Part 9

Ime azért érvelünk _in abstractio_ ezen kérdésben, először mert a demokrácia új lévén, kevésbbé tehetünk másként, azután olyan néppel lévén dolgunk, amely maga is elméletileg és az elmélet után cselekszik, eléggé helyes módszer lesz, hogy elméletileg okoskodjunk afelett, hogy mi lesz belőle.

Ezen eltérés foglalata: Franciaország a tiszta demokrácia kísérlete, amely minden erejével a tiszta demokrácia megvalósítására törekszik.

Eltértem tárgyamtól? nem hiszem. Franciaország az a demokrácia, amely az abszolut demokrácia felé törekszik, ezért szervezkedik önként, majdnem automatikus módon az abszolut demokrácia elve szerint; ezen elv pedig először az abszolut egyenlőség, azután meg hogy ne legyen felelősség sehol és hogy senkise legyen felelős. Az atheneieknek a demokrácia időszakában nem volt kormányuk; a polgárok tömege által kormányoztattak, amely mint minden tömeg, senkinek sem volt felelős, hacsak a történet előtt nem, amely egyébiránt őket jó szemmel nézte.

De hogyan kell elnyomni a felelősséget? Megosztani és olymódon szétszórni azt, hogy mindenütt észrevehetetlen legyen és ne mondhassa senki sem: «Is fecit» (ez tette). Határozottan ezt tette a mi alkotmányunk, sőt még inkább tették ezt politikai erkölcseink.

Franciaországban a parlament kormányoz. Nem az állítólagos «államfő», kimutattuk. A miniszterek, akik örökösen a parlament akaratának vannak alávetve, amidőn a parlament határozatai szerint kormányoznak és adminisztrálnak, nem egyebek, mint végrehajtó ágensek, mint a parlament ügynökei. Minden kormányzati ténykedés a két kamarát illeti. Tehát a parlamenti tagok felelőtlenek, minthogy 900-an vannak. Közülük mindenik, midőn határozatot hoz, fedve érzi magát a többiek által és azon jogos érzületet táplálja, hogy igen rossz tulajdonság volna, ha emiatt őt támadnák. Aki uralkodik, aki egyedül uralkodik, az egy zűrzavaros tömeg, amely nem ad egyetlen támpontot sem arra, hogy kinek panaszkodjunk, midőn arról van szó, hogy panaszolkodjunk, igényt támasszunk vagy nyugtalankodjunk. Montesquienek a hatalmak elkülönítésére vonatkozó nagy elmélete, a felelősség elmélete. Felelős az államfő és miniszterei, ha kormányoznak; felelős a bíró, feltéve hogy a felelősséget nem háríthatja a kormányra, amely rendeleteket ad neki. Felelős a törvényhozó, feltéve, hogy nem megszámlálhatatlan, másrészről pedig, hogy a törvényhozó nem azon zűrzavaros hatalom, amely törvényt is hoz, kormányoz is, adminiszrál is, sőt még az igazságszolgáltatás felett is mérlegelést gyakorol, látszólag annyi felelősséget vesz magára, hogy valósággal többé semmi felelőssége sincs.

Azt vethetik ellen, – de az ellenvetés nem lesz jogos – hogy ime egy igen szép példája a felelősség-szomjnak, midőn a törvényhozó-testület, amely _mindent_ maga végez, törvényhozó, végrehajtó, adminisztratív és bírói hatalom és amely – hogy úgy mondjuk – az összes lehető revindikációkat egyedül magához ragadja. De azt mondom, hogy az ellenvetés hibás, minthogy aki mindent magára vállal, az kiválólag, kifejezetten és világosan semmit sem vállal magára. Franciaország úgy érzi, hogy képviselői és szenátorai kormányozzák, adminisztrálják, sőt még ítélkeznek is felette; de azonfelül, hogy ezek egy tömeget képeznek, amely felosztja és szétosztja a felelősséget, ez egyúttal végrehajtó, adminisztráló és bírói hatalom is, amelyet a parlament kormányoz, adminisztrál és ítél meg, anélkül hogy meglehetne különböztetni, hogy a tekintélynek vagy a parlament befolyásának mily mennyiségét árasztja, viszi be vagy veszi el ezen hatalmak mindegyikétől. Ebből következik, hogy a kormányzat, az adminisztráció és a jogszolgáltatás hatalmára nézve, a parlament rejtett hatalom és hogy Franciaország úgy érzi, hogy őt egy rejtett és észrevehetetlen hatalom kormányozza, adminisztrálja és ítélkezik felette.

