Part 8

Nem kevésbbé súlyosak és fájdalmasak az ethnikai következmények. Egy igen szapora népek mellé helyezett, vagy csupán nálánál szaporább népek mellé helyezett nem szapora népet, lassankint s folyton-folyvást elárasztják ezek. A Németország és Itália közt levő Franciaország évenkint egy békés csatát veszít Itáliával és kettőt Németországgal szemben. Azon gyermekek, akiket nem szűlt Franciaország azon gyermekek által helyettesíttetnek, akiket Németország és Itália szültek s akiket a náluk levő sűrű népesség miatt, a nálunk levő elhagyott és üres helyekre – hozzánk küldenek. Róma görög várossá vált, mondá Juvenal; én sokkal kevesebb túlzással mondtam: Franciaország városi népe németté és olasszá vált. Tegyük hozzá a kozmopolita zsidó népet, amely sehol sem érzi magát jobban, mint Franciaországban és amely nagyon szapora, bőségesen népesíti be városi területeinket. Igaz – és ezt lényegesnek tartom kijelenteni, – hogy a francia értelmi olvasztótégely annyira erős, annyira égő és annyira hatalmas, hogy a német- olasz- és zsidó ifjakat igen gyorsan franciákká változtatja, akik osztoznak a vérbeli franciák majdnem egész jellemében és akik alig különböztethetők meg a régi rétegektől. A németek, olaszok és mindenekfelett a zsidók nagyon produktiv franciák, fellévén ruházva a franciák erényeivel és hibáival. De ez csak félig megnyugtató, mert ha ezen idegenek fiai az értelem, sőt még a szív szempontjából is igen elfogadható franciák, nem lehet, hogy a hazafiság szempontjából erős franciák legyenek. Jó hazafiak _elfogadtatik_ – fogják mondani. – Tudom; de azt is tudom, hogy igen ritkán. Az idegenek fiai közt van a hazafiatlanok törzskara és mindenekfelett az idegenek közt találjuk a haza eszméje iránt a legtöbb _közömböst_. Ebből folyólag – miként Petit Éduard sajátságos nyelvezetével mondja – _a paucinatalitás (kevésszületés)_ járúl legtöbbel a hazafiság meggyöngüléséhez.

Mindenesetre megjegyzendő, hogy a hazafiság hanyatlása nálunk pontosan összeesik, a tisztán francia születések csökkenésével. A némelyek előtt annyira gyűlöletes patriotizmus leverésére legalkalmasabb eszköz a gyermektelenség. Midőn egy néptanító atyává lesz, fogadok, hogy ezt mondják neki a többiek: «Gyermekeket nemzesz; nem tartozol közénk». Ha ezt nem mondják neki, ez azért van, mert nem értenek hozzá.

Azt mondom: a franciák a felelősségtől való félelem miatt nem nemzenek gyermeket és rosszúl nevelik ivadékaikat; – vizsgálat alá vetem ezen második állítást.

Semmi sem ijeszti meg jobban a francia embert, mint az, hogy maga nevelje gyermekét. Nem neveli, de elrontja gyermekeit. Előszor is, ha leányról van szó, azt sohasem neveli a francia atya, mindig anyjára hagyja a nevelést; ez mindig súlyos hiba. Sietek kijelenteni, hogy gyermekei életszükségleteinek nagyon szent gondja által a családon kívűl igen elfoglalt atya nem szentelhet sok időt leányai nevelésére, sőt még fiai nevelésére sem. – De mégis neki kell és pedig nagy tekintéllyel általános irányt adni. – Majdnem azt mondanám, a leányok nevelése, azok bizonyos életkoráig, körülbelül tizennégy éves korukig mindenekfelett reátartozik. Az anya az asszonyi jótulajdonságok egész tömegével bír, amelyeket észrevétlenül közöl leányával és mi sem jobb annál; de az asszonyi fogyatkozások egy tömegével is bír, amelyeket a férfiúi, az atyai befolyással kell ellensúlyozni. Ezen fogyatkozá sokat, amelyeket az anya nem képes leküzdeni leányánál, sőt amit ő nem is képes leányának nyújtani szükséges, hogy mindig az apa jelölje meg leányának, azon bizonyosságban, hogy az anya ezt nem tette s ezen kijelentésre támaszkodva, hogy az anya nem is akarta azokat ellensúlyozni; de végre is szükséges, hogy mindig az atya jelezze és elítélje azokat.

