Part 3

– Elég. Nem szeretem családom körében az «okmányokkal támogatott bizonyítékokat». Ha nem hiszek a szónak, még kevésbbé hajlok meg a nagy pecsétes levelek előtt. Mehetsz, mikor akarsz, de ne feledd, hogy míg élek, mindig itthon vagy e háznál és halálom esetére sem feledkezem el unokaöcsémről.

– Kérem, nénikém, ne beszéljünk ily dolgokról.

– Van pénzed?

– Engem a kormány tisztességesen fizet, s ezen vendégszerető vidéken alig van kiadásom. Most is különös bizalom és kettős díj mellett utazom újabb rendeltetésem helyére, a hol ezelőtt két alámrendelt működött. Az egyik a vasutat posványon keresztül pilotákra épített gránit-viaducton akarta keresztülvinni; a másik elkerülte a posványt, de neki vitte a vasutat egyenesen a falunak s ott nemcsak a bárónak kastélyát, de még a pápista papnak gót templomát is leromboltatni javasolta. Nekem egy harmadik irányt kell feltalálnom, hogy csatlakozási pontot keresve, kényelmesen beroboghassunk a hatvani indóházba.

Ezzel vége volt az audiencziának.

IV.

(Van ebben egy párocskának igen vad-érzékeny eljegyzése; egy másiknak pedig rögtönzött és igen prózai egybekelése.)

Másnap, bizonyos okok folytán, Dorozsmay Róbert mérnök helyénvalónak találta utazását ebéd utánig elhalasztani.

Láttuk már, hogy a reggeli s az ebéd közötti órákban volt azon időpont, melyben Harasztoson hivatalos intézkedések mentek végbe. Ekkor adá tudtul a ház asszonya akaratát, döntő itéletét «urbi et orbi».

Ott ült tehát a könyvtárban, férjének zöld bőrrel borított karszékében s becsörgeté a «táblaterítőt», mint leghivatalosabb egyéniséget, s ez által kéreté Berenczeyné barátnéját és leányát, Róza kisasszonyt, hogyha nekik is úgy tetszenék, igen szívesen látná őket egy rövid szóra.

Egy másik közönséges szolgával Róbert mérnököt hivatá, a ki valószinűleg nem nagyon távol rejtőzködhetett, mert nehány másodpercz elteltével már hódolt a megidéztetési parancsnak. A néni csak kezével intett neki, hogy üljön le valahová, a hol széket talál.

Csakhamar azután jött Berenczeyné is leányával, s miután ezeket pompás selyemkarszékekbe ülteté, haladék nélkül így szólt:

– Van itt a háznál két engedetlen gyermek, kiknek rossz hirét hallottam. Kémeim azt súgják fülembe, hogy Róbert öcsém hirtelen férfi akar lenni s a kastélyba mulató egyik kisasszonykának olyan dolgokat mondogat, miket a verseskönyvekben szerelemnek szoktak nevezni.

Ezen bekezdés hallatára Róza kisasszony felugrott székéről s nem gondolva meg, hogy így legegyenesebben magára vall, követte természete hajlamát, melyet Isten emberbe és állatba öntött, hogy a hol veszedelem üt ki, a legelső védelem a megfutamodás.

Mint az ívről lepattant nyílvessző lövődék az ajtó felé, de anyja sem rest, utána iramodik, útját állja, feltartóztatja s karjaiba ragadja.

– Hova szaladsz a nagy világba, a hol utól nem érnélek? Ne félj, ülj mellém, mert anyád mellett nem lehet bántódásod.

– Róbert öcsém, – folytatá Dorozsmayné, – igaz-e, hogy te itten jelenlevő Berenczeynének leánykáját, Róza kisasszonyt szereted, s ha hozzád megy, elveszed feleségül s boldogul élsz vele holtodiglan, holtaiglan?

– Igen! – felelé a szögletből Róbert mérnök oly hangon, mely a leányka fülében úgy hangzott, mintha kisértet szólalna meg a kályha mögül, – szeretem, s ha hozzám jő, életemnek nem lesz más czélja, mint őt boldoggá tenni.

– Hallotta ezt Róza kisasszony?