És ezenfelül, minthogy a parlament, mint rejtett hatalom, mindenbe beleártja magát, midőn mint törvényhozó hatalom működik, elmenekül a felelősség elől annyiban, hogy nem látható a maga területén, még azon pillanatban sem, midőn működik, minthogy szüntelenül mások felett áll. Azzal, hogy a parlament mindenütt jelen van, teljesen fedi magát még akkor is, midőn saját ügyével foglalkozik annyiban, hogy eltereli azon figyelmet, amely az ő ügyére és reá volna fordítható. Törvényeket hoznak: oly sok dolgot mívelnek, hogy azokat mint törvényhozók egyáltalában nem figyelik meg pontosan. Törvényeket hoznak: ez annyira másodrendű része azon hivatásnak, amivel magukat felruházzák, hogy nem egész pontosan erre irányul a közfigyelem, amely különben a többi dolgokra nézve, amit cselekszenek, nem lehet csak bizonytalan és kétes.

A parlamenti kormánynak, midőn az egy fajtája a szinkretizmusnak, midőn különböző kerekei nincsenek tisztán elhatárolva és elkülönítve, az a nagy hibája, hogy a törvényes revindikáció elveszti egyenes irányát, tévútra jut, nem tudja mihez tartsa magát, következőleg tudatában van tehetetlenségének és azzal végzi, hogy a közönbösség és lemondás egy fajához tér vissza. Mesterséges sötétségben kormányoztatunk, amely nagyon ügyesen úgy formáltatott, hogy sem a kormányzottak nem tudják mit kezdjenek, sem a kormányzók pontosan azt, amit tesznek. Tapogatódzva kormányzunk és kormányoztatunk…

Mindez szónoklás!

Ám lássunk egy egészen új példát. Champagne határigazítása ügyében a kormány határozatot hozott – jót vagy rosszat – az nem kérdés. Ezen határozat Champagneben felkelést idézvén elő, elhatározza a szenátus interpelláció folytán, hogy határigazítást kellett volna megejteni és ezzel a ténnyel elítéli a kabinetet. A kabinet csak egy dolgot tehetett: hogy visszalépjen. Egyáltalában nem lép vissza, hanem visszahelyezi a kérdést az államtanács (Conseil d’État) kezeibe, egy fehér lapon levő törvényjavaslat által (par un project de loi en blanc), vagyis törvényhozatallal ruházza fel az államtanácsot. A képviselőkamara a maga rendjén erős tiltakozással a szenátusra nézve, tárgyalja az ügyet és bizalmat szavaz a kormánynak. Milyen bizalmat? Nem a kormánynak kellett bizalmat szavazni ezen ügyben, minthogy azt kibocsátotta kezeiből, hanem az államtanácsnak és a kamara napirendjének ennek kellett volna lennie. Miután a kamara meghallgatta a kormányt, amelynek nincs véleménye, nem lévén magának a kormánynak sem, mivel rábízta ezt az államtanácsra, melyet arra kért, hogy legyen véleménye: napirendre tér.» Annyi bizonyos, hogy ezen ügyben, e pillanatban, midőn e sorokat írom, nem kormányoz minket a kormány, amelynek nincs véleménye, nem kormányoz a kamara, amelynek nincs véleménye, nem a szenátus, amelynek megvan a maga véleménye, de amit nem vesznek számba; kormányoztatunk az államtanács által, amelynek nincs a kormányzásra megbízatása s amely nem egyéb, mint tanácsadó gyűlés és ez főképpen alkotmányellenes helyzet.

De mi van ezen alkotmányellenes helyzet mélyén? A felelősségtől való irtózás, amely felelősséget – a szenátus kivételével – mindenki elvet magától. A kormány kiengedte a kezéből és nincs többé akarata és nem is akarja, hogy legyen többé; a kamara bizalmát fejezvén ki a kormány akarata és véleménye hiányában, vélemény és akarat nélkül lármázva igazolja magát és mindenki – kivéve a szenátust – kitér a felelősség elől, átengedvén azt egy törvényhozó és adminisztráló tanácsnak, amely nem bír felelősséggel.

Mindezen uraknak úgy látszik az az ideáljuk, hogy az határozzon, akitől senki sem kérhet számot. A felelősség előli kitérés szenvedélye ebben kulminál. Nemde idegenszerű, midőn egy más felelőtlen kormány, minthogy nem egyéb, mint a parlament végrehajtó ágense, kitér a felelősség árnyéka elől, lerázván magáról és átadván a határozás gondját egy olyan gyűlésnek, amely nem része a kormánynak és midőn egy már tagjai számánál fogva felelőtlen kamara eltávolítja magától a felelősség árnyékát s átengedi azt egy olyan kormánynak, amely azt egy harmadiknak engedi át, rábízván azt egy oly kormányra, amely azt egy harmadik csoportra bízza?

Annyira megosztani a felelősséget, hogy ne maradjon belőle semmi megfogható: ez a rendszer, amint látjuk.

Ha a kormány felelőtlen, nem kevésbé azok a kormány ágensei is, sőt talán még inkább. Tudjuk jól miben áll Nagybritanniában és az Amerikai Egyesült-Államokban az egyéni szabadság, milyen a biztosítéka és hogy mi tartja fenn. Ami fenntartja, az, hogy te egyes ember beperelheted a hivatalnokot, még hivatalos munkakörében is, ha megbánt. Az angol-szász törvényhozó megértette, hogy jogigényt támaszthat a hatalom ágense ellen (joga van a bíróságot segítségül hívni) éppen úgy, mint egy vele egyenlő ellen, sőt nagyon valószínű, hogy _inkább_ fog engem molesztálni és elnyomni egy hivatala által hatalmas ember, mint egy velem egyenlő. Tehát Angolországban és Amerikában pert lehet indítani egy hivatalnok ellen, még hivatala gyakorlása közben is, ha azt gondolod, hogy igazságtalanságot követett el ellened.

Franciaországban ez nem lehet abban az értelemben, mintha igazság szerint lehetne, de ha valaki mégis teszi, a bepanaszolt hivatalnok illetékességi kifogást (Déclinatoire d’incompétence) emel, ami az ügyet az illetékességi törvényszékhez (Le tribunal des conflits) utalja, amely többségében államhivatalnokokból lévén összealkotva, nem adhat az egyes embernek igazat a hivatalnokkal szemben. Az, hogy az egyes embernek joga legyen pert támasztani egy hivatalnok ellen hivatalos eljárására vonatkozólag, Franciaországban tényleg nem létezik.

Akkor, amikor azt hiszik, hogy ez a jog oly jól fennállhatna, anélkül, hogy a hivatalnok sokkal felelősebb volna, anélkül, hogy több felelősség terhelné! Attól a pillanattól fogva, midőn a bíróság annyira függ a kormánytól – tudjuk miért – hogy nem engedi meg azt magának, hogy az egyes emberrel szemben ne adhasson igazat a kormánynak, sem azt, hogy bármily módon ellenezze a kormány óhajtásait, szükséges volna-e hát, hogy elvonják tőle az egyesek által megtámadott hivatalnokok feletti jogszolgáltatást, mert nagyon valószínű, hogy sohasem gyakorolná azt, sem az egyesek javára, sem a hivatalnokok hátrányára? Hát nem; nem elegendő, hogy a bíróság a hatalom ágensének tekintse magát, hogy ezáltal a hatalom többi ágenseinek felelőtlenségét vélje biztosítottnak; ezenfelül még szükséges, hogy ezen felelőtlenség érintetlen legyen s hogy ezen ágensek részére a kifogások és privilégiumok rendszere létezzék. Az a hivatalnok csalhatatlansága biztosítékainak és védelmeinek sokszorozása. Mily boldog a francia hivatalnok, mily kényelmesen érezheti magát!

