina bájainak illő keret gyanánt szolgáljanak. És meglehet, hogy a daczos rablólovag ki fog szállani a messze világba és hirdetni fogja mindenütt: Szentmáray Dzsinának vannak legfényesebb tollai valamennyi páva közt; a ki ezt tagadni merné, az küzdjön meg velem életre-halálra!

– Jobbnak tart, bárónő, mint a minő vagyok. Félek, már annyira elvadultam, hogy sem Dzsina grófnő bájai, sem Dzsina grófnő ősei már nem szelidíthetnek meg.

– Akkor sem veszít semmit. Én rávezetem a gyanutlan táborra, magától függ, hogy ellenség, vagy barát gyanánt viseli-e ott magát. Ha gyilkoló kedve támad, irokéz barátom, bő zsákmányra tehet szert. Gyönyörű parókákat fog ott találni; ha majd egyszer visszatér demokrata őserdejébe, teleaggathatja velük vígwamja tűzhelyét, hogy késő unokái gyönyörködjenek bennük…

A sétálók egy tisztásra értek, a hol kisértetiesen fehérlettek a kiszáradt szökőkút tritonjai a sötétben. Etel a medencze kőkorlátjára ült és föltekintett a csillagos égre. A közelben tücsök hallatta egyhangú csiripelését.

– Az éjnek, különösen a csillagos éjnek, gyermekkorom óta sajátságos hatása van rám, – mondta a leány. – Az «Ezeregyéj» meséiből tudtam, hogy az utazó Szimbád egy idegen szigetre került, a hol a benszülöttek minden újhold éjjelén szárnyra keltek, hogy bekalandozzák a csillagos eget. Azóta, ha újhold idején az égboltot néztem, mindig ama boldog szigetlakókra gondoltam és végtelen levertséggel töltött el a tudat, hogy egész éltemen át a föld porában kell mozognom. Miért nem nevet?

Etel még egyre magasabbra tekintett és bizonyos fájdalmas humorral folytatta, halkan, vontatott hangon szólva, mintha önmagához beszélne.

– Mindegyikünknek megvan a maga csillagképe, a mely ellenállhatatlan erővel csalogatja. Az elérhetetlen után való szomj talán legnagyobb szenvedése a bünös emberiségnek. Kiváltságolt lényekben e vágy hangot ad; ez a csalogány és a költő genézise. Én értem a csalogány és a költő vágyát, száz hangnemben szól, de mindig egyről dalol: az elérhetetlenről és ismeretlenről. Aranynál a szivárvány után futó gyermek, másnál ismét a hósivatagban álló fenyő, a mely a forró homokpusztában sorvadó pálmáról álmadozik, míg betege lesz, elpusztul. Ez bizony bolond ötlet, de nagyon szomorú, hogy az embert ily ostobaságok végtelen nyomorulttá tudják tenni…

Etel hirtelen Attila karjára tette a kezét.

– Ért valamit ebből? Azt hiszem, igen, – maga talán szintén szivárvány után futotta be a világot?

A leány az éj ragyogó mélysége felé fordította arczát, a finom profilt megvilágította a sápadt csillagfény. Attila rátette kezét a karján pihenő női kézre s halkan mondta:

– Értem. Hisz én is álmodtam, kerestem, – forró vágygyal, lázas sietséggel. Mit? magam sem tudtam. Csak ha valamit sikerült elérnem, tudtam, hogy nem ezt. De most már ismerem az én csillagképemet és sejtem, hogy örökre elérhetetlen lesz számomra.

Etel még folyvást a magasba tekintett, míg Attila, a ki fogva tartotta a kezét, lassan folytatta:

– Elérhetetlen magasban áll fölöttem, hideg, vakitó fényű csillag…

A bárónő feléje fordította arczát, aztán kivonta a kezét és száraz hangon mondta:

– A csillagképek változnak, holnap már más csillag fog e helyen állani. Azt hiszem különben, legfőbb ideje, hogy befejezzük csillagászati tanulmányainkat.

Mikor megindultak a kastély felé, nyájasabb hangon mondta:

– Tudja, hogy büszke vagyok emberismeretemre? Mikor magát első ízben láttam, azt gondoltam: végre egy ember, a kinek nem lesz az a rögeszméje, hogy nekem udvaroljon! – Napról-napra jobban belátom, hogy méltó bizalmamra.

A fiatalember ajkába harapott; egy pillanatig kedvet érzett azzal felelni, hogy szó nélkül megcsókolja a leányt. A kastély előtt a bárónő megállt, a kövezet között kiserkenő fűben apró szentjánosbogár csillogtatta fényes fényét.

– Minő bolondok vagyunk mi emberek, Elérhetetlen égi csillagokról ábrándozunk, s a föld szerény csillagait, a melyek után csak le kell hajolnunk, figyelmünkre se méltatjuk.

– Ha csillag – legyen égi csillag! – felelte Attila daczosan…

XI.

Félórányira a várostól, a kevei nagyrét tarka képet mutatott. A huszárezred tartotta lóversenyét. A megye birtokosai, a kiknek vendégszeretetét a tisztikar egész éven át élvezte, régi szokás szerint e napon, mint az ezred vendégei, adtak egymásnak találkát a versenytéren.

A kezdetleges versenypályát hosszú póznákon lengő zászlók határolták; a körön kívül helyezkedtek el a nagy számban megjelent keveiek, a kiknek sportszenvedélyüket az évenkint egyszer tartatni szokott versenyből kellett kielégíteniök; a körön belül csoportosultak a meghivott vendégek fogatai a jury sátra körül. Kettős- és négyesfogatok, hintók, batárok, parkkocsik és furcsa szerkezetű gigek egész kocsitorlaszt alkottak, a melyet világosruhás hölgyek tartottak elfoglalva, udvarlóikkal kaczagva és beszélgetve. A fiatal földbirtokosok, a kik merész szabású öltözékkel és hatalmas látcsővel tüntettek sportszenvedélyük mellett, a tisztekkel csoportba verődve, hamisítatlan turfjargonban beszélték meg a verseny kilátásait.