Hallani ugyan nagyon is jól hallotta, de felelet helyett úgy elbujdosott édes anyja fodrainak és csipkéinek felhőjébe, hogy a két asszonynak mind a húsz körmére volt szükség, míg onnan napfényre hozhaták.

– Felelj! – mondá most a néni bizalmasabb hangon.

– Csak azt mondd, – folytatá az anyja, – a mit gondolsz, a mit érzesz.

De a szegény kis leány azt hitte, mindjárt rászakad a terem boltozata. Úgy pihegett, mint a csapó-kalitkában megfogott madár. Hiába biztatta, ölelte, csókolta anyja; mindent eltűrt, mint az oltáron álló szent szobor, csak hangot nem adott.

– Gyermek, – szólt Berenczeyné, – e pillanatban egész élted boldogságáról kell határozni. Nézd Róbert urat, mily esdekelve tekint rád s várja nyilatkozatodat. Mi téged semmire sem kényszerítünk. Szabad vagy s akármit felelsz, azontúl is legkedvesebb leánykám maradsz. De ha föl vagy szólítva, az udvariasság követeli, hogy igen-t, vagy nem-et felelj.

Még ezen anyai oktatás sem fogott rajta. Szerencsére Róbert szólott közbe:

– Kedves, drága Róza kisasszony; egyetlen angyalom, reményem és boldogságom!

Ezen «rövid, de velős» szónoklat végre hatást látszott igérni; mert lassan és félénken fölemelé fejét a leány s valamit súgott az anyja fülébe.

– Mit mondott? mit mondott? – kérdék a többiek.

– Azt mondta, – felelé Berenczeyné, – a mint a mama parancsolja.

– Nagyon helyes, – bátorítá Dorozsmayné, – de nekünk fönhangon kimondott szóra van szükségünk. Oly nehéz az, ha szeretünk, azt mondani, igen, ha nem szeretünk, csak megrázzuk a fejünket?

Erre a kis leány nagyon világosan megrázá a fejét.

– Hogyan! – kiáltának mindnyájan. – Nem szereti?

A leányka ismét megrázta fejét és anyja fülébe súgott.

– Ah, ez már más; csak arra felelt tagadólag, hogy nem oly nehéz igent vagy nemet válaszolni.

– Helyes, derék, – kiáltá Dorozsmayné, – tehát ha nem nehéz, halljuk azt a piczi kis szócskát.

Erre aztán elszállott mégis a leányka ajkáról egy alig érthető hang, mely igen, de nem is lehetett. De miután fejét most nem rázta, hanem csendesen lehajtotta, az egész társaság egyhangulag úgy fogadta, mint beleegyezést.

Róbert előrohant, hogy hálát rebegjen s meg akará csókolni imádottjának kezét. Ezen igyekezet alatt nyílást talált a leányka s kifutott a teremből. Vissza sem nézett az ajtóból, különben észreveheti, hogy ezúttal nem veszik üldözőbe.

– Most azonban – szólt határtalan úrnői hangon Dorozsmayné – az eljegyzés megtörtént, s ha Isten éltet, meg is tartjuk itt nálam a lakodalmat mához két esztendőre.

– Hogyan! két esztendőre?

– Én hármat mondtam volna, – veté közbe az anya.

– Kettő elég. A 18 éves kor előtti házasság nem hoz szerencsét. A leánynak van ideje várni. Róbertnek pedig sok a dolga, s ki kell magát tüntetnie pályáján hivatalbeli főnökei előtt. Házassági ajándékul készen fekszik számatokra nálam 50,000 forint. Egy szót se! Egyetlen élő rokonom vagy s minden hálálkodás sértené fülemet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezen érzékeny, helyesebben mondva kissé diákos színezetű eljegyzés után Arthur gróf is visszatért a fővárosba s ott édes anyja, özvegy Bendeffy Károlyné előtt mindent elmondott, a mi vele Harasztoson, a Dorozsmay háznál történt s kijelenté, hogy Hohenmark Louise herczegnőt nőül venni szándékozik, de édes anyja beleegyezése nélkül eddig még kötelező igéretet nem adott.

