Part 2

De az energiát még sem lehet megfogni vagy megmérni! – mondhatja az anyag nyakas védelmezője. Válaszom: az energia mindenesetre megfogható valami, mert összes érzéki tapasztalataink s igy tapogató szerveink is az energia megnyilvánulásain alapulnak. Tényleg: van egy bizonyos helyzeti energia (elaszticitás) és egy mozgási energia, a melyeknek a fogható fizikai világról való képzeteinket köszönhetjük. Megmérni az energiát nem lehet. De lehet talán a villamosságot vagy a fényt, a hőt és a mágnességet? Pedig hát épp úgy meg vannak, mint a víz és föld. Miért kellene tehát a megmérhetőséget a létezés szükségszerű feltételének tekinteni? Semmi ok nincs reá, mert hiszen vannak megmérhetetlen létezők. Egy rövidlátó népszerű filozófia szoktatott hozzá bennünket ahhoz a feltevéshez, hogy való dolgoknak mindig mérhetőknek kell lenniök. Ha a legtöbb természettudós irányítása szerint a világot anyagból és mozgásból akarjuk kiképezni, akkor szükségszerűen meg nem mérhető anyagokat kell felvennünk; ha azonban ezt a fogalmat szigorú tudományossággal határozzuk meg, úgy az energiához kell eljutnunk, mint a legvégső mérhető és kimutatható valamihez.

A figyelmes olvasó fel fogja vetni a kérdést: tehát csak energiára találunk a külvilágban? Ugy van: mutass valamit és kifejtem neked, hogy milyen energiák vannak jelen. Ez talán már elég konkrét dolog?

Az energia tehát semmi esetre sem absztrakt valami, épp oly kevéssé, mint te vagy én. Itt is a nyelv bizonytalanságait kell megsinylenünk, ugyanavval a szóval lévén kénytelenek az elvont és általános fogalmat és az egyes konkrét, a fogalom alá eső tárgyat megjelölni. Amikor Schiller a Glocke-ban azt mondja: der Mann muss hinaus, – itt a Mann szónak absztrakt jelentése van, mert nem egy bizonyos férfira vonatkozik, hanem a férfi fogalmával kapcsolatos kijelentésről van szó. Ha azonban egy viharos népgyülés elnöke rámutat egy zavargóra és kiadja az utasítást: der Mann muss hinaus! – akor csak egy valakit értett. Épp úgy jelentheti az „energia“ absztrakt értelemben azt a tömegjelenséget, a mely bizonyos módon mérhető és átvitelezés útján mechanikai munkából előállítható, mint a hogy jelentheti egy bizonyos helyen lévő bizonyos mennyiségét, a melynek meghatározott rendeltetése s többnyire meghatározott tulajdonosa van és egyedileg akként körülirható, mint ama népgyűlési férfiú. Igen általános értelemben pedig, miután minden létező az energiára vezethető vissza: az energia az egyetlen konkrét létező.

Az energia fogalmának ez általános jellegű tisztázására azért volt szükség, hogy a feltalálás és felfedezés fogalmait megérthessük. Az energia mérhető és egyszersmind minden dolog alapvető eleme lévén: minden történés általános mértékéül szolgálhat. A feltalálók és felfedezők ugyanis azok az emberek, a kik a történéseket jobb, azaz kivánatosabb és üdvösebb irányba viszik, mint az eddigi volt; ezért kell működésüket, a legáltalánosabb értelmezésben, energetikai formákkal ábrázolnunk.

Evvel visszakerültünk elmélkedéseink kiinduló pontjához. Miután az egész emberi élet a testben lévő energiák működtetésén alapszik, a melyeknek az a rendeltetésük, hogy a külvilág energiáit, amennyiben lehetséges, az ember érdekében alakítsák át: minden az átalakítás miként megtörténtétől függ. Láttuk, hogy mindig van hulladék, amelynek mennyisége az átformáló egyén ügyessége szerint több vagy kevesebb. Most ismerhetjük meg előrebocsátott mghatározásunk általános érdekű értelmét: a feltalálók és felfedezők annyiban és csak annyiban fejlesztői a kulturának, a mennyiben az elkerülhetetlen hulladék lehető legteljesebb csökkentésére tanítanak és megmutatják, hogy az ismert és hasznosított energiákon kivül mások is vannak a természetben elrejtve, amelyeket szintén az emberiség czéljaira lehet átalakítani.