A valóságban egyáltalában nem oly boldog s nincs is mindenben annyira kényére-kedvére hagyva, mint ezt az ember gondolhatná. Rettenetesen korlátozott és rettenetesen felelős. De azok korlátozzák, akik által nem volna szabad korlátozva lennie és azoknak felelős, akikkel szemben épenséggel s egyáltalában nem kellene annak lennie. Először is számot kell adnia kormányának, ami egészen törvényes és megtámadhatatlan; azután számot kell adnia, ami sokkal kényesebb azon rejtett kormánynak, amelyről beszéltünk. Kérülete parlamenti tagjai, szenátorai és képviselőinek, szenátorai és képviselői ellenfeleinek érdekében kell adminisztrálnia. A rejtett kormány nem kér és nem követel tőle parancsolólag egyebet, mint ezt. Már erre hivatkoztam más helyen, amelyre nem akarok itt kiterjeszkedni.

Ebből következik, hogy a polgártársai irányában felelőtlen hivatalnok – nem esik választás alá – a jogszolgáltatás viszonyában is felelőtlen – nem tartozik számot adni – felelős a quasi – felelőtleneknek, a parlamenti tagoknak, akik maguk is olyan emberek, akik azon szolgálatokra nézve, amelyeket tőlük követelhettek, _teljesen_ felelőtlenek.

Tényleg kinek fog beszámolni a parlamenti tag a törvényhozás befejezésével? Pártjának. Mit fog tőle pártja kérdezni? Számon kérheti tőle, miként szavazott, milyen törvényeket hozott. De soha sem kérheti számon tőle, vajjon a département hivatalnokaira befolyást, megfélemlítést vagy meg nem engedett nyomást gyakorolt-e. Ellenkezőleg, ha ezirányban valamit szemére vet képviselőjének, ez csupán az lenne, hogy nem fejtett ki elég erélyt arra, hogy a hivatalnokokat a párt érdekében működtesse.

Tehát a hatalom azon hivatalnoka, aki felelőtlen a jogszolgáltatásnak, felelős a quasi felelőtleneknek, akik arra nézve, amit velük végeztetnek, mindenképen felelőtlenek.

Amiből következik, hogy a hivatalnokot nem azon felelősség terheli, ami hasznos volna, de az ami romlásra vezet; nem felelős azon értelemben, amelyet a közjó megkivánhat, de szigorúan felelős a társadalmi igazságtalanság értelmében, amelytől függ.

Ilyen ez a kormány a gyakorlatban, amely elvileg és látszólag a jog-, igazság- és méltányosságra van alapítva és azon mód miatt, amellyel az igazságra, a jogszolgáltatásra és a közjóra nézve oly károsan van megmásítva. Végeredményben egy nem személyes kormányt alapítottak meg, ami felelőtlenné vált és a világon ennél veszélyesebbet nem ismerek.

A gyógyszerek kétfélék lehetnek, alkotmányosak és erkölcsiek.

Az alkotmányos gyógyszereknél természetesen azonnal a monarchiára gondolnék. Eléggé természetes a monarchiára gondolni, minthogy a demokrácia a despotia felé lévén útban, nem személyes, a monarchia pedig lényegileg személyes lévén, képes megalapozni a szabadság biztosítékát. Azt hiszem, ez tévedés. Mindig ezt mondják: csak egy király képes az összes pártok fölött lenni és egyedül ő képes, aki az összes pártok fölött van, gondot viselni a közjóra, sőt mindenki szabadságára is, mert határozottan nem akarja, hogy egyik párt túlszárnyalja a többit, ennek folytán, hogy elnyomja a többit és önmagát is, amiből következik, hogy a fejedelem és a polgárok szabadsága közt szolidaritás van.