Arthur gróf azonnal tapasztalá, hogy édes anyja a házassági terv hallatára épen nem lelkesedik föl. Uri szokás szerint a legfőbb kifogás a vállalat pénzügyi oldala ellen emelkedett. A czím szép, a leány derék, de a hozomány megdöbbentőleg vékony. A fiatal gróf birtokai pedig már eddig is több mint fele értékig adóssággal terhelve lévén, úgy mutatkozott, hogy anyjának aligha igaza nincs.

Másnap már örvendett, hogy a kimenthető folytonos udvarláson kívül egy határozott szót sem hagyott zálogban. Még fel-feltünt olykor kéjvágyó szeme előtt a teljesen kifejlődött és gyönyörre ingerlő női alak; de mit használ ez ott, a hol főleg sok pénzre van szükség? A kielégített szerelem hamar elröpül s mi marad azután? unalom, bánat, örökös pénzzavar egy pillanatnyi eltántorodás miatt.

Harmadnapra már útban volt. Bécsben csak meghált, onnan pedig egyenesen Párisba, a szomorodott szívek vigasztaló Mekkájába robogott azon elhatározással, hogy fölkeresve régi pajtásait, a világváros örömtengerébe fulasztja lelkének keserűségét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És Louise herczegnő!

Rajta is beteljesedett, hogy várt leány várat talál.

Ezen évben október havában Budapesten időzött az udvar és itt tartá üléseit az osztrák delegatio.

Egy udvari tánczvigalom alkalmával megpillantá a 68 éves dúsgazdag Burghammer herczeg a vigasztalást kereső szép leányt; nagyokat pillantgatott rá, megreszketett egész testében, azután pedig bemutatván magát, udvarolt, szépeket mondott, vallomásokat tett s még advent első vasárnapja előtt nőül vette.

Ennyiből áll rövid leirása azon prózai egybekelésnek, melyről jelen fejezetünk tartalomjegyzékében előre szólottunk.

V.

(Egy pár képviselő megy az országgyűlésre.)

Három teljes év után történt.

Szép őszi éj volt, a midőn a magyar államvaspálya gyorsvonata keletről Kolozsvárra érkezett.

Csinos fiatal ember ült egy második osztályú waggonban, s míg fénylett a nap, kedvteléssel gyönyörködött Erdély kies vidékein, de a sötétség beálltával örömest elszundikál, ha keblét erőszakosan nem feszíti a gondolat, hogy ő most bevégezte tanulmányait, kiszabadult atyjának szárnyai alól, új életpályára lép s bejut a nagy világba. Már tudniillik azon szűkkörű foglalkozási térbe, melyet Magyarország az ő hű fiainak nyújthat.

Ezt a fiatal embert báró Gencsy Pálnak hitták s eddig Kolozsvár volt a legszebb város, a mit látott. Otthon meglehetősen szűk körülmények között nevekedett. Volt három leánytestvére, hanem élt a házban atyjának testvére, Zsuzsi néni, a kinek épen annyi birtoka volt, mint atyjának, idősb Gencsy Pál bárónak, s a ki mindig azt mondta, mindenét, a mit e földön bír, egykor Pál öcscsére, kit rendesen fiának is nevezett, hagyja, de csak úgy, ha jól viseli magát.

Szerencsére e kifejezés alatt Zsuzsi néni nem nagyon sokat értett. Nem bánta, ha Pál öcscse bizonyos határon belül korhely diák is volt; nem sokat gondolt vele, ha az iskolai év végén csak azt hozta haza, a mi rajta volt, mellé egy vagy kétszáz forint adósságot.

Az első harag és komoly kitagadási fenyegetés akkor tört ki, a midőn híre futamodott Gencsen, hogy Pál úrfi fényes nappal, délelőtt tiz órakor, karonfogvást kisért föl egy színésznőt a próbára. E szörnyű romlottságot valami irigy lélek megírta Gencsre és Zsuzsi néni innentúl folyvást rettegett, hogy a család egyedüli és utolsó reménye azt a «személyt» feleségül veszi. Mert a néni gyermekségétől fogva úgy tudta, hogy férfi csak oly nővel mehet végig az utczán karöltve, a kivel az egyházban mint jegyeseket kihirdették s nehány hét mulva az esküvő is bekövetkezik.