A feltalálók és felfedezők.

Foglalkoznunk kell még itt avval a ténynyel, hogy az emberihez nagyrészt hasonló állati szervezet a nyers energiáknak hasonló czélszerű átalakítását végzi. Ez kétségkívül igaz. A különbség mindössze az, hogy az állatok a fajt csak fenntartani, az emberek pedig fejleszteni is tudják. Ha az ember nem lép közbe, akkor az állat évszázadokig és évezredekig változatlanul ugyanazon a fokon marad és az egymásután következő nemzedékek egy folyton ismétlődő kört futnak be. Csak az ember tudja a maga faját nemzedékről-nemzedékre átalakitani, természetesen népek és törzsek szerint igen különböző mértékben. S e változás lényegét kizárólag csak mindig több és több nyers energiának felhasználásában és ezeknek az energiáknak mindig magasabb gazdasági együtthatóval való czélszerű átformálásában találjuk meg. Ezt a fejlődést ma még nem az egész emberiség egységesen, hanem bizonyos, egyes népek és ezeken belül ismét egyes személyek tevékenysége eszközli. Ezek az emberek a feltalálók és felfedezők.

Látjuk tehát, hogy az emberi nem legfontosabb osztályával van dolgunk. Ezekben az emberekben érte el legfőbb kifejlettségét egy sajátosan emberi vonás: a haladásra való képesség. Ez a megismerés érzésbelileg csaknem általános; az emberiség hivatott vezéreit tiszteli azokban, a kik friss energiákat szabadítottak fel számára vagy a meglévők tökéletesebb értékesíthetésére mutattak rá, példaképeit látja bennük, a kiket mindenki nyomon szeretne követni és akikhez hasonlónak kivánja a szülő gyermekét. Életükről és működésükről irott és iratlan legendák szállnak szerte és szállnak tovább nemzedékről-nemzedékre; mindenki érzi, hogy az ő útjuk és cselekvésük ismerete egyéni kiválóságuknak általánosulására vezethet. Ezeknek a komoly legendáknak azonban csak akkor van igazi hasznuk, ha tudományos jellegűek, azaz az általánosra és ismétlődőre épülnek. A tudomány bajnokai azonban eddig nem igen vállalkoztak erre a feladatra. A tartozó kegyelet megsértésének vélték a tudomány hőseinek közelebbi analizálását. „Du gleichst dem Geist, den du begreifst, nicht mir“ – úgy látszott, mintha evvel menydörögné le minden nagy ember azt a kisebbet, a ki ilyen méltatással kisérletezik.

És ezt a feladatot mégis meg kell próbálni és meg kell valósítani. Láttuk, hogy ezek a nagyságok nem ütnek el feltünően a többi embertől, sőt az ő legtipikusabb kifejezőik. Nyugodtan feltételezhetjük tehát, hogy általános emberi tulajdonságokat fogunk náluk találni, éppen csak bizonyos felfokozottságban. És ez a meggondolás lesz egyúttal vezetőnk a vizsgálat alá veendő részletkérdések megértésénél.

Felfedezés és feltalálás.

Eddig a felfedezésről és feltalálásról, mint két különböző szellemi tevékenységről volt szó s ezért helyénvaló lesz, ha ezt a különbséget röviden szóvá teszszük. Az eltérést abban a tényben látom, hogy a felfedezésnél ismeretlen körülmények kikutatásáról, a feltalálásnál pedig ismert viszonylatoknak uj célra való alkalmazásáról lehet beszélni. A felfedezőnek tehát munkája közben állandóan azt kell kérdeznie önmagától: uj az, amit éppen szemlélek? – a feltaláló ellenben két kérdés közt válogathat: hogyan használhatom fel ezt a bizonyos dolgot? vagy: hogy oldhatom meg ezt a meghatározott feladatot? Hogy a két kérdés közül melyiket veti fel, attól függ, hogy kevésbbé ismert vagy uj dologhoz van-e köze avagy inkább a megoldandó probléma vet fel valami ujat.

Természetesen mindkét águ tevékenység sokszor összebonyolódik egymással. A kutatónak munkája közben gyakran kell találmányokat csinálnia, hogy a kikutatandó uj valamit lehetőleg kedvező feltételek mellett vizsgálhassa meg. Épp igy: a feltaláló is gyakran van abban a helyzetben, hogy ismeretlen dolgokat lásson, ha adott feladatát uj eszközökkel akarja megvalósitani. Még eladdig ismeretlen körülmények előállitása és lebirása: ez a cél mindkét esetben, csak a tudósnak ez uj viszonylatokkal szemben való álláspontja lényegesen különböző. Ennélfogva: végeredményben a tudatos érdeklődés mértékétől fog függni, hogy a hivatott tudós saját tapasztalataival szemben milyen vonatkozásba kerül. Itt aktuális azután a tudományos tevékenységnek egy sulyos akadálya minden országban, ahol a tudomány sokáig aludt s ahol külső erők sem mozgatják meg. Ilyen viszonyok vannak most Spanyolországban; ósdi, egyoldalu életfelfogás divik, amely nemcsak hogy nem ismeri a tudományos ideálokat, hanem egyszerüen elutasitja őket s épp ezért hiányzik a kétségtelenül lappangó kutatók szükségszerü kibontakozása; viszont kétségtelen, hogy amennyiben valamely okból a tudományos ideálok erőre kapnak, egész csomó tehetséges tudós fog itt is kivirágozni.

Ilyen hirtelen fejlődésnek legfelötlőbb példáját Francciaországban látjuk a tizennyolcadik század végén a mathematika és természettudományok terén. A forradalom és a belőle származó következések: a köztársaságnak az ósdi Európa ellen való megvédése, az oktatás és a technika ujjászervezése és az általános müveltség és haladás terjesztése, – tudós, főleg természettudománynyal foglalkozó egyéniségek iránt váratlan és nagyszabásu keresletre vezettek és ez a szükséglet tényleg egész sereg ragyogó tudóst és kutatót dobott a felszinre, akikre Franciaország épp oly büszke lehetett, mint politikai vivmányaira. Nehéz volna elfogadni, hogy ez az időköz, éppen rendkivüli mozgalmasságánál fogva, rendkivüli emberek születését előmozdithatta volna, mert e kiváló férfiak születési időpontja még a politikailag és gazdaságilag alacsonyrendü királyságra esik és az első forradalmi mozgalom hatása alatt született nemzedék később semmiféle kimagasló jellegzetességet nem mutat fel. Sokkal kézenfekvőbb, hogy az átlagos nyersanyagról van itt is szó, amelyből alkalmas körülmények közt a nagy emberek mindig kiválnak és ezt a nyersanyagot csak az egyszerre beállott fejlődési lehetőség izgatta a francia forradalom után is gazdagabb termésre.

Az iskolai rendszer.