Ez nem rossz okoskodás és öröm kifejteni és összefoglalni azon emberek véleményét, akik ily helyesen okoskodnak. De ha az eseményeket vizsgáljuk és emlékezetünkbe idézzük történetünket, honnan van az, hogy egy abszolutnak mondott király alatt épen annyi a hatalomért vetélkedő párt, mint a köztársaságban? Ez a tény nem vitatható el. Minden király alatt pártok, vagyis érdekkörök vannak, amelyeknek vezérei, alvezérei, klientelája, díjazottjai vannak, s mivel mindenikük előnyt húz a többiek hibáiból és vetélkedik a királyi kegyért, majd megnyervén azt, részint a többiek hibái, részint saját áskálódásai folytán, ha a sor rákerül, épen úgy követik egymást a hatalomban, miként most ami pártjaink vagy párttöredékeink, amiből következik, hogy nincs több eredmény mai napság az ügyek körül, mint a régi uralom idejében, nemkülönben, hogy nem volt több eredmény a régi uralom idején az ügyek körül, mint mai napság van.

Szakadatlanúl azt hangoztatják Renannak _Réforme intellektuelle et morale-ja (Értelmi és erkölcsi reformja)_ után, hogy egy nagy államférfiúi tulajdonságokkal bíró ember mai napság sohasem lehet miniszterré azon okból, minthogy sem képviselővé, sem szenátorrá nem lehet s hogy sokkal könnyebb volt Turgot-nak{15} miniszterré lenni 1774-ben, minthogy azzá legyen mai napság; mert napjainkban az ő szerénysége, szögletessége, szónoki képességének hiánya, megakadályozták volna őt abban az első lépéstől kezdve, sőt már az első lépés előtt, «míg ahhoz, hogy ezt 1774-ben elérje, elegendő volt, hogy megértse és értékelje őt Viry abbé, De Maurepas-né{16} által nagyon meghallgatott bölcsészpap». Mi sem helyesebb ennél, de elfelejtik hozzátenni, hogy bár Turgot igen könnyen elérte a miniszterséget, még könnyebben eltávozott onnan, és hogy csak két évig maradt a hatalmon anélkül, hogy valaha fölemelkedjék újra, mivel ledöntötte az intrika.

Akik a királyság érdemeit magasztalják, mindig egy intelligens és igen erélyes királyt tételeznek fel, aki megtudja választani minisztereit s megtudja tartani azokat, felette áll mindig a pártoknak, amennyire csak képes, vagyis abszolut módon. Ez nem egészen feltételezés, minthogy megtörtént; ilyenek voltak XIII. Lajos, aki felett talán uralkodtak, de aki annyi határozottságot tanusított arra nézve, hogy mindig azon ember uralkodjék felette, akinek genialitása van, hogy őt királyaink közt a legintelligensebbnek és a legenergikusabbnak gondolom; ilyen volt XIV. Lajos legalább uralkodása azon első felében, amidőn Colbert-et és Louvois-t összes ellenségeik ellen, sőt egymás ellen is megvédelmezte. A nagyon intelligens, nagyon erélyes és az összes pártok felett álló királyról való elmélet tehát nem puszta feltételezés, de mégis egy kivételen alapúl, kivételre pedig nem szabad elméletet építeni.

Az az igazság, hogy semmi sem lévén ritkább, mint egy intelligens és erős akaratú király, fennáll a pártok harca és a pártok utódlása a hatalomban, következésképpen éppen annyi bizonytalanság van egy király alatt, mint a köztársaságban.

