Part 4

– Arra nem vezetlek, mert ott ma még csak por, pocsolya, árok és szemétdomb van. Félek, megszürkül a bajuszod, míg az új házban perorálhatsz. Azonban kettőt ütött az óra, menjünk ebédelni.

– Pártolom az indítványt. Hova megyünk?

– Majd jó helyre viszlek. De ne félj, nem véres szájú politikusok közé, mert az nagyon unalmas; mindegyik felül akarja haladni a másikat a «Csákány Laczi» stylusban, aztán csak otrombaság származik a vetélkedésből. Nem szenvedhetem kés, villa, pohárcsörgés között a pártvitákat, de még a czigányzenét sem, ha ebédelek.

– Még a czigányzenét sem? Hah! tetten kaptalak: hazaáruló!

– Elmégysz este a színházba?

– Megbiztam legényemet, szerezzen jó zártszéket a földszinten.

– Legényedet? azt a székely góbét? No az ugyan nem kap, de majd segítek a bajodon. Én már korán reggel két zártszéket hozattam. Az egyiket egy szép asszony számára, a ki a mult ülésszak alatt szívesen ült mellettem, most azonban «általam bővebben nem vizsgált okokból» rám sem akar ismerni.

– Köszönettel fogadom a jegyet; de szabad lesz megfizetni az árát?

– A mint tetszik.

Ebéd után elváltak s mindketten hazamentek pihenni az álmatlanul töltött éj után.

Midőn pedig a fiatal báró a színházba lépett s helyét elfoglalá, már ott találá bőbeszédű képviselőtársát.

Időközben már gondolkodott a fiatal ember: tulajdonkép miféle ember lehet ez a Bogárdy Zoltán? Mindenesetre derék gyerek, csakhogy a beszédét nem kellett betűértelemben venni.

És mintha csak ő rá vártak volna a színházban, rögtön rá kezdték a nyitányt.

Működött Wagner Rikhard csodálatos múzsája. A hangszerek zúgtak, csörömpöltek, sípoltak és sivítottak; majd alábbhagyott a falakat repesztő harsogás s arra hegedűk, fuvolyák permeteztek, végre oly vékony selyemszál lett a dologból, mint a méh dongása, a szúnyog sziszegése, de midőn azt várta volna a hallgató, hogy mindjárt «elfogyott a nóta», egyszerre olyan bumm-ot ütöttek a nagy dobra, hogy az egész színház megijedt és keresztet vetett magára. Az is, a ki el volt merülve a zeneélvezet bájaiban, az is, a ki illedelmesen elszundikált.

Így ment ez jelenetről jelenetre és a hallgató soha sem tudta, minő kikeresett meglepetés vár rá a legközelebbi ütenyben. Pedig a zenében, mint a versben, rímet és kötött formákat keresünk, itt pedig semmi más, mint végtelen czikornya, viharos bömbölés, vagy a lágy zefirnek elszálló sóhaja, mely úgy van összetákolva, hogy sehol sem kezdődik, sehol nem végződik, csak mikor a szerző is kifogy mesterkéltségeiből.

– Tetszik neked ez a muzsika? – kérdé az ifjabb hallgató idősb pártfogójától.

– Egyebet nem mondhatok, mint hogy bámulom az embert. Hogy szerezhetett annyi zenei tudományt, ha lelkében nincs gondolat, fönség és poezis? Engem ingerel, fáraszt, rászed, megcsal, de magával el nem ragad. Pál! ez a czinczogás nem egyéb, mint gúnydal Beethovenre.

– Te ismered, szereted Beethovent?

– Mért ne? nem volt-e titokban olyan republikánus, mint én?

– De akkor mit beszéltél te nekem a mult éjjel kilencz rőf hosszú szonátákról, miket soha meg nem hallgatsz, inkább 20 fok hidegben strázsát állasz a sóház kapuja előtt?

– Pokolba az ilyen fifikus észrevételekkel. Hallgass, nem vagy többé kolozsvári diák.

Ez felelet volt, ha mindjárt nem is oly könnyen érthető. Nagyon közelről kellett Zoltán urat ismerni, hogy eligazodhassunk szójárásaiból.

Az is feltünt, hogy e különös ember nemcsak a zártszéki, de még a páholyi közönséget is jól ismerni látszott. Fiatal társa, ha valamely feltünő egyéniségéről tudakozódott, mindig kielégítő választ nyerhetett.

Valósággal két külön ember lakott benne. Józan, értelmes, méltányos és igazságszerető, ha itélt, de ha jó kedvéből, vagy mint mondani szokták, azért beszélt, hogy saját szavát hallja, és recsegő hangját szabadon eresztheté, csak arra figyelt, hogy frázisai pattogjanak.

– Lásd, öcsém, itt a páholysorokban, ez azon fényes koszorú, melyről a hirlapok úgy szólnak, mint a születés, vagyon és értelmiség arisztokracziájáról. Nézz szemükbe, s megtalálod bennük, a mit kerestél? Látsz itt egy arczot, melyről vélhetnéd, Árpád vezéreinek valamelyikétől származik? Nézd ott balra azt a három páholyt; ott magyar zsidók ülnek, ámde rájuk is lehet ismerni. Igaz, hogy Ábrahám patriarkának fotografiája nem maradt ránk, de miután e faj az egész világon hasonlít egymáshoz, föltehetjük, hogy épen ily arczok művelék hajdan Israel országát. Lásd, még az örmény nagy urakra is ráismersz. A finom öltözék, urias modor, udvarias mosoly nem vetkőzteti ki őket eredetükből. Láthattál ezekhez hasonlókat Erdélyben eleget, csakhogy ott Szarukám vagy Dajbukát nevet viselnek.

Hallotta, nem is hallotta Pál báró ezen hiábavaló elmefuttatást, mert fürkésző szeme a földszinti páholyok egyikén akadt meg.

A két első helyet nők foglalták el. Szemközt a színpaddal sötét, majdnem gyászfekete öltözéket viselő hölgy. Még szép, még nem idős, de már nem menyecske. Mindenesetre azon szegedi vagy kecskeméti fajból, mely ha megszorítanák, ma is meg tudná főzni a paprikást s készítene hozzá aranysárga tarhonyát saját szép kezével.

Szemben vele szelid, nyájas, barátságos és rokonszenves leányka, alig 17 éves és figyel az előadásra, mert épen most emelkedik fel a függöny a harmadik felvonásra.

A leányka háta mögött feltünőleg elegáns dandy állott, de termetét és arczvonásait illetőleg nem föltétlenül ajánlatos külsővel. Hanem a nagy uraknak mindenfajú arczél jól illik. A milyenek ők, olyannak kell lenni az eszményi szépnek is. Középtermetű, kövér, húsos alak, s még elég fiatal, de az élvhajhászat fáradalmai s a kimerültség jelei eltörölhetlen betűkkel vannak homlokára írva. Mintha már kopaszodni kezdene; szeme alatt gyanús kékség, ajkán a világ megvetése. Úgy viseli magát, mint a ki nincs itt tulajdonképeni helyén. Csak a vak sors szeszélye csapta ide; épen mint midőn valami ritka és igen divatos déli virágszál az urodalmi kertész szívességéből tiszttartóné asszonyom ő nagysága virágedény-csoportozatába téved.

– Kik ezek?

– Kik? – felelé hazafias redőkbe vonva homlokát a szélsőbaloldali képviselő. – Páholyba járó közönség, mint a többi. Mert mint jó barátod, kollegád és erdélyi patriotád, óhajtottam volna, hogy az egész szinházban épen csak ezeket észre ne vedd.

– Patvarba, olyan veszedelmesek volnának?

– Járatlan vagy Israelben, drágalátos gyermekem, különben tudnád, hogy azon helyütt semmi kereseted, ha csak készen nem vagy arra, hogy három hét mulva golyót röpíts agyvelődbe. Mert az a páholy a fiatalság halálverme; a kik oda bejutnak és czélt nem érnek, mind a vész és kétségbeesés martalékai. Most épen Bendeffy Arthur grófon van a sor. Ennek is e páholy utolsó reménye és menedéke s ha e kikötőben hajója horgonyt nem vethet, irtóztató pusztulás s az ország valamennyi liczitaczionális dobjának megperdülése veszi körül. Utána másik, ki tudja hányadik? jő s az eredmény hasonló. Mint a mesében a mágneshegy, úgy vonzódik oda az előkelő világ ifjúsága. Ez Pesten most az, a mi Angliában a derby-nap első díja. A ki azt, s a vele járó fogadások díját megnyerte, herczegi vagyont kapott markába. Azért oda se nézz erdélyi kis bárócskám, mert testestől-lelkestől az ördögé vagy. Egy mosoly onnan s vakon szavazol Tisza Kálmánnal, ha mindjárt azt kivánná is, hogy podgyászostul együtt menjünk a bécsi Reichsrathba.

– Átkozottul kiváncsivá teszesz barátom. Én azonban nem látok ott egyebet, mint derék mamát, angyali szép leányát és háta mögött azon boldogot, kit Bendeffy Arthur grófnak czímeztél.

– Természetesen, hogy nem láthatsz többet itt a szinházban. Mert ha a leány szép, megengedem, nagyon szép is, s körül van övezve a mennynek minden gyönyöreivel: mégis otthon hagytak valamit; a mit különben mások sem szoktak ide, a szinházba czipelni.

– Mi lehet ez?

– Magában véve semmi. Csekély házibútor; legföljebb 250 forintot ér, s mint a lapok hirdetései közt olvashatod, fűnek-fának ajánlják olcsó áron.

– Miről beszélsz?

– Neve e házibútornak: tűz és betörés ellen biztosított pénzszekrény, Wertheim és Wiese gyárából. Hanem a mit így kinálgatnak, az szép és új, de üres; míg az, a mit e hölgyek otthon hagytak, régibb, kopottabb, hanem ezelőtt három esztendővel négy ménkű nehéz millió hallgatott benne.

– Ah, négy millió? most pedig megcsappant az összeg?

– Nem; megszaporodott. Most már a szekrény tartalma testvérek közt megérhet öt milliót.

– Ezer ördög, van ennyi pénz együtt a világon?

– Akad néha. Majd megszavazol te ennél tízszer is többet egyszerre. Akkor a pénzügyminiszter ő excellencziája azon szerencsében részesül, hogy 24 óráig néz az 50 millióra; másnap bottal ütheti nyomát; elvitte a bécsi, berlini, frankfurti zsidó.

– És hogy hívják ezt az öt millió forintos hozományt?

– Szerencsétlen, még nevét is tudni akarod! Mi gondod rá? nem erdélyi embernek szánták a kövér prédát. Egyébiránt megmondhatom nevét, már csak azon okból, hogy ismerd meg a veszedelmet és kerüld mint a mérges kigyót. Nem grófi, nem is bárói csemete. Egyszerű nemes embernek örököse: Dorozsmay Esztike.

– Dorozsmay Esztike? mintha nem most hallanám először e nevet.

– Oh, nem kétlem. Ezerszer olvashattad a hirlapokban. Mert a hol megjelenik, azt úgy hirdetik, mint a nap legnevezetesebb eseményét.

Pál báró ezután ismét az előadás folyamára látszék figyelmezni, de csak arra gondolt, kitől és hol hallotta ő már egyszer e nevet említeni?

Sok fejtörés után, majdnem kétségbe esett, a mint egyszerre visszaemlékezik mai reggeli megérkezésére, s hogy Varjas Andoriás uram beszélt ilyesmit s kapott is érte szigorú rendreutasítást.

VII.

(Odaviszik a fiatal embert, a hova nem várta. Hogy mi következik ily odavetett kérdésből: ön erdélyi? az csak a könyv végén derül ki.)

Az ülésszak szokott lassúsággal megkezdődött. Még alakulva sem volt a ház s Bogárdy Zoltán urat harmadszor rendreutasítá a korelnök. Annyiba sem vette, mintha a czinege fütyült volna a szomszéd múzeumkertben.

Gencsy Pál báró ezalatt lelkiismeretesen beleszokott mérsékelt ellenzéki szerepébe. Kényelmes helyzet ez, melyben az ember a rosszért másra hárítja a felelősséget, a jó eredmény hasznában és dicsőségében pedig tele marokkal osztozik. Mint pártjának jelöltjét, beválasztották a «jogi bizottmány»-ba, mely állásra a kolozsvári egyetem itélete szerint épen «elégséges» képessége volt.

