Part 3

Még egy bizonyos, igen fontos anyag-mennyiségre kell utalnunk: a kutató saját nyilatkozataira. Rájuk találunk elsősorban tudományos munkáikban, a melyek az elért szellemi magaslatokat jelölik meg. Vannak továbbá másfajta szellemi dokumentumok, főleg levelek, a melyeknek értéket kölcsönöz az a körülmény, hogy a szellemi munka fejlődési menetének és így a tudományos szolgáltatás lélektani megértésének kulcsát adják. Az itt következő tanulmányokhoz az ilyen utalások hozták a legmegfelelőbb anyagot és hálásan kell tudomásul venni, hogy kitünő tudósok levelei az utóbbi időkben mindinkább a nyilvánosság elé kerülnek. Az életrajzokban is sokszor ismerünk rá ilyen adalékokra, az életrajzíró azonban rendszerint inkább hősének istenítésével, mint lélektani analizisével foglalkozik s így a leveleket értelmező részeket óvatosan kell mérlegelnünk.

A mai történetírás technikája épp úgy mint a filológiáé, az aprólékos eredeti részletek túlságos gonddal való reprodukcziójában kéjeleg és ennek a technikának a bajnokai türelmetlen gőggel néznek le azokra, a kik nem állnak az ő pártjukon. Nem hiszem, hogy ennek a tulzott gondosságnak komoly jelentősége volna; csak annak a nagyon elterjedt nézetnek a gyakorlati következményét látom benne, mintha az egyes tények pótolhatatlanok volnának. A ki nem vallja ezt a téves hitet s a ki tisztában van azzal, hogy a végső következtetést soha sem biztosithatja egy közbeeső faktor, annak nem fog fejtörést okozni, vajjon adott esetben egy mellékkörülményt bizonytalanságban hagyjon-e, mert egy szó homályos vagy egy vonatkozás nem nyomozható ki? Addig nem vonja le általános megállapításait, a míg egybehangzó eset elegendő számban nincs szolgálatára. Tehát itt is a hibák forrásának szakszerű megítélése fogja annak a munkának nagyságát kiszabni, a mely az anyag tisztogatásához és biztosításához szükséges. Miután a biográfus munkája sem lehet abszolut tökéletes, a hogy semmiféle más munka sem, határául nem a technikai készség véletlen mennyiségét, hanem a tévedés lehetőségének raczionális mértékét kell beállítani.

A nagy emberek sokaságából hármat ragadok ki; mindhárman a mult évszázadban és hasonló területeken értek el alapvető felfedezéseket, mindhárman németek voltak, de jellemük s sorsuk a lehető legeltérőbb egymástól. Mayer, Helmholtz és Liebig életéről fogunk beszélni; az első kettő az energia megmaradásának törvénye, a mi vezető elvünk bölcsője körül állt.

Mayer.

Mayer Róbert Gyula 1814. november 25-én született; harmadik fia volt Mayer Krisztián heilbronni gyógyszerésznek és nejének Heermann Erzsébetnek. Szüleinek jelleméről és szellemi képességeiről megbízható adatok nem igen állnak rendelkezésünkre, azon kivül, hogy atyja a gyógyszertárat szorgalmával és lelkiismeretességével felvirágoztatta, úgy hogy polgártársai közt tekintélyes pozicziója volt. Visszavonultan élt s idejét hivatásos munkáján kívül természettudományi ismereteinek gyarapítására fordította; fiát is korán bevezette egy pár fizikai és kémiai kísérletbe. Az anyáról nem tudunk semmi kívételes szellemi tulajdonságot.