Ennek a logikus következtetésnek fontosságát hangsulyoznunk kell. Ha ez a következtetés helyt áll – sem általános, sem különös okok nem szólnak ellene, – akkor megállapithatjuk, hogy ma a népek értelmi és teremtő erői általában megközelitőleg sincsenek olyan kimeritően felhasználva, ahogy lehetséges volna. Amelyik nép tehát elsőnek fogja saját értékeit célszerüen kiaknázni, hihetetlen fölénybe kerül minden más néppel szemben. De ezt a célt csakis az iskolai oktatás szellemének gyökeres megváltoztatásával lehet elérni. A mai tanitási rendszer teljesen figyelmen kivül hagyja a tehetséges és fejlődésre képes egyének különös kiemelését és támogatását. Sőt a mai iskola állandó ellentétbe kergeti a kiváló tanulókat önmagukkal; a későbbi nagy emberek köztudomás szerint többnyire rossz diákok voltak, aminek oka abban rejlik, hogy az iskola sok különböző szakban akar bizonyos átlag-ismereteket nyujtani és az egyes tárgyakra való kivételes képességet, miután rendszerint a többi tantárgyak elejtésével áll kapcsolatban, alkalmatlan szellemi elfajulásnak tekinti. Már most: a későbbi nagy embereknek egyig legjellemzőbb (bár nem csalhatatlan) ismertetőjelük épp a nagyfoku egyoldaluság, igy tehát az iskolának ama törekvése, hogy ezt az egyoldaluságot leküzdje vagy elossza, egyértelmü a későbbi nagy emberek lehető visszaszoritásával. Nem szabad viszont azt hinni, hogy a nagy ember minden körülmények közt utat vág magának. Eltekintve attól, hogy az emlitett akadályok nélkül általában még jobban érvényesülhetett és többet szolgáltathatott volna, utalnunk kell egyik előző fejezetünkre, amelyben megállapitottuk, hogy kedvezőtlen fejlődési feltételek mellett sokan elesnek a szabad szárnyalástól, akik más megfelelőbb viszonyok között kivételes eredményeket produkálnának. Ha elfogadjuk, hogy rendkivül kedvező körülmények esetén a kitünő emberek kiválasztódása rendkivüli mértékben fokozódik, akkor nem kerülhetjük el a végső következtetést: iskoláink átlagos kedvezőtlen körülményei folytán az eredeti tehetségek nagy része háttérbe szorul és összemorzsolódik.

Ez a ténymegállapitás azonban minden nemzet legfontosabb javainak önkényes és elkerülhető pusztulását jelenti: vezető szellemeinek pusztulását.

A történelmi iskola.

Nyilvánvalóvá tettük, hogy a kiváló kutatók életkörülményei és fejlődési feltételei lehető alapos megismerésének milyen gyakorlati fontossága van. Legalább is olyan, mint e ragyogó egyéniségek iránt való elméleti vagy általánosságokban tartott érdeklődésnek. A történeti vizsgálódás által felderithetünk egyes személyi részletkérdéseket, a legjobb esetben megtudnók, hogy Ranke szavai szerint „hogyan is volt tulajdonképpen“ az illetővel; de arra a felsőbbrangu feladatra nem vállalkozhatnánk, hogy következtetéseket vonjunk le, vajjon a nagy tudósok életkörülményeiből melyek hatottak kedvezően kifejlődésükre és melyek kedvezőtlenül? Pedig hangsulyozni akarom, hogy ezt a merész vállalkozást igenis szükségesnek tartom. A történelem megismertet bennünket a kitünő emberek aprólékos életviszonyaival, de a nagyobb közösségekkel: városokkal, államokkal és népekkel is; a tudomány tulajdonképeni hivatásán esne sérelem, ha mindezen tényezők egyes kicsinyes körülményeinek ismeretével megelégednénk. A természetvizsgáló is csak egyes személyeket vagy eseteket figyelhet meg és próbálhat ki, de nem elégszik meg soha annak megállapitásával, hogy ezekben az egyes esetekben miről van szó, hanem avval kezdi a maga tudományos munkásságát, hogy a megvizsgálás alá vont példánál mi volt az általános és mi volt az egyéni jellegü. Cak az általános vonatkozás érdekli és siker esetén csak az általánosra állitja fel az uj természeti törvényt, amelyet eredményes munkájából vont le.

Ugyanigy kell tehát megragadnunk és megvalósitanunk a nagy emberek élettörténetének problémáját. El kell különitenünk az általánost az egyénitől, az előbbit szakszerüen fejtjük ki, az utóbbi pedig csak annyiban jöhet számba, amennyiben az általános szempontokra nyilvánvaló befolyása volt.