Tegyük hozzá, amit már néhányszor mondtam, de hát az elméleti politikusnak az a kötelessége, hogy ismételjen, hogy ami Franciaországot illeti, nyolcvan év óta állván fel ott a köztársaság, – az a politikus első erénye, hogy t. i. a jelentős tények és meggyökösödött hagyományok tiszteletével fogadja el a köztársaságot és egyedül azzal kísérelje meg elérni a legnagyobb előnyt. Azt mondom, hogy a köztársaság Franciaországban 1830 óta áll fenn, mert akkor, amidőn egy nemzetnél három monarchia versenyez a hatalomért, akkor a nemzet, a köztársaság, mint a szükségképeni megoldás felé törekszik és már alapjában véve, sőt tényleg ott is van, mivel egy olyan monarchia által kormányoztatik, amely nincs általánosságban elismerve, – ami a monarchiának lényege is – hanem egy olyan monarchia által, amelyet általánosságban támadnak, amiből folyik, hogy egy párt által egy időre van kormányozva, ami pedig a köztársaság lényege.

Tehát alaposan – mélységesen igaz, hogy Francziaország nyolcvan esztendő óta köztársaság, hogy ez egy jelentős tény s hogy abba, hogy azt el kell viselni, hosszú idó óta megnyugodtak és hogy egészen hagyományszerű 1911-ben köztársaságinak lenni.

Az absolut monarchia (vagy a consultativ formájú parlamentáris monarchia, amilyen a régi uralom monarchiája volt) mellőztetvén, a szigorúan parlamentáris monarchiához, vagyis azon monarchiához kellene-e menekülni, ahol a király uralkodik, de nem kormányoz és ahol egy többséggel bíró párt kormányoz, hoz törvényt, adminisztrál és biráskodik? Minthogy ezen monarchia és a köztársaság közt – bármily erőfeszítést tegyek is – nem látok semmiféle különbséget sem, hacsak azt nem, ami abban áll, hogy a monarchiában civillista van, – azon óhajtásból, hogy egyáltalában ne vesztegessem el a saját időmet és az olvasóét sem, nem szólok egy szót sem a parlamentáris monarchiáról.

Tanácsos tehát, hogy Franciaország maradjon meg a köztársaság mellett, véleményem szerint megmérhetetlen végső szerencsétlensége az volna, ha erőit, a vitatott, keresztezett, akadályozott és igen valószínűleg kérészéletű monarchia helyreállítási kísérletével merítené ki, s amely, ha nem volna ephemer-életű, a harcokat, felfordulásokat, belső egyenetlenségeket és az erők elvesztegetését még inkább meghosszabbítaná.

Legyünk tehát köztársaságiak; de aki azt mondja, hogy köztársasági, nem azt mondja, hogy demokrata, s egyáltalán nem azt, hogy korlátozott és felületes demokrata, hogy Renan kifejezéseivel éljünk. Egy életképes köztársaság megalkotásáról van szó, vagyis olyan köztársaságról, amely mint az összes fennállott köztársaságok, demokratikus alappal bírjon és arisztokratikus elemet is foglaljon magában.

Arisztokratikus elem van a nemzetben, mindig van; csupán talán az intézmények játéka, paradoxona vagy iróniája okozza, hogy mivel megvan a nemzetben, igen gondosan el van távolítva mindenütt a kormányzó hatalom köréből, és határozottan ez történik nálunk.

Az arisztokratikus elem a nemzetben mindaz, amely birt életképességgel, a cohesió erejével és a felelősség érzetével, hogy csoportosúljon, társúljon, összefogódzék, szervezkedjék, hogy élővé, vagyis kollektiv személlyé váljék. Ilyen arisztokratikus elem: az ügyvédek osztálya; arisztokratikus elem (vagy az lehetne más szervezettel és szellemmel) a bíróság; aristokratikus elem az orvosok osztálya; arisztokratikus elem a hadsereg, akarom mondani a katonatisztek testülete; arisztokratikus elem a kereskedelmi kamarák; arisztokratikus elem a városok, legalább a nagyvárosok, amelyek igazi kollectiv személyek, – lévén multjuk, hagyományaik, önszeretetük és bírván felelősséggel a jelennel, – az ősökkel és az utódokkal szemben; arisztokratikus elem (és ezt jól tudják) a munkás-szindikátusok.

Csak példákat sorolok fel.

Mindaz, ami a nemzetben nem tisztán személyszerű, ez mind arisztokratikus elem.

Ezen elemek azok, amelyek Franciaországban el vannak távolítva a közhatalmaktól. Különös részlet: az 1875-iki alkotmányban, pártos elfogúltságból, a szenátus választásánál, _a városok_ majdnem ki vannak zárva, holott mint nagy erkölcsi személyeknek határozottan sokkal jelentékenyebb képviselettel kellene bírniok, mint a falvaknak és az 1875-iki alkotmány szerzője e pontra nézve mélységesen demokratikus művet alkotott.

Ezek azon arisztokrata elemek, amelyeknek szerintem választásos képviselet által és kizárólag kell alkotniok a felsőházat. A felsőház mindazok képviselete lenne, amelyek a nemzetben cohesióval kollektiv-életképességgel és kollektiv-felelősségérzettel bírnak. Ez a felsőház gyakorolná egyedűl a törvényhozás hivatását, minthogy – véleményem szerint – egyedűl ő van erre minősítve.

Mellette az általános szavazatból eredő kamara, amely teljesen szükséges azért, hogy a kormány megismerje a nép véleményének mibenlétét, _vétó-joggal_ bírna a főrendiház által hozott törvényekre nézve, mert a nép teljesen képtelen lévén tudni azt, hogy mit akar, de nagyon képes lévén megismerni azt, amitől szenved és amit nem akar, ennek folytán olyan emberek által kell képviseltetnie, akik nem hoznak törvényeket, de akiknek joguk van visszautasítani azon törvényeket, amelyeket egyáltalában nem akarnak.

Végül a köztársasági elnöknek, akit, mint az Egyesült-Államokban, a nemzet választana mint konstituált nemzet és pedig nem közvetlen, általános szavazattal, de két fokozatú általános szavazattal, például: akár a conseils généraux, akár és inkább a conseils regionaux, provinciaux által, ennek az elnöknek elég tekintélye lenne ahhoz, hogy bírjon olyan véleménnyel, amellyel számot vetnek, nem lenne a parlament egyszerű szolgája, nem lenne egyszerű számfeletti magisztrátus, egyszerű tiszteletbeli magisztrátus állása elhagyása előtt, sőt akkor is, amidőn azt elfoglalva tartja; nem lenne megválasztása pillanatától kezdve egyszerű jövendőbeli volt elnök, aminő és semmi több a mai uralomban; ámde üzenetei által, amelyeket merne megírni, a második tárgyalást elrendelő joga által, amelyet merne gyakorolni, még a szenátusra vonatkozó feloszlatási joga által is, amelyet merne felhasználni, bírna azon túlsúllyal, amelynek az államfő általi gyakorlására szükség van avégből, hogy a kormányzati felelősség valahol koncentráltassék.

Ellenvetés. De igaz-e, hogy a mai Franciaországban azon arisztokrata elemek, melyeket ön megjelölt, valóban arisztokrata elemek? Milyen kohesiót és a kohesió által milyen életképességet tüntet fel a francia bíróság és milyen kollektiv személyiséget alkot? Milyen kollektiv személyiséget lát ön a hadseregben, milyet az egyetemben, a kereskedelmi kamarákban, a városokban? Nem látja egyáltalában, hogy sehol sincs kohezió, kollektiv életképesség és a felelősség közérzete, kivéve talán a legrégibb és a legújabb testületi szervezeteket, t. i. a papság és munkás-szindikátusok szervezeteit?

Az ellenvetés igen jogos. Nagyon világos, hogy ha a demokrácia olyan szervezetlen intézményeiben, ez azért van, mert szervezetlen a tényekben és igen különös volna, ha szervezett volna intézményeiben, anélkül, hogy a konkrét valóságban az volna. Habár _a priori_ és habár metafizikailag szokták némely népnél létrehozni az intézményeket, mégis a rendkívüli tények azok, amelyek ráerőszakolják magukat az intézményekre és mintegy erőnek erejével beférkőznek azokba és ha Franciaországban jelentős és hatalmas arisztokráciák volnának, akár akarja a törvényhozás, akár nem, mégis bevonulnának a törvényhozásba.