Part 2

– Oh, én ismerem a herczegnő életének regényét. Évekkel ezelőtt Hohenmark herczeg, mint huszárkapitány, nőül vette Bogfalvy Dénes táblabiró leányát, Matild kisasszonyt. Vagy ha nem is a kisasszonyt, bizonyára azon 1500 hold földet, mely az örökösnőre nézett. Azóta a kapitányból tábornok, altábornagy lett, végre mint táborszernagy nyugalomba lépett. Ekkor pedig, a rendes szokás ellenére, nemsokára meghalt Bécsben, vagy Gráczban, az özvegy pedig visszakerült az apai kuriába s valószinűleg jő kedves ismeretséget szerezni.

És csakugyan így történt. Nehány percz mulva a kastély főbejárata elé egy igen csinos, de tán nem eléggé herczegies fogat érkezik, melyről egy idősb s egy fiatal nő lépett le s bemutatta magát mint szomszéd birtokosnét s leányát, Louise-t.

Dorozsmayné már régen túl volt azon, hogy bármely hangzatos czímtől megijedjen, kifogástalan szivességgel fogadá a látogatókat s mindnyájan a balra nyiló szalonba léptek.

Itt helyet foglalván, bemutatá a ház asszonya saját leányát, még két más vendégét, nem feledkezvén meg Dorozsmay Róbert mérnökről sem, mint a ház közel rokonáról.

Arthur grófról nem szólott, mert könnyű volt észrevenni, hogy régen ismerősök.

A herczegnők lekötelező kegyességgel mosolyogtak s annyira értették a rangjokhoz illő szíves leereszkedés mesterségét, hogy még a mérnök jelenlétét is tudomásul vették.

Ellenben Arthur gróf tulajdonkép csak most pillantá meg, hogy «pogányok jöttenek a te öröködbe», s midőn meghallotta az idegennek fenyegetőleg hangzó nevét, összes művészetébe került, hogy megvető mosolyát elpalástolja.

A látogatás csak a bevett szokás szerinti perczekig tartott. Hogy mi fog ebből kifejlődni? attól függött, minő kedvvel és előzékenységgel siet a ház asszonya a látogatást viszonozni?

Mert a herczegnő leánya, Louise, régen szemébe tűnt már a harmincz éves házasulónak. Igazi pompás leány volt; feje, válla, melle, dereka, karjai szakadatlan rendszere volt a gömbölyűségeknek; egész valója érzékszédítő s gyönyörre ingerlő női báj, kellem és teltség. Lehetett már közel huszonegy éves, de igazi, valódi, kétségtelen herczegnő, kinek messze terjedő rokonságai voltak Ausztriában, Németországban, s mint ilyen családoknál gyakran előfordul, okmányilag bebizonyítható vérbeli összeköttetés még uralkodó-házakkal is.

Igaz, hogy a herczegi dicsőséget a vékony nyugdíjon kívül csak a bogfalvi 1500 hold támogatta. De hiszen a világon semmi sem tökéletes. A bogfalvi család jó nemesi család volt ugyan, de tagjai közül senki még alispánságig sem vitte a megyében. De hiába, ezt a keserűséget el kellett nyelni a herczegi czím édességei között.

Ezekből könnyű megérteni, ki volt és mit keresett Arthur gróf a Dorozsmay háznál?

Telve adóssággal, fölséges nyerőszám leendett bezsebelni a Dorozsmay örökösnő négy millióját; de el kellett nyelni hozzá a közép nemesi származást. És még ha minden rögtönében megtörténhetnék! Ámde Esztike három teljes év előtt még férjhez mehető leány sem lesz; míg Louise herczegnő bájai készen várják az élvsóvárt, hoz a házhoz herczegi koronát, de csak a bogfalvi csekély jelentékkel biró komposszesszorátust.

Egy hét sem telt bele s a legzajosabb élet indult meg Harasztoson. Az özvegy visszaadta a látogatást Bogfalván; arra közvetlenül következett a meghivás s ebből az ünnepélyeknek egész sora.