Két kérdés van tehát; először: mi az általános vagy hogyan ismerhető fel?, – másodszor: hogyan tudjuk meg, minek van fontossága a részletkérdések vagy egyéni viszonyok közül az általánost illetőleg? Először meg kell válaszolnunk az első kérdést, hogy azután a másikat szemügyre vehessük.

Az általános vagy törvényszerű elem – a mely tehát minden egyes jelenség megitélésénél és értékelésénél első sorban jön figyelembe – minden individuális esetben egyező módon és formában található meg. A tudományos munkának van egy csalhatatlan ismérve, a mely mindig jelzi, hogy egy bizonyos kérdés egyáltalában és mennyire tudományos jelentőségű, ez az ismérv, hogy tudományos eredmények alapján „_jósolni_“ lehessen. A természettudományok terén ez a feltevés igen egyszerü. A geológus egy állkapocs formáiból előre meg tudja mondani, milyennek kell az illető állat csontvázának lennie és ha a kémikus egy új elemet fedez fel, akkor megjövendölheti: mekkora lesz a speczifikus hőfoka, még ha nincs is semmiféle mértéke róla. A jövendölés e lehetősége a vonatkozó természeti törvények ismeretén nyugszik s e természeti törvényeknek meg van az a tulajdonságuk és czélzatuk, hogy szabályszerűen megismétlődő viszonylatokat egy jellegzetes kifejezési formába foglaljanak össze. Más szóval: csak szabályszerűen visszatérő jelenségeket lehet megjósolni és a természeti törvények éppen azt fejezik ki, a mi megismétlődik.

A nagy emberek életfeltételeinek sajátos problémájával szemben is tehát az a feladatunk, hogy megtaláljuk és kifejezzük az örök ismétlődéseket a más nagy emberekkel való egybevetéseknél. A homo sapiens egy különös válfajának kell őket tekintenünk és kizárólag természettudományos alapon kell azokat az ismérveket és sajátságokat kikutatnunk, a melyek tekintetében hasonlítanak egymáshoz és kiemelkednek a többi emberek közül. Az átlag-emberrel való megegyezéseik kimutatása ellenben közömbös; avval a megismeréssel, hogy semmi különös vonás nem fordul elő, az érdeklődés is kialszik. Ebből magyarázható a filológiailag agyon nem iskolázott ember ösztönszerű ellenszenve avval a szatócs-munkával szemben, a melylyel néha nagy emberek életének jelentéktelen eseményeit összekapirgálják. Ha ennek az ellenszenvnek azt szegzik elébe, hogy nem lehet tudni, vajjon ezek az aprólékosságok egyszer majd valamely speciális szempontból nem lesznek-e érdekfeszítők és nem lett volna-e örök veszteség, ha figyelmen kivül maradtak volna, – úgy megint érvényesiteni kell a mi álláspontunkat: csak az általánosnak, az ismétlődhetőnek van fontossága. Tudományos értelemben tehát _nincs örök veszteség_. Ha az elveszett érték csak egyszer fordul, illetve fordult elő, akkor fenntartására nincs semmi szükség, mint a hogy felesleges, hogy az utókort arról az időjárásról értesítsük, a mely mellett egy tudományos felfedezés megtörtént. Viszont: ha valami igazán lényegesről van szó, akkor fontosságához mérten sokszor és sokféleképpen fog ismétlődni s igy az egyes példa elenyészése nem jelent semmit. Még az adott eset megjelölésénél sem pótolhatatlan az ilyen részleges veszteség, a melynek súlyát csak később ismerjük fel; minél nyilvánvalóbbak az általános törvények, annál könnyebben lehet egyes esetekben a hiányzót interpolálni, azaz: a mértékadó törvényszerűségekből kiegészíteni s az űrt betölteni.