Bámult tehát Zsuzsi néni, a midőn öcscse befejezve az egyetemi tanfolyam utolsó évét, szokott módon igen kopottan, podgyász nélkül érkezék az apai házba, de egyedül! Szemének sem akart hinni, hogy nem lát leszállni a kocsiról egy kifestett dámát; nincs a saroglyában nagy koffer s legalább kilencz tarkánál tarkább kalapskatulya.

Különben pedig a hozott iskolai bizonyítvány nem volt sem jobb, sem rosszabb a szokottnál, az adósság sem két akkora a tavalyinál, tehát bútlan örömnap derülhetett fel a gencsi udvarházban.

De azért Zsuzsi néni alig várta, hogy kemény nagybőjti prédikáczióval lássa el a rossz fiút. Nyomtatásra érdemes beszédet tartott a városi gonosz és szívtelen asszonyokról, kik a romlatlan ifjúságot elcsábítják és a veszedelem örvényébe zuhintják. Sűrűn hulltak ezalatt könnyei, míg végre maga vigasztalá Pál fiát azon álnok és hűtlen szépség miatt, ki őt bizonyosan egy gazdagabb udvarlóért hűtlenül elhagyta s neki annyi bút, bánatot és szívbeli gyötrelmet okozott.

Az ifjú csak hagyta beszélni a nénit, mert ez volt a legjobb methodus vele a békét újra megkötni. Tudta, hogy a ki őt figyelemmel végig hallgatja, az nemcsak bocsánatot nyer, hanem még meg is dicsérik, mily okos és szófogadó ember lett belőle.

Arról a karöltve történt sétálásról pedig úgy elfeledkezett már, mint a tavalyi kalendáriumról, vagy a multkori szent beszédről, melyet a templomban szundikálva hallgatott végig.

A kemény leczke után a néni két vég finom gyolcsot adott ajándékba fehérneműre, s egy 100 forintos bankót zsebpénzül az utolsó vakáczióra.

Ezt a Pál bárócskát látjuk mi ma a kolozsvári pályaudvarba megérkezni, dúsan ellátva mindennel, a mi a gencsi házból, Zsuzsi néni huzófiókjaiból s a nem nagyon messzi Marosvásárhely boltjaiból kikerülhetett. A podgyászos kocsiban két hatalmas börönd volt megrakva a szükségesekkel. Zsuzsi néni ősi szokás szerint egész tepsi pogácsát, hideg pecsenyét és szebeni turót rakott az utitáskába, hogy meg ne éhezzék drága öcscse a hosszú úton. A ruhaneműek közé diót, aszalt szilvát is rejtett, hogy kellemes meglepetésben részesüljön, ha holmiját kiszedi. Még az urat megillető szolgáról sem feledkeztek meg. Ott pöczkösködött hátrább valahol hű lófejű székely Varjas Andoriás uram, a kire rá volt bizva, hogy úgy vigyázzon a méltóságos úrra, mint a szeme fényére.

Esti 10 óra után tovább indult a vonat Kolozsvárról, de akkor már Pál úr nem egyedül ült a kocsiban.

Kérem, ne tessék gyanakodni s azt gondolni, hogy fekete bársonyruhás és regényszerűleg elfátyolozott gyönyörű nő ült melléje, mert Pál úr ily szomszédságra annyira nem vágyakodott, hogy azon tíz percz alatt, míg a vonat állott, úgy fújta csibukjából a török dohány füstjét, hogy a szépnemnek bármely fajtájú példánya sem merészkedett volna közelében megtelepedni.

Hanem a ki mégis belépett, magyar ruhás, karakán bajuszú, mintegy 50 éves hazafi volt, a ki azonban szeliden és nyájasan üdvözlé utitársát, kényelmesen elhelyezkedék s bemutatá magát.

– Bogárdy Zoltán, országgyűlési képviselő.

– Örülök. Én is képviselő vagyok. Gencsy Pál Csikszékből.

– Báró Gencsy?

– Úgy neveznek.

– Csak azért kérdeztem, mert a báró Gencsyék jófélék, míg a közönséges Gencsy ember zsebbevalójának átkozott bécsi szaga van. Ördög bujjék, a mennyi pecsovics van a világon. Most pedig szervusz pajtás, Isten hozott, mégysz Pestre?

– Úgy van. Holnap megnyílik az országgyűlés s nem akarnék az ünnepélyről elmaradni.

– Hm, talán csak nem vagy ily fiatal létedre Tisza-párti?

– Engem mérsékelt ellenzéki programm mellett választottak.

– Fából vaskarika; se hideg, se meleg, az ember nem tudja, húst eszik vagy halat? Mondhatom, nem a jóféle Gencsyeknek való szerep. Ezek közül egyet Martinovics apát idejében kicsiben mult, hogy le nem nyakaztak. Sokba került a választásod?

– Mindössze 20 hordó pálinkát verettünk csapra.

– Sok, nagyon sok. Én olcsóbban jutottam hozzá. Azt mondtam a hű magyar népnek, hogy mindennek ellene szavazok, a minek adószaga van. Ezzel az enyém volt a többség, az ellenfél pedig összesen 90 szavazatot kapott, pedig államtitkár volt a jámbor és szép csomó pénzt osztott ki a máséból. Mérsékelt ellenzék! Mi az ördög ez? Vagy úgy opponáljon az ember, hogy vérét, veséjét kibicskázza az ellenfélnek, vagy üljön otthon és számítsa, mennyire van az adóval hátralékban? Ha a magyar Robespierre volna a miniszterelnök, vagy a respublika elnöke, annak is opponálnék. Mert kormánynak lenni s a hazát elárulni, az az egész világon egyértelmű.

– Hiszen meglátom, mi tevő legyek. Meghallgatok mindenkit s a mellett szavazok, a ki meggyőzött az ész fegyverével.

– Hej, öcsém, de meglátszik rajtad, hogy az ujságból ismered a képviselőházat; mert a ki minden párt szónokát meghallgatná, hat hét alatt az őrültek házába kerülne. Van már Pesten szállásod?

– Lesz, ha keresek és találok. Egyelőre vendéglőbe szállok.

– Ajánlom a Sas-t vagy a Vadászkürt-öt; a többi fölfelé nem is Magyarország többé, hanem Európa.

– Alig várom, hogy lássam a fővárost. Sokat olvastam felőle, de még nem láttam.

– Majd jól lakol vele. Különben Budapest meglehetős fészek, nem hal meg az ember benne éhen, ha pénze van. Folyvást építik, javítják, czifrázzák. Csakhogy a midőn elkészül valami új, akkor veszik észre, hogy másutt már tíz év előtt megunták az efélét bámulni.

– Engem a társadalmi élet érdekel főképen. Mindketten erdélyiek lévén, kérni foglak, vezess be nehány jó helyre.

– Attól függ, ki mit nevez jó helynek. Részemről olyan helyre, a hol az én finánczolatlan dohányom füstjét nem fujhatom a háziasszony szemébe, be sem tenném a lábamat. Neked pedig olyan hely kell, a hol theát isznak s az egyik kilencz rőf hosszú szonátát a másik után hallgatják végig. Inkább strázsát állok 20 fok hidegben éjjel, a sóház kapuja előtt!

Mindjárt most előre meg kell jegyeznünk, hogy Bogárdy Zoltán műveltség tekintetében egészen más ember volt, mint beszélt, hanem nagyon mulattatta őt, ha ismeretlen emberrel egy kis pajkos tréfát űzhet.

Így tartott a beszélgetés Nagyváradig, míg kifogyván a tárgyból, elszenderültek. A fiatal ember édesdeden szundikált, Bogárdy Zoltán pedig olyan mérgesen hortyogott, mintha valamelyik miniszter simogatná az állát.

Nap feljöttével átsiklottak a szolnoki hídon. Czegléden pedig egy vörös öves főtisztelendő úr ült melléjük.

– Patvarba vele – súgá Bogárdy Zoltán oly hangon, hogy a kocsi ablaka mellett átjárdaló conductor is meghallhatta volna. – Reggel pappal találkozni, bizonyos szerencsétlenség. Most már kedvünk szerint sem diskurálhatunk, mert beszélhetsz te ezen urak előtt akár a kukoriczahántás elméletéről, mindjárt élczet és szándékos czélzást találnak abban a pápa csalhatatlansága ellen.