Közbevetve legyen mondva, leküzdvén ezeket leányánál azon erélyes állítással, hogy anyjának nincsenek ilyen hibái, egy csapással, egy kissé az anyánál is gyógyítja azokat. A rendetlenségből, a nemtörődömségből, a tunyaságból, az örökös halogatásból, («van még elég idő») a pontatlanságból, az unalmas fecsegésből, de hagyjuk mindezeket, hogyan akarnád, hogy ennyi tökéletlenségből egy francia anya kigyógyítsa leányát?

Példájával? Tréfálsz. Szavaival? Ez inkább lehetséges; de tudod, hogy ha az ember hibáit kissé kijavítja ez azért történik, mert azokat jó tulajdonságainak tekinti és azzal tölti el életét, hogy ezeknek örül.

Tehát bizonyos életkorig igen fontos, hogy az atya kétségtelenül egyenesen és a szükséges tapintattal (diszkrécióval) ámde igen szorgalmasan vegyen részt leányai nevelésében. Royer-Collardnak{8} annyi tekintélye volt a házában, mint a politikai gyűlésekben, ami egy államférfiúnál a világon a legritkább dolog. A Royer-Collard kisasszonyokkal nagyon keményen bánt, többek között ezt mondá nekik: «nem lesztek kisasszonyok, ebben erősen meg foglak akadályozni benneteket». Nem tudom, hogy megakadályozta-e ebben őket, de tudom azt, hogy jól ismerte a családatya kötelességeit leányaival szemben.

A francia családatyák legnagyobb része, leányaira nézve megelégszik avval, ha lelkinemességben, bájban és kellemben növekedni látja őket és nem törődik mással. Egy oly kényes munka felelőssége, mint a leányok nevelése, előtte súlyosnak látszanék. Chrysale-ok ők. Megjegyeztétek, hogy Chrysale egyáltalában nem nevelte leányait? _Mind a két_ leányát anyjuk képezte ki. Philaminte-nak közvetlen befolyása volt Armande-ra, akiből tudákosnő lett. Ellenkező befolyása volt Henriette-re, aki atyja vérmérsékletével bírván, ellentétbe jutott anyjával, de egy kissé élénk, kissé agresziv igen túlhajtott a reakcióban egész odáig, hogy beszédében egy kissé pórias, egy kissé szobaleányos. «Ennek a fiatal leánynak hiányzik a himpora» mondta Lemaître Gyula.{9} Vagy ha úgy tetszik Philaminte képezte Armande-ot és Henriette Armande ellentéteül, sok szellem mellett egy kevés trivialítást tanúsított. Ez a szegény Chrysale még nővérére is kevés befolyással birt, aki alárendelte magát Philaminte-nak, mint kíváló személynek, akire büszke volt és boldog, hogy sógornőjévé lett, miként fivére, majdnem pórias polgár, – ő is majdnem pórias polgárnő létére egyszerűen Philaminttá lett, aki csak regényeket olvas és akinek tudós női szerepe mindenek felett abban áll, hogy a helyesírás tudásával büszkélkedjék; kis-városi tudós nő. Annyi bizonyos, hogy fivérének nem volt rá befolyása, sőt még azt sem mondhatta: «legalább az én jó kis nővérem megmaradt nekem».

Nálunk sok családatya hasonlít hozzá. Számos francia családfő olyan, mint Chrysale.