Mayer gyermekkorában nem mutatkozott valami kitünő tehetségnek. Maga említi, hogy a város alatti patakban kis vizimalmokkal való játszogatás közben egy perpetuum mobilének ötlete villant fel benne, de atyja és atyjának barátai a tervet kivihetetlennek mondották s ennek folytán nem is próbálkozott meg vele. Nem vagyunk teljesen bizonyosak abban, vajjon nem egy öntudatlanul felmerült, későbbi konstrukcziójáról volt-e szó, amely ehhez az ifjukori elfutó eseményhez kapcsolódik. E feltevésünk azon az alább emlitendő tényen alapszik, hogy Mayer nagy eszméje minden tudatos előkészités nélkül, hirtelen támadt, olyannyira, hogy megelőző temérdek levelében és egyéb irataiban a legcsekélyebb nyoma sem található. Magának a felfedezőnek ama kézenfekvő meggyőződése kapcsán, hogy jelentékeny eredményeinek bázisa még gyermekkorában fekszik, nagyon könnyen és önkéntelenül is következtethetünk később felmerült eszméinek korábbi időkkel való vonatkozásaira.

Mayer Róbert nagyon rossz tanuló lehetett. Előmenetelből mindig csak „meglehetős jó“ osztályzatot kapott, a klasszikus nyelvekből többnyire „gyenge“ vagy „nagyon középszerü“, legjobb esetben pedig „középszerü“-je volt. Mathematikában azonban már „jó“-ra, sőt „nagyon jó“-ra is vitte. Miután a heilbronni gimnáziumban nem sokra haladt, megpróbálkoztak vele a schöntali papjelöltképző szemináriumban, de az eredmény itt sem volt kedvezőbb.

Miután akkoriban egész Németországban, de különösen ezen a vidéken, a klasszikus nyelvek ismeretére még nagyobb sulyt helyeztek, mint manapság, nem kell csodálkoznunk, hogy mathematikai sikerei ellenére is utolsó vagy utolsóelőtti volt az osztályban. Klaiber nevü tanitójának és gazdájának házában viszont, ötletes és tréfás modorával szeretetet és szimpatiát vivott ki magának. Emlitik róla, hogy beszélgetés közben gondolatainak logikai egymásutánját csak hézagosan tudta összefogni, ugy, hogy kijelentései a hirtelen gondolatugrások folytán gyakran meglepetést keltettek. Tanulótársainak kisérleteket szokott bemutatni s minthogy kisérleteit szellemidézéssel hozta kapcsolatba, a diákok „szellem“-nek csufolták. Feltünt még diaktársainak, hogy Mayer gyakran szőtt a beszélgetéseibe bibliai mondásokat, de különben sem akkor, sem későbben nem volt semmi közelebbi köze a képző-, vagy előadómüvészetekhez. Az érettségit 1832 tavaszán, tehát alig 17 éves korában ugy ahogy letette és a tübingeni egyetem orvosi karára iratkozott be. Mig szaktanulmányait szabályszerüen végezte, fizikát rendszeresen nem hallgathatott, mert ez a tanszak akkor épp betöltetlen volt, viszont vegytanban Gmelinnél komolyan dolgozott. Öt évi tanulás után, egy tiltott egyesületben való részvétele miatt, az egyetemi tanács egy évre kizárta. Mikor ugyan e miatt vizsgálati fogságba került, a vizen kivül minden ételt visszautasitott és igy el is érte, hogy a hatodik napon szobafogság árán kibocsátották; a kezelő-orvos kijelentette, hogy kényszereszközök alkalmazása Mayer szellemi állapotára végzetes lehetne. Miután a hazai egyetemről egyidőre kitiltották, Münchenbe, onnan pedig, nem érezvén itt jól magát, Bécsbe ment. 1838 januárjában visszatérhetett az egyetemre, letette első vizsgáját és az ujonnan felfedezett santoninról szóló értekezésével elnyerte a doktori czimet. Ez az értekezés egyáltalán nem mutat kiváló gondolkodóra vagy kutatóra; néhány betegségi eset felsorolásából áll, amelyeknél a santoninnak a giliszta kihajtására szolgáló eredményéről számol be. Rövid svájci utazása felkeltette benne a nagyvilág megismerésének vágyát; hollandiai szolgálatba akart lépni, hogy mint hajóorvos Jávába kerülhessen. Leveleiben ezt a tervét avval indokolja, hogy nem kellene otthon mint kezdő orvosnak alárendelt társadalmi szerepet vinnie, hanem sok ritka tapasztalat gyüjtésére volna alkalma. De egyéniségének és jellemének fejlődésére még a nyomasztó viszonyok közt is gondol: „mielőtt élve elrothadok a tétlenségben (t. i. időmet ki nem aknázó gyakorlati foglalkozás mellett), inkább a pokolba megyek.“