– Ad vocem pápa! – folytatá jól kiabálva. – Öcsém, képviselő-társam! Mihelyt alakulva lesz a ház, indítványt teszek és számítok szavazatodra. Magyarország a pápától kapta a koronát és királyi czímet. Nagylelkű nemzet lévén, a háladatosság regulája követeli, hogy most, midőn ő szentségétől a Garibaldi-király elvette birtokait, mi «regnum marianum» szerezzük vissza neki. Indítványom, hogy határozatilag szólítsa fel a ház a püspököket és káptalanokat: adják a pápának kárpótlásul összes jószágaikat.

A mi szegény Pál bárócskánk mintha tüzes vaslóczára lánczolták volna, oly kínos pillantásokat vetett a papra. Talán megemlékezett Zsuzsi néni számtalan oktatásai közül azon intésre is: «jól jegyezd meg a napot, melyben megbántottad a papot». Mert a mit most hallott, az már vallásháború volt, ha nem is az országban, legalább a vasuti coupé-ban.

Annál nagyobb volt csodálkozása, hogy a pap csak nevetett s nagyot tubákolt. Úgy látszott ismeri is Bogárdy Zoltán úrnak becses személyét, s tudta, minő sors szokta érni indítványait. Mert hiába, ha nagy is az ingerültség az olasz király, ezen «Julianus Apostata» ellen, a harag mégsem terjed annyira, hogy a szent, vagy bűnbánó királyainktól nyert latifundiumokat oda adnák annak, a kiről folyvást hirdetik, hogy földi királyság nélkül ezen «nem e világból való» hatalom magasztos hivatását nem gyakorolhatja.

Ezalatt rohant a vonat előre. Már magaslani kezdtek nyugaton a budai hegyek kéklő gerinczei. Szent-Lőrinczen túl megpillantották a napfénytől világított királyi palota homlokzatát, s midőn beérkeztek a pályaudvarba, a képviselő urak a legközelebbi viszontlátásig búcsút mondtak egymásnak.

Bogárdy Zoltán, mint demokrata, a lóvonatú vasúton csörgött be, a míg Gencsy Pál báró, mert sok podgyásza volt, kétlovas bérkocsiban tartotta ünnepélyes bevonulását.

Természetes, hogy Varjas Andoriás uram is előkerült, még pedig igen felizgatva, s alig kapaszkodott fel a bakra, azon hitben, hogy itt a «székely nyelvet» senki sem érti, mondá:

– Báró úr, felséges jó hírt hallottam az úton. Azok beszélték, kikkel együtt ültem. Hetedhét országban, még a tengeren túl is, nincs oly gyönyörűséges szép és gazdag leány, mint most Pesten, a Nádor-utczában Dorozsmay Esztike kisasszony.

– Mi gondunk nekünk arra?

– Kérem alásan azt gondoltam, ha az a kisasszony legszebb és leggazdagabb Pesten, az én méltóságos uram pedig a legelső gavallér Csikszékben, milyen jó volna, ha ilyen szép feleséget vihetnénk haza, Gencsre!

– Bolond kend Varjas Andoriás uram.

– Az már igaz. Eljöttünk ide messze földről, de csak Isten a megmondhatója, hogy találunk haza?

– Vigasztalja magát. Eddig sem a kend kezére bizták a tüzet okádó vasparipa gyeplőjét; a ki ide hozott, majd haza is talál.

VI.

(Megnézik a fővárost, meghallgatják a jövő zenéjét és látnak valakit a páholyban.)

Másnap szokott szertartással végbe ment az országgyűlés megnyitása; fájdalom, Gencsy Pál bárónak magas jelenléte nélkül. Mert az a szép violaszín magyar nadrág, melyet Marosvásárhelyt a legdivatosabb szabó remekelt, a nagy sietségben otthon maradt. Azóta bizonyosan megtalálta Zsuzsi néni s bánatában anyai könnyeket hullat rája.

Búsan és elégedetlenül sétálgatott tehát a fiatal báró a város utczáin s követve a járdát tipró közönséget, kijutott a Dunapartra.

Tetszett neki, a mit látott, de legfőkép érdekelte, hogy itt senkit sem ismert, őt sem ismeré senki. Ezen gondolathoz eddig nem volt szokva, mert Kolozsvárott a leguriasabb körökben mindenki öcsém, bátyám, húgom, néném volt vele. Ha pedig megyéjében megjelent, mindenütt suttogták, ahol megy a fiatal Gencsy báró, vajjon merre jár? kit keres? mi dolga, miféle mulatsága akadt?