Van a leányok nevelésének egy rendkívűl komoly része, ahol a felelősség ezen félelmét egész a nevetségig erőszakolják s ami egyszersmind a legnagyobb kárt okozza a világon. Tulajdonképpen az anyák azok, akiket ezen gond terhel, az atyákra pedig abból semmi sem hárul. A férfi és nő közötti viszonylatoknak az ifjú leány előtti leleplezéséről beszélek. A francia családok legnagyobb részében azt tartják, hogy ezen felvilágosításnak soha sem szabad megtörténnie, vagy csak a házassági nász előtt két vagy három órával. Semmi sem veszélyesebb ennél. Vagy tájékozatlan marad az ifjú leány, ami sokkal gyakrabban megesik, miként azt hinnénk, vagy megtanulja a dolgokat ifjú barátnéitől. Az első esetben súlyos veszélyeknek van kitéve, a második esetben zürzavaros, homályos és illetlen tudása van és olyan ami őt megzavarja. Az élet misztériumait tisztán, szűziesen, komolyan, méltósággal kell neki megtanítani, mint tényleg a legméltóságosabb, legkomolyabb és legszűziesebb dolgot; úgyde az anyák kivonják magukat azon felelősség alól, amelyet annak megtanításával vélnek magukra vállalni. A gyöngédségtől fosztani meg leányuk lelkét, előttük rossz cselekedetnek látszik. Tehát jobban szeretik, hogy mások tegyék? Bizonyára nem, de végnélkül halasztgatják mindaddig, amig csak azt nem mondhatják – bár szeretik az ellenkezőjét hinni – hogy megtörtént. Itt egy igen jellegzetes hiánya van előttünk a bátorságnak, ami egyidejűleg súlyos esztelenség is. A fiatal leányt röviden, világosan fel kell világosítani a szerelem realitásáról még mint leányt. Annak, hogy a veszélyeket kikerülhetőkké tegyük, egyedüli eszköze azoknak feltárása és hogy a kiváncsiság elbetegesedését meggátoljuk kielégítjük azt egészséges módon.

Ime a felelősségre nézve mily számos és különböző _iszony_ van a francia családokban. Ennél az igen bátor népnél hiányzik a polgári-, nemkülönben a családi bátorság. Ez a családi bátorság – keletkezésére nézve – az első minden bátorság közt. Ez azon bátorság, amelyre az összes többi bátorság támaszkodik, vagyis inkább ez az a légkör, amelyből az összes többi bátorságnak ha határozottan nem is abból kellene erednie, de legalább is abból kellene táplálkoznia, fejlődnie, magát fenntartania és új tetterőt merítenie.

IV. A POLITIKAI ERKÖLCSÖK KÖRÉBEN.

Két tárgya van a politikának: a politikai alkotmány és a politikai erkölcsök. A politikai alkotmány – hogy azzal kezdjük – a franciáknál az általános felelőtlenségre van alapítva. A régi uralom alatt igen reális felelősség volt, t. i. a király felelőssége. Erről nagyon megfelejtkeztek; de ha a király abszolut volt, ami egyébiránt abszurdum volt, örökké és teljesen felelős maradt és éreztették is ezt vele. Jegyezze meg jól az olvasó, hogy a francia királyság a XVI. század polgárháborúi végétől kezdve despotikusan, de mindig a forradalmakkal harcolva kormányzott, XIII. Lajos uralkodása, a fölkelt nemesség elleni folytonos harca a királyságnak; éppen úgy XIV. Lajos kiskorúsága, a nemességhez csatlakozván a bíróságok és a nép s; midőn XIV. Lajos maga uralkodott, a protestánsok ellen kellett harcolnia, akiket oktalanul kihívott; mindig nyugtalanítják a parlament tagjai és mindig a Fronde-ra{10} vigyázott. Jól értsük meg, hogy az abszolutnak mondott monarchia folytonosan fenyegetettnek, következésképpen igen felelősnek érezte magát. Voltak néha abszolut hatalmi mámoros pillanatai, de mindig megvolt azon zűrzavaros – néha igen világos érzete, hogy valaki közel volt hozzá, aki tőle számot kért vagy aki számot fog kérni tőle. S ezzel számolt is feltételes bölcsesége; esztelensége abban állott, hogy nem értette meg, hogy ezen felelősség zűrzavaros és határozatlan, amelyet szervezni kellett; a felkelés által, vagy a felkeléstől való félelem által mérsékelt despotizmus, fenyegetett despotizmus, megfélemlített despotizmus, de nem mérsékelt monarchia; meg kellett határozni a felelősséget, hogy normális és szerencsés eredményekben termékeny legyen; hogy le kellett fegyverezni a felkelést, előlegül adván azt az ígéretet, hogy ellenzékké lehet és hogy ne találja magával szemben a népet és számoltak azzal, amit mondott. A felelősség azonban mégis létezett és nagyon tiszta tudatában is volt annak.

Annyival is inkább tudatában volt annak, mert a királyság – elismerem, hogy egy kissé határozatlanul – de bitorlónak érezte magát. Tudta, hogy volt alkotmány, hogy voltak a királyságnak «alaptörvényei», amelyek kötelezték a királyt, amelyeket meg nem sérthetett, de amelyeket a király ellenkező szokás által elavulni engedett, amelyek a polgárháborúkra felette kedvezők és mindig hasznosak voltak a bosszúállónak, de olyan alaptörvények, amelyek fennállottak és amelyek tényleg még mindig fennállottak. Nem ismerek a régi uralom írói közt olyat, aki fenntartotta volna azon állítást, hogy a francia királyság despotikus volt. Mindnyájan azt mondják, a király felett törvények voltak és a király nem tehette mindazt, amit akart. Midőn a királyság ezt mondá – és szászszor mondá ezt – beszédet intézvén a parlament tagjaihoz, «hogy a törvényhozói hatalom a királyt illeti», tudta, hogy nem mond igazat és teljesen érezte bitorló voltát.

Egyedül a papság mondta neki, majdnem mindig, hogy souverain, aki hatalmát csak Istentől bírja; csakhogy ugyanazon egy csapással igen félelmes felelősséget is hárított rá. Azt kiáltotta oda neki: felelős Isten előtt és számadással tartozik Istennek azért, amit a nép ellen tett vagy ha nem törődött vele.

Azt fogják mondani, ez a felelősség könnyűnek és mert végtelen – határozatlannak látszhatik és a királyság egy kevéssé Tartuffe-el{11} ezt mondhatta: «Ha csupán csak az ég…» nem kellett volna ennyire felvenni a dolgot, nem kellett volna ilyenformán felvenni, ha a papság négyszem közt, halk hangon mondta volna ezt. De a papság ezt egész hangosan mondta és itt kezdődik a világi hatalom felelőssége. Egész hangosan mondta és a nép éppen oly jól megértette, mint a király és megalkotta ebből a királyi felelősség érzületét. Az igazságos kormányzás az Isten iránt való kötelesség; ám legyen, de egyszersmind a nép iránti kötelesség is, hogy Isten akarata szerint kormányozzák. Itt éledt fel újra még a régi – jóllehet elgyengült – lelki hatalomnak a souverain Isten nevében való beavatkozása a világi hatalom körébe, azon beavatkozás, amely annyira hatalmas és üdvös volt a barbár fejedelmekre. Megjegyzendő, hogy egy istenfélő souverain sokkal súlyosabb felelősséget érez magában – jóllehet abszolut fejedelem, – mint egy, a nép által választott és csak névlegesen felemelt souverain. Midőn az egyház ezt mondá: «minden emberi hatalom Istentől származik», általában azt hiszik, hogy az egyház a souverain alá hajlította és nyomta a népet. Vigyázzunk! Azzal, hogy azt mondá a királynak, a hatalom Istentől származik, egy csapással rettenetes módon felelőssé tette Isten előtt. Ellenben az a souverén, aki azt gondolja, hogy csak a néptől függ, igen jól tudja, hogy nem függ senkitől, hogy csupán az eredményektől függ s csak addig szeretik, amíg szerencsés, de gyűlöltté, elhagyatottá és ledöntötté válik, midőn a sors ellene fordul. Az Istentől való souverain Istennel kötött szerződést, a nép által felemelt souverain pedig a véletlennel. Ezzel számolni kell.