Mindenesetre sok akadályon át vezetett az utja. A szülők ellenezték tervét, nem tetszett nekik a több hónapos tengeri ut és a veszedelmes nyugatindiai éghajlat: késett az alkalmaztatás is, amelyet különben Hágában egypár vizsgálatnak kellett még megelőznie. Végre rajtuk is tulesett, bár közepes eredménynyel, de a hajó elindulását félévvel kitolták. Erre Párisba ment, hogy az ottani klinikákon és operácziós termekben orvosi ismereteit tökéletesitse. Néhány földijével lakott együtt, de bár állandóan érintkezett Baur mathematikus és fizikussal, mégis kizárólag orvosi tanulmányainak élt; a természettudományok vagy a mathematika iránt egyáltalán nem érdeklődött. Igazolja ezt Baur is, akinek adatai annál megbizhatóbbak, mert Mayernek később értékes tudományos szolgálatokat tett, amikor az elméleti mechanika terén tanulóéveinek mulasztásait pótolnia kellett.

Végre 1840 február hó 22-én Mayer Rotterdamban felszállt a „Jáva“ hollandi háromárbóczosra. Zeemann kapitány nem adott közelebbi érintkezésre alkalmat: legkimagaslóbb egyéni tulajdonsága az étel-adagok hihetetlenül fukar kiszabása volt. Mayer naplójában külön felemliti azt a pár kivételes esetet, amikor teljesen jóllakva távozott az asztaltól és kiemeli azokat a napokat, amelyeken a magukkal vitt négy darab sertés levágása következtében friss hushoz volt szerencséje. Nem igen közlekedett a hajótisztekkel sem s a többieknek is mindössze azt az egy hasznát vette, hogy az öreg kormányos közlése szerint a tenger vize nagy viharok után feltünően melegebb volna, mint annak előtte.

Az utazás három hónapnál tovább tartott; Mayer uti naplója meglepően üres és jelentéktelen. Megtudunk belőle sok apró külső körülményt, például, hogy Mayer az első napok bajai után kitünő egészségben volt, kevés dolga hogy azután olyan tüneményes gyorsasággal törjön elő és bilincselje le, mint ahogy a biblia szerint Pál apostol megtérése történt. Hogy akadt, sok szabad idejét a vele levő tudományos és egyéb könyvek olvasásával töltötte. Arról a gondolatról azonban, amely igen rövid idő mulva szenvedélyesen érdekelte és izgatta, semmi vonatkozás vagy emlités nincs, kivéve a tenger vizére vonatkozó megjegyzését. Minden amellett szól, hogy életének nagy szellemi eseménye egész öntudatlanul lappangott benne, Mayer az uton semmiféle komoly és eredményes szellemi munkát nem végzett, valószinüleg a tengeri levegő különös hatásának tulajdonitható. Ez a levegő tudniillik a tisztán vegetativ életnek kedvez és a szellemi munka szükségérzetét, sőt lehetőségét is elrabolja. Egy heti tengeri kirándulásnál is az Atlanti oceánon ugyanezt fogjuk tapasztalni s e kellemes elbágyadás a forró égöv alatt még jobban elhatalmasodik rajtunk, amig a hőség tulságos nyomasztóvá nem lesz. A kritikus napra nem az utazás alatt, hanem mindjárt a kikötés után találunk rá, amikor a hosszu hajózás folyamán felgyülemlett energiái hirtelen müködésbe léptek. Maga Mayer többször irja, hogy a surabayai kikötőben végzett érvágások alkalmával egyszerre figyelmébe ötlött, miért oly világos az ottani tengerészek vére? Eleinte azt hitte, hogy talán ütőeret vágott fel, de azután az odavaló orvosoktól megtudta, hogy ez a jelenség a trópusok alatt általános. Nemsokára rábukkant a magyarázatra is, még pedig a _megcsappant oxidáczióban_, miután a magas temperatura a testből nem kényszerit ki fokozott égési folyamatokat saját melegének fenntartására.

Ezzel a közvetlen gondolattársulás befejezést is nyert. Az utazás alatt felhalmozódott felesleges energiáknak tulajdonitható, hogy egy külső ok messzemenő gondolatsort inditott meg, amely ehhez a különös esethez kapcsolódott. Hogy az állati meleget a tápanyagok oxidácziója idézi elő, Lavoisier óta már ismeretes volt s Mayernek Párisban bizonyára alaposan a fülébe rágták. Most az a kérdés állott előtte: mi lesz az eredmény, ha a test a hőn kivül még munkát is produkál? Általánosan elfogadott tény volt már, hogy a munka segitségével azután ismét hőt lehet előidézni. Ha viszont a munkát végző test csak épp annyi táplálékot használna fel, mint nyugvó állapotban, akkor a munkából nyerendő meleg tiszta felesleg volna és a test révén egy és ugyanazon mennyiségü tápanyagból egyszer több, máskor kevesebb meleget lehetne előhozni. Másrészt: ha felteszszük, hogy a többlethez megfelelően több táplálék is szükséges, ebből arra kell következtetni, hogy meleg és munka kölcsönösen átváltoztatható, tehát hason-minőségü dolog volna, mivel mindkettő tápláléknak az állati testben való elégéséből jön létre.

Manapság már ezek az elméleti feltevések olyan természetszerüek, hogy akkor való forradalmi szerepüket alig tudjuk elképzelni. Nekünk tehát meg kell gondolni, hogy az állandó melegmennyiségeknek Hess által felfedezett elmélete, (tudniillik, hogy valamely kémiai reakció által előidézett meleg-mennyiség mindig ugyanaz, függetlenül attól a módtól és uttól, ahogy egy megadott kezdőállapotból a végső anyagállapotba eljut), csak a következő évben 1841-ben került nyilvánosságra és addig még a legkiválóbb tudósok is nagy bakokat lőttek, amikor ennek a problémának az állati test hőviszonyaira való alkalmazására került a sor. Mayernek tehát egészen önálló szellemi erőfeszitést kellett eszközölnie, hogy a látszólag bonyolult kérdésnek egyszerü nyitját megismerje.

Mayer nagyon jól tudta, hogy rendkivüli eredményeket ért el. Griesingernek irta később: „Ehhez a témához annyi szeretettel ragaszkodtam, hogy a messzi világrészszel, még ha ki is nevetnek érte, alig törődtem valamit, hanem leginkább a hajó fedélzetén dolgozgattam s némelykor ugy éreztem, mintha valami igézet fogott volna el, mint addig vagy azóta soha. Néhány gondolatszikrát, amely a surabayai kikötőben átfutott rajtam, rögtön fel tudtam fogni és ujabb eszmék szolgálatába állitani.“

Mayer nagyszerü ötletének 1840. julius 4. (Surabayába való érkezése) és ez évi szeptember 27-ike közt (a kikötőből való kihajózás) kellett támadnia, még pedig valószinüleg ezen időköz elején. Miután még julius 12-én Madura szigetére rándult ki, viszont felfedezésével kapcsolatban emliti, hogy azután már nem hagyta el a hajót, a kérdéses időpontot megközelitőleg 1840. julius közepére tehetjük.