Mindenki boldog, elégedett volt, sehol legcsekélyebb felhő sem mutatkozott. Arthur gróf fülig fürdött a herczegi ismeretség kábító illattengerében s Louise herczegnő az iránta mutatott hódolatot úgy fogadta, mint természetes és magától érthető kötelességet.

Dorozsmay Róbert, alig virradt, már dolgai után látott. Nénje gyorslábú paripát rendelt szolgálatára, reggelijét külön kocsival küldte ki, csak azt követelte, hogy este hat órakor, az ebéd szokott idején mindenki jelen legyen. Látszott ebből, hogy az özvegy úgy tekinti őt, mint a házhoz tartozót, s vigyázott nehogy közte s a társaság más tagjai között a cselédek különbséget tegyenek.

Arthur grófot e körülmény nyugtalanítani kezdé. Mert megszokta már azon gondolatot, hogy Louise herczegnőnek udvarol, a négy millióval biró Esztikét pedig három év mulva nőül veszi. Most pedig egy alkalmatlanul tolakodó unokaöcs ront közbe, épen mint a regényekben. Ez is felhő volt ő méltósága láthatárán, mely esetleg viharral is fenyegetőzhetett.

E nyugtalanság fokonként gyűlöletté változott, azonban a háziasszony akarata és tekintélye ellen fellázadni a képtelenségek sorába tartozott.

Tehát el kellett nyomni a haragot s jó képet mutatni a gonosz játékhoz. Csak néha ragadta el a heve s akkor nem igen kiméletes megjegyzéseket tett a mérnök foglalkozására. Máskor csodálkozását fejezte ki, miként mulattathat valakit az itteni társaság, mely izlés, szokás és nézetek tárgyában «másoké»-tól különbözik. Sokan félni kezdtek, hogy ezen gyakori czélzások veszélyes összeütközésekké fajulnak s akkor a ház csende, a vendégek jó kedve rögtön elszáll.

Szerencsére a mérnök bölcs és gyakorlati ficzkó volt. Maga legjobban nevetett Arthur gróf élczein s a sűrűn rárakott kétértelműségeket egyáltalában nem akarta magára venni.

Tulajdonkép pedig a büszke Arthur gróf nem volt itt a maga helyén s ezt nem is tagadhatta. De vagyonilag megromolva, csak pénzes házasságban találhatott menedéket.

És már jó három éve, hogy keresi a hozzá méltó menyasszonyt az ország minden zúgában. Még egyszer sem jutott elhatározáshoz, mert gőgös lelke föl nem találhatá azon női tökéletességet, mely megérdemlené, hogy Bendeffy grófnévá emeltessék föl. A kisérletek e tekintetben nem hiányzottak, de a követelés mindig túlcsigázott volt. Fényes ősi név, nagy befolyással biró család, ragyogó szépség és ifjúság mellé még tetemes és biztosított vagyon.

Szerencsétlenségére, a hol eddig a mellőzhetlen kellékeket feltalálni vélte, a kiszemelt leányok semmi különös vágyat vagy épen lelkesültséget nem tanusítottak a kinálkozó szerencse iránt.

Szegény leányt pedig Arthur gróf semmi áron sem akart elvenni. Először mert csak sok pénz mentheti meg az örvényből. Másodszor büszkeségből és saját értékének módfölötti túlbecsüléséből.

– Mit mondana a világ, ha én, Bendeffy Arthur gróf, koldusnőt vezetnék oltárhoz! Magamra mondanám ki a lesújtó itéletet, hogy személyem értéktelen, hogy fényes állásomra méltatlan vagyok. Azt hinnék, házról-házra kopogtattam s mégsem találtam meg a nőt, a milyen engem megillet, a milyen engem kielégíthet!

Egy napon a reggeli végén így szólott az özvegy kis leányához:

– Esztikém, kellemes ujságot mondhatok neked. Régi barátnémtól, Berenczeynétől kaptam levelet; örömmel fogadták meghivásomat és ma estére ide érkeznek. Már megmondtam a szakácsnénak, hogy egy órával később ebédelünk, hogy legyen idejük a nőknek az átöltözésre.

– Ki az a Berenczeyné, édes mama?

– Nem emlékezel a kis Rózára?