Összehasonlítva magát az utczákon özönlő sokasággal, volt annyi önbizalma, hogy személyét a szerencsésebb halandók közé sorozhatá. De azért őt senki meg nem nézte, senki iránta érdeket vagy csak kiváncsiságot sem tanusított.

– Ha én most a Dunába ugrom, holnap megemlítik a lapok, hogy egy jól öltözött ismeretlen a habokban kereste és találta megszabadulását ez árnyék világtól.

Sok utczákat járt végig és el kellett ismernie, hogy szebb házakat lát, mint Kolozsvárott, a boltkirakatok is gazdagabbak. Az emeletekben az ablaksorok mind lakott szállásra vallottak, tehát sok jómódú embernek kell itt élni, a ki ennyi házat betölt, s fizetni képes a lakásbért.

Egyszerre, a mint befordul egy saroknál, kibe botlik? Ő volt: mult éji utitársa, Bogárdy Zoltán.

De minő változás! Az egész tegnapi emberből csak a karakán bajusz volt a régi. Öltözete divatos őszi kabát, nyakkendője elegáns csokorra kötve, kezén szürke keztyű, uri módon játszik aranygombos pálczájával; csak a magas hengerkalap hiányzik, hogy ne valami párisi uracsot lássunk szemünk előtt.

– Ah, te vagy Pál? örülök, hogy látlak. Nézed a várost? Mondtam, türhető fészek, de szépnek csak azok tarthatják, a kik 1848 előtt is ismerték. Akkor a mi ma látnivaló, mind hiányzott és mégis nagy híre volt az országban. Jurátus koromban a hajón ingadozó fahidat bámultuk; ma három kő és vashíd áll, mindenik más szerkezettel, s mindenik külön remeke az építészetnek. A folyam partja olyan volt, minőnek Árpád apánk találta. Most a nagy utczákon lóvonatú vasut, aszfaltjárda, mesterileg ültetett fasorok. A főterek megannyi tündéri kertek; egész éjjel ragyog a gáz tiszta fehér lángja.

– Tehát haladtunk.

– Képzelhetsz oly időt, melyben az akadémiának saját palotája sem volt? A posta megfért valami ronda bérházban; a távirdának nevét sem hallottuk. A József- és Erzsébet-tér vásáros bódékkal, talán laczikonyhákkal ékeskedett. Az orvosi egyetemet kórházastól együtt beszorították a Hatvani-utczai fészerbe. A vegytan előadására elég volt egy sötét lyuk.

– Örülök, hogy mindez ma másként van.

– Fiatal emberek, ha tudnátok, mi volt hajdan a pesti egyetem! A tanári kar (csekély kivétellel) tudatlan, gyakran félbolond, a kivel mi tanulók gúnyt űztünk. Az osztrák kormány szedte ide össze a legnevetségesebb figurákat, úgy hogy a professzorok kollégiuma válogatott majomarczgyűjtemény volt. Buta servilismus és a trienti zsinat hitvallási ágazatai uralkodtak még a természeti tudományok fölött is. Én tudom, a ki itt jártam iskolába.

– Hogy lett belőled mégis ilyen tudós politikus?

– Ha tanítlak, akkor hallgass. Lássuk az építészetet. Nézd e házakat s mindenikéről megmondod, melyik évtizedben épült? S ha minden régibb épületet megnéztél, elismered, hogy harmincz év előtt Pesten az architekturáról azt sem tudták, minő fán terem? Építőmester, ács, kőműves akkor is volt; ezek rakták ide téglából, kőtöredékből és vakolatból e szörnyű falakat. Jámbor lelkű Hild építőmester merészkedett itt először a házak közepére, vagy két szélére, nehány lapos pillért odabiggyeszteni. Mindjárt ki is kiáltották lángésznek, megbizták a lipótvárosi bazilika tervezésével, s mi lett belőle? az égbe nyúló kúp, melyre már a vasfedelet is felhúzták, összeomlott, a templom külső falait pedig egészen át kell alakítani.

– Hol lesz az országháza?