Október hava is elékerült a naptárból s miután ezen évben a delegácziók Pesten üléseztek, semmi sem akadályozá a munka folyamát. Már mit a képviselőházban szoktak munkának nevezni.

Egy hétfőn épen végére járt az ülés s a fiatal báró összeszedte a kiosztott nyomtatványokat s tudja Isten miről gondolkodva, lehajtá fejét s várá az elnök megszabadító szavát.

Egyszerre érzi, hogy valaki a háta mögé kerül, vállára teszi kezét s Bogárdy Zoltán fintorított bajuszát pillantja meg.

– Te vagy öreg?

– Öreg? No már az ilyen megszólítást szeretem; látszik, hogy megérdemlett tiszteletben tartod barátodat.

– Parancsolsz velem?

– Valamire felszólítlak, ha kedved lesz rá. Jer velem ebédelni. Onnan haza viszlek; öltözz fel s bizonyos helyen bemutatlak.

– Bizonyos helyen?

– Tanuld meg, hogy a bizonyos hely alatt néha igen correct jó helyet szoktam érteni.

– Ah eltalálom; meglátogatjuk a zártszéki szomszédnőt.

– De már oda ilyen sárgaszájú bibiczfiókot nem viszek. Igaz, kibékültem vele s most ismét «általam bővebben nem vizsgált okokból» rám emlékezik.

– Vedd szerencsekivánatomat. Hova megyünk?

– Oda, a hol az eszed is járt, a midőn megszólítottalak. Nem hallottad, hogy nagy toilette-t kell csinálnod? Bemutatlak Dorozsmayné ő nagyságának, a kinek férje jó barátom volt s most is elvetődöm néha az özvegy házához.

– Zoltán!

– Nos?

– Ki mondta nekem, hogy be nem lépnél oly házba, a hol pipád füstjét az asszony szemébe nem fujhatod?

– Szokásom a tapasztalatlan fiatal emberből bolondot csinálni.

– Gonoszság kovácsa, az ifjúság megrontója: ki mondta nekem, úgy kerüljem e házat, mint a mérges kigyó fészkét?

– Ezt igen bölcsen mondtam. Szerencsétlenségedre, nem fogadod atyai intéseimet. Erővel a verembe akarsz veszni, tehát veszsz. Különben pedig ismerőseim nem szokták minden szavamat mérlegre vetni; mert én csak itt a képviselőházban beszélek egész komolyan s mégis rendesen kinevetnek.

Úgy lett, mint tervezték. Elébb tisztességesen megebédeltek; onnan átmentek a báró szállására s Bogárdy Zoltán két virginia-szivarnak is felét-felét kiszívá, míg barátja tetőtől-talpig «a quatre épingles» újra öltözött.

Ezalatt Varjas Andoriás a lehető legcsinosabb bérkocsit állítá a kapu elé s midőn az urak felültek, ő is a kocsis mellé kapaszkodék.

– Mit akar kend ott?

– Semmit, csak ismerem kötelességemet; kár hogy nem kaptam olyan kocsit, hogy hátul állhatnék rajta.

Az urak nevettek. Szép látvány lett volna estélybe menni bérkocsin, hátul kipödrött bajuszú vén huszárral.

– Leszáll kend onnan?

– Igen is, ha úgy tetszik parancsolni. De meg ne tudja Zsuzsi néni ő méltósága, hogy az én uram nagy parádéba csapta magát és huszár nélkül indult el, mint valami éhes vándorló szabólegény.

Öt percz mulva a kocsi megállott a Nádor-utczának egyik legpompásabb három emeletes háza előtt, mely különben nem volt palota, miután földszinten boltok nyiltak, a felső emeletekben szállásbérlők laktak, az első emeletet azonban kizárólag a gazdag özvegy háztartása vette igénybe.

Bogárdy Zoltán kifizette a bérkocsit, a mi jelenté, hogy vagy sokáig maradnak itt, vagy gyalog térnek vissza. Az ifjú bátorkodék megjegyezni, hogy ez első látogatás levén, csak perczekig időzhetnek, idősb társa azonban vállát vonogatá s mindketten felmentek a lépcsőn.

Mintegy esti hat óra lehetett. Tehát e családnál már ebéd után. A szobasorokban gázlámpák égtek, a sötétszürke bérruhába öltöztetett cselédség ajtót nyitott s az érkezők bejelentés nélkül léptek a belső szobák szentélyébe. Minden arra mutatott, hogy gazdag urak a Dorozsmayak, de még mindig ragaszkodnak a középosztály életmódjához.

A hova jutottak, nem volt terem, csak három ablakos nagy szoba az épület közepén. Innen minden irányban kettős szárnyú ajtók vezettek a szomszéd szobákba. Minden ajtó tárva-nyitva, mindenütt fény, gazdagság, izlés és kényelem.

A háziasszony pamlagok és magas hátú karszékek tömkelegében nehány igen feszes magatartású nővel társalkodott. A szemközti ajtón túl zongoráztak; nehány kisasszony s több úr képezé a társaságot.

Jól esett a fiatal bárónak, hogy megérkezésük semmi feltünést sem okozott. Látszott, hogy olyan ház ez, a hol az elfogadási napon jőnek-mennek a látogatók, és ott keresnek társaságot, a hol kedvük tartja.

Bogárdy Zoltán még csak most bocsátotta szabadra eddig karöltve vezetett barátját. Avval se törődött, hogy ő egyedül van itt fekete sétaöltönyben, aztán közelebb lépve a háziasszonyhoz, megtörtént a bemutatás igen polgári módon.

– Kedves húgom, kegyes engedelmeddel bemutatom neked képviselőtársamat, Gencsy Pál bárót.

Dorozsmayné ő nagysága könnyedén meghajtá fejét, mondá, hogy örül az ismeretségnek, s ezzel vége lett a szertartásnak.

Zoltán úr azonban nem elégedett meg azzal, hogy pártfogoltja csak egy legyen az itten bejárók közül, hanem igyekezett őt az előtérbe vonni.

– Pál barátom, – mondá, – nem tartozik az én pártom soraiba, de mégis ellenzéki. Hatan esküdtünk össze, hogy megtérítjük, de mindeddig sikertelenül. Ha pedig ide jött, a hol a kormánypárt hívei vernek fészket, soha többé vele nem boldogulhatunk.

– Akkor annál becsesebb rám nézve Zoltán bátyámnak ezen feláldozó önzéstelensége, – felelé a ház asszonya. – De mi jut eszembe? Tán épen báró úr azon utitárs, kivel ketten rohamra indultak az egyház ellen? Ott tarokkozik kanonok bácsi a harmadik szobában, és elpanaszolta nekem, mily eretnek játékot űztek vele. Részemről megadom az amnesztiát, csak tanácslom, ne nagyon törekedjenek házi papom szeme elé kerülni.

Ezzel Pál báró felé fordult.

– Remélem uram, legalább három remek beszédet tartott már a képviselőházban?

– Bocsánat asszonyom, de bizony én még eddig egy kedvem szerinti «éljen»-t sem kiáltottam.

– Még akkor sem, a midőn Zoltán bácsi beszélt és rendre utasították?

– Akkor pártállásom tiltotta a helyeslést, de várva várom az alkalmat, hogy valamely hazafias kifakadása fölött tapsolhassak.

Magától érthető, hogy az ily beszédek csak arra valók, hogy mondjon az ember valamit. A jelenlevők hamar visszatértek félbenhagyott társalgási tárgyukra s egy grófné (nevezzük meg, özvegy Bendeffy Károlyné), a kinek fia a leányok körében mulatott, kegyesen elismeré, hogy mai napon a nem czímes nemesség között gyakrabban találkoznak oly családok, melyek a nemzeti királyok alatt is virágoztak, míg a főrendűek csak az ausztriai ház kegyének köszönhetik rangjukat. Oly vallomás, melyet a grófné saját köreiben semmi áron ki nem bocsát ajkáról.

Pál báró mély tisztelettel látszék a grófné tudós megjegyzésére hallgatni, de ezalatt másutt járt az esze. Miféle ember ez a Bogárdy Zoltán? hogy ijesztgette őt e házzal s kiderül, hogy itthon van e termekben, a háziasszonyt húgának nevezi és tegezi! Hát az a kanonok bácsi mit keres e protestáns háznál? Ismerték egymást, s még jó reggelt sem mondtak a találkozáskor!

Oly helyen ült, hogy akadály nélkül beláthatott a szomszéd szobába. A ház kisasszonyát már látta a színházban. Akkor, messziről, nagyon szép leánynak találta: most közelről az égből leszállt angyalnak.

És a mint így nézegeti, nehány sikertelen kisérlet után szemük összetalálkozott; az ifjú tiszteletteljes fejhajtással fejezé ki hódolatát, a leányka észrevette a figyelmet s lekötelező mosolylyal viszonzást intett, de aztán megint a körötte álló urak beszédére hallgatott.

Pál úr csakhamar észrevette, hogy itt az asszonyok között nem a maga helyén foglalt széket s készült átmenni a leányok társalgási szobájába.

De nem könnyű feladat ez ott, a hol sok ismerős között egyedül idegen az ember. Jól tudta, hogy ha ő oda lép, az urak egyszerre elhallgatnak, s aztán kárörvendve mosolyognak, ha az új arcz zavarba jő és beszédében akadozik.

Különösen pedig Bendeffy Arthur gróf szeméből látszott ki a rosszakarat és ellenséges indulat. Ő méltósága kényelmesen helyezkedett el egy karszéken, épen szemközt a házi kisasszonynyal és igen érdekes történetkét beszélt el a város legmagasabb köreiből. Fesztelen viseletével főleg azt kivánta a jelenlevőkkel elhitetni, hogy ő e házban jobban érzi magát, mint más jelenlevő, sőt esetleg több is eléadhatja magát. Az urak mind tegezték egymást, a leánykák pedig nagyobbrészt gróf vagy báró czímen szólíták őket.

De mi történik?

Esztike kisasszony egyszerre fölkel helyéből, társnői mint adott jelre követik példáját s mindnyájan a nagy szobába gyülekeznek, a hol a háziasszony elnökösködött. Ezen hadi mozdulatra a férfisereg is «front»-ot változtat, a körben álló székek háta mögé sorakozik, s mindenkinek azon leánykával kellett megelégednie, a hova épen sorsa juttatta.

A gróf urak nem tudták elhatározni, mit jelentett e saloni forradalom? De tény maradt, hogy az eddig elszigetelt új arcz nyert legtöbb előnyt; mert a házi kisasszony oly helyet választott, hogy Pál báró épen a háta mögé esett.

E pillanatban Bogárdy Zoltán bácsi, a ki ezalatt minden szobát bejárt, büszke mosolylyal közelített a ház asszonya felé s mondá:

– Szépséges húgomasszony, jó hírrel jövök; megtaláltam kanonok bácsit s békét kötöttem az egyedül idvezítő szent eklezsiával. Nagy munkámba került, mert épen most fogták el a pagátját s ezt úgy tekintette, mint jogtalan erőszakot az egyházi tulajdon ellen. Megigértem neki, hogy én fogom indítványozni a polgári házasság behozatalát, s minthogy ezen esetben előre meg van bukva a kezdemény, tehát megbocsátotta a vasuton szenvedett inzultácziót.

A gróf urak és grófné mamák igen «közönséges»-nek találák az ilyen, klubba és kávéházba való tréfákat; de Zoltán bácsi dicsőségének tartotta, ha mint «enfant terrible» szerepel, s aztán visszavonulva, Esztike mellé állott és csendes hangon mondá:

– Végig hallgattuk a multkor a jövő zenéjét, s tökéletesen egyetértettünk Pál barátommal, hogy ki volt a páholy hölgyei között a legszebb?

Ezzel tovább állt s barátját és a ház kisasszonyát magukra hagyá.

Pál báró folytatni akará a felvetett s igen háladatos társalgási tárgyat, a midőn Esztike kisasszony egészen közönyösen, de mint a következmény bebizonyította, valósággal végzetszerű véletlenből, kérdé:

– Báró úr, erdélyi?