Egy uj, mélyreható eszme születésének pontos időbeli megállapitása igen ritka és fontos jelenség. Magyarázata részben az, hogy Mayer ama kutatók közé tartozik, a kik egész életüket egyetlen nagy gondolat keresztülvitelére szentelik. Ilyen embernek egész élettermékenysége egyetlen eszmével merül ki, a mely minden irányban lenyügözi az illetőt.

Az a rendkivüli, lázas szellemi munka, a mely alapgondolatának felötlése után igénybe vette, közvetlenül abban nyilvánult, hogy visszatértében naplóját és az egyéb irásbeli feljegyzéseket teljesen abbahagyta. Egy negyedévnél hosszabb időről nincs semmi tudósitásunk; 1841. februárjában érkezett vissza Hollandiába és innen haza utazott.

Itt mindjárt másokkal is közölni akarta időközben szerzett és kidolgozott feltevéseit, hogy megtudja, vajjon helyt állanak és az akkori tudományos elméletekkel összhangzóak-e? Korának tudományos tekintélyei a kémia és fizika alapelveinek párhuzamos voltát hirdették. Láttuk, hogy a Lavoisier-féle oxidácziós elmélet irányította Mayer következtetéseit s így természetesnek tetszhetett, hogy az eddigi úton marad továbbra is. Baurhoz intézett leveleiben, akihez régebbi párisi ismeretsége alapján fordult, meggondolásainak első kifejtése, még újabb befolyásoktól mentesen, a következőképpen hangzik:

„A vegyésznek az az alapelv az irányitója, hogy maga a „szubsztanczia“, az anyag lényege, elpusztithatatlan és hogy az alkotó elemek a létrejött összetétellel a legszükségszerübb vonatkozásban állanak; ha H és O eltűnik (minőségileg elértéktelenedik) és HO lép fel, a kémikusnak nem szabad azt feltételeznie, hogy H és O tényleg semmivé lett s HO véletlenül és kivülről képződött; ennek a tételnek szigorú érvényesítésén épül fel az újabb kémia, a mely nyilvánvalólag csak így vezethetett határozott eredményekhez.“

„Az erőkre is ugyanezeket az alapelveket kell alkalmaznunk; szintén elpusztithatatlanok, mint a szubsztanczia, szintén kombinálódnak egymással, régi alakjukat elvesztik (mennyiségileg semmivé lesznek), új formában lépnek fel s a régi új formák összefüggése épp oly lényeges, mint a H és O s a HO között. Az erők (amelyeknek szigoruan tudományos kifejlődését nem fogom magyarázatlanul hagyni) mozgásból, villamosságból és melegből állanak.“

A míg ezek a fejtegetések lényegükben a tudomány közös kincseivé lettek, addig az általános alapelveknek a mechanikára való alkalmazásával Mayer súlyos tévedésekbe keveredett, a melyekből csak lassan és kemény erőfeszítések árán tudott kibontakozni. A mikor az _anyag_ kémiai fogalmával párhuzamosan _az erő_ fizikai fogalmát fekteti le, az elnevezés sokféle jelentése megzavarja és az erő eredményének nem a munkát, hanem a mozgást, mértékéül pedig a mozgásmennyiséget mc (m = tömeg, c = gyorsulás) tekinti. E feltevésének erősbítését látja abban, hogy a két ellentétes mozgásmennyiség + mc és – mc nem rugalmas anyagnál megsemmisül s ezáltal meleg keletkezik. Később is alapfelfogását illetőleg mindig a vegytani analogiára mutat, például egy Baurhoz intézett későbbi levelében:

„A fizika törvényeit, ellentétben a kémiával, nagy mértékben egyszerüsíti az a körülmény, hogy a különböző erők egymásra vezethetők vissza; mennyire örültem, a mikor erre az eredményre, az erők egyenlő megoszlására fokozatosan rábukkantam! A kémikusnak elvi feltevésének keresztülviteléhez tudnia kell, hogy H + O = víz és így tovább, minden esetben akár összetételből, akár felbontásról van szó; épp úgy kell a fizikusnak tudnia, hogy + M (otus) – M = C (alor).