– Ah, tudom már; de hiszen Róza már nagy leány.

– Igen, nagy, 16 esztendős; teljes két évvel idősb nálad. Te és madame Escabrotte elibök mentek a vasuti állomásig.

– Drága néni, – szólt közbe Róbert, mert épen vasárnap lévén, szünetelt a munka, – ha nem volna ellenére, szerencsémnek tartanám, ha hugomat elkisérhetném.

– Nagyon derék volna, de a kocsiban csak négy hely van.

– Természetes, hogy a kocsis mellé ülök, de megigérem, hogy nem nyúlok a gyeplőhöz, mert látom, hogy Esztike előre elsápad.

Nevette a társaság ezen őszinte vallomást, csak Arthur gróf vonogatá vállát, mintha mondaná: ez az ember urak közé tolakodik, s még lovat sem tud hajtani!

A reggeli után a mérnök egyenesen a kertbe, annak is legelhagyatottabb sűrűibe bujdoklott. E név, Berenczeyné és leánya, Róza, nagyon érdekes emléket költött fel szívében. Járta le és fel a kanyargó utakat, kezét hátra vetette, görcsösen összekulcsolta, fejét lehorgasztotta, s oly ábrándozólag nézett majd a földre, majd a fák galyaira, mint csak huszonöt éves fiataltól kitelik, a ki vagy nem talál legszebb gondolatára rímet, vagy keresi, melyik ágra akaszsza fel magát. Tagadni sem merjük, hogy ez nem vasuti mérnökhöz illő viselet.

– Berenczeyné? – töprenkedék Arthur gróf, – ha nem csalódom aféle régi helytartósági tanácsos özvegye. No hiszen szép népet gyűjtenek ide az én herczegnőim mulattatására!

Még madame Escabrotte-nek sem tetszett a küldetés s gondolá:

– Kedves kis expediczióm lesz ez, mintha bizony a sok utazó közül tartoznánk megismerni, melyik az a Berenczeyné? az a kéksárga volant-os, vagy az az olcsó «végeladás»-ból felszalagozott divatbáb?

Megérkezve az állomásra, nézik, vizsgálgatják az érkezőket, a midőn nagy csodálkozásukra látják, hogy Dorozsmay Róbert már hajlong és ajánlgatja szolgálatát két uri nő előtt, kik közül az egyik idősebb, a másik pedig az iskolából megszökött leánykának látszik; e mellett vidám, mindenre nevet s megengedi, hogy a mérnök átvegye könnyű nyári shawlját és összerakosgassa a kalap-skatulyákat.

Most már madame és Esztike kisasszony is előléptek s lőn öröm, szíves fogadtatás és ezer csók a rég nem látott ismerősök között.

Majdnem egy óra kellett, míg az állomástól Harasztosra lehetett érkezni.

Itt azonban Dorozsmayné a kapu előtt várta őket. Arthur gróf, csak azért, hogy megmutassa ki ő? spanyol grandhoz illő méltósággal sietett a leszálló hölgyek segítségére, s futó pillantásra méltatá a fővárosból hozott leánykát. Úgy látszott, hogy a szemle kedvezőleg ütött ki, mert Róza kisasszony csupa tűz, lélek, kedély, vidámság és fiatalság. Fájdalom, mind oly tulajdonság, mely szép lehet a maga nemében, de a pénzes házasságra törekvő gróf baján nem segíthet.

Az érkezett hölgyek 15 percznyi időt kértek az átöltözésre, melynek leteltével lejöttek az emeletről s rögtön arra meg is szólalt az ebédre hivó csengetyű, a szokott háromszoros megszakítással.

A dolog természete hozza magával, hogy ily ebédek alatt a társalgás csak oly tárgyakról folyhat, melyet hivott és hivatlan egyiránt hallhat.

Régen bevett szokás szerint, mindjárt a leves felkanalozása után, az udvarias vendégek végig nézik a falakon függő ősök arczképeit s kérdezősködnek mindenről: elkezdve a buzogányos ősapától s a bajusztalan s hajporos államférfiaktól a legújabb korbeli díszmagyarruhás exczellencziáig. Ki mit mívelt életében? minő fényes családból hozott feleséget? minő magas érdemjelt kapott hazafias érdemeinek jutalmául?

Fájdalom! (Arthur grófnak szörnyű bújára) a harasztosi kastély pompái között ily megbecsülhetetlen kincs egy példányban sem volt feltalálható. A falakon jelenkori művészek által festett tájképek lógtak, miket Tihamér a pesti és bécsi műkiállításokból vásárolt össze. A birtok korábbi urának ősei kótyavetyére kerültek és zsidó uraság mutogatja azokat vendégeinek, szerényen megvallva, hogy ezek nem saját ősei, hanem birtokának elődjei.

Egy tudós vendég azonban, a ki távolról ismerte a Berenczey-családot, megjegyzé, hogy Mária Terézia koronázását követő törvényczikkek végén egy Berenczey Barnabás, mint tárnokmester szerepel.

Dorozsmay Róbert nem sokat gondolt a koronázási diplomákkal, sem a mult század krónikásaival, hanem odafordulva szép szomszédnéjához, csendes hangon mondá:

– Szépséges Róza kisasszony! Nem tudom, emlékezik-e még, hogy ezelőtt négy esztendővel, midőn kegyed tizenkét éves volt, én pedig a műegyetem hallgatója voltam, Pesten a Lipót-utczában az apáczák bált adtak. Azon este mi sokat tánczoltunk együtt s midőn a cottillonban megpihentünk, így szóltam: nincs szebb leány a teremben, a városban, az országban és Európában, mint Róza kisasszony. Mihelyt végeztem iskoláimat és jó hivatalt kaptam, eljövök s megkérem a kezét a mamájától.

A kis leány azt gondolta, lefordul a székről ezen váratlanul érkezett interpelláczióra és szótlanul nézett majd tányérára, majd a beszélőre, a ki a legkomolyabban határozott feleletre várakozott. Róbert ezen hallgatást felbátorító «igen»-kép magyarázván, folytatá:

– Ime, az idő, melyről beszéltem, szerencsésen megérkezett. Igaz, hogy nem sokszor találkoztunk azóta; de ha láttam azt, a kit szívem szeret, a korzón, a színházban, a városligetben, mindig kalapot emeltem s azt gondoltam: itt van ő, a kinek csak egy szavába kerül, hogy már e földön idvezüljek. Megengedi, hogy beszéljek a mamával és megkérjem kezét?

Róza kisasszony azt hitte minden perczben, hogy föl kell sikoltania. Még nem régen bábukat öltöztetett, most is gyakran inti anyja, mérsékelje gyermekes pajzánkodásait, s most egyszerre egy bajuszos férfi, borzasztó és félelmes, mély hangon azt mondja neki: szeretem önt, legyen az én kedves kis feleségem.

Szerencsére vége volt az ebédnek s az urak a hölgyeket a kertre nyiló verandára vezették.

Hanem Esztike, a ki szemközt ült, észrevette, hogy titkos beszéd folyt rokona és barátnéja között.

– Mit sugdosott neked Róbert bátyám? – kérdé a legelső alkalommal, midőn a kertben magukra maradtak.

– Azt én nem merem megmondani, – felelt ártatlanul a leány.

– Barátném vagy és titkaid vannak előttem?

– Ne kényszeríts, mert elfutok az erdőbe és soha vissza nem jövök!

III.

(Ingadozás a sok pénzt igérő jövő s a jelenben kinálkozó rang között. Három remek lövés, mely azonban nem nyeri meg a hölgyek tetszését.)

Másnap a reggeli után Arthur gróf karjára vette a két herczegnőt s a kert lugosaiban fel s alá vezette őket.

Nem ma társalgott ugyan először herczegnőkkel, de a kikkel e fajból eddig találkozott, magasan álltak fölötte és áthidalhatlan ür választá el tőlük. Ha pedig közeledhetett, nem volt kedve vállalkozni, mert a czím és talán a vagyon mellett is nem volt szép a nő. Hiszen a legmagasabb rangú családokban is akad leány, a kinek sorsa, hogy szülői vagy gyámjai olcsón adhassanak túl rajta.

Ezek itt nem gazdagok, de a leány kellemes, sőt elbájoló. Rangjok kétségbevonhatlan s az elhunyt férjnek táborszernagyi czíme magában elég, hogy e nők még az udvari körökben is tündököljenek.

Arthur gróf mindig csak a ragyogó világról beszélt s ha szerénytelen kiváncsiság nélkül tehette, a családnak még külföldön is elterjedt rokonságairól kérdezősködött. Még ha a nők, őket közelebbről érdeklő tárgyra is tértek, ő mindig kedvencz eszméi mellett maradt.

A herczegnő igen világos eszű, értelmes és gyakorlati felfogással biró hölgy volt. És ha egykor férje oldalán kellő szabatossággal is tudta magas szerepét viselni, otthon saját házi körében, különösen pedig leánya nevelésében mindig maradt benne valami, a mi az egykori Bogfalvy Matildra emlékeztetett.

Ilyennek óhajtott ő itt Harasztoson is tekintetni. Ezen természetes és mesterkéletlen modor kedvelteté meg őket a ház asszonyával. De maguk sem tehettek róla, ha Arthur grófnak nagyszabású udvarlási modora újra visszaragadá őket azon idegen világba, melytől a férj halála után végkép különváltak.

Louise herczegnő szellemileg egészen anyja képmása volt. Tökéletesen ismerte saját és családjának helyzetét és soha sem ábrándozott arról, hogy pusztán magas rangjának vonzóereje által oly férjhez mehet, a ki czím tekintetében egyenlő lesz vele.

A herczegnő tehát csak mosolygott, ha Arthur gróf egészen átadta lelkét a szédítőleg fényes rang bámulatára. Egyszer szóhoz jutván, így nyilatkozott:

– A milyen igazi és valódi a mi herczegi czímünk, épen oly nevetséges volna, ha igényeinket a jövőre nézve ezen helyzethez kötnők. Az egész vidék tudja, kik vagyunk? és kik nem lehetünk? Kétkednünk sem lehet, hogy legjobb ismerőink minket maguk között a szegény herczegnőknek neveznek. Ez okból e hangzatos czím inkább teher és alkalmatlanság rajtunk, mint előny és a sorsnak kedvezménye. Nem élhetünk mint herczegnők, mégsem tekinthetjük magunkat egyszerűen bogfalvi közbirtokosoknak. Akaratunk ellen sok olyan dolgot kell tennünk, a mit szívesen mellőznénk s nem tehetjük azt, a mire kedvünk volna. Mindig félünk, hogy valami nevetségest követünk el; mert ha rangunkhoz méltólag beszélünk, azt mondják, megfeledkezünk bogfalvi parányi uraságunkról; ha pedig mint ilyenek lépünk fel, kérdik, hova rejtettük herczegi koronánkat?

Arthur gróf az ilyen bölcs beszédre jóformán nem is hallgatott, képtelenségnek tartván, hogy valaki a földi dicsőségnek legfensőbb fokát, melyet magános ember elérhet, így csekélybe vehesse, majdnem elvesse magától. Inkább arról gondolkodott, hogy esetleg tán épen ő van a sorstól kiszemelve, hogy e bajokon és hiányokon, ha nem is gyökeresen és óhajtása szerint, de legalább főrészben segíthessen és Louise herczegnőt ismét visszahelyezze azon kiváltságos körbe, melyben születési jogánál fogva otthon van.

A leány pedig elvitázhatlanul szép volt, talán épen olyan, minőt az első ifjúságon túl levő férfi leghamarabb megszeret. Daczára hizékony természetének s többé már nem gyermeki életkorának, a fiatal leányi báj, frisseség, kellem és ártatlan kaczérság nem hiányzott nála. A gömbölyű arcz és termet, melyet az üde egészség himpora védelmezett, csábító erővel hatott s a kéjvágyó férfinak szenvedélyét ellenállhatlan erővel ingerlé.

Arthur gróf hamar észrevette, hogy udvarlását szívesen fogadják. Volt Louise herczegnő természetes nyájasságában valami igazi és meg nem hamisított érzék, mely nagyon különbözött sok más nőnek dísztelen örömétől, mely kiüti magát az arczban és a szemek ragyogásában, a hányszor remény mutatkozik előnyös házasságra. Arthur gróf tehát boldog volt s nagyon örült, hogy a ház asszonya félremagyarázhatlan figyelemmel igyekszik a herczegnőket mentül tovább itt marasztania.

Igaz, hogy a leány szegény volt, ő pedig busásan megrakva adósságokkal; igaz, hogy ő több izben kijelenté, tetemes vagyon nélkül asszonyt nem visz haza. De soha eszébe sem juthatott, hogy a szegény leány esetleg még herczegnő is lehet! Oly tulajdon, mely minden eddigi föltevését halomra hányá s mint új és kivételes körülmény jelenék meg, mely a korábbi számítások körén végkép kívül esett.

Aztán jobban megvizsgálva, csakugyan szegény leány volt az ő szíve választottja? E szó: szegény, határozatlan fogalom és ezer értelmezést eltűr. Előtte pedig a bogfalvi 1500 holdas örökség csekélységét a herczegi palást hermelinje túlbőven eltakarta.

És csak most, midőn szeretni kezdett, vette észre, mily nevetségesnek tünhetett fel ő eddig a Dorozsmay házban? Van-e abban józan ész, férfias okosság, ha 30 éves ember tréfál, enyeleg a 14 éves gyermekkel, azon utógondolat mellett, hogy három év mulva még kezét is kérheti!

Elhatározta tehát, hogy ha a herczegnők búcsút vettek, ő is visszatér a fővárosba s eléterjeszti édes anyja előtt házassági szándékát, azután pedig feleségül veszi a nőt, a ki díszt hoz a házhoz, a férjnek pedig a török paradicsom minden kigondolható élvezetét.

Mielőtt azonban e boldog ábrándok beteljesülnének, az irigy sors ő méltóságának uri türelmét nehéz megpróbáltatások alá vetette.

A kertben Róbert, Róza és Esztike sétálgattak. A két utóbbi között komoly fachée uralkodott: mert a ház kisasszonya lelke mélyében sértve érezé magát azon bizalmatlanság miatt, hogy gyermekkori barátnéja nem akarta megmondani, mit beszélgetett oly titkosan a tegnapi ebéd alatt az ő unokaöcscse, kit ő vezetett be a házhoz?

A mérnök azonban észre sem vette a szörnyű változást, mindig kettőjökhez intézé megjegyzéseit s most, midőn oly helyre jutottak, a hol a kert kerítését valamely gazdasági épület fala képezé, mondá:

– Ah, ez pompás hely. Kiváncsi volnék megtudni, mennyit veszt gyakorlottságából az olyan ember, a ki három hónap óta nem lőtte ki pisztolyait.

Ezt mondva, gyors léptekkel tért vissza a kastélyba s nehány percz mulva hóna alatt igen gyanús külsejű szekrénykével érkezett a leányok társaságába.

A mérnök megtölté fegyvereit, azután előkeresé tárczáját, melybe jegyzeteit szokta bevezetni, kitépett onnan egy lapot, s miután arra egy széndarabkával valamit rajzolt, a mi semmihez sem hasonlított, a papirt gombostűvel a falra tűzé, s lőtt egymásután kettőt. Ekkor egyik pisztolyát újra tölté, s rögtön arra eldördült a harmadik lövés is.

A fegyverropogásra a kastély többi vendégei is közeledtek s Louise herczegnő vezérlete alatt még a távolból kiáltozának, hogy mindent helyén kell hagyni, mert ők maguk akarnak birálókul föllépni, hogy a lövészt, ha érdemli, megkoszorúzzák.

Uri háznál soha nem tapasztalt zavar támadt s csak egy meggondolatlanul kiejtett szótól függött, hogy vész és botrány keletkezzék. A hölgyek víg nevetés között értek ugyan a falkerítés alá, melyen a czéllap most is ott fehérlett, de csak egy oldalpillantás kellett s mindnyájan egymásután elhallgattak, elhalaványodtak.

Mit láttak? A szénnel rajzolt ábra ismert arczképet rajzolt eléjük. A három golyó közül kettő a szemet, egy az ajk közepén oly jellemzetes szájat rögtönzött oda, hogy lehetetlen volt Arthur gróf karrikaturájára nem ismerni. A szénnel rajzolt vonalak határozatlanságát az átfuródó golyók nyomai oly csodálatos ügyességgel egészítik ki. Mindenki ráismert az eredetire, de mindenki birt oly gyöngédséggel s elővigyázattal, hogy gondolatát elnyomja és semmit el ne áruljon.

Sőt legelőször is Louise herczegnő adá jelét páratlan lélekjelenlétének, a midőn a czéltáblául szolgált papirlapot széttépte és így kiáltott fel:

– Ezúttal elmarad a koszorú, mert a golyók hibáztak; az egyik nagyon balra, másik jobbra, a harmadik igen alant talált. Mindhárom lövés kerülgette a czentrumot, de egyik sem talált bele. Máskor jobb szerencsét kivánunk a lövésznek.

Arthur gróf büszkébb volt, mintsem hálás köszönetet inthetne herczegi védelmezője felé. Csak azt érzette, hogy iszonyúan meg van alázva, s hogy azon ember, a kit ő gúnyaival üldözött, félelmes is lehet. Egyszerre lezuhanni érzé magát azon magasságból, honnan ez ideig oly megvetőleg nézett alá. Szemével láthatta, hogy ezen mérnökkel szemben hiába folyamodik a nagy urak mentségéhez, mert ha ezen embert megsérti valaki, nem tekint hivatalos állomására, nem kellemes helyzetére e házban, hanem megállja helyét s ha közé vág, aczélszilárd kézzel vívja ki férfias bátorságának elismertetését.

Mit tehetett ő ily elszánt ficzkóval? másodszor: a főúr a munkája után élő honoratiorral?

Elhatározta tehát, hogy tűr, hallgat és semmit észre nem vesz, míg a véletlen alkalmat nem nyújt.

Ezalatt a hölgyek minden áron jó kedvet igyekeztek mutatni, mert csak ez adott reményt a fenyegető vész elhárítására. A jámbor lelkű herczegnő (született Bogfalvy) még vigasztalá is Róbert urat, hogy majd máskor szerencsésebben lőhet.

Ily feszült helyzetben a ház asszonya valami társasjátékot indítványozott, mely falusi szokás szerint sok szaladgálás, nevetés és elfogdosás közt megy végbe s a legalkalmasabb eszköz arra, hogy a történteket kiverjék fejükből; már tudniillik azok, kik örültek, ha feledhettek és más óhajtásuk sem volt, mint feledni.

Ebéd után, a midőn a társaság a verandán hűs levegőt szítt, a ház asszonya házi gondok czíme alatt a földszinten fekvő könyvtárba, mely egyszersmind földesuri legfensőbb kabinet is volt, karszékbe veté magát s egy előcsengetett szolga által Róbert urat hivatá.

A szigorúságot hirdető hely, az ünnepélyes meghivás, jobban mondva megidézés, előre tudtul adá az ifjúnak, hogy e találkozás az «ad audiendum verbum» komolyságával bír. Tudta, hogy most jól megmossák fejét.

Nem is csalódott. Dorozsmayné redőzött homlokkal hosszú nagybőjti prédikácziót tartott. Nem helyeselte Arthur gróf ingerkedéseit, de határozottan rosszalta az erre adott nagyjelentőségű választ.

A mérnök alázattal hallgatta végig a dorgálást; egy szóval sem menté magát s végül mondá:

– Legyen megnyugodva, drága nénikém, úgyis e mai nappal minden surlódásnak örökre vége van. Épen most kaptam az államvasuti igazgatóságtól sürgős rendeletet, hogy itteni munkámat adjam át segédemnek s haladék nélkül menjek három tervezett állomással tovább s így holnap virradat előtt már útra kelek.

Dorozsmayné kétkedni látszott ezen állítás igaz voltán, de midőn a mérnök, saját igazolására, kabátja zsebébe nyúlt s a hivatalos rendeletet eredetiben akarta előmutatni, szólott: