Part 3

A következő pillanatban már megbánta elhatározását. Egész kevélysége, ellenszenve, melyet gyermekkora óta a kastélybeliek ellen táplált, most fölébredt benne és tiltakozott az ellen, hogy Iván báróval bármi összeköttetésbe is lépjen. A Lovrich-névben mindenkor a brutális dölyf, a kicsinyes gyűlölködés abstrakczióját látta; atyjának lealázó szerepe, anyjának elhibázott élete, ama rideg napok, melyeket valaha a kastélyban töltött: mindez emlékezetében egy nagy, keserű érzéssé folyt egybe, mely szenvedélyes gyülölettel fordult a Lovrich-név ellen. Mint gyermekifjú, gyakran kéjelgett a gondolatban, hogy egykor mint bosszúálló nemtő fog szemben állani Iván báróval, – később, mikot fogalmai tisztultak, mosolygott ugyan ez ábrándokon, de a családban ezután is mindig ellenlábasait látta. Mióta az élet szinpadjára lépett, a nézőtéren mindig ott látta a bárói családot és ez buzdító befolyással volt igyekezetére. Emelkedni, magasra emelkedni, hogy szédülve tekintsenek fel hozzád, ez volt a jeligéje.

A munka józanító hatása alatt megfeledkezett a Lovrichokról, elért sikerei, legutóbbi időben pedig a Pogányvár tiszta légköre, elfeledtették vele merész álmait, most pedig kinosan érintette, hogy a Lovrich-név és mindaz, ami hozzátapad, ismét feltünik előtte. Elhatározta, hogy el fog menni Iván báróhoz. Üzleti ügyekben tett, fagyos, szertartásos látogatás nem kötelez semmire, de meglesz az az előnye, hogy szemébe nézhet régi ellenségének és határozottan állást foglalhatnak a jövőre nézve.

Mikor délután a vendéglő kocsiján végigrobogott a nyárfasoros országúton, az eső megszünt ugyan, de az ég borult volt, a hegyeket ólmos köd fedte, a rónán pedig tikkasztó hőség derengett. Kellemetlen érzelmek közt lépett a kastély pitvarára. Az öreg szolga, a kivel reggel oly rosszul bánt, alázatos mosolylyal sietett eléje, aztán hajlongva és oldalvást tipegve vezette föl a lépcsőn. Attila emelt fővel lépett a fogadóterembe.

A férfi, a kivel szemben találta magát, Lovrich Iván báró volt. Magas, szikár alak, merev tartással, szögletes arczczal, tar koponyával, – a délszláv tipust a hajlott orr és az erős állkapocs mutatta.

– Örvendek, igen örvendek, – szólt Kunhoz, azzal helyet kinált neki. – Némely vagyoni ügyek rendezése végett fárasztottalak magamhoz…

– Leveléből tudom ezt, méltóságos uram. – Attila a méltóságos czímet különösen hangsúlyozta. Nagybátyja nem is szabadkozott a czímzés ellen, de továbbra is tegezte.

A báró elmondta, hogy Attila anyja után némi vagyon maradt értékpapirokban, erről kiván leszámolni. Azzal egy táblázatos kimutatást vett elő, látszott, hogy most olvasta el első izben, mert akadozva olvasta. Később átadta öcscsének az értékpapirokat, a melyekről az nyugtát írt; mindegyikük zsebre tette a maga irományait, azután farkasszemet néztek.

– Örömmel értesültem, hogy kitüntetésekben részesültél, – törte meg a házigazda a csendet.

– Érdememen felül méltattak, – felelt Attila épp oly banálisan. A beszéd fonala újra megakadt.

– Mindenesetre szép, ha az ember már ily fiatal korában a saját erejéből, – hogy is mondjam? – igen, saját erejéből pozicziót alkot magának.

Attila a következő szünetet arra használta, hogy búcsut mondjon, fontos teendőkkel mentegetve magát. A házigazda a szoba közepéig kisérte, azután utána szólt: – Reménylem, még látjuk egymást?

A vendég néma meghajtással felelt és gyors léptekkel sietett le a lépcsőn. Némi csalódást érzett! Az első találkozást nagybátyjával sokkal jelentősebbnek, tragikusabbnak képzelte. A viharos jelenet, a melyre el volt készülve, elmaradt, a báró semmitmondó udvariassága zavarba ejtette. A szigorú, előitéletben megcsontosodott főúr, a kit gyermekkori emlékei után Iván báróban látott, most hirtelen korlátolt nyárspolgárrá változott át, a ki valószinüleg nem is rossz ember, de mindenesetre érdemetlen a lángoló gyűlöletre, a melyet évek óta rápazarolt…

A kastély előtt hiába kereste kocsiját, cselédre se tudott akadni, így tehát nekivágott a kertnek, a mely mögött a gazdasági épületek állottak.

A felhők mélyen jártak a kert fölött, úgy látszott, mintha a fák koronáit érintenék, a kastélyt az a bántó, kékes fény árasztotta el, a mely a zivatar előhírnöke. A tekervényes fasor, melyben haladt, mindinkább sűrűsödött és zöld alagutat alkotott a feje fölött. A derengő homály, – a nyomasztó levegő, – a halotti csend, – mindez kellemetlen, ideges hangulatba ejtette. Egy fordulónál hirtelen megállott, – egy óriás kőserleg alatt, a melynek nyilásából buja folyondár hullámzott alá, fehér női alak állott. Tudta, hogy Etel bárónő. Gyakran hallotta már magasztalni a bárónő szépségét, de e pillanatban elbűvölőnek találta. Az urna talapzatához támaszkodott, figyelemmel szemlélve egy apró bogárkát, a mely keztyüjén ült és szárnyát nyitogatta: a bárónő fedetlen fejét, a melyen a fekete haj simán le volt fésülve, vállára hajtotta, kinyujtott karjával hosszúnyelű esernyőjére támaszkodott. Széles válla és karcsú dereka kifogástalan hajlású vonalakban szögelt elő a háttérből, egész lénye az üde, illatos ifjúság, az erőteljes báj varázsát lehelte. Attila közvetlenül mellette állott, a bárónő azonban azt gondolhatta, hogy egyik szolga kiván valamit, mert nem tekintett föl; fejét csak akkor fordította lassan feléje, midőn a bogár halk zümmögéssel elrepült ujjáról.

Attila levett kalappal állott előtte. A bárónő összerezzent és egy félénken kérdő pillantást vetett rá.

– Agenor? – kérdezte.

– Bocsánat bárónő, – nem szívesen háborgatom, – kocsimat kerestem és úgy tévedtem ide…

Etel megmaradt állásában és vizsga, majdnem ellenséges szemmel tekintett végig rajta.

– Nevem Kun Attila, – tette hozzá a fiatalember.

– Az Afrika-utazó? – kérdezte a bárónő kissé fátyolozott hangon.

– Jártam Afrikában.

– Gyakran hallottam említeni a nevét. – Ezzel kezet nyujtott neki, – kis, kemény gyermekkéz volt, a melyet finom őzbőr fedett.

Attila szükségesnek találta, hogy a leány előtt, a ki rokonságukat egy szóval sem érintette, találkozásuknak véletlen voltát hangsúlyozza, s újra visszatért az eltünt kocsira.

– Annyi nyomatékot fektet a véletlenre, mintha a lelkiismeretét akarná tisztázni, – jegyezte meg a báróné.

– Igaza van, bárónő, nem tudom magamnak megbocsátani, hogy megzavartam gondolataiban – vagy ábrándjaiban?

– Ábrándokat nem ismerek; a mi gondolataimat illeti, nem tudhatja, nem tartozom-e hálával annak, a ki elvon tőlük?

– Csak azért tettem ezt a megjegyzést, mert a bárónő nagyon meglepettnek látszott, midőn észrevett.

– Bocsásson meg az illetlen fogadásért, de ön eltünően hasonlít egy emberhez, egy ismerősömhöz, a ki már meghalt.

– Gyakran mondták nekem, hogy hasonlítok Törökkuthy Agenorhoz, de a gróf, tudtommal, nem halt meg?

Etel nem felelt, hanem lassú léptekkel megindult az úton, a fiatalembert ezáltal kényszerítve, hogy oldalán haladjon. Látszott rajta, hogy szép termetének tudatában lépeget; napernyőjét két kézzel keresztbe fogta, fejét lassan ringatta jobbra-balra. Fehér ruhája, a melyből gyenge chypreillat áradt, keresett egyszerüségében a körmönfont szabóművészet remeke volt.

– Állandóan kiván ezen a vidéken maradni, vagy vannak újabb utazási tervei? – kérdezte a bárónő.

– Mielőtt második útra készülnék, első utam tudományos eredményét kell rendeznem és ez talán sok időt fog igénybe venni.

– Sajátságosnak találom, hogy tudományos eredményekről beszél. Nem hihetem, hogy valaki ily fáradalmakat és veszélyeket keres – pusztán csak tudományos eredményekért.

– S ha nem a tudományért, akkor hát miért? – kérdezte Attila.

– Meg vagyok győződve, hogy a küzdelmet nem a zsákmányért, nem is a babérért, hanem a gyönyörért kereste, a melyet a küzdelem nyujt.

Attila csodálkozva tekintett a leányra.

– Megengedem, hogy igaza van, bárónő, de ok ez arra, hogy megvessem azt, a mit ön babérnak nevez?

A bárónő nem felelt egyenesen, hanem szokatlan hévvel mondta:

– Mit akar most itt? Könyveket írni? Aggkoráig szedni a hervadó babért a fáról, a melyet ifjú napjaiban leterített egy csapásra? Ha az ön helyében lehetnék, oh, én visszamennék, irtanám tovább a rengeteget. A küzdelem az élet, a reflexió a halál. Küzdjön reflexió nélkül, a míg czélt nem ér!

– S mit ért bárónő czél alatt?

– A véget, – volt a nyugodt válasz.

Attila alig mert hinni a fülének, a mikor mindezt egy fiatal leány szájából hallotta. A bárónő észrevehette megütközését, mert gyönge mosolylyal mondta:

– Ne tekintse a vendégjog megsértésének, a mit általánosságban mondok s a mi végre is talán csak egyéni hangulatom kifolyása. Rossz napom van ma. – Az utóbbi szavakat mosoly, végtelenül fájdalmas mosoly kisérte, a mely fölkeltette Attila érdeklődését. Egyideig hallgatva haladtak egymás mellett.

– Szakítsa le nekem azt a rózsát, – törte meg a csendet Etel.

A fiatalember föllélekzett, szinte jól esett neki, hogy a bárónő virág iránt is tud érdeklődni. A virág tövisén kissé megkarczolta az ujját, Etel észrevette ezt és mosolyogva mondá: – Igazi lovag – vérét ontja hölgye egy szeszélyeért.

A társalgás ezzel végre a fiatalok között szokásos mederbe lett volna terelve, ha két újabb alak nem tünik fel a fatörzsek közt. Huszártisztek voltak. Attila gyakran látta őket Boros-Kevén. Miután szertartásos udvariassággal üdvözölték a bárónőt, ez megismertette az urakat egyással. A főhadnagy Zalkovszky herczeg volt, Etel távoli rokona anyai részről, a százados Korláth gróf. – «Vőlegényem» tette hozzá a bárónő.

A főhadnagy feltünően szép, férfias alak volt, délczeg termetéhez pompásan illett az aranysujtásos egyenruha, minden mozdulata amaz előkelő nyugalom bélyegét viselte, a mely a tökéletes szalonembert jellemzi. Etel vőlegényének nem volt annyira rokonszenves a külseje. Termete a középnagyságon alul maradt, alakja csontos és szikár volt, csak egyenesen szétfutó, szokatlan széles válla sejtetett a rendesnél nagyobb izomerőt; domború homloka és szorosan zárt szája erélyes jellemre engedett volna következtetni, ha nagy, szürke szemének nincs oly révedező, bizonytalan kifejezése. Jelentéktelen embernek látszott; megjelenésének az sem szolgált előnyére, hogy egyik lábára észrevehetően biczegett. Attila gyakran hallotta már a százados nevét. Mint sportembernek európaszerte ismert neve volt. Voltak, a kik a kontinens legjobb lovasának mondták.