Tudom, hogy e fejtegetéseimmel egy igen elterjedt felfogással helyezkedem szembe, a melynek éppen a történelemre és az evvel összefüggő érdekekre való befolyása rendkivül erős. „Szent az a hely, a melyet nagy ember taposott“, – és ez által egy olyan kultusz igazolódik, a mely fétisimádássá fajul. A művelt és modern ember, a ki lenézi a középkor vallásos rajongásait, a maga többé-kevéssé felmagasztosított művészi és tudományos szentjeivel épp ilyen középkori ereklye-misztériumot űz, a hogy az ujságtárczákból és a schöngeist-könyvekből nap-nap mellett látjuk. S ennek egyedülvaló okát abban a helytelen feltevésben kell keresnünk, mintha pótolhatatlan értékű egyéni vonatkozásokról volna szó. Pedig az _egyén és egyed mindig korlátozott és esetleges valami_. Ha Goethe szavaira hivatkoznak, hogy „földi embernek legfőbb boldogsága: a személyisége“, ne tessék elfelejteni, hogy Goethe boldogságot és nem értéket említ. Ugyancsak Goethe irja azonban ezt is: „Eigenheiten, die werden schon haften; kultiviere deine Eigenschaften!“ Tehát: nem az tesz értékessé bennünket, a mi véletlenül más, mint a többinél, hanem a mi bennünk az átlagnál _felsőbbrendűen_ van kifejlődve. Hogy azonban magasabb és alacsonyabb fejlődési fokról egyáltalán beszélhessünk, ehhez összehasonlítható, azaz sok embernél, de különböző mértékben előforduló tulajdonságok kellenek. A nagy emberekről előre meg is állapítottuk, hogy _emberi_ képességek rendkivüli felfokozottságával s nem _emberfölötti_ erőkkel jellemezhetők.

A természettudományi és történeti kutatás közt tehát, ebben a vonatkozásban, nincs lényeges különbség. Az ujabb időkben a mi történelmi felfogásunk ellen megint abból igyekeztek tőkét kovácsolni, hogy a történelem tárgyául az egyént tolták előre; be kellett azonban látnia mindenkinek, hogy még a legindividuálisabb eset sem írható le, azaz nem lehet köztudomásúvá és közérdekűvé másképpen, mint általános fogalmak segítségével, a nyelv megfelelő kifejezései útján. Tehát a szóbanforgó legegyénibb eset is csak egyes ismert, azaz sokszor ismételt fogalmak kombinációjával rögzíthető meg és az individuálista történetíró is kénytelen a letagadott általános fogalmakkal dolgozni. A természettudomány is egyes esetekből indul ki és régebben csak leírás, azaz az ismert és a specziálisan alkalmazható általános fogalmaknak összeállításával tudott úrrá lenni rajtuk. Később azután az egyes esetekből általános törvényeket vezettek le. Mindössze a tudományos készség mértékétől függ, mennyire tud valaki az adott példától eltekinteni és hogyan tudja az ide vonatkozó általános törvényt kifejteni.

Arra a kérdésre, hogy mit értsünk „általános“ alatt és hogyan tudjuk megismerni, azt feleljük, hogy _ami ismételhető: az már általános_ és a megismétlődés tényével leplezhető le. Evvel azután el volna intézve az a másik kérdés is, hogyan jutunk az egyes eset lényeges alkotórészeihez? Ami _ismételten_ felismerhető és kimutatható: _az a lényeg_.

Ha tehát uj területeken kutatunk, soha sem tudhatjuk előre, hogy a sok apró részlet közül egyes esetben mi fog lényegesnek és ismételhetőnek bizonyulni. Minden tudományos munkának ennélfogva az a kezdete, hogy kizárólag technikai szempontok szerint az adott dolgot egyszerüen tudomásul vesszük. Azaz: a rendelkezésre álló egyedeket összefogjuk és keressük benne a megismétlődőt. Ebben a stádiumban, tudományosan, még nincs értékkülönbség az összetevők közt, viszont mégis fontos ez az időköz, mert az elemi osztályozás nélkül az egyezőségeket hiába keresnők.