Pál báró ezen szó, Erdély, hallatára egyszerre tizenhat kötetre terjedő regénytárgyat fedezett fel; csodálatos ékesszólással beszélt a szelid domb alján fekvő Gencsről, az ódon, de esetlen alakú szöglettornyokkal erősített udvarházról, a megholt anyának művészietlenül faragott sírkövéről, a szigorú apának gazdasági gondjairól, három leánytestvéreiről, végre ama köszörűletlen gyémántról, Zsuzsi néniről, ennek ártatlan előitéleteiről, forró szeretetéről, jóságáról, önzéstelen feláldozásáról, s maga is csodálta, hogy Esztike kisasszony mindezt érdekkel hallgatta, sőt néha fölvilágosítás okáért még kérdéseket is tett!

Képzelhetlen gyorsasággal telt ezalatt az idő, az öreg grófnék fiatal kisérőikkel már eltávoztak; a harmadik szobában tarokkozók bevégezték napi munkájukat, a vendég kisasszonykák után is kocsit küldtek hazulról, úgy hogy végül csak Arthur gróf, Zoltán bácsi s a fiatal báró maradtak és készültek búcsut venni.

Hogy valakinek eszébe juthatott volna, tüntetést keresni abban, ki marad itt legutóljára? szó sem lehetett. Ily rossz izlés ezen társaságban lehetetlen volt.

Tehát egyszerre indultak. A kapu előtt a grófot pompás fogat várta s midőn felült kocsijára, nem tagadhatá meg ő méltósága önmagától azon elégtételt, hogy lenéző tekintetet ne vessen azokra, kik gyalog indultak hazafelé.

– Zoltán! te rejtély vagy előttem.

– És miért? ha szabad kérdenem?

– Minő mérgesen beszéltél a Dorozsmay-ház ellen s azalatt kiderül, hogy egyike vagy a legszívesebben látott vendégeknek. Félreérthetlen tekintélylyel lépsz fel a családban; tegezed, kedves húgomnak nevezed a ház asszonyát, neked több szabad ott, mint másnak. Vigyázz, mert ez az özvegy még nagyon szép; bele találsz szeretni s akkor vége lesz államférfiúi szilárd hírednek.

– Öcsém, barátocskám, tanulj udvariasabb lenni az idősbek iránt. Hátha magam is a leányért járnék oda?

– A leányért! – felelt a báró elképedve, habár tudta, hogy Zoltán bácsinak soha sem szabad szavait betűértelemben venni.

– Nem lehetetlen! Azt hiszed, tied már a leány? Meghódítottad első látásra? s most szeretnéd elkommendálni nyakadról az alkalmatlan anyóst!

– Ugyan beszélj már életedben legalább egyszer komolyan. Különben pedig fogadd forró köszönetemet szívességedért, hogy e dicső házhoz bevezettél.

– Várjuk meg a regény végét; mert félek, hogy e napot velem együtt elátkozod. Vetted észre, hogy Arthur gróf nagy kegyben áll a hölgyek előtt?

– Úgy látszott, követelőleg lép fel ott.

– Követelőleg és nem remény nélkül. Az özvegynek tetszik a nagynevű grófság. Egyéb nem kell hozzá, mint jól kiszámított roham a leány ellen s kész az eljegyzés.

– Valószinű.

– Részemről nem pártolom e tervet; de mit tehetek én? Van ugyan fegyverem a gróf ellenében s tán használni is fogom. Csak annyit mondok előre, hogy kézfogó is történhetik a háznál: de a házasság csak akkor bizonyos, a midőn a párocska az esküvő után visszajő a templomból.

Hallgatva folytatták útjokat.

Később Pál báró megjegyzé:

– Csak annyira óhajtanálak megismerni, hogy eltaláljam, mikor beszélsz komolyan? mikor űzesz bolondot belőlem?

– Nincs ennél könnyebb. Soha se hallgasd, mit beszélek, hanem nézd, mit teszek? Ha parlamenti férfiú akarsz lenni, mindig azt kutasd, mit nem mondott az ellenség? Azonban az ily makrapipás Demosthenes, mint én vagyok, csak akkor tudja meg, mit beszélt, a midőn szavát a gyorsírók feljegyzették. Most pedig megérkeztünk szállásod elé, adjon az Isten neked csendes és nyugodalmas jó éjszakát.

Belépvén szállására a fiatal báró, a külső szobában találá Varjas Andoriás uramat, a ki épen azon nehéz mesterséget gyakorlá, miként csípheti le magát az ember, ha egyedül, társ nélkül iszik.