Elismerem, elismertem, hogy ahhoz, hogy az Istennel kötött szerződésből üdvös eredmény származzék, szükséges, miszerint a fejedelem istenfélő legyen és azt is meg kell engedni, hogy határozottan ezen félelem az, amely jelentékenyen meggyengült a mi régi uralombeli királyainknál, az utolsót kivéve; de azt akartam megértetni, hogy habár a régi uralomban nem is létezett alkotmányos felelősség, de létezett egy felelősség, még pedig hármas formában: felelősség Isten iránt, amelyet különben nem lehetett észrevenni, felelősség az alkotmány iránt, amely, miként de Staël asszony szellemesen mondta: «mindig csak korlátolt volt», de amiről különben bírtak ideával és amit igen gyakran emlékezetbe idéztek a jogtudósok, ami pedig a nép iránti felelősséget illeti, ezzel szemben a király, minthogy megsemmisítette a közvetítő testeket, súlyos hiba esetén egyesegyedül érezte magát, ami a meggondolás és félelem állapotába juttat.

Napjainkban a hatalom felelősségét alkotmányosan odáig korlátoztuk, hogy semmit se tegyen és megváltoztatván a közerkölcsök az alkotmányt, a központi hatalomnak és ügyvivőinek már nagyon is gyenge alkotmányos felelősségét a semmire szállítottuk le. A köztársaság elnökének elég nagy hatalma van; több hónapra elnapolhatja a képviselőkamarát.

A szenátus javaslatára feloszlathatja a képviselőkamarát és új választásoknak vetheti alá; elrendelheti, – ami felfüggesztő természetű _vétó_ – hogy a kamara egy általa már megszavazott törvényt újra tárgyaljon. Különös, hogy mindezen rendelkezések holt betűkké váltak, csupán papiroson léteznek; a gyakorlatban olyanok, mintha nem is volnának és valóban egyáltalában nem is léteznek. A kamarának Mac-Mahon által 1877. május 16-án történt feloszlatása óta képviselőkamarát sohasem oszlattak fel. 1871 óta az elnök sohasem hívta fel a kamarát egy megszavazott törvény második tárgyalására, 1877 óta sohasem napolta el az elnök a képviselő-kamarát. Mi több, az elnöknek alkotmányos joga van üzenettel közölni gondolatát a kamarával. Thiers igen gyakran élt a kormányzat ezen eszközével. Egy ilyen eszköz az, hogy bár alapjában az elnök üzenet által semmit sem rendel el, mégis ha eltérés van közte és parlamentje közt, a nemzetet teszi ebben bíróvá, amely ugyanazon képviselőket választván meg, majd megmondja neki, hogy nincs vele, majd másokat választván meg azt, hogy vele van. Ilyen felelősséget vállal el tehát és a megkerülés ily módját fogadja el, midőn üzenetet intéz a kamarákhoz. Mac-Mahon óta ezen mód sohasem alkalmaztatott.

És végül az elnök hét évig el nem mozdítható az alkotmány szerint. Egy elnököt elmozdítottak a kamarák, Grévy Gyulát, az elmozdítás minden formás szövege nélkül, mert ez alkotmányellenes lett volna; ezen híres formulában értesítették visszavonulása elrendeléséről: «A kamara… a szenátus… elvárva a köztársasági elnök közleményét…»

Mindebből az következik – követve Aulard szerencsés kifejezését – hogy a törvényes alkotmányt egy _reális_ alkotmány pótolta és hogy nem merték annyira radikálisan megsérteni a reális alkotmányt a törvényes alkotmány alkalmazása miatt és hogy az alkotmányos eljárás kihívólag alkotmányellenesnek látszik.

Ezen reális alkotmány pedig egy szóból áll: a francia köztársaság elnöke semmi, vagy másként mondva: a francia köztársaságnak nincs elnöke.

Ez annyira igaz, hogy egy köztársasági elnöknek választott államférfi csak azt érzi, hogy politikai pályája be van fejezve. Teljesen és mindenkorra be van fejezve. Mert mint köztársasági elnöknek nem szabad semmit sem tennie és semmit sem mondania; sőt midőn már nem elnök többé, – úgy rendelvén a szokás, hogy egy volt köztársasági elnök sem szenátor, sem képviselő ne lehessen – tovább kell folytatnia azt, hogy ne tegyen semmit és ne mondjon semmit. A köztársaság elnöksége egy államférfit elnöksége idejére és azon időre is, midőn már nem elnök, száműz (osztracizmussal száműz). Maga fölé helyezvén őt, megsemmisíti és felmentvén, eltünteti őt.

Ezen elvek, amelyek sehol sincsenek feljegyezve, de amelyek érvényben vannak, mindig annyira erősek, hogy egy elnök, Loubet, aki nem volt minisztereivel egyetértésben, nem utasította soha vissza minisztereit, nem napolta el a kamarát, nem oszlatta fel a kamarát, nem követelte egy már megszavazott törvény másodszori tárgyalását, nem intézett üzeneteket a kamarákhoz, ámde néha egy lakomán vagy egy fogadtatáson miniszterei politikájával éppen ellenkező szavakat hangoztatott. Ekként könnyített lelkiismeretén; de élénk világításba helyezte a «reális alkotmányt» és ezen reális alkotmány rendkívül paradox voltát. Ezt lehetett volna neki mondani: «Ha ön ekként gondolkozik, miért nem alkalmazza ön az alkotmányos eszközöket, hogy megértesse és érvényesítse azon határok közt, amelyek közt ezt alkotmányosan teheti? És minthogy ezt egyáltalában nem tette, elejtett beszédei igen világosan ezt jelentik: «A reális alkotmány szerint semmi olyan jogaim nincsenek, amit a legális alkotmány ad nekem és nem beszélhetek úgy, mint magánember, ami pedig a cselekvést illeti, semmi módon sem cselekedhetem».

Nincs tehát Franciaországnak köztársasági elnöke; nincs tehát Franciaországban államfő.

Ez nagyon meggondolandó, minthogy ebből azon állítás következik, hogy Franciaország tiszta demokrácia. Midőn a tiszta demokráciának – nézetem szerint – félelmes helytelenségeit, melyeket lassanként, sőt igen rohamosan hord magával megjelölöm, az antique és az amerikai demokráciákat hozzák fel ellenem. Ez a köztársaság és a demokrácia összezavarása, ennél pedig nincs súlyosabb zűrzavar. A régi demokráciák sohasem léteztek, ennyit ezekről; az amerikai köztársaság pedig nem demokrácia.

A régi köztársaságok arisztokráciák voltak, kivéve igen rövid ideig az athéni köztársaságot, ahol létrejöttével bevégződött, összeesvén különben a nemzet hanyatlásával. A lacedæmoni köztársaság arisztokrácia volt. A római köztársaság megszűnt az arisztokráciától az egyeduralmi kormányzathoz való átmenet nélkül. Talán nem szükséges mondanom, hogy a velencei köztársaság gyökeresen arisztokratikus volt.

Ami az amerikai köztársaságot illeti, az alkotmányos monarchia: nem egyéb alkotmányos monarchiánál. Az amerikai köztársaság elnöke – minden hatalmával a külügyekben; minisztereivel a belügyekben, akik a parlamentnek nem felelősek; törvénykezdeményezési jogával, amit gyakorol; az összes állami hivatalnokok kinevezésére vonatkozó jogával, amit szintén gyakorol – souverain. Annyival inkább, mert ha a miniszterek nem felelősek a kamaráknak, ő nem kevésbbé az, nem lévén általuk, de a nép által választva.

Alapjában és egész valójában az amerikai köztársaság elnöke igen hatalmas alkotmányos souverain, akit csak a közérdek kell hogy áthasson, akinek csak a közvéleménnyel kell törődnie, hogy népszerű legyen és hogy újra megválasztassék és hogy amidőn újra megválasztatott és többé már nem választható újra, becsületben tartassék hazájában. Souverain _pro tempore;_ de souverain. Az Egyesült-Államok egyik francia követe mondá nekem: «Az amerikai köztársaság elnöke összehasonlíthatatlanul inkább király, mint Nagy-Brittania királya és sokkal inkább császár, mint a német császár».

Sohasem volt és nincs is a világon tisztább demokrácia a francia demokráciánál. Ezért vagyunk kényszerítve mi, akik azt tanulmányozzuk, hogy óvjuk attól, ahová jutni fog és megfontolva jövőjét, megbíráljuk s tanácsot adjunk neki majdnem elméletileg okoskodva. Eléggé szemünkre hányják ezt: de nem tehetünk másként, vagy csak kevésbbé tehetünk másként.

Némely visszaemlékezéssel az atheni demokráciára érvelünk, amely mint ilyen fennállott, de körülbelül csak félszázadig. Így tett már Rousseau, midőn megtámadta a tiszta demokráciát és ez vele a _Contrat social_ dacára történt. Egy kevéssé a francia forradalommal is érvelünk, melyet azon pályáján veszünk tekintetbe, amelyet a Mirabeautól Babeufig terjedő görbevonalon futott meg, amely témája a demokrácia történetének és amely prófétai alakulata a tiszta demokrácia fejlődésének (evuluciójának). Egy kevéssé a harmadik francia köztársaság történetével is érvelünk, azon tendenciákkal, amelyeket feltüntetett, azon vívmánnyal, amelyet vett és hirdetjük a holnap demokráciáját, mint a demokráciának 871-től 1911-ig meghosszabbítását, mint a mai demokrácia fokozatos _radikalizációját_. De mindenekfelett elméletileg okoskodunk, magát a demokrácia lényegét véve fontolóra, vagyis az abszolut egyenlőséget, azt állítván, hogy a francia demokrácia mindinkább közeledik lényegéhez, a tiszta demokráciához.

Jogos-e így okoskodni és hát lehetetlen-e az, hogy a demokrácia, amidőn kifejlődik, saját magát is megjavítsa és amidőn megerősödik, megjavuljon és saját maga kreálja a számára szükséges ellensúlyokat?

Igen is, azt hiszem, hogy jogos ekként okoskodni és nem hiszem, hogy akkor, midőn a francia demokrácia kifejlődik, megjavítja saját magát, minthogy – óh mily jól látta ezt az amerikai Barrett-Wendell _France d’anjourd hui-jében!_ _(mai Franciaországjában!)_ – a francia embernek az a sajátsága, hogy radikális, hogy ideologus, a francia ember sajátsága, hogy eljusson eszméi megvalósításához és hogy nem fél és éppen ellenkezőleg mindig meggondolja, hová vezetik eszméi.

Semmi sem jogosabb ennél. Midőn Franciaország katholikus államosító{12} volt, aggodalom és könyörület nélkül, sőt a maga kárára mintegy egyhangú elégtétellel látta eltávozásra kényszerítve a legjobb és leghasznosabb két millió franciát azért, hogy megvalósíttassék ezen _idea:_ egy államvallás és egy vallás legyen az államban. Szenvedélyes ideológia. «Inkább vesszenek a gyarmatok, mint az elv!»

Midőn Franciaország nacionalista{13} volt, vagyis a nacionalitás{14} elvével kísérletezett, önmaga ellen és saját világos érdeke ellen prédikált és dogmatizált; önmaga ellen harcolt, önmaga ellen ontotta vérét, hogy nemzeteket kreáljon önmaga ellen, hogy megvalósítsa ezen _eszmét:_ a fajok és nyelvek szerint csoportosított nagy nacionalitások eszméjét. Szenvedélyes ideológia. Egyáltalában nem csalódunk abban, hogy a francia intellektuális jellemnek egyik legnagyobb francia képviselője III. Napoleon.

Ha Franciaország értelmileg ekként van megalkotva, kevésbbé kételkedünk abban, hogy a demokratikus eszme kísérlete nem viszi egyenes irányban célhoz és a legrövidebb úton előre.