+ _M(otus)_ – _M_ = _C(alor)_.

Miután minden földi mozgás ellentállást (azaz M minőségileg való megsemmisülését) eredményez, a hő azonban minden testet kiterjeszt, vagyis a test + M és – M-é esik szét, itt az erők olyan játékával találkozunk, amely a tökéletes egyensúly helyreállításáig tart.“

E szavakból, még inkább azonban az alább tárgyalandó s a nyilvánosságnak szánt értekezésből látszik, hogy Mayernek ugyanazokat a nehézségeket kellett leküzdenie, mint egy évszázad előtt a tudománynak Leibnitz és Descartes harczában. Descartes annál az állításánál, hogy a mozgásmennyiség állandó s igy az erők mértékéül tekinthető, még e mennyiség geometriai összegezését sem ismerte fel lényegesnek, hanem az algebrait tartotta helyesnek. Leibnitz ellenben kimutatta, hogy Descartesnak a mozgásmennyiség fennmaradására vonatkozó elmélete csak akkor helytálló, ha a sebességet geometriailag, tehát irányuk szerint összegezzük, vagyis modern értelemben vektormennyiségeknek tekintjük. Kimutatta továbbá, hogy a mozgásmennyiség még ilyen értelmezés mellett sem tekinthető igazi erőmértéknek (modern szóval: munkamértéknek), mert különböző tömegeknél egyenlő munkának nem egyenlő mozgásmennyiségek felelnek meg, hanem csak egyenlő eleven erők = ½ mc2, ugy, hogy a munka és eleven erő összesitéseül (a mechanika keretén belül) egy általános megmaradási törvény elegendő.

Mayernek természetesen végig kellett járnia a felfedezők belső kálváriáit. Első levelében arra kérte Baurt, hogy felfedezéséről senkinek se tegyen emlitést, mert attól tartott, hogy valaki megfoszthatja szellemi tulajdonától. Miután Baur nem válaszolt azonnal, egyik levelet a másik nyomán küldte, a maga problémája iránt nála is hasonló szenvedélyes érdeklődést tételezett fel. Egyidejüleg Poggendorf Évkönyve részére is küldött egy összefoglaló áttekintést. A kisérő levél 1841. június 16-án kelt: ebből is látszik, hogy surabayai élményeinek a visszautazás alatt való feldolgozásáról volt szó. Poggendorf tudvalevőleg ezt az értekezést nem adta ki, sőt Mayernek nem is válaszolt, bár ismételten sürgette és kérte a kézirat visszaküldését. Szerencsére Poggendorf sokkal rendszeretőbb volt, semhogy a kézirat elkallódhatott volna s halála után hátrahagyott iratai közt Zöllner nyilvánosságra is hozta.

Miután ez a tanulmány „Az erők mennyiségi és minőségi meghatározásáról“ Weyrauch kiadásában közkézen forog, utólag igazat kell adnunk Poggendorfnak, amiért nem adta ki; Mayer a mc mértékül alkalmazásával tengernyi ellentmondásba keveredett, amelyekről önkényesen és erőszakosan próbál szabadulni. Azt hiszi és erősitgeti például, hogy a földi mozgásokra érvényes lehet a perpetuum mobile törvénye, az égiekre azonban nem.

Ugyanezekre a kérdésekre vonatkozik Baurral folytatott levelezése is. Baurnak jelentékeny érdemei vannak; nemcsak irt néki, hanem később Mayert a matematikában és mechanikában személyesen is oktatta s a Mayer megsejtett alapgondolatának szakszerü kifejlődéséhez nagyban hozzájárult.

Ilyen fontos segitsége volt Mayernek Baurral Tübingenben való találkozása, amikor Nörremberg ottani fizika-tanárral is érintkezésbe lépett. Nörremberg meglehetősen goromba ember volt s ugy látszik, nagyon kifejezetten figyelmeztette őt tévedéseire, mert Mayer utóbb (1841. szept. 12-én) azt irja, hogy Nörremberg ellenvetései teljesen tarthatatlanok. Nörremberg többek közt annak bebizonyitását kivánta, hogy a víz rázás következtében melegebb lesz s Mayer megjegyzi, hogy ismételt kisérletei mindig pozitiv eredménynyel jártak.

Mayernek Baurhoz intézett leveleiben még az az uj gondolata támadt: nem lehetne-e a gázoknál észlelt hőjelenségekből az erő és hő keresett vonatkozásaira következtetni s ebben az irányban sokat kisérletezett is, meglehetősen ügyetlenül. Egy másik, határozottabb fogalom is üti fel a fejét: a mozgásnak a nehézség munkája által való kiegészitése, illetve pótlása, amelyet a suly és az esési magasság fejez ki. Végül utalt Gay-Lussac kisérleteire, amelyeket a levegő összepréselésénél és kiterjesztésénél való hőfejlődés körül végzett. Mayer belátja, hogy ezen az uton célhoz juthat, de nem tudja teljesen tájékozni magát és támogatást kér barátjától, aki készséggel áll rendelkezésére.

Liebig Évkönyveiben 1842. folyamán megjelent értekezéséből gondolatainak krizise és tisztulása idejét illetőleg csak azt tudjuk megállapítani, hogy közben Gmelin, thübingeni vegytan-tanárnak küldötte meg eszméjének vázlatos matematikai kidolgozását, akitől nem várt mást, mint hogy jó öreg szokás szerint az egész irást szépen félreteszi; a következő évben pedig felkereste Jolly heidelbergi fizikatanárt, aki barátságosan fogadta, tetszését nyilvánitotta munkássága fölött és további próbálkozásra biztatta. Semmi nyoma sincs azonban, vajjon Mayer minek következtében adta fel téves elméletét és tért át az eleven erő helyes vonatkoztatásához. Egy célzást találunk csak szeptember 12-iki Baurhoz intézett levelében, amelyben a kifejlesztett hőt helyesen tekinti a suly és az esési magasság termékének, viszont helytelenül a tömeg és a sebességének. Az esés törvényeinek ismerői, Nörremberg és Jolly hihetőleg nem mulasztották el, hogy őt ez utóbbi tévedésére figyelmeztessék.

Bizonyos, hogy Mayer 1842. elején a helyes formulának már teljesen birtokában volt s a gázok meleg- és mozgásváltozásának körülményeiből, igen ötletes és eredeti módon, a hő mechanikai egyenértékének alapvető számát határozta meg és kifejezetten kiemelte, hogy levezetésének egyik pontját a Gay-Lussac megállapitására alapitja, mely szerint a melegfejlődés a légüres térben való kiterjedésnél, vagyis egyszerü mozgásnál teljesen elmarad. Mayer, mint már előbb is, a maga részéről a legnagyobb súlyt arra fekteti, hogy e feltevések az „erő“-nek (vagyis energiának) minden alakjára alkalmazhatók. Ekkoriban irt klasszikus értekezésének tartalmán az utókor tényleg nem talált semmi nevezetesebb megváltoztatni valót, csak a levegő specifikus melegére vonatkoztatott kisérleti számértékek – amelyeknek helyességéért Mayer természetesen nem felelős – szorulnak módositásra. Ha összehasonlitjuk elért eredményeit néhány hónap előtt való szempontjaival, akkor látjuk csak azt a gyors és nagyszabású fejlődést, amely már alap-koncepciójánál is feltünt.

Mayer 1842. elején, legkésőbb március hóban cikket küldött Liebig Évkönyvei számára s Liebig rövidesen közzé is tette, sőt barátságosan és biztatólag válaszolt neki. Ez a szerencsés fordulat összeesik Mayer házasságával, úgy, hogy ez az év, huszonnyolcadik életéve, a sok balsors után Mayer valóságos ujjászületését jelentette.