Mihelyt azonban, az anyaggyüjtés nyomán, a közös körülmények közt levő megegyezőségek kiválnak, már a második stádium kezdődik, amely ezen egyezők kidolgozásából áll. Az a tétel például, hogy a modern nemzetek gazdasági fellendülése tiz-tiz éves hullámokat játszik: alacsonyrangu empirikus szabály; már most, hogy ilyen vagy pedig mélyebb és tágabb általánositásokig jutunk-e el, főleg az illető tudomány-ág fejlettségétől függ; a lényeges egyszersmind mindig általános, s az általánosság mértékét fontossága jelzi.

Hangsulyoznunk kell azonban, hogy valamely eset egészen különböző jelentőségü lehet és kell hogy legyen, a rá alkalmazott tudományos felfogás szerint. Addig fel nem ismert összefüggések folytán sokáig lényegtelennek tartott részletek egyszerre a tudomány gócpontjába léphetnek, amikor ezekre az összefüggésekre rájutunk. Hogy állunk azonban, ha eladdig éppen ezeket a részleteket hanyagoltuk el?

Akkor szépen felkeressük őket és kikutatjuk tulajdonságaikat. A fontossá válás szempontja meghatározza a kifürkészés módját is. „Értékes anyagot“ sohasem lehet a leendő felhasználásra akként összegyüjteni, hogy a jövendő felhasználó meg legyen vele elégedve; rendszerint joggal fog panaszkodni, hogy éppen a legfontosabb dolgok maradtak észrevétlenül vagy meghatározatlanul. Igy tehát az általánositás első lépésével egyidejüleg meg kell állapitani azokat a kérdéseket, amelynek jeligéje alatt kell az anyagot gyüjteni.

Szükségszerüen helyes vagy hasznos is ez az első lépés? A tökéletesség szempontjából nem lesz semmiesetre sem helyes, de mindig hasznositható lesz, – ha nem véletlenül felmerült, hanem tényleges általánositást ölel fel. Mindkét kérdés önmagától megválaszolódik az eleinte inkább sejtett, mint kimutatott általánositás tényleges megléte s esetleg szükséges módositása vagy kiterjesztése után, az esetnek az ideiglenes szempontok szerint való közelebbi vizsgálásával. Az igazán tudományos gondolkozást a munkának e stádiumában, a kutatónak szellemi gyermekeivel szemben kellő elfogulatlansága, kényszeresetben: kegyetlensége igazolja. Az uj területen megismert törvény felemelő hatása rendszerint oly erős, hogy különös önfegyelmezés kell a tévedés lehetőségének meggondolásához. Amennyiben ez az általánositás valóban a tények egy egész lánczolatát fogja össze, mindenesetre használható részei is vannak, viszont ezek a részek egy fel nem ismert fontoságú ponthoz is kapcsolódhatnak. S ha ellentmondasokat találunk, akkor az összefoglaló gondolatnak a meglévő tényekhez való fokozatos alkalmazása adja azt a munkát, a mely minden tudomány örök útja és igazi fejlesztője. Lehetetlenség tehát az anyaggyüjtést és annak rendszeres értékesitését két, időben és személyileg elkülönitett feladatnak tekinteni. Ha külső okok teszik ezt szükségessé: elmaradhatlan következményeül a tudományos eredmények késlekedése és értékeik csökkenése várható.

Az életrajz anyaga.

Ha meggondolásainkat speczializáljuk: egyelőre ahhoz az anyaghoz kell magunkat tartanunk, a melylyel a rendszerint tudománytalan életrajzok rendelkeznek. A bennük felfedezendő általános szempontok megadják majd több és jobb anyag beszerzésének a lehetőségeit. A hol anyag-hiány miatt valamely kérdést az adott esetből nem tudunk eldönteni, ott más esetekből igyekezünk a választ kibogozni s megpróbáljuk, vajjon az igy talált megoldás az eredeti tényállással simán összeegyeztethető-e? Igy jutunk előre a Goethe szavai szerint: soha be nem zárva, de gyakran körülkerülve.