Midőn Etel bemutatta Attilát a tiszteknek, ezek meglepetten tekintettek rá. A fiatalember érezte, hogy Korláth szürke szeme gyakran irányul arczára.

A herczeg bebizonyította, hogy ő a szó szoros értelmében az, a mit szellemes társalgónak neveznek és csakhamar átvette a társalgás fonalának vezetését. A környékbeli úri házak kisebb-nagyobb eseményeit mondta el és Etel bárónő, a ki mind élénkebb lett, látható érdeklődéssel hallgatta szellemes és csipős megjegyzéseit. Attila nem ismerte az apró történetek hőseit és nem is vehetett részt a társalgásban. Kiméletlenségnek találta ezt Etel részéről.

Korláth komor és hallgatag maradt és csak egyizben intézte a szót a fiatalemberhez: – Engedelmet kérek, rokona önnek az afrikai Kun?

– Magam vagyok az, a kit százados úr az afrikainak nevez.

– Gondoltam, – szólt Korláth – fölötte hasonlít bátyjához, Törökkuthyhoz.

A herczeg időközben észrevette Etel rózsáját.

– Gyönyörű virág!

Etel beszívta a virág illatát és odanyújtotta neki: – Ha hasznát tudja venni – tessék!

Attila ajkába harapott és kezdett annak tudatára ébredni, hogy neki itt fölötte jelentéktelen szerepet osztottak és hogy jelenléte már nagyon is fölösleges. Időközben megkerülték a kastélyt, a a pitvar előtt ott állott a kocsi. A fiatalember elpirult, midőn a társaság szeme megakadt az ütött-kopott járművön, a parasztkocsissal bakján. Majd minden bevezetés nélkül röviden elbúcsuzott. A bárónő közömbös arczczal nyújtott neki kezet, – a viszontlátást egy szóval sem említette. Zalkovszky az első pillanatban észre sem látszott venni a feléje nyújtott kezet…

– Hajts! – kiáltott Attila, midőn magára csapta a kocsi ajtaját. A jármű tetejét nehéz záporcseppek kezdték verni.

Attila útközben elmélkedni kezdett látogatásáról; bosszankodott, hogy már előbb nem távozott, – Etel egy szóval sem emlékezett meg rokonságukról!

E pillanatban vad gyűlöletet érzett a szép és kevély teremtés iránt.

A kocsi gyorsan robogott a záporban párolgó országúton, midőn Attila összeharapott foggal mormogta: – Soha többé!

VI.

Az ég kitisztult, a ködből fölmerült hegyek üde zöld szinben pompáztak, midőn Attila másnap a kedves hegyi úton fölmehetett a Pogányvárba.

Még egyre érezte a tegnapi látogatás keserű ízét s midőn most a lejtő mögött felbukkant a kastély teteje, gyermekes daczczal fordította félre fejét. Tisztában volt magával, hogy e csekély élménynek túlságos jelentőséget tulajdonít, de éppen hiuságának tudata volt az, a mi elkeserítette.

A mint tisztább és magasabb levegőrétegbe jutott, kicsinyes tépelődései kezdtek elmaradozni az úton.

Jolán fehér kötővel futott eléje.

– Láttalak, Attila, a távcsövön át láttalak a szép Etellel sétálni…

– Dolgom volt a bárónál.

– Milyen ruhában volt?

– Amennyire emlékszem, koczkás kabátban.

– Ej, – kiáltott Jolán megvetéssel, – nem a földesúr, hanem Etel?!

– Mit tudom én? Egyébiránt azt is láthattad.

– Ugy-e, hogy fülig szerelmes vagy?

– Kis bolond! Épp úgy beleszerethetnék az útszéli oszlopkőbe.

– Ugy-e, hogy nagyon, nagyon szép?

Attila Jolán vállára tette két kezét és a szemébe nézett. – Te pedig a fehér kötődben százszor többet érsz, mint Etel, minden kevélységével együtt!

Attila nem akart ezzel bókot mondani, önkéntelenül jött ajkára, a mit e pillanatban gondolt.

– Ne beszélj ilyen badarságokat – mondta a leány, de aztán oldalra hajtotta fejét, hogy arczával érintse a vállán fekvő kezet.

Attila oly jól érezte magát a nyaralóban, mint megérkezése óta egyszer sem. Úgy rémlett előtte, mintha sokáig lett volna távol a Pogányvártól és most mindent fölségesnek talált. A keresetlen nyájasság, a társalgás fesztelensége, a cselédek alázatos bizalmaskodása, mindez és a polgári háztartásnak még száz apró részlete, meg volt már azelőtt is, de ő csak most becsülte meg.

Vacsora előtt a fiatalok a kertben mulattak. Béni sem Attilával, sem Jolánnal nem volt megelégedve, egyikük sem mutatott kedvet ama lármás csinyekhez, a melyek máskor kedves időtöltésüket képviselték. Végre a fiú elkeseredetten vonult a konyhába, hogy a vacsorát megsürgesse.

A két jóbarát azalatt a nagy gesztenyefa alatt pletykázott: a leány a hintaszékben ült, míg barátja mögötte állott és lassan ringatta. Jolán ölébe tartotta a vércsét, a melyet Alitornyáról hoztak.

– Elvettem Bénitől; csak két napig telt öröme benne, aztán erőnek-erejével ki akarta tépni a szárnytollait, hogy a kalapja mellé tűzze. De a vércse vitézül megvédte a tollát és Béni véres ujjal futott meg. Szegény vércse! Most az enyim, már ismer is, olyan szelid, akár a galamb…

A madár guggolva ült és mérgesen pislantott szúró, fekete szemével. Jolán megsimogatta rozsdaszinű tollát, aztán – a nélkül, hogy fölnézne – mondta:

– Ezután majd nem jöhetsz oly gyakran hozzánk, ugy-e, Tila?

– Ej, talán le akarsz rázni a nyakadról?

– Ne beszélj, – én jobb szeretném, ha éjjel-nappal velem volnál, de az ember nem teheti mindig azt, a mit szeretne és neked talán sok dolgod lesz.

– És mi dolgom lenne? – kérdezte Attila, a ki tudni akarta, hová czéloz a leány.

– A könyvedet fogod megírni, aztán látogatásokat kell tenned, – nem?

– Az íráshoz nincs kedvem, ismerőseim pedig nincsenek.

– Hát Etel, hát a földesúr?

– Ezek aligha fognak többé látni.

Jolán hitetlenül ringatta fejét.

– Én tudom, – mondta aztán fontoskodó arczczal, – én tudom, hogyan van az. Egyszer majd meghívnak ebédre, – ez nagyon természetes, hiszen rokonaid – aztán egy hét mulva odamégy, a mint illik, fekete kabátban, akkor azt mondják: kedves Attila…

– Kedves Attila! Tovább?

–… miért nem mutatja magát gyakrabban? Egyszerre aztán azon veszed észre magadat, hogy ott vagy mindennap és eszedbe se jut, hogy fölnézzél ide, a mi szegény Pogányvárunkba. Úgy-e, Tila?

– Nem lesz úgy, Jolán! Én hegyi lakónak születtem, – úgy, mint ez a vércse – a fojtott levegő a völgyben nem tesz jót nekem.

– Pedig meglásd, úgy lesz, a mint mondtam. Tudom, egy ideig jól fogod magad itt érezni, de aztán egyszerre meg fogod unni a mi szegény kertünket, a hol más nem terem, mint vadrózsa és kökörcsin és le fogsz kivánkozni oda a völgybe, az alóékhoz és a kaméliákhoz…

Attila kissé hátralendítette a széket, hogy a leány szemébe nézhessen.

– Tudod mit, Jolán? Nekem a vadrózsa apró neveletlenségei nagyobb örömet okoznak, mint a kamélia királyi kevélysége.

Jolán tágra nyitott szemmel tekintett rá, a hogy a kezdő játékos, a kinek tapasztaltabb ellenfele megmondta, milyen kártya van a kezében. Nem is talált egyhamar feleletet és midőn szeme találkozott Attila tekintetével, lassan lebocsátotta pilláját.

– Rózsa, vadrózsa… – szólt Attila nyujtott hangon, mintha gyermekhez beszélne, aztán két tenyerébe fogta Jolán arczát.

– Rózsa, vadrózsa… – ismételte halkan s most már lehajolt a leány füléhez. Jolán szíve hangosan dobogott, a mint homályosuló szemmel a kastély felé tekintett; mikor pedig arczán érezte Attila kezét, olyféle hangulatba jött, mint a túlérzékeny gyermek, a kinek csak kevés dédelgetés kell, hogy sírva fakadjon…

– Rózsa, vadrózsa… – e perczben forró csók zárta le ajkát.

Attila nem egyszer csókolta már meg a leányt, de ez a csók nem volt olyan, ez a csók arczába kergette a vért. A míg a fiatalember maga is megindultan hallgatott, a leány fölemelkedett helyéről és összekulcsolt kézzel, lesütött fővel állott előtte, mint a gyermek, a ki érzi, hogy bünös és büntetését várja.

Végtelen örömére Béni rohant a kertbe. Hogy fedezze a dísztelen visszavonulást, a melyre a konyhából kényszerítették, már messziről kiáltotta: «Nem játszunk semmit?» Azzal Jolánnak futott. A leány ölébe vonta és szőke fejét simogatta. «Légy jó!» – mondta halkan.

Időközben teljesen beesteledett. Attila czigarettázott és szótalanul ringatta a széket; Jolán a fiú fejére támasztotta arczát; Béni pedig, a ki ily gyöngéd bánásmódhoz nem volt szokva, kényelembe helyezte magát a puha leánykar között és szaggatott hangon csacsogott a kilátásban levő vacsoráról, a csillagokról, a komondorról és a vári ágyúkról.

A Pogányné egészséges hangja a házba szólította a fiatalokat. Máskor, ha Attila elhagyta a nyaralót, barátnője rendesen lekísérte a hegyi útig; midőn a fiatalember ma elindult, a leány habozva és félénken tekintett rá, de aztán anyja mellett maradt az erkélyen.

Másnap Attila Kálváry jegyzőt találta Pogányéknál. Az ég tudná, minő gondolatok forrongtak Jolán szőke fejében, tény azonban, hogy tüntető szivességgel fogadta a jegyző udvarlását. Mikor kérésére Kálváry zongorához ült, melléje támaszkodott és vállán átnyúlva lapozta a hangjegyes füzetet. A fiatalember füle kipirult az örömtől. Attila ezalatt lármás tornagyakorlatokat végzett Bénivel a szoba túlsó sarkában.

Öreg este lett, mire a két fiatalember együtt elhagyta a nyaralót. Kálváry arcza lángolt, – a vörös bor, a melyet Jolán oly szorgalmasan töltött poharába és a leány szokatlan szeretetreméltósága, a különben józan embert teljesen kizökkentették kerékvágásából.

Harmadnapra Attila ismét fölment a nyaralóba és jól esett neki a tudat, hogy Kálváry ezúttal nem fog közte és a leány közt állani.

Jolán nyilt ellenségeskedéssel fogadta.

– Egyedül jössz, Tila?

– Egyedül, – ingerkedett Attila – magammal akartam hozni Kálváryt is, de a szegényt baj érte és most nem hagyhatja el a lakását, – képzeld! a borbélya megbetegedett és most nincs ember a megyében, a ki eltalálná a helyes hajválasztékát…

– Nagyszerű! – méltatlankodott Jolán. – Kálváry igen jóravaló fiatalember, a kit kár gunyolni.

A leány az egész délután folyamán föntartotta a szigorú ostromállapotot; a kertbe a forróság és később a szunyogok miatt nem akart menni, aztán kézimunkával ölében, leült anyja mellé, lesujtó pillantásokkal védekezve Attila apró támadásai ellen.

Attila egészen új alakban látta most Jolánt és úgy találta, hogy ez alakjában elbűvölő. Csiklandozó vágyat érzett, hogy barátnőjét kizavarja erőltetett nyugalmából.

– Tudom, – mondta Pogánynénak – tudom miért nem akar Jolán a kertbe jönni: tegnapelőtt este, mikor egyedül voltunk, bogár esett az arczára, – láttam, hogy hirtelen borzongás járta át.

Jolán ölébe ejtette munkáját és fülig elpirult, aztán hosszú, megvető pillantást vetett az ingerkedőre. Még ő mer tegnapelőttről beszélni!

Pogányné a konyhába nézett, Attila jóakaróan fordult a leányhoz.

– Ezután majd kifeszített ernyővel járj a kertben, hogy bogarak ne essenek az arczodra…

– Te meg szájkosárral járj a kertben, – vágott vissza a megtámadott lángvörös arczczal.

A fiatalember elbúcsuzott és mosolyogva nyujtott kezet ellenségének, – ez félénken engedte át két ujját.

– Kisérj el a hegyi útig, – szólt Attila, és fogva tartotta a kezét. Jolán egy perczig habozott, aztán engedve a szelid kényszernek, lehajtott fővel, lassan lement a lépcsőn. Attila mellett haladva, karját összefonta a hátán és érdekkel szemlélte a gönczöl szekerét, a mely óriás vonalakban ragyogott a sötét hegyek fölött. Attila szintén a csillagképet nézte és megnevezte egyes csillagjait; a leány halk megjegyzéseket tett s ujjával a magasba mutatott. A hegyi úton elváltak.

– Jó éjt, Attila! – Jolán kissé habozva tekintett a nyaraló felé; a holdat még eltakarta a várhegy, az ut sötét volt, csak a végén csillogtak az erkély széllámpái, mint apró ikercsillagok. Attila tudta, hogy barátnőjének megvan az a gyermekkori rossz szokása, hogy fél a sötétben.

– Te félsz? majd visszakisérlek.

– Nem félek! – felelt Jolán gyorsan – csak a sötét fák ne volnának, nincs messze, állj meg itt, míg odafutok…

– Itt maradok.

– Aztán szólj hozzám, akkor egy cseppet sem félek… Jolán fölkapta a ruháját és könnyű szökésekben futni kezdett.

– Ott vagy, Tila? – hangzott nemsokára félénken.

– Itt vagyok.

– Tila!

– Jolán!

– Attila!

A lágy női hang, amely félénken és mégis végtelen megnyugvással csendítette a nevét a vak éjbe, egyszerre bűvös hatást tett Attilára. Hívták, – delejes hatalom kényszerítette, hogy menjen…

– Jolán, Jolán, megyek. Azzal a nyaraló felé sietett. Jolán az út felén várta, mindketten lihegtek a futástól.

– Itt felejtettél valamit?

Attila felelni akart, de nem talált szavakat, aztán némán magához ölelte Jolánt. Ez halkan fölsikoltott és lehajtotta a fejét, – halántékát és szemét forró csókok érték… «Attila! Attila!» – susogta rémülten. Attila szorosabban vonta magához és érezte, hogy a leány feje vállára hanyatlik.

Ajkuk találkozott.

– Jolán! – csengett Pogányné hangja a nyaralóból…

A leány kivonta magát Attila karjából, keze végig siklott a férfi karján, míg kezéhez ért, ezt kissé megszorította, aztán hirtelen lehajolt és ajkát szorította az izmos férfikézre. Azzal elsietett.

Attila egy perczig még mozdulatlanul állott, aztán megindult a város felé. Feje fölött denevérek keringtek; a várhegy fölött felbukkant a hold óriás korongja, bűvös fényben fürösztve az ősi romot. Az éj fényes méhéből csodálatos, zsongó hangok szürődtek elő, néha meg úgy rémlett, mintha a távolból elhaló női hang kiáltaná a nevét…

A gyermekleány egy nap megunja szokott játékát és sarokba dobja kedves bábuját. Kezd költeményeket olvasni, anyai gyöngédséggel szereti virágait és ha éjjel egyedül van szegény dobogó szívével – sír és maga sem tudja, miért. Ez így szokott történni, a mióta leányok, virágok és dobogó szívek vannak a világon. Ha ily változás megy végbe egy leányon, az föltünik mindenkinek; föltünik a csillagoknak, a melyek néha vakító fényben égnek, ha rengő sugaraikat beküldik a leányszoba alacsony ablakán; föltünik a galamboknak, amelyek sokat mondó búgással bókolnak a háztetőn; föltünik a virágoknak, a melyek alkonyatkor sejtelmes illatárammal töltik el a kertet; – csak azoknak nem tünik föl, a kiket a dolog közelebbről